A PAGI JUHSAJT

 

Pag - rajzom

Mészkő, sziklák, szikkadt csomója a keserű füveknek, a horvátok ötödik legnagyobb szigete: ez Pag. Noha a régió sosem volt szegényes történelmi emlékekben, a pagi múlt még ettől is színesebb. Görögök, rómaiak, Bizánc és Velence, a törökök, Dubrovnik meg Zára, de a magyar királyok is letették névjegyüket a szigeten, éppen úgy, mint előttük és utánuk minden hódító, akinek fantáziáját nem hagyta nyugton a kopár sziklák rengetegét körülölelő tenger látványa.

Akárhogy iparkodtam, nem sikerült birkahúst ennem. Pedig a pagi bárány- és ürühús világhírű. Az átlagos árnak két és fél, háromszorosát is elkérik érte. Külön kérésre, előre rezerváltan porciózzák a vendéglőkben, ám ebben a járványos, ideje korán kiszenvedett szezonban alig akad turista, ezért nehéz egy vágójószágnyi megrendelést összeírni. Amúgy, egy-két embernek meg: nincs. Bizonyára lehetne a kontinensről beszerzett húsból is ügyeskedni, de a pagiak nagyon önérzetesek. Túl azon, hogy a turistát nem akarják hülyére venni, saját magukat sem szeretik becsapni. Megette a koronavírus az idei nyarat, birkástul. Coki.  

A kőkerítésekkel, összerakott szikladarabokkal határolt legelőkön bácskai szemmel nézve meglehetősen cingár juhok legelnek. Elég gebék szegények. Faggyú rajtuk semmi: szagos, babkaró szerű, szárazra aszott füveket legelnek, miáltal a húsuk tisztább, jellegzetes ízű, és – állítólag – sokkal egészségesebb is a hagyományostól, lévén a medicina a sivár, kövecses talajon termő füveket egytől-egyig gyógynövényként is számon tartja.  A kacskaringós csontfehér utakon, vagy azokat körösztben átvágva föl-föltűnnek birkanyájak a rekkenő nyári meleg naptól hajtva. A juhok pofája néha tarka. Gyulladt, vörös szemmel bámulják a világot. Nem tudni mire gondolnak. Mögöttük kéklik a Velebit hegység irdatlan hosszan nyúló taraja.

Pag városában kapható helyi juhsajt: bár titkon valami kulináris csodában bíztam, nagyon szerettem volna elámulni, de a helyi birkasajtot nem tudtam megkülönböztetni az oromhegyesi juhász feleségének a portékájától. Sárga, nyúlós, csípős szagú. Férfias koszt. Randevú előtti fogyasztása igen nagy önbizalomra utalna.

A dalmátok mindenesetre szeretik. Nem törődnek a finnyás nagyvilággal, a sok előítélettel. Nekik van igazuk.

                           Pk

NAPLÓ - 117.

Zoran Mušič festménye

A Katine-híd fehér kövei csupaszon virítanak a déli napon. Teljesen illik a csontszárazra aszott hóka hegyláncok sziluettjéhez a tenger mélykék színe. Nincs felhő. Szél sincs, majd csak napszállat után kezd fújni valami száraz, meleg pára. Reménytelenül kobaltszínű az ég firmamentuma. Fűszál sem rezdül a tikkasztó hőségben. Általában alig látni növényeket. Mivel ezen a tájékon a víz az Adriához képest is nagyobb sótartalmú, miként a partján, úgy a mélyben sem látni semmi életet. Halott ez a tengerrész. Akármennyire divergensen hangzik: kiéget mindent a víz. Tucatnyi méterig áttetsző a tenger, ám a deres tónusú puszta homokon kívül nincs ami megtörné a sivár vízfenék látványát.

A part sem különb. Holdbéli a táj. A vörhenyes kőrengetegben, mint a járási szik platnija, itt-ott savószínű placcok világítanak.   

A város kicsit más. Néhány csenevész pálma bóbiskol az augusztus végi nyári kánikulában. Délkeletre, a kőrakásokkal határolt parcellákon, a kőrengetegben gyér fűcsomók, birkák rágcsálják a száradt szálakat, sivatagi akácia bozótok kapaszkodnak a kiégett talajba. A dalmáciai Pag a megszokottól is sósabb levegője szikárabbá teszi még a gondolatot is, ami errefelé aligha szokott röppenni, inkább csak szétfoszlik, már a fogantatása pillanatában fölszívódik a kikötőt kóstolgató hullámok, és a kedélytelen nyugalmú hegygerincek kontúrja közötti vákuumban. A hegyek… Azokról a furcsán gömbölyödő alakzatokról még keveset szóltam: mint valami szikes, tört fehér földből fölpúpozott óriási halmok, vagy inkább nagyra nőtt kemény, csupasz dűnék lennének. Isten vakondtúrásai – azt hiszem, ez a legpontosabb kifejezés, ez jut eszembe róluk. Szegény Zoran Mušič tőlem is többet látott: sokak közül egyedül neki sikerült jellé párolnia a Pag szigeti tájat. Igaz, a lelkét előtte meg kellett kísértenie Dachauban, ahol ugyanúgy rajzolva ragadta meg a semmi iszonyatát, mint később a dalmáciai semmi szépségét.

A pagi Nagyboldogasszony templomban, a vörös márvány szenteltvíztartó mellett egy pillanatra megáll mögöttem a történelem. A romanika jegyében fogant, de gótikus rózsaablakkal és kapubéllettel épített Isten háza belsejében sok száz esztendő imádsága hűsíti a homlokot. Az oldalhajó ereklyetartójára az átellen lévő ablakból fénycsóva vetül, körülötte misztikus félhomály. A székesegyháznak induló, valójában az eredeti tervek mentén soha föl nem épült szentély rozettájának részletei szemfájdítóan gazdagok. A híres helyi csipkéken is vissza-visszaköszönnek a gót motívumok. Fekete ruhás, szatyrot cipelő öreg apáca csoszog körösztül Pagen főterén. A zeniten lévő nap lobogó fehér velumának árnyát a talpa alá szorítja. Mintha levegőben úszna: a kövezett tér fölött vibrál, elmosódik a lég.

Tarka ruhák száradnak az egymásnak dőlő sikátorokban. A méteres távolságú szemközti falak között kihúzott köteleken teljesen hétköznapi módon ruhák lógnak. A törülközők, cihák habfehérétől elütő pongyolára leszek figyelmes. Alighanem selyem, nagy lótusz virágok rajta. Ciklámen és ezüst. Sehogyse illik a képbe, dünnyögöm magamban és leülök rajzolni. Találok egy érdekes részletet, repedés van a falon. Mintha a mostanra kettészakadt világ lazán odavarrt öltése készülne fölfesleni.

A blokkpapírra izzadtságcsöpp pöttyen a homlokomról. Szétterül, akár egy sós vízjel. Elmaszatol pár vonalat. Hagyom. Nem mondhatom, hogy a kutyát sem érdekli, amit csinálok: egy borzas, piszkos színű korcs oldalaz mellém. Liheg, csipás szemével mintha könyörögne. Gondolkodás nélkül megsimítom. Hibát követek el. Ahogy a gerincén gereblyéznék menten mordul egyet, majd hirtelen belekap a kezembe. Rázogatom, megvizsgálom a ceruzátlan jobb tenyeremet: nem vérzik. Nem harapott meg. Pedig megtehette volna. 

Erre váratlanul párat kondul a pagi Nagyboldogasszony templom harangtornya. Ebédidőre kongatnak?  Öreganyám ilyenkor, augusztus utolsó fertályának napjain a Szent János utcában, a befelé néző konyhácskában zöldséglevest tett az asztalra. A másik mamám meg a Kistemető mellett a frissen letörölgetett, Triesztből svercelt viaszkos vászon asztalterítőre rakta a sok hajszálrepedéses, vastag falú paraszttányért.

Pagon ebédidő van. Kis vasárnap, csütörtök. 

Nézzük egymást a kutyával, és kiolvasom a szeméből, lefogadom, hogy érzi: én szégyellem jobban magamat. 

                                              Pk          

ULCINJ

30x40 cm

A MOSOGATÁS

Kotor, Montenegro - rajzom

Montenegró. Az öböl.

Tőlük tanultam meg hogyan kell mosogatni. 

Egészen odáig abban a hiszemben voltam, nekem az efféle tevékenység bliktri. Tudok én mosogatni...
Tudtam, csak a mosogatás filozófiáját nem értettem. Mert már az sem mindegy, miként veszem kezembe a tányért, milyen szivaccsal állok neki, melyik mosogatószert választom, és abból mennyit használok el. Mikor odaálltam a pult mögé, telve voltam önbizalommal. A szokásos rutinnal megeresztettem a vizet, nyúltam volna az elmosni való eszcájgért, de a távolról figyelő barátom - a kocsma tulajdonosa - rám szólt: "nem jól csinálod Magyar". 

Ezen meglepődtem. Mi tagadás: kicsit meg is sértődtem. 

Hogy az ördögbe hibázhatnék egy mosogatásnál? Mi lehet olyan fortélyos ebben a köznapi teendőben?

Hamar megmutatta.
Már a vízcsap megnyitásakor eldől, ki milyen ember. Nem szabad a vizet pazarolni. Folyjon, de ne túl vastag sugárban. Legyen épp csak elégségesen az öblítéshez. Aztán vannak edények, amikre külön gondot kell fordítani: hagyjuk őket utoljára. A sorrendiség fontos. A könnyen tisztán tartható, minden nap használatos, de kényes dolgokat kell legelőször elmosni: a metszett poharakat, a porcelán kávéscsészéket, a finom mívű üveg holmit. Utána jöhet a tányérok hada: a levesesektől haladunk a zsírosabbak felé. Legvégére maradnak a lábasok, fazekak, és ha netán lenne, a legkegyetlenebbje zárja a sort: a sütő tepsik. Ha azokkal végeztünk - kész a mosogatás. Törölgetni nem kell, fölösleges. Megszárad magától minden. 

Azóta is sokszor eszembe jut, egy szimpla mosogatás révén miféle iskolát kaptam a montenegrói barátomtól. 

Ahogy a vízcsaphoz, úgy az életünket meghatározó, azt jobbító dolgokhoz is tisztelettel kell hozzányúlnunk.
Így kell csinján bánni a hitünkkel, az erőnkkel, a vágyainkkal: nem szabad azokat szétszórva pazarolni. Sorrendet kell csinálnunk, mi az igazán fontos. Azt hiszem, ma már tudom, ki és mi számít nekem. A napi gondok közül a könnyedebbeket veszem előre. Ha rögtön reggel nem is sikerül, napközben igyekszem tisztázni mindet. Hangosan köszönök az ismerősöknek. Segítek, akinek tudok. Nem tolakodok, meghúzom magamat: már régtől tisztában vagyok azzal, melyik kórusban, hanyadik sorban szerepelek. Igyekszem hasznos lenni reggeltől estig. Teremtek, nap mint nap újat csinálok, amit iparkodok élvezni. Ezek a minden nap látszó ügyek határoznak meg. A fajsúlyosabb dolgaimra külön időt szánok. A szeretetre, a tervekre, a békémre, meg az életemet markánsan befolyásoló körülmények megértésére, kezelésére mélyebb gondolatok és megfelelő hely, vagy időpont kellenek. Van, hogy a kedvenc templomom utolsó padjában ülve ér egy-egy fölismerés. Néha séta, vagy zuhanyozás közben, amikor elengedem a gondolataimat. Legtöbbször viszont elalvás előtt vetek számot önmagammal. Olyankor, mint a konyhán a legzsírosabb, makacs szennyeződésekkel, egyre csak viaskodom. A rosszabbik énemet sikálnám. Ha szerencsém van, tisztázok mindent. Nem mindig van szerencsém, sajnos.
Mindenesetre a már átmosogatott dolgaimat még egyszer kézbe nem veszem. Idővel megszáradnak azok maguktól is.

                          Pk     

EGY INDULÁS

Emma elballagott

Régen láttam, de ma is előttem van Jankovics Marcell zseniális kisfilmjének minden mozzanata. Küzdők* – ez a címe a kétpercnyi animációs alkotásnak. Aki netán nem látta, okvetlenül nézze meg. Vizuális epigrammaként két percbe sűrítve a szöveg nélküli rajzolt bölcselet az emberi élet esszenciális igazságát tárja föl.

Akárhányszor a gyerekeimre gondolok, hátul, nagyon mélyen a jankovicsi képsorok sugallatát érzem. A természetes áldozathozatal a szülő dolga: a szememben nem is normális ember, aki ettől a felelősségtől mentesülni akar. Akiben nincs meg a szándék az áldozatra, az kerek embernek sem teljes értékű, de mint mondtam, szülőnek is alkalmatlan. Éppen annyira, mint barátnak, társnak, bajtársnak sem való. Az ilyen – mivel a lemondást nem gyakorolja, tehát az odaadás fogalmát sem ismeri, mert csak önmagával törődik –, még szerelmes sem tud lenni. Ha netán az, akkor magába szerelmes, ájulásig. Önző hólyag. Alkalmatlan bármiféle kapcsolatra. Sosem lesz belőle igaz szerető. Szegényen hal meg.

Gazdagabban, és remélhetőleg elégedetten, csöndös megnyugvással, aki gyermeket nevelt. Ez az élet törvénye. Ajándékpapírba csomagolva.
Az újonnan születők szeretete belénk van plántálva. A magunk képe köszön ránk, ha rájuk tekintünk. Gyakran külsőleg is nagy a hasonlóság. Ám sokkal többször derül ki, a belsőjük, a természetük is leképezése a miénknek. Ugyanúgy követik az ösztöneiket, mint mi. Nevelésük évei alatt az erényeik önmagunkon megtapasztaltak, a gesztusaik is visszaköszönnek, ismerősek, és – igen – még a hibáik is a már általunk egyszer-többször elkövetett hibáink megismétlődése. Ahogy megyünk össze, öregedve, úgy tárul ki előttünk az időnk. Nem csak a jelent látjuk, hanem az utódaink révén a múltunk is szétterül. Rétegezettebb, színesebb, komplexebb lesz az összes emlékünk, elvégre immáron nem csak magunkról készül bennünk a számvetés, hanem rajtunk kívül a gyerekeink élete is meghatározza minden múlott időnket.  

Ha szerencsések vagyunk, megérjük, amint ők is átlépik a korlátjaikat. Máshogyan, más minőségben, és egy csomószor nekünk felfoghatatlan módon, de a megörökölt hajlamaik levetik majd róluk a gúzst.

Amikor néha megállok, mintha hosszabb és sötétebb lenne az árnyam. Ebből tudom, valahol lejjebb járhatok, mert a magasban, a dombok tetején mindig kevesebbeknek tűnnek, kisebbek és áttetszőbbek az árnyak. Mikor arra jártam, legalábbis ezt tapasztaltam. Most meg fogják élni mások is. A gyerekeink, akik éppen arra tartanak. Az újak is feljutnak majd.

A középső lányom, Emma is elballagott. Ő is indult.

Pk

*A csillagsozott címre kattintva megtekinthető a kisfilm. 

NAPLÓ - 116.

Már ez is megvan...

Mint ahogy az állatorvos a kutya füle tövét megsimítva felismeri azonnal a betegséget, mert a kezével kitapintja a kórt, „átlát” a bőrön, úgy érezni tapinthatóan a világ napi természetét. Kiismerszik annak gyenge, hibás, rosszra hajló jellege. Meg – ha szerencsém van, némi kegyelem folytán – a szépsége és az elrendezettsége is. Lassan beinduló folyamat ez, ami napközben az összes impulzus révén válik egyre nyilvánvalóbbá. A felismerés nem jár teátrális külsőségekkel. Még csak vonzalmam sem szövődik az ilyesféle dolgokra történő rácsodálkozásokhoz. Tudomásul veszem, vállat rántok. Ha nagyon fontos valami, elteszem fejbe, szívbe, zsebbe: kinek vagy minek mi a jussa.

De a hajnali ébredésem ettől még ment. Tiszta a lap. Amint a ma reggel kelő napot a szemközti tető csúcsdísze két félgömbre szeli, már zöld tea gőzölög a mosogatós mellett. Csap csöpög. Tiktakol a pattogott zománcú barátom, az idő múlásával sietős perceket fölhalmozó csontfehér vekkerem. Még sosem késett. Ebben sokkal megbízhatóbb tőlem. Ellenben folyton siet, iparkodik.

Régtől tudom: havonta átlagban negyedórányi időt szokott ledolgozni a Teremtővel szembeni versenyhátrányából. Eleinte értetlenkedtem rajta. Bárminemű gátlás nélkül mutatta nekem a közeljövőt. A trükkje révén folyton előbbre voltam a saját időmmel: tulajdonképpen a még el sem kezdődött, de a már kötésig belegázolt jövőmben éltem, tíz-tizenöt perccel magam előtt haladva. Tudtomon és akaratomon kívül törtettem előre, lehagyva az üdvösséget, a szent jelent. Néha észbe kaptam: visszaállítottam a hóka zománcú pajtás nagycágerét. Alkalmasint visszaparancsoltam mellém az időt. De nem sokra mentem vele, hisz alig múlt el pár nap, azon kaptam magamat, már megint a kárhozat felé taszigat a derék órám, amihez a másodpercmutató pörcögése adja a zenei aláfestést. És erről nem szíveskedett előre értesíteni.

Az idő és én. Titkon azt remélem, valaha majd bekövetkezik, hogy a kettőnk kibékíthetetlensége már nem lesz téma. Addig viszont azzal élek, ami adatik.

Például azzal a ténnyel, hogy ma már augusztus van. A fákkal teli utcákra és a benzingőzre borul a nyári kánikula fedele. Orrnyitogatóan finom illatok áradnak a vasárnapi kitárt ablakokon át. Ezek a szagok olyannyira jellemzik egy-egy ház intim hangulatát, hogy szinte már tényezőkké válnak. Egy helyütt kelkáposzta főzelék, kapor és hagyma illata érződik, amott húsleves pöszöröghet lassú tűzön, sok zöldséggel. Magam előtt látom, ahogy az aranyló zsírkarikák keringőznek a fazékban. Míg a lustán lebbenő függönyök között a huzat téblábol, a markáns gőz szaga a régi mosószappanok odőrjével keveredik. Mondják, az újszülöttek első világi ingere a szaglás révén köszön rájuk. Később, fölnőve is a szagokat őrizzük legtovább. 
Több mint elgondolkodtató, hogy az új járvány egyik ördögi mellékhatása – tényleg a sátán műve lehet ez a vírus! – hogy a beteg elveszíti ízlelését és a szaglását. Ez nem vicc. Egy ismerősöm ismerősének pozitív lett a COVID-19 tesztje, megbetegedett. Ő számolt be róla, hogy hónapokra eltűntek orrából a szagok, és nem érzett semmiféle ízt. Hogy a tragédia teljes legyen, az illető történetesen szakács… Hál’ Istennek felépült, és ha nem is azonnal, hanem sok aggodalommal, kétellyel, de fokozatosan visszanyerte minden természetes képességét.

A szagok és az idő… A szagemlékek időről-időre lerakodnak. Nem csak bennünk, egy adott helyhez és időponthoz is kötődnek. Domináns szerepük megmarad, hiába keletkeznek újabbnál újabb aromák. Ma is tisztán érzem a Sárga árok iszapjának és nádasának szagát. A tábortűz parazsába rakott agyagos krumpli illata nyálat csordító, a Rét alkonyati ködszaga most is kísért, elevenen él bennem minden szagfoszlánya a hajdani történeteimnek, ahogy újból és újból megízlelem a múltat, úgy tud sajogni egy régi lány tarkójának illata.
Épül a hacienda. Az időt továbbra is tisztelem.

Mi egyebet tehetnék?