Pósa Károly: Kalapos nő

Kalapos nő
vegyes technika,
gipszkarton 150 x 70 cm

Tiszai napkelte

„Ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy, ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.”

A mai helyzetkép - fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Van egy nagyszerű macedón film. Az a címe: Eső előtt. Meggyőződésem, hogy a térségünkben valaha született legjobb, legérzékenyebb műalkotás, ami a közelmúlt jugoszláv testvérháborúival foglalkozik. Ennek a filmnek a vezérmotívuma a történések és a világ ciklikus összefüggése. A végtelenített emberi létforma.

Már a bevezetője is kemény, filozofikus. „Az idő nem hal meg. A kör sohasem gömbölyű.” Emiatt idéztem.

A magára valamit adó ismeri ezt a furcsa érzést. Folytonosság és megismétlődés kísér bennünket.

Számos alkalommal cikázik át rajtunk, az egyszer már megtörtént – lám! - megint bekövetkezett esemény megtapasztalása.

Állandóan ugyanazt éljük meg, de mégis kicsit másként. Ilyenkor sajdul a döbbenetünk, hogy minden az elrendeltetettséget igazolja. Hogy bármekkora szabad akarattal bírunk is, valójában csak a princípium és a vég közötti út máshonnét irányított vándorai lennénk.

Egyformán peregnek napjaink?

Lehet.

Hetek múlnak el úgy egymás mellé szürkülve, hogy csak időnként kapjuk föl a fejünket, nézzük fejcsóválva a naptárat: megint véget ért egy esztendő. Hogy esett meg! És a fő kérdés: mikor? Észre sem vettük. Még a hónapokat sem, nemhogy a percet. Akkor és ott, nem köszöntük meg a szépség pillanatait. Helyette vállaltuk a körkörösséget. Ahogy a mókuskerék diktálja a tempót.

Akad azért jó példa. Leírom, hátha lesz követője.

Az ember eszmélésétől kezdve az idő meghatározásával, mérésével próbálkozik. Legegyszerűbben a nap járását állapította meg. Pirkadattól estig: egy egység. Már húzta is a barlang falára, a kő-, a fa- vagy agyagtáblába a reckát - ahogy mifelénk a vonalkát hívják. Olyan triviális megállapítás ez, amit még a kisgyerek is tud. A nap fölkel, a fű zöld, az ég kék. És mégsem. Ismerősöm felesége egy ideje már minden hajnalban lejár a Tiszához, megáll a mólón, megvárja a napfölkeltét és lefényképezi az első fénysugarakat. A fotók mindig egy szögből, és ugyan arról a helyről készülnek. Aztán a nő hazamegy, és a számítógépe révén föltölti a képet egy közösségi portálra, ahol Isten tudja csak hányan látják, nézik meg az aznapi kanizsai napfölkeltét. Biztos vagyok abban, hogy nagyon népszerűek a fotók. Számos bejegyzés, visszajelzés tanúskodik erről. Mára népes, és egyre szaporodó rajongótábor lesi-várja az éppen aktuális tiszai helyzetkép megjelenését. Némi iróniával élve: a házhoz szállított hajnalhasadás kényelme is rólunk szól. Ám sokkal inkább az a fontos, hogy még az egymás sarkába hágó hétköznapokon is lelepleződik a csoda: a pillanataink megismételhetetlensége.

Hisz a kelő nap sem lehet mindig ugyanaz. 

Tiszta időben tüneményes. Visszatükrözi a folyó vize, játszik a fénysugarakkal, megborzolja, eltorzítja, néha megkettőzi a nap képmását. Ha az ég felhős, a szürke lefesthetetlen árnyalatai jelennek meg. Párolgó Tisza fölött átsejlik, ködben gyéren világlik. Olykor szikrányi szeletkéje kukucskál. Az őszi-téli reggelek hangulata rajzolja ki a napkeltéinket. Vagy fordítva.

A folyó sem ugyanaz. A part menti erdő is mindig másként kócolódik. Napról-napra elénk tárul a nagy titok: az állandó is örökkön változó, amiként az újdonság mindig önmagában hordozza a voltat, a már meglévőt.

Elképzelem, milyen nagyszerű érzés lehet nap, mint nap megélni a tiszai hajnalhasadtát. Áll egy ember a mólón és valamit megérez abból, amiért érdemes.

De jó lenne, ha többen követnénk példáját!

Akkor lesz itt más a világ, ha a jövőben minden pirkadatkor a várakozó tömegeket ragyogja majd be a Tisza fölött kelő nap.

Pósa Károly

Pár nappal ezelőtti fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Djivanović Róbert - karikatúrám

Bütyök - karikatúrám

Bicskei István magyarkanizsai színművész

(Oromhegyes, 1950. febr. 21.– ): színész.
Pályáját 1971-ben kezdte a szabadkai Gyermekszínházban.
A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett
1976-ban, Lohinszky Loránd osztályában, utána Szabadkára szerződött. 1979-től az Újvidéki Színház tagja, 1985-ben visszatért Szabadkára, 1986-tól pedig az Újvidéki Rádió egy.-ének tagja. Egy évig tanársegéd az újvidéki Művészeti Akadémián, egyik alapítója a H-csoport alkalmi színésztársulásnak. 1992-től a párizsi JEL Színház tagja.
Jellemformáló erejű drámai színész.
F.Sz. Tuzenbach (Csehov: Három nővér); Trofimov (Csehov: Cseresznyéskert); Ványa bácsi (Csehov); Vladimir (Beckett: Godot-ra várva); Davies (Pinter: A gondnok); Artur (Mrożek: Tangó); Woyczek (Büchner); Il (Zalán T.: Azután megdöglünk); Ekart (Brecht: Baal); Krak (Baker: Kastély); Jörgen Tesman (Ibsen: Hedda Gabler); Carlos (Goethe– Drasorova: Clavigo); Stockmann doktor (Ibsen: A nép ellensége); Galócza (Kušan); Ficsúr (Molnár F.: Liliom); Krisztián (Tolnai O.: Paripacitrom).

Magyar Színművészeti Lexikon

Pósa Károly: Hallali

(A  vadhajtás napjai)

Ember, állat: egy akol.

Föltárult az ablakom.

Loholok, s dalolok.

Nyitva hagyták  ajtóm.

Cserényben meg zörög egy

Seregnyi hajtó.

Ők: egytől-egyig,

A végem óhajtók.

Réti sár-dűlőkben futok.

Kátrány-fekete csillagok...

Világtalan lámpások.

Éjjeleim titkát

Őrzi boltíves szív-kriptám.

Csöpög földre vérem.

Ez lenne hát a bérem...

 - Kéred-e? -  kérdem.

Mert ez nem ám trófea – nyertes díj!

Hanem csak egy csapdába csalt

Vesztes ghím.

Hibám, erényem: mind kapitális.

Reményem sincs,

Tudom: ez fatális.

Reggeli köd, tutul tülök.

Torz szándékú hatalom

Véres zergetoll, száraz gyom

Pántlikás vadász-kalapok.

Még megeshet, meglehet,

(Jó ideje nyilall itt balról,

Egy szív felé tartó fájdalom,

Ott, ahol a fel- és alkarom)

Tán utolszor oson

Át rajtam az alkalom,

Hogy a Hosszúsoron lakom.

Csak a szenvedély

Vékonyomba ne fúrjon!

Ujjbegyek már

Kaparnak a húron.

Érzem, mert

Feszül az íj idege.

A nyúzókés penge hidege

Csontomon csikorduló.

Berken túl meg

Sajdul az induló.

Hangfoszlánya kolduló.

 

Ehol-e! A kétség tőrrel!

Orvul döfi át vállamat,

S míg menekülnék a tarlókon

Hurok szorul meg a tarkómon.

Egyre várom, hogy fogadj

Üldözött testvéredül,

De számat is nyalja már

A szenny áradat.

Hát meghallgatom a vádakat.

A dörrenés szétterül.

E világom: összedűl.

Ínyem rándul.

Jönnek zsákmányra ismerősök.

Idáig hallik szavuk,

Orrom érzi a szaguk.

Pojácák ezek, nem pedig hősök.

Hallali-halihó!

Ahol a cintányér is repedt rozsdás,

Ott karmester lehet egy portás.

Álságos a szereposztás.

Van vigasság? Trónfosztás?

Kecske diadala: káposztán.

Homlokomtól lefelé

Célkeresztbe préselten

Nem láttad a félelmem.

Csak a szemem, a szemem.

Csak a szememet kerested.

És amíg a célgömbbel követtél

Akkor tán éhség-verte szívemért

Egy szemhunyásig szerettél...

Aztán megmondták végre:

Tiéd az érdem.

Kilóra, fontra: mennyit is értem.

Részvétlen.

Hátra csak emlék-csontot hagyok.

Jeget meg kék körmű fagyot.

Időm szirma hervadt

El észrevétlen.

Nagyvadra puskáznak,

Sokszor rám lőttek.

Bőröm alja, vad húsom

Száz ólmot vitt el,

De sántán, vakon is bírtam,

És hittem.

Túl rég óta estem, kelek.

Tovább már nem esdekelek.

Esteledik.

Magyarkanizsa, 2012. január 22-23.

Pósa Károly: ÉGBOLT

Ilka és Annamária

Régvolt, régvolt…

Amikor kabátomon a folt

Nyelvét öltötte a férc világra,

Hogy két kis lányka

 - Annamária meg Ilka -

A tetőnk alatt titokban

(Csitt csak! Csitt csak!)

Égbolt

Üzletet nyitottak.

Fagerendák, tartóoszlop,

Két kicsi lány osztott-szorzott,

Beárazták az igéket,

Kör-karika mindenséget.

Rakták polcra, címkét kapott,

Amiben csak angyal lakott.

(Bemehetek? Kipp-kopp.)

Égbolt

Portékát akarok.

Hökkenj pajtás!

Itten telve pókos padlás!

Adunk tükrös-mézest, kalácsot,

Fölnőtteknek szelíd álmot,

Amott épp egy üvegmedál:

Tőle a pillanat megáll,

(Ezt vártam egy életen át…),

Égbolt

Áron - másfél dinár.

Van ám nekünk gyöngyfüzér!

Alig egy forint húszért.

Innét veszik a kismadarak

Minden hajnali dalukat.

Teli van egy rongyos zsák,

Abban huncut boldogság.

(Ebből kérek kis nagyságom!)

Égbolt

Adja vigaszságom.

Esten csöndös a kirakat.

Boltocskán egy csukott lakat.

Két kis lány, két párnája,

Öreg Isten alig várja

Nyisszant egy-egy szőke tincset

Puhán fogja a kilincset

( - Mi kapható? - tapogatja)

Égbolt

Polcokat kutatja.

Napkeltekor hold szenderül,

Titokra fény sosem derül.

Mert az Isten törzsvásárló,

Elvesz pultról és a pult alól,

Éjjelente titokban csen.

(Mindazt, ami nekünk nincsen.)

Égbolt

Ajándékát, kincset,

Holnap mindig elénk hintse.

Kertek és udvaroncok

Illusztrációm

Még nem is olyan régen, ha egyik parasztember a másikkal összeveszett és átkozódni volt kedve, akkor nem kezdett el rögtön anyázni, hanem azt kívánta a haragosának, hogy „csak gyöpösödne be kendnek minél előbb az udvara!”

Abban az időben súlyos szavak voltak ezek! Lehet, hogy a ma élő vájtabb fülűeknek is kiérződik a ravasz kisember fonák megjegyzéséből a rosszmájúság, viszont sokan lehetnek azok, akik valószínűleg már nem is értik ennek a cifra átoknak az értelmét és a súlyát.

Tudni illik, hajdanában csak a halott ember portáját verte föl a fű. Aki élt és tehette a dolgát, annak lapos volt az udvara, mint a kinyújtott tenyér, és aprójószág nyüzsgött rajta. Tyúkok, kacsák, pulykák legelték le, amit lehetett. A szárnyas népség mellett szárba szökkenő fűszálnak zéró esélye volt a túlélésre. Aki tartott már libát, sokat tudna mesélni arról, milyen pusztításra képes ez a hosszú nyakú, puha tollú haramia. Körberágott fák, csonkig lelegelt pusztaság jelzi nyomukat. Ha legelőn tartották a libanyájat, utánuk már csak a kondát lehetett kicsapni, mert a disznók esetleg gyökeret, ezt-azt még ki-kitúrtak a föld alól.   

Bezzeg mostanában!

Szó szerint ritka madár az udvarokon szabadon tartott tollas jószág! Jó, ha egy kutya szaladgál a kerítésen belül!

Hovatovább az is ketrecbe, vagy divatosabban mondva kennelbe kerül. Mert a kutya az olyan kérem szépen, hogy ha rájön a kutyafélóra, akkor kapar, elás, megrág dolgokat, és az se biztos, hogy mindig egy helyre végzi a szükségét. A kisdolgát meg végképp, aminek – különösen tikkasztó nyári alkonyatkor – erős odőrje tud lenni. Az ebgazda ingerküszöbének mércéje, hogy időnként lapáttal takarítgat, tulajdon kezével pakol, helyrehoz-e a házőrzője után, vagy inkább vaskalodát tákol a szerencsétlen állatnak és (általános szokás szerint) az udvar leghátsó fertályának sarkába űzi, az amúgy őt hűséggel szolgáló cselédet. Rosszabbik esetben méteres láncra veri.  

Mert mára úgy fest, hogy a gyöpszőnyeg elparancsolja tőlünk azokat, akik a Teremtő firmájában valahol velünk együtt lettek kitalálva. Annyi különbség van csak közöttünk, hogy nekik ösztön adatott, nekünk pedig – azt mondják: értelem. Viszont ott az égben beléjük jóval nagyobb adagba lett plántálva a feltétel nélküli szolgálat, a hűség, az állhatatosság, az önzetlenség és leginkább a szeretet, ami az emberek túlnyomó többségéről már nem mondható el. Sokszor bebizonyosodik még, hogy vannak esetek, amikor különbek ők nálunk, dacára annak, hogy mi lőttünk embert a Holdra.

Igénytelenebb megoldásként jöhet a pázsit.

Versenyt űznek a szomszédok abból, ki előtt selymesebb a fűszőnyeg. Centire, elvágólag nyírott. Lehet vele hencegni, amoda mutogatni, ide dicsérgetni. Néha már-már az őrületttel határos az a kínos pedantéria, amivel egyesek az udvaruk pázsitját tüntetik ki. Gondolok itt a hajnalban és alkonyatkor a már most is kincset érő ivóvízzel locsolókra, a drága öntözőszerszámok, földbe süllyesztett rendszerek beépítőire, az automata locsoló, spriccelgető, netán ködölő masinák működtetőire, akik között a házhoz kijáró kertész-szakember személye is presztízskérdés. Ettől csak az a fontosabb, kinek van nagyobb és rikítóbb sziklakertje, házi tavacskája, dülledő szemű aranyhalakkal tömötten.

Mennyire szánalmas szokás!

Mintha vízfátyol és a szikladarabok alatt halott rokonok tetemei szunnyadnának. Megannyi mesterséges sírhalom...

Lehet: sziklás vidéken a Mediterrán világban jól fest, hasznos hagyománya van az ilyesminek. Arrafelé kincs a megművelhető földecske, spórolnak még az utcákkal is. Beosztják mennyi maradhat kertecskére, úri passziónak. Azt is aláírom, hogy a Távol-Keleten évezredes kultusz alakult ki a vízinövényes tavacskák kapcsán. De Japánban nem csevapcsicsa, kerti rostélyos, olcsó kolbász füstje-szaga nyomja el a tavirózsák illatát, nem behűtött láda sörön ücsörögnek a lambadagatyás, napszemüveges vendégek, nem forgolódó grillcsirke zsírpapírját fújja a szél, nem ordít vasárnapokon a rádió minden gondolatot elnyomva és kivégezve a jótékony emberi csöndöt, hanem helyette megünneplik a cseresznyefák virágzását, meghajolnak egy szépen nyíló kerti virágszál előtt, áhítat és olyan komoly szeretet övezi a kertek, parkok békéjét, amilyent csak egy lelkébe befelé hallgatódzó keleti ember képes létrehozni. Hosszú évezredek alatt ivódott bele ez a bölcsesség azokba a népekbe, és ezt a szemléletet tükrözik a kertjeik, az életmódjuk, a táplálkozásuk, a gondolatiságuk. Vagyis az egész ottani kultúra.

Mindeközben mifelénk gyorsító, növesztő tápszerekkel, zutyult műganéval sürgetjük növésre a fűszálakat. Mintha a vetett magocska lekésne valamiről. Nem őt kéne féltenünk. Mi vagyunk azok, akik lemaradunk minden fontos dologról, ami igazán élhetővé és értelmessé varázsolhatná lepergő napjainkat.

Simítsuk meg néha kutyánk fejét!
Álljunk meg, és tisztelettel nézzünk föl egy öreg fa koronájára!

Ha szándékunk tiszta lesz, akkor talán megérezzük, hogy az a másik korona, amit ránk testált a mindenség, nekünk is megint visszakerülhet a fejünk fölé.  

Pósa Károly

  

A város szépítésze - karikatúrám

Tóth Vilmos, magyarkanizsai építész

30 x 40 cm
B8 grafitceruza, phs-coloure


Szépítész
 

Bánáti szik szülöttje. Gyermekkorában ő az első szentmihályi kubista: Nagy Kocka. Csókáról csalfaság Csantavérre csalja, de mivel a közelben nem talál másik cs-vel kezdődő települést, először Magyarkanizsán csókolja vissza a múzsáját.

Művészi orgánuma azóta organikus. Épületei - ezeket többnyire mindenki alátámaszthatja - kiszámíthatóak: Ecc-pecc-Makovecz. Archaikus architektúrista. Körzője-védője régi arculatunknak, de karcos kritikusa minden épített ökörségünknek. Egyszer a bácskai horizonton hajóvitorlát látott: Nosza, már tervezte is a templomot! Karrierje boltívelt. Nem túzok, a feketetói kilátón akárki belátja, hogy plánumai híján olyanok lennénk, mint Zenta, Kanizsa meg a Tisza-mente tornyok nélkül.

Antropo-morfondírozzunk el rajta mindannyian!

Halak, deres móló

Srdić Igor és Sarnyai Zoltán tárlatáról 

Foto: Sinuspictures

„A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.”

Immáron nem először, a két fiatal művész lelkét pedig - miként a kagylóval teszik - felnyitotta és megérintette a kanizsai táj. Mert a volt Pannon-tenger medrének alján ott lapul az időtlenség, a kipusztult meszes ős-csigaházak. Ide van megírva a levegőbe, a pusztuló őslények tragikus vonaglása, mert ez a seholse volt mesebeli szörnyek kiszáradt, szikkadt világa. Csoda-e, ha szellemük szól, parancsra ösztönöz? 
Hisz még a Tisza, az évszakok változása és az itt élő emberek tekintete is ott van valahol a felhőkbe rajzolva. A szántások rögében porladnak a régmúlt hangok, és a folyó jéghártyájának repedésében cikkan a tegnap. 
Hányakat ihlet még meg a bácskai táj, az itteni emberi sorsok? Eleddig is csak úgy volt, hogy kit megkarcolt, kit megsimogatott az a semmivel sem összehasonlítható érzés, ami az alkotó embert arra noszogatja, hogy cselekedjék. Mutassa meg önmagát! Láttassa árnyéka helyén a fényt! Színeket gyúrjon és a hangsorok búzakalászából, egyenként pörgesse a szemeket! Fényképezőgépe lencséje legyen lélek-tükre. 
Sarkantyúzza Igort és Zolit is ez a kényszerű igazság. 
Szülőföldjük szilánkjai a fotókon. 
A táncos lányka bájos mozdulatát ellenpontozza a vén cigány szétfelé kancsi portréja. 
A folyóparti füzesek romantikájának itt szaga van, amit szemben, a partra dobott, oszladozó haltetemek árasztanak. Darabos festmények, elidegenült, torz emberfigurák mellett ott a szerbiai kolostor koppanó csöndje. Bibliai szelíd magány és a magzatgyilkos arctalanság jól megfér egymás mellett a falakon. Mondhatni: kiegészítik egymást. Úgy tesz az egyik a másik mellé, hogy fölerősíti az ellenpólust, és így válik a suttogás sikollyá, a kíméletlen durvaság, a fojtogató torokszorítás ártatlanságban fogant gyermeki öleléssé.
Ki tudná megmondani, vajon jól van-e ez így? 
Ki merné azt állítani, hogy nem mi, emberek vagyunk ilyenek, széttagoltak, jók, rosszak, szerethetőek és pusztulásra ítéltettek?
 
A két fiatal nem először állít ki Magyarkanizsán. A városi képtár a tavalyi esztendőben is teret biztosított a tehetségnek. A tenni akarást segíteni kötelesség. Elnézve a tárlat anyagát bebizonyosodni látszik, hogy nem hiábavaló a fiatal művészek patronálása. A kritika, és a jó szó termékeny talajba hullva olyan értékként szökkenhet szárba, amely az egész közösségünkre nézve irányt és erőt adó minőséggé változhat.
 
Mikor a művészetet látni, akkor az összeegyeztethetetlenül többet jelent a fölszínen tapogatózástól. A lényegi, mélyebb tapasztalás lehetőségét kínálja. Tudatunk egészét tudja mozgósítani.

Így valahogy megláthatjuk a hajdan volt Pannon-tenger üledékes medrét csak úgy, mint a reánk néző szemekbe temetett múltat s lelkünk legféltettebb zugaiban lényegünk fölismerésének igazgyöngyét. 

Lehet: elég csak vállmagasságban szétnéznünk. 

Pósa Károly