NAPLÓ - 159.

Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.

Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.

A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.

Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.

Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.

Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.

Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.

Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk

BORDÉLY - festményem

 Bordély - The Brothel - Javna kuća

(olaj, vászon - oil, canvas - ulje na platnu)
50 x 70 cm

NAPLÓ - 87.

INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm

Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom, vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás. Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.

Kimerevített pillanatképek reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső, megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta, összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.

Tehát csudás álmom volt.

Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül, de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító. Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak, akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.

Embereket láttam, az alakjuk kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató. Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára, mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.

A szelet azonban nagyon. Ha a hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen. Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő, „tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott. Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát. Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.    

Április volt, álmomban is. Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott vagy éppen virradt.

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril

BÁCSKA, BÁCSKA...

Új Kanizsai Újság, 2016. február 4.

 

A budapesti kiállításról szóló írás

Budapesten Magyarkanizsa

BÁCSKA, BÁCSKA…

A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.

A házigazda szerepét Szentesi Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához, a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság önazonosság-tudatának a fontosságát:

 – Ne várják el ebben a pár percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették, teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők, mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával, a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt, ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom – az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább, legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán. Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít – kedves a szemünknek.

Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte benyomásait:

 – Hatalmas kihívás volt eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!

Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni. A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.  

ba

          

Zárva van az Aranykapu - festményem

olaj, akril, szén
50 x 70 cm

Utca - Street

Utca - Street
80 x 40 cm
olaj, akril, pasztell

Budoár

50 x 70 cm
olaj, akril, pasztell

Járás - kis festményem

Járás
25 x 17 cm
kartonpapír, vegyes technika

Számosan vannak olyanok, akik elutaznak messzi tájakra. Látnak pálmafákat, gazdag palotákat, kerteket, ahol a pávák szabadon kószálnak, és egzotikus bőrű nőket, gyöngyházfogsorúakat, akik kéretlenül hozzák eléd a sült halakat, a boraikból meg mindig a legjobbat, hogy ezen elámul a bácskai magyar: ni! Itt is jobb az élet, mint odahaza.
Éjjelente a tenger hullámainak zaja tölti ki fülkagylódat, mert rettenetes dús a levegő. Só és oleander keveredik. A szemünk mögé ilyenkor egy másik tekintet költözik. Ismerni véljük. A legtitkosabb álmainkban már régtől fogva főszerepet kapott, s hajnalokon, amikor kínunkban harapjuk a párnánk csücskét, elénk hengeredik a gyanú: - nesze neked kanizsai flótás - most is csak képzelegsz, hamarosan ébredsz...
Vad hegyek, idegen ajkú népek, cserfes szájú patakok, a kártyajátékok szeszélyei, a barázdából kibillentett idősíkok tudnának mesélni arról, milyen az, ha valaki a fészkéből kihullva, a nem megszokott tőgy alól akar bizonyosságot találni.
Én itt, a Járáson voltam máma.
Megbékéltem.

Pk

AZ ŐSZ SZÍNEI

Képzeljük el – csak a játék kedvéért -, hogy ezen az idei őszön nekünk minden tökéletesen sikerülni fog. Jókat főzünk a kert végében, meg-megkavargatjuk a sárga deliseszből való cefrét, és ettől a tömény, boldogságos almaillattól a november elejei alkonyunk odőrje még nagyon hosszan fog emlékezetünkben megmaradni. Majd meglessük a fogyatkozó lombkoronákon nézelődő madárkákat, és amint ránk köszönt a korán érkező este, behúzódunk a meleg szobákba, a kályhák, kemencék, fűtőtestek mellé, s míg a zománcozott bögrékből apró kortyonként isszuk kései mentateánkat, egy pillanatra el-elgondolkodunk azon, mennyire helyénvaló is ez így! Milyen szerethető szögletén vagyunk a világnak!

Képzeljük el, hogy a hebehurgya, kapkodó nyár végre odébb kotródott erről a vidékről. Most az ősz ideje járja, és ha a Tisza mellett sétálunk, vagy kerékpárral járjuk a környéket, nem győzünk ámulni ennek a komoly, az esztendőt lezáró évszaknak a bűbáján. Az ősz nagy művész. A nagyok között talán a legnagyobb. Elfogult vagyok iránta. Hiába: szeretem és tisztelem. Mert olyan pőrén, és mégis gazdagon tud mutatkozni. Mert nem veszett ki belőle a méltóság, és üzenetként mindig a holnaputáni érzéseket hordozza.
Az ősz – és különösen ez a mostani novemberünk – számomra nem szép, és nem érdekes. Csak eredeti. A folyó az ágyában van. A kukorica egy részét begórézták. A tapsok, a zeneszó elült, és a rózsák is elnyíltak. Illékony emlékük a temetőinkben, mióta az utcákon gyenge őszi szél neszez a fák között. Minden a helyén. Csak a falragaszok málladoznak, áznak vagy száradnak szét a város legkülönbözőbb pontjain.

Éppen, amiért ennyire őszinte tud lenni ez az ősz, igazsága is van neki. Bele kell törődnünk, hogy az igazság olykor néha túl nagy áldozatot követel tőlünk. Nagyobbat, fájdalmasabbat annál is, amit – esetleg – elviselhetőnek gondolunk. Olyan tétel a november igazsága, aminek akkordja ilyentájt szokott megpendülni a mellkasunkban. Minden sárguló, megszáradt, földre lepergő levélben ott a létezés titokzatossága. Furcsa, hogy minderre csak akkor döbbenünk rá, amikor az elmúlással szembesülünk. Talán kicsit méltánytalannak érezzük ezt a kiismerhetetlen folyamatot. A világ rendjét, a ciklusokat, milliárdnyi esztendő szűnni nem akaró körforgását, aminek fegyelmes összhangjában epizódszerep jut az emberi fajnak. Nekünk, egyenként - meg még annyi sem.

Persze, a pillanatot azért ki-ki a saját módján meg akarja ragadni. Hangot kiálltunk a reggeli ködgomolyba, belenézünk a folyóba, a hártyásodó pocsolya tükrében kutatva látjuk tekintetünket, lépünk balra, aztán kettőt jobbra, megtáncoltatva az időt, miközben nagyon is jól tudjuk: az életünk bonyolultabb, misztikusabb, de frivolabb is attól, mintsem, hogy tánclépésenként eltipeghetnénk, lefesthetnénk, leírhatnánk vagy szoborra, fotóra kimerevíthetnénk.

Mégis.

Próbálkozunk. Trükkök tucatját játsszuk meg minden adandó alkalommal, amikor a nagy egészből igyekszünk kiragadni valami keveset. Nem többet. Önigazolást. Tanúsítványt arról, hogy mégiscsak léteztünk. Volt dolgunk. Éreztük magunkat boldognak, néha féltünk, máskor levertség vett erőt rajtunk, vagy éppen magányunkba temetkeztünk. De voltunk. Emberként, személyként végiglézengtük, a reánk kirótt időt, miközben úgy akartunk hasznosnak lenni, ahogy egyedül, becsületesen, az lehetséges volt.

Lassan jön rá az ember arra, de előbb-utóbb megérinti a fölismerés, hogy olyan sok minden – tulajdonképpen nem történhet velünk. Leéghet a házunk, lábunkat törjük, ötös lottót nyerhetünk, fölakaszthatnak, vagy elbocsátanak az állásunkból – a gondviselés pazar logikáját úgysem tudjuk megfejteni. Egy valamit viszont nem tehet meg velünk semmiféle hatalom.

A vágyainkat nem veheti el tőlünk senki. A legkitűnőbb perceinkben fogant dolgainkat. Hogy szándékunk tiszta volt, és jó óráinkban tudtunk nevetni a világon, önmagunkon, két kézzel széjjelmért szerencsénken vagy drámánkon. Ezt a szabadságot csak emberként, alkotóként lehet megélni. Mélyen vallom, hogy mindenkinek megadatik ez a kegyetlen, és mégis kegynek számító készség.

Nem hiszik?

Nézzenek szét maguk körül! A november festett palettáján az elíziumi színei. Üdve, kelleme a szemnek – akárki észreveheti. Hovatovább, ha másért nem – ennyiért is megérte.

Pósa Károly

   

A Cigánylejárónál

kasírozott kartonpapír
  60 x 42 cm
vegyes technika

Plakátmagány (Pilinszky) - "Poster loneliness" (by Pilinszky)

kasírozott kartonpapír
 42 x 60 cm
vegyes technika

Napsugaras ősz az utcán - Autumn on the street

kasírozott kartonpapír
 42 x 60 cm
vegyes technika

A Herceg Novi vár lépcsői - Stairs to the castle of Herceg Novi

kasírozott kartonpapír
 42 x 60 cm
vegyes technika

Kistemető - Malo Groblje - Small Cemetery

17 x 105 cm,
gipszkarton

Részlet - Detalj slike - Detail

Ustorkai tanya I.

Az ortodox karácsony napján Kispiacról indultunk a tanyavilágba. Enyhe, nyirkos idő volt.
Mindenütt sár. Bár két hete eső nem esett, a nehéz oromparti földek közötti dűlőutakon a keréknyomokban csüdig érő víz állt. A tócsák alján fekete, szilvalekvárszerű és állagú puha üledék marasztalta a csizmákat.
Szerteszét  csak a csönd, és valami nem evilági nyugalom.
Asztallapként terült el a síkság. Bátortalanul zsendül a gabona a vetések párhuzamos, hókán zöld csíkjaiban.
A semmi közepén érez így az ember.
Körötted csak a leheleted és olyan jólesően egyedül érzed magad.
Három tanyára vittünk ivóvizet, kenyeret, édességet és egy kevés örömöt.
Három ember magányába gyömöszöltünk egy kis harsányságot.
De ahogy elnéztem őket, megrendülten kellett észrevennem: nem biztos hogy odakint, a pusztában tengődő, szegényebb sorsúak élik meg fájdalmasabban az egyedüllétet.
Megannyi jól szituált, utcában, szomszédok között lakó városi ember szemében látok nagyobb gyötrelmet.
A lélekbúvárok társas magánynak hívják a jelenséget. Találó.

Ustorkai tanya I.
35 x 25 cm, gipszkarton
(akril, pasztell, szén)

INRI

Csodálatosat mertem álmodni az éjjel.
Azt láttam, hogy a csillagos ég palástja kettévált, és úgy hullott le a földre a sok gyémántszikra angyalpor, mintha az odaföntiek jókedvükben szerették volna kidíszíteni a világot. Ünneplőbe bújtak a fák, a bokrok összébb húzták ráncos szoknyájukat és meleget leheltek a gallyak villái között megbúvó madárkákra.
Arrébb a kutya fölhúzott ínnyel, vigyorogva aludt. Füstös pára simult a kémények tövébe, és a sarkon nesztelenül fordult a Kistemető dűlőútjára az északi szél.
Ha jól hallottam, akkor a kertbe ültetett sárgarózsa-bokor az ég felé emelte nedvektől duzzadt, zsenge hajtását és a porszemek a fagyott betonon eljárták éjféli körtáncukat.
Hűs a homlok most. Szikkad a szántás. Üzenet van benne.
A bűntelen méltóság köszöntése.
2014 elejét írjuk.

Pk

INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm

December - I.

40 x 60 cm
karton
Olaj, tempera, tus

Pósa Károly: Neretva utca - Neretvanska - The Neretva street

Gipszkarton, 85 x 40 cm
Vegyes technika

Novemberi alvég - Rural parts is November - Periferija u novembru

101 x 37 cm, gipszkarton
olaj, tempera, kréta