Új Kanizsai Újság, 2016. február 4. |
A budapesti kiállításról szóló írás
Budapesten
Magyarkanizsa
BÁCSKA, BÁCSKA…
A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó
kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai
képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló
tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.
A házigazda szerepét Szentesi
Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi
köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához,
a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság
önazonosság-tudatának a fontosságát:
– Ne várják el ebben a pár
percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak
vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte
szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem
egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását
nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges
barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit
látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar
alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették,
teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők,
mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a
színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával,
a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt,
ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt
viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső
borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában
karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom –
az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a
magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a
festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező
falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább,
legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a
legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán.
Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a
romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy
ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít –
kedves a szemünknek.
Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa
Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est
zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás
nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte
benyomásait:
– Hatalmas kihívás volt
eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik
meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a
megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály
polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!
Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni.
A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból
elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton
kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz
arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.
ba
Budapesten Magyarkanizsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése