NAPLÓ 27.

„Szoptatni a csecsemőket, elmosni az edényt, és felnevelni az új nemzedéket…

Dolgozni a földön, és megváltoztatni a világot.

Felépíteni egy hidat, vagy létrehozni egy szövetséget.

Ha néha eltévesztjük is az utat, újra megtaláljuk.”

Az idézet több mint ide illő. Nem annyira az üzenete miatt, bár az is megszívlelendő. De én a kiemelt szöveget inkább annak forrása, vagyis a könyv miatt szerkesztettem legfölülre.

Aki e sorokat lejegyezte 1978-ban meghalt. Albert Maltznak hívták. Amerikai író-forgatókönyvíró volt. Ráadásul erősen baloldali, mondhatni kommunista. Az ötvenes években ebbéli meggyőződése miatt kénytelen volt pár évet börtönben ülni. Azidőtájt még volt rá igény, hogy Hollywoodot megtisztítsák a szovjet ügynököktől, a bomlasztó elemektől… Amikor kiengedték, Maltz vette a kalapját és Mexikóba emigrált. Dacára politikai nézeteinek, a XX. századi modern USA-beli próza jelesei között máig számon tartják. (Milyen furcsa, hogy az amúgy irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsunnak ugyanezen megbocsátó, az életművét a politikai hitvallásától különválasztó szándék meg rendre hisztériát szül. Nem beszélve a botmerev magyar gyakorlatról: Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Nyírő József és sorolhatnám mindazokat, akiknek neve hallatán sikongatna a legdemokratikusabb művelt magyar értelmiség…)

Az akkori szokásokhoz híven, a szocialista Magyarország megengedően állt a nyugaton indexre tett, nyíltan baloldali érzelmű írók-költők műveinek a lefordításához. A hetvenes évek derekán, Budapesten így adták ki Albert Maltz kisregényét is. És így került hozzám, valamikor a kétezres évek elején, antikváriumi szerzeményként a Simon McKeever utazása, melyből a kezdő idézet származik.

A kötet könnyű. Zsebkönyv-szerű. A tartalma sem tűnt túlontúl izgalmasnak: egy hetvenhat éves, elaggott munkásember megszökik az öregek otthonából, hogy egy dollárral a zsebében stoppal megtegyen háromszáz mérföldnyi utat. A címben szereplő Simon McKeever Los Angelesbe szeretne eljutni, mert gyógyíthatatlan betegség, az ízületein eluralkodó köszvény kínozza, amit csak egy – az angyalok városában praktizáló – csodadoktor, a kór specialistája gyógyíthat meg. A fülszöveget elolvasván vállat vontam és a még olvasatlan kötetek közé raktam, a könyvespolc fal felőli oldalára.

Eltelt pár év. Egy kaporszagú napon hirtelen elhatározásból, emlékszem rá, merő unalmamban és nem kíváncsiságból, elkezdtem rájárni a fal felőli állományra. Ahogy szépen sorjában olvastam a könyveket, egyre gyakrabban öntött el egy megmagyarázhatatlan, zavaros indulat: az önváddal elegy öröm érzése. Dühös voltam magamra, mert itt voltak, ni – csak karnyújtásnyira tőlem a drága kincsek. Én meg hosszú-hosszú időn körösztül feléjük se szagoltam. Istenem, mennyi mindent hagytam parlagon heverni! Ugyanakkor a boldogság is át-átjárt. A megtalált gondolatok, sorok, történetek, jelzős szerkezetek attól kezdve mégis csak eggyé lettek velem. Ebben az időszakomban fedeztem föl igazán, teljességében a Maltz-féle regénykét is. Kétszer egymás után elolvastam. Elsőre beleízleltem, de a savát-borsát, a mondandó velejét másodjára sikerült fölismernem.

Megható volt a halálát váró, de a reményt föl nem adó aggastyán viaskodása. Magam elé képzeltem, amint az országút mellett vánszorog, bogár módra araszol. "Ha rövidesen nem jutok el innen, belep a moha." – mondja egy ízben maró öngúnnyal az öreg McKeever, akinek fájdalmas ízületi betegsége korlátozta a mozgását. Csak csoszogni bírt, a köszvény ette minden porcikáját. Szenvedését mélyen emberin, érzékletesen leírta Maltz. Megindító, szép olvasmány volt.

Aztán egy napon én is köszvényes lettem.

A tengeren. Nyaralásból indultunk volna hazafelé, és reggelre fölébredve lépni nem bírtam. Fogalmam sem volt, mi lehet a bajom. Először ínhüvely-gyulladásra vetettünk: sokat rohangáltam mezítláb a kövön. (Hatvanöt betonlépcsőnyire volt a nyaralónktól a tengerpart, napjában hússzor is megjártam, le- s föl szökdécselve.) De utána évente-kétévente idehaza is elkapott az a szinte kibírhatatlan fájdalom, ami általában legelőször a nagylábujj tövében jelentkezik, harapófogószerű állandó sajgással. A magamfajta kezdőknél. A haladóbb fokozatban, a kór elhatalmasodásával átterjedhet a bokára, térdre, a kar ízületire, sőt a kezünk ujjpereceire is. A vérben fölszaporodó purin, vagyis a húgysav okozza. Lerakodik az ízületeknél, kikristályosodik. Fizikailag irritálja az amúgy is begyulladt testrészt: itt a válasz a földöntúli fájdalom miértjére. A bedagadt lábfejen megállni képtelenség, hisz már a habkönnyű takaró érintése is ordítást vált ki a betegből. Köszvényes ismerőseim igazolhatnak: mentünk már óvatosan négykézláb szíszogva a mosdóba, egy-egy rossz mozdulatnál a kíntól hideg veríték csordult végig rajtunk, és ha a köszvény rohama ránk tört néhanapján, megfordult a fejünkben, hogy inkább amputálják a lábunk, csak érjen véget ennek a borzalomnak a tortúrája. Az sem vigasztal közülünk senkit, hogy a nép „urak betegsége” néven emlegeti. Tudniillik a köszvény előidézője a mértéktelen hús- és az alkoholfogyasztás. Persze, csak annak, akinek hajlama van rá. Ha nem így lenne, minden kövér ember meg alkoholista kötelezően köszvényben szenvedne. Hál’Istennek nincs így. Bár ez nekem sovány vigasz.

A köszvény mindamellett a „hosszú életű emberek betegsége.” Fanyar humorról tanúskodik ez a tézis. Merthogy a köszvény egyetlen és leghatásosabb ellenszere, a megelőzésének, a kibekkelésének a legbiztosabb módja – a szigorú diéta.
Így: semmi fűszer. Semmi hús. Még az olyan állati eredetű fehérjéket is, mint amilyen a tojás, vagy a tejtermékek lennének – kerülni muszáj. Az alkoholos italok mindegyike – szigorúan tilos! Kenyér, tésztafélék: módjával. Bab, borsó, hüvelyesek fogyasztása: nem ajánlott. És sorolhatnám.

Mielőtt valaki föltenné a kérdést, akkor tulajdon képen mit ehet(ne) a köszvényes ember, megválaszolom.
Szinte semmit.

Zöldségféléket. Magokat. Gyümölcsöt. Ennyi.

Oszt ha megszomjazik, iszik rá vizet. (Nem buborékosat, mert az ásványvíz és a szénsavas üdítők is tiltólistán vannak...)

Ismerek tucatnyi köszvényes sorstársat. Egyikük sem tartja magát a fentebb taglalt spártai diétához. Biztos, hogy lehet eszerint is élni. Még nálunk, a Bácskában is. De ki nevezné azt életnek? Makkegészségesen hosszan élnénk, vagy csak sanyarún hosszúnak tűnne az a fajta élet?

Tudom ki vagyok.    

Tegnap megint levert a lábamról. Utoljára tavaly ilyentájt kapott el, úgyhogy furcsa kimondani, de valamilyen szinten már számítottam rá. Ámbár a betegségre készülni nem lehet. A betegség mindig váratlan, mint egy különösen utált rokon látogatása.

Jön. Magától.

Aki netán folyton készül rá, és retteg tőle – ő maga is beteg. Állandósítottan. Úgy hívják szegényt, hogy hipochonder. A betegség miatt aggódni, szorongani a legnagyobb butaság. A kór, a baj akkor az igazi, ha megijeszt bennünket. Akkor hatásos. Egy pillanat alatt helyrezökkent, önértékelésre, számvetésre késztet bennünket. A nagy pofon által földi angyalokká válunk és megvilágosodunk. Rögtön látjuk mit hol rontottunk. El is kezdünk fogadkozni, naná.

Végre, kicsit törődünk magunkkal. A drága testünket, romlandó porhüvelyünket babusgatva ápoljuk, és mivel betegek vagyunk, mert másunk momentán nincs, a terhet szeretnénk megosztani másokkal. Sóhajtva panaszkodunk, ecseteljük a bajunkat, aprólékosan beszámolunk minden nyilallásunkról, a testhőmérsékletünk pillanatnyi állapotától kezdve a nyelvünkön képződő lepedék színéig. Amit máskor észre sem veszünk, a csip-csup apróságok most komolyan, megsokszorozott fontossággal kerülnek érdeklődésünk homlokterébe. Még a végtermékünk állaga is bizonyító erejű lesz. A világ legtermészetesebb módján tudatjuk a mellénk keveredő embertársainkkal az összes nyavalyánkat, unalmaskodunk fűnek-fának…

Együttérzést, támogatást, odafigyelést, egy kis szeretetet akarunk ilyenkor.

Kérem szépen, ezért született ez a bejegyzés is.         

Pk