Véletlenül tudtam meg, hogy ma – február 2-án – van a vízi élőhelyek
világnapja.
Mivel Magyarkanizsa és környéke a Tisza, a kanálisok, a bányatavak, a
holtágak, a talaj fölötti- és földkéreg alatti vízrétegeken túl még százféle
módon kötődik a vízhez, egy-két tiszteletkör erejéig nem árt, ha elgondolkodunk
a környezetünkön, önmagunkon.
Abban a szerencsében volt részem, hogy párszor már részt vehettem Dr. Andrásfalvy Bertalan a vonatkozó témát kifejtő előadásain. Andrásfalvy, ez a
magas, szikár, cserzett barna bőrű, ősz tanárember maga a megtestesült
tudományos bölcselet. Régóta kutatja, tanítja a víz és az ember kapcsolatát.
Különösen nagy tudósa a Kárpát-medence történeti vízgazdálkodásának. Olyan
meleg szavakkal tudja leírni az ősi, ártéri életforma hasznosságát, szépségeit,
hogy a hallgatóság szinte maga előtt látja a hajdanvolt nádi emberek, vízen
járók, ártereken, folyamok mellett élők mindennapjait. A professzor úr
kétségkívül a kérdéses témakör legnagyobb szaktekintélynek számít. Aki teheti,
nézze meg, ha máshol nem, a televízióban föl-fölbukkanó előadásit. Olvasson
tőle bármit. Meglátják: az általa vizsgált vízi világot, a vízgazdálkodás
hagyományát tőle közérthetőbben, szemléletesebben senki nem írta meg.
Említettem, hogy Kanizsaiként különösen kedves nekünk minden, ami a vízzel
összefügg. Nemhiába: mi is vízparti népség vagyunk. Ha valaki idegenbe szakad
tőlünk, csak a Tiszát vágyja vissza. Igen. Nekünk a Tisza a kezdet. A gyermekkorunk,
a fiatalságunk, az élet. Aki szerencsés, annak a végszó is itt, közöttünk, a
Tisza mellett mondatik ki. S bár a folyó erősen zabolázva lett az utóbbi félszáz
évben, a medrében sodródó végtelenített időt a jövőben is ugyanígy: csak sejteni fogjuk.
Megérteni sohasem.
Ahogy Andrásfalvy professzor úr összes tudós dolgozata is csak halványan fogja visszaidézni azt, ahogyan a kanizsaiak egyenként megélték a Tiszát és az
összes vizeinket.
Dédapám korában még a kanizsai piacon voltak csíkászok, akik csíkhalat,
gyékényből fonott kosarat vagy rákokat árultak. Öregapámék a Tiszából ittak, ha
megszomjaztak. Apámék generációja a meleg nyarakon még a homokpadok, porondok
között fürdőzött, és a folyó titkos helyein óriási kecsegéket lehetett kifogni.
Nagyobbacska gyerek lehettem, amikor a Kismuki nyomvonala melletti Köröst, ezt
a hatalmas, part alatti nádast, mocsaras részt kezdték homokkal föltölteni.
(Csak a nem kanizsaiak, meg a nagyon fiatalok végett írom: a Kismuki egy
keskeny nyomtávú mozdonyocska ősrégi elnevezése. Egyidős a Miska bácsival, ami
– vagyis pontosabban: aki – a Zárda szertárában álló igazi, emberi csontváz, s
mint olyan immáron több mint százhúsz éve szorongással tölti el a biológia
kabinetbe először belépő kisdiákokat. A Miska ismertető jegye, hogy a
szegycsontja és a mellkasi bordázata feketére összeégett. Biztos valamelyik
akkoriban oskolás Pál utcai fiú a kelleténél nagyobb lángra csavarta a
Bunsen-égőt. Élő tanúja tehát a Miska annak, hogy akadhatnak esetek,
amikor valaki holtában is megégeti magát. Ha a Miska bácsi a tudománynak, akkor a Kismuki a technika diadalának számított. Ez utóbbi a híres kanizsai
agyagot szállító ormótlan, ló vontatta kocsikat váltotta föl. Évtizedeken
körösztül pöfögött, sípolt, a csillék apró kerekein gördülő szerelvény. Hordta
az agyagbányákból a téglagyárba a matériát. Aztán abból lett tégla, falazó
blokk, cserép. Mikor mire volt igény. Zárójel bezárva.)
A IV. kerület északi peremét a Körös mocsara határolta. Mivel Petőfi Sándor
utcai gyerekként nőttem föl, nekem hosszú ideig a Körös víztükre jelentette a
tengert, az indiánoktól hemzsegő Mississippit, Palicsot, és az észak-amerikai
Nagy Tavakat Bőrharisnyástul, csak úgy, mint a halálfejes kalózok által
bitorolt Óceánt, meg az összes világtengert. A többi korombélivel, a velem
egyívású utcagyerekekkel együtt fedeztük föl a rengeteg nádas rejtelmeit. Volt
bunkerunk. Titokban tüzeskedtünk, és amiért harminchat éves koromig nem
dohányoztam, nagyban annak köszönhetem, hogy egy bolondos nyári délutánon
közösen elszívtunk egy szivar gyanánt meggyújtott nádpákát. Leszokni vágyóknak
erősen javallom még ma is.
A Körös záptojás szagú vizében tanultam meg pecázni, ócska bambusz nyélre
csomózott damilon, az apám horgászkészletéből lopott kisebbik úszóval. Többnyire
dévéreket, napkárászokat, meg bizonytalan eredetű, fajú, osztályú szir-szar
pikkelyes valamiket fogtunk. Ezeket a féltenyérnyi izéket csak vajhalnak
hívtuk. Ahogy tudom, vidékenként százféle módon nevezik az efféle értéktelen
halszerűséget. A macskáknak aztán mindenütt úgyis mindegy.
Rekkenő meleg augusztusokon, ha a víz szintje már a gatyánk korcáig sem
ért, kezdődött a kotlázás időszaka. Ki ne tudná, csak egy üres fenekű fazék,
lábas, kotla vagy jobbik esetben vödör kell hozzá. Azzal letapogattuk a kanális
medrét. Minden lépés után hónaljig a vízben kotonyásztunk, ellenőriztük a
tartalmát. Ha fogás volt benne, a derekunkra kötött paprikás zsákba került a
ficánkoló hal. A partra érve aztán levakartuk magunkról a piócákat, majd egymás
hátát vizsgáltuk át. Egyik kora tavaszon a Kűlyuk nevű átfolyóban hullát talált
valaki. Jó hónapos lehetett az oszlásnak indult tetem. Csak a kabátjáról
azonosították. Részegen bandukolt, leszédült az útról. Arcra borulva fulladt
bele a térdig sem érő vízbe. Akkor egy darabig kerültük a nádas környékét. Azt
a szezont kihagytuk. De rá pár hónapra már megint kötésig álltunk a hínáros
kanálisban, és kerestük a Loch Nessi-szörnyet, Moby Dicket, Nemo kapitány
Nautilusát, és elhittük a nagyfiúknak, hogy a lápi lidércek kék lángját
éjfélkor meglátni.
Noha hallani nem hallottunk Thor Heyerdahlról, a híres kísérleti
hajózásairól, kicsiben mi is megvalósítottuk, amit ő. Nádból ácsoltunk úszó
alkalmatosságot. Dehogy a Kon Tiki expedíció babérjaira pályáztunk! Csak éppen
akkoriban futott a magyar televízióban az Onedin család. Minden áldott nyári
estén iszapszagúan keveredtünk haza, mint megannyi Hany Istók. Alig győztük
magunkat szappannal sikálni.
Aztán fölnőttünk valahogy. A Köröst föltöltötték. A régi tocsogók, kanálisok
helyén, ahol egykoron a Pámbok kacsái, libái úsztak százszámra, ahol nádipinty fészket
ringatott a szél, meg vízipocok úszott a túlparti üregébe, és ahol
teknősbéka-versenyeket szerveztünk – építési területté lett nyilvánítva.
Azóta
proccos házsorokba ékelve, padlásszobás villák előtt tuják, lucfenyők(!), díszcserjék nőnek rajta.
Meg pázsit. Elvágólag kétcolosra nyírva.
Aszályos napokon bekapcsolnak az önműködő
locsolórendszerek.
A kertekben fajkutyák. Ugatásuk sem
hallatszik, de a bundájuk gondozott.
Lessie hazatért.
Míg ott állok, és nézek: csak én nem találom a helyem.
Pósa
Károly
1 megjegyzés:
Milyen érdekes... nemrég erről írtam magam is a blogomon, a Hét Bögrén (http://hetbogre.blogspot.hu/2016/01/ha.html)... Örülök, hogy olvashattam.
Megjegyzés küldése