Egy visszhang a Visszhangra
 |
| Umbero Eco |
Ekónak ejti a magyar.
Ráállna a nyelvem: talán jobban illene ekhónak mondani.
Mert ahogy belekiabált a huszadik századba, a visszhangját százszorosan verték vissza a közgondolkodás, a közízlés falai. Meg is repedtek tőle, sziklakoloncok omlottak, új távlatok nyíltak a szavaitól, és egy-egy gondolatáért versengeni kezdett a média.
Umberto Eco, a nagy olasz író, a szemantika professzora, és mint olyan, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb irodalomtudósa meghalt. Nyolcvanvalahány éves volt. Szerette és merte is élni az életet. Ízig-vérig taljánként tangózta végig, amit kimért neki a gondviselés. Szőrös, kövér, nagydarab figura volt, tele öniróniával. Jóízűen viccelődött saját magán, azon, ahogy kétpofára habzsolja az elébe gurított lehetőségeket. Nem sokat teketóriázott, ha valahol inni és enni kellett. A vele készített interjúkból rendre kitűnik, hogy sajátságos humora révén közel engedte magához az újságírót, a szerkesztőt, a kollégáit, a tanítványait. Igen: az olvasóit is. Az embereket. Egy szeretett volna lenni velünk, még akkor is, amikor már tízmilliószám adták ki a regényeit, és a világ összes kultúrnyelvére lefordították a könyveit. Nem csoda, ha sokan úgy érezzük: közünk volt egymáshoz. Nekem a regényei mellett a középkori esztétikáról szóló könyve tetszett a legjobban. Oroszlánrésze volt abban, hogy máig ható szerelem fűz mindahhoz, ami művelődéstörténetileg a romanika, gótika jegyében fogant. Amit erről lehetett, azt Eco leírta. Kerek egész marad utána, az életművéből nem fog hiányozni egy szóköznyi hiba sem. Irigylésre okot adó pálya. Most sorra jelennek meg a nekrológok. Jók, rosszak, többnyire általánosságokat pufogtatók. A minap néztem egy róla készült videót. A házi könyvtárában pásztáz a kamera. Umberto Eco hátát mutatja, szobáról-szobára követi az operatőr, tán százezernyi könyve lehetett. Telis-tele a polcok, már a negyedik helyiségben volnánk, és az öreg író még mindig ott csoszog a kötethegyek között, keres valamit. Aztán megtalálja. Mutatja. Minden fölbűzlő magakelletés nélkül elhiszem neki, hogy tényleg azt kereste, amit, és tényleg az agyában van az összes könyvének nem csak a helye, a címe, hanem a tartalma is. Kedves barátomtól tudom, hogy aki azért jár templomba, mert azt hiszi, hogy ettől jobb ember lesz, az pont olyan hülye, mint aki beül egy garázsba és várja, hogy egyszer Alfa Romeoja legyen.
Ugyanígy a legtöbb esetben a fölhalmozott könyvek se érnek egy pipa fingot sem. Dekoráció csupán. (Mondom én, aki betegesen gyűjtöm őket.)
De azért – akadnak kivételek.
Ennek az írónak még ez is jól állt. Hiteles volt így is. Más írhat a mumpszáról, hasnyálmirigyéről, szifiliszéről – vagy mint én, a köszvénykémről – szenvelgő naplót, legtöbbször akkor sem az ember marad mögötte, hanem a betegsége. A kórismérve. Vagyis a kor ismérve. Ezé. A szétrohadásé. Állatkerti vadak ketrecévé az irodalmon túl mást is szokás lezülleszteni. Elég, ha a kedves olvasó a közéletünk mindennapjait veszi alapul… Eco életműve üzenet is lehetne a sok szuszogó alkotónak: a mára levitézlett posztmodern nem zárja ki, hogy a tőlünk különböző világot ne nyomorultul, gyűlölettel, megvetéssel szemléljük, hanem humorral, sztoikusan vagy éppen szkepszissel, kedves elnézéssel. Furcsa módon vonzódtam Ecohoz. A szó klasszikus értelmében szabadelvű nézeteket vallott, mégis szerettem olvasni. A Gyufalevelek rövid prózáit, a dolgozatírás csínját-bínját taglaló munkáját, vagy a legnagyobb népszerűséget hozó történelmi regényeit is egytől-egyig nagyon bírtam.
Világnézete nem zavart. Így van ez, ha egy alkotónak az életművéből, minden bekezdéséből kitűnik: tud.
Eco pedig nagyon tudott.
Kár, hogy elment. Ilyen enciklopédikus műveltségű, ilyen jó humorú, vagány íróból nem sok maradt, és a világirodalom szlömösödését nézve, a fölhozatal minősége erősen kétséges. Tudom, másnak éppen nem jelent sokat, de idehaza nekem a könyvespolcomon külön helyük van a sorba rakott Eco köteteknek. Rajta kívül csak a jó Krúdyval meg Rejtő Jenővel, és a folyamatosan gyűjtött Országépítő újságokkal tettem ilyen megkülönböztető kivételt. Tiszteletből.
Nem nehéz egyetértenem mindazok véleményével, akik szerint Eco önmagában tényleg kicsit már intézmény volt. Kevés író, gondolkodó mondhatja el magáról: nem csak irodalmi, meg más egyéb divatból, nyögve-nyelve olvasta egy szűk réteg, a pozőrök, kékharisnyák hada, hanem a széles néprétegeknek is kedvencévé tudott válni, akár egy vasárnapi magazin tárcarovata által követte a közönsége, akár a szakelőadásai révén adta át a tudását.
Más, bestsellereket púpozó macskajancsik aforizmáival, álságos életbölcseleteivel, apácabódító szövegeivel teli a világháló. Ha netán vannak még emlékkönyvek, azoknak a lapjain, a filctollal kopírozott rózsaszálak mellé ezek a kamu filozófiák illenek legjobban. Umberto Ecot a kezdetektől fogva nagyon nehéz volt idézni. Az a fajsúlyos kortárs ő, akinek egy-egy cinikus aranyköpéséhez is lábjegyzetet muszáj írni. Terpeszállásban szavalni meg egyenesen bazári majomnak való föladat.
Nagyon hiányolom, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud ilyen útmutató alkotókkal büszkélkedni. Akikről azt terjesztik, hogy azok: nekem nem mérvadóak. Belterjes az a népség. Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Karinthy köreihez képest halk szavún teszetoszák. Csak zümmögő a kórusuk.
Tegnap jó társaságba csöppentem. Vitaképesbe. Éppen azt beszéltük, hogy mennyien vannak, akik kaparnak fölfelé. Az irodalmi grádicson lógnak, rúgnák magukat a megigazulás felé, izzadtan tempóznak egy életen át. Föl, csak föl, mindig magasabbra... Soraikon megérződik az igyekezet. Minden bekezdésüket áthatja. Okosakat írni, szépen – a megfelelés kényszeréből: verítékes. Susztermunka. Írni, rajzolni, festeni, hegedülni csak úgy lehet és szabad, hogy a kezünk egyenlő távolságban van a fejünktől és a szívünktől. Félúton. Aki nem csuklóból ír, hanem vállal, görbedett pózba dőlten, könyökével taszigálva utat magának a literatúra papírszagú, tükrös tánctermében, azt a hamis valóságot láttatja, hogy ő érti az összefüggéseket. Érti a fenét! Ugatja, mint kutya a holdat. De olykor így is hajlamosak vagyunk neki hinni. A leírt szöveg hatalma óriási. Még akkor is, ha az írás csupán kényszerűség, kuli munka, amihez nem párosul tudás, tapasztalat, és a legfontosabb: a szellem ereje. Igaz, az értelmesebbje azonnal látja, ráérezni, mert a megellett alkotás ilyenkor halvány, olyan fölületes, fölszínes, mint kezdő piktornak az első festett vászna. Lespórolva róla az olajat, a sok hígítótól áttetsző. Mázolvány. Férc. Rögvest kiismerszik, ha író, ha festő az illető: még az alapozást se tudja. Vagy nincs is neki. Nem állom meg a ficamult poént: mű a mű.
Umbert Eco nem közéjük tartozott. Légpárnái voltak. Magától emelkedett a föld fölé, és képes volt ott is maradni. Éppen e beteljesített, mérhetetlen humanizmusa miatt nincs rajta mit gyászolni. Ritka tehetség adatott neki. Élt vele. Így is megmaradni, és a végén meghalni – nem kushadva, hanem férfiként állva, emberként – ehhez a tehetségen túl azért kellett más is.
Lélek.
Ráállna a nyelvem: talán jobban illene ekhónak mondani.
Mert ahogy belekiabált a huszadik századba, a visszhangját százszorosan verték vissza a közgondolkodás, a közízlés falai. Meg is repedtek tőle, sziklakoloncok omlottak, új távlatok nyíltak a szavaitól, és egy-egy gondolatáért versengeni kezdett a média.
Umberto Eco, a nagy olasz író, a szemantika professzora, és mint olyan, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb irodalomtudósa meghalt. Nyolcvanvalahány éves volt. Szerette és merte is élni az életet. Ízig-vérig taljánként tangózta végig, amit kimért neki a gondviselés. Szőrös, kövér, nagydarab figura volt, tele öniróniával. Jóízűen viccelődött saját magán, azon, ahogy kétpofára habzsolja az elébe gurított lehetőségeket. Nem sokat teketóriázott, ha valahol inni és enni kellett. A vele készített interjúkból rendre kitűnik, hogy sajátságos humora révén közel engedte magához az újságírót, a szerkesztőt, a kollégáit, a tanítványait. Igen: az olvasóit is. Az embereket. Egy szeretett volna lenni velünk, még akkor is, amikor már tízmilliószám adták ki a regényeit, és a világ összes kultúrnyelvére lefordították a könyveit. Nem csoda, ha sokan úgy érezzük: közünk volt egymáshoz. Nekem a regényei mellett a középkori esztétikáról szóló könyve tetszett a legjobban. Oroszlánrésze volt abban, hogy máig ható szerelem fűz mindahhoz, ami művelődéstörténetileg a romanika, gótika jegyében fogant. Amit erről lehetett, azt Eco leírta. Kerek egész marad utána, az életművéből nem fog hiányozni egy szóköznyi hiba sem. Irigylésre okot adó pálya. Most sorra jelennek meg a nekrológok. Jók, rosszak, többnyire általánosságokat pufogtatók. A minap néztem egy róla készült videót. A házi könyvtárában pásztáz a kamera. Umberto Eco hátát mutatja, szobáról-szobára követi az operatőr, tán százezernyi könyve lehetett. Telis-tele a polcok, már a negyedik helyiségben volnánk, és az öreg író még mindig ott csoszog a kötethegyek között, keres valamit. Aztán megtalálja. Mutatja. Minden fölbűzlő magakelletés nélkül elhiszem neki, hogy tényleg azt kereste, amit, és tényleg az agyában van az összes könyvének nem csak a helye, a címe, hanem a tartalma is. Kedves barátomtól tudom, hogy aki azért jár templomba, mert azt hiszi, hogy ettől jobb ember lesz, az pont olyan hülye, mint aki beül egy garázsba és várja, hogy egyszer Alfa Romeoja legyen.
Ugyanígy a legtöbb esetben a fölhalmozott könyvek se érnek egy pipa fingot sem. Dekoráció csupán. (Mondom én, aki betegesen gyűjtöm őket.)
De azért – akadnak kivételek.
Ennek az írónak még ez is jól állt. Hiteles volt így is. Más írhat a mumpszáról, hasnyálmirigyéről, szifiliszéről – vagy mint én, a köszvénykémről – szenvelgő naplót, legtöbbször akkor sem az ember marad mögötte, hanem a betegsége. A kórismérve. Vagyis a kor ismérve. Ezé. A szétrohadásé. Állatkerti vadak ketrecévé az irodalmon túl mást is szokás lezülleszteni. Elég, ha a kedves olvasó a közéletünk mindennapjait veszi alapul… Eco életműve üzenet is lehetne a sok szuszogó alkotónak: a mára levitézlett posztmodern nem zárja ki, hogy a tőlünk különböző világot ne nyomorultul, gyűlölettel, megvetéssel szemléljük, hanem humorral, sztoikusan vagy éppen szkepszissel, kedves elnézéssel. Furcsa módon vonzódtam Ecohoz. A szó klasszikus értelmében szabadelvű nézeteket vallott, mégis szerettem olvasni. A Gyufalevelek rövid prózáit, a dolgozatírás csínját-bínját taglaló munkáját, vagy a legnagyobb népszerűséget hozó történelmi regényeit is egytől-egyig nagyon bírtam.
Világnézete nem zavart. Így van ez, ha egy alkotónak az életművéből, minden bekezdéséből kitűnik: tud.
Eco pedig nagyon tudott.
Kár, hogy elment. Ilyen enciklopédikus műveltségű, ilyen jó humorú, vagány íróból nem sok maradt, és a világirodalom szlömösödését nézve, a fölhozatal minősége erősen kétséges. Tudom, másnak éppen nem jelent sokat, de idehaza nekem a könyvespolcomon külön helyük van a sorba rakott Eco köteteknek. Rajta kívül csak a jó Krúdyval meg Rejtő Jenővel, és a folyamatosan gyűjtött Országépítő újságokkal tettem ilyen megkülönböztető kivételt. Tiszteletből.
Nem nehéz egyetértenem mindazok véleményével, akik szerint Eco önmagában tényleg kicsit már intézmény volt. Kevés író, gondolkodó mondhatja el magáról: nem csak irodalmi, meg más egyéb divatból, nyögve-nyelve olvasta egy szűk réteg, a pozőrök, kékharisnyák hada, hanem a széles néprétegeknek is kedvencévé tudott válni, akár egy vasárnapi magazin tárcarovata által követte a közönsége, akár a szakelőadásai révén adta át a tudását.
Más, bestsellereket púpozó macskajancsik aforizmáival, álságos életbölcseleteivel, apácabódító szövegeivel teli a világháló. Ha netán vannak még emlékkönyvek, azoknak a lapjain, a filctollal kopírozott rózsaszálak mellé ezek a kamu filozófiák illenek legjobban. Umberto Ecot a kezdetektől fogva nagyon nehéz volt idézni. Az a fajsúlyos kortárs ő, akinek egy-egy cinikus aranyköpéséhez is lábjegyzetet muszáj írni. Terpeszállásban szavalni meg egyenesen bazári majomnak való föladat.
Nagyon hiányolom, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud ilyen útmutató alkotókkal büszkélkedni. Akikről azt terjesztik, hogy azok: nekem nem mérvadóak. Belterjes az a népség. Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Karinthy köreihez képest halk szavún teszetoszák. Csak zümmögő a kórusuk.
Tegnap jó társaságba csöppentem. Vitaképesbe. Éppen azt beszéltük, hogy mennyien vannak, akik kaparnak fölfelé. Az irodalmi grádicson lógnak, rúgnák magukat a megigazulás felé, izzadtan tempóznak egy életen át. Föl, csak föl, mindig magasabbra... Soraikon megérződik az igyekezet. Minden bekezdésüket áthatja. Okosakat írni, szépen – a megfelelés kényszeréből: verítékes. Susztermunka. Írni, rajzolni, festeni, hegedülni csak úgy lehet és szabad, hogy a kezünk egyenlő távolságban van a fejünktől és a szívünktől. Félúton. Aki nem csuklóból ír, hanem vállal, görbedett pózba dőlten, könyökével taszigálva utat magának a literatúra papírszagú, tükrös tánctermében, azt a hamis valóságot láttatja, hogy ő érti az összefüggéseket. Érti a fenét! Ugatja, mint kutya a holdat. De olykor így is hajlamosak vagyunk neki hinni. A leírt szöveg hatalma óriási. Még akkor is, ha az írás csupán kényszerűség, kuli munka, amihez nem párosul tudás, tapasztalat, és a legfontosabb: a szellem ereje. Igaz, az értelmesebbje azonnal látja, ráérezni, mert a megellett alkotás ilyenkor halvány, olyan fölületes, fölszínes, mint kezdő piktornak az első festett vászna. Lespórolva róla az olajat, a sok hígítótól áttetsző. Mázolvány. Férc. Rögvest kiismerszik, ha író, ha festő az illető: még az alapozást se tudja. Vagy nincs is neki. Nem állom meg a ficamult poént: mű a mű.
Umbert Eco nem közéjük tartozott. Légpárnái voltak. Magától emelkedett a föld fölé, és képes volt ott is maradni. Éppen e beteljesített, mérhetetlen humanizmusa miatt nincs rajta mit gyászolni. Ritka tehetség adatott neki. Élt vele. Így is megmaradni, és a végén meghalni – nem kushadva, hanem férfiként állva, emberként – ehhez a tehetségen túl azért kellett más is.
Lélek.
Pósa Károly
megjelent a Magyar Szó 2016. február 29-i számának Üveggolyó rovatában
megjelent a Magyar Szó 2016. február 29-i számának Üveggolyó rovatában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése