„Némelyek türelmetlen bosszúsággal várják minden évben a tavaszt. Nem
közéjük való vagyok. Bevallom, én félek a tőle. A gyors váltástól.
Bizalmatlan méricskélem a rigolyái miatt. Ha februárban hét ágra süt a nap, és a
szomszédok rikoltozva közlik egymást túllicitálva, hogy kinek milyen késő este
volt már csak muszáj begyújtania - bennem egy sejtelem csírája, sunyi megérzés
kezd munkálni. Mérges üszög lesz a termés, meglátják, morgom a fogam között.
Bár ne lenne – de többnyire igazam lesz.
Március derekán elmarad az eső? Csak addig lehet hemperegni a fűben, míg az
aszály szárazra nem sorvasztja a rétet. Büntetlenül április szeszélyét sem lehet
elcsalni. A hegyes micsodájú böjti szelekről nem is beszélve. Hiába ugrálunk,
vonaglik a szájszélünk, feszülünk az erőlködéstől. Akármennyire fonákjára
fordultnak tűnik a világ, valami regula csak maradt még benne. Fékek és
ellensúlyok, ugye…
Ma reggel kis vízcseppek jelentek meg a bicikliülésen. Szemetelt az eső. A
kordbársony zakóm alá lúdbőrző hideg kúszott föl, egész a tarkómig, majd onnét
vissza, és ezen még az sem segített, hogy jól megtempóztam a pedált, hátha
átmelegszek. Nem. Most már biztos: a majálisunkra fagyot fog lehelni az égiek
vasakarata.
Tán többet kellett volna rimánkodni hozzájuk. Vagy szebben vetni a
körösztöt. Akkurátusan, áhítattal, mint ahogy tették a régiek. Azok a nagy öregjeink
nem félszájjal imádkoztak, mint manapság dívik.
Már a kenyérrel sem tudunk bánni. A legsilányabb ripacs tetszelegve kenyeret áld: ha látják. Amúgy két pofára szokott nekiesni.
Bemegy a menyecske a templomba.
Helyes kis kalap a kontyán, kosztümje vasárnapias. Lilára lakkozott körmét
beteg ernyedetten beledugja a szenteltvíztartóba. Mintha parazsat kéne illetnie.
Víz nincs rózsaszín ujjbegyén egy csöpp se. Csak a látszat kedvéért merítkezik.
Az oltár előtt eltipegve épp hogy megcsuklik a térde. Dehogy ereszkedne a
földig! Inkább rutinból roggyant, de olyan ügyesen ám, annyi bájjal, hogy azt
hinné az ember, a templom kövén egy pillanatra kibicsaklott a szebbik tűsarkú
bokája. Körösztöt is csak úgy vet, mintha a tenyerén leellenőrzött szájszagát tétován
a gelebébe kívánná rejteni. Semmi széles mozdulat. Az olyan közönséges. Rágózni
a mise alatt - persze nem az. Na jó! Azért pontosan tudja ő mi illik.
Lopva forgatja a rágógumiját. Csak időnként rándul az állkapcsa. Rápillantva:
maga az áhítat. Hosszú percnyi megfigyelés után látható teljes bizonysággal,
hogy nagymise alatt sem átall kérődzeni. Fölösleges megszólni emiatt. Ilyen a
tehén.
A túloldal padsoraiban feszítő embereket sem lenne szabad kihagyni! Három
fajtája járja. A legtisztességesebb: aki tényleg a lelke végett jár szentmisére.
Már a nagyapja is templomképviselő volt. Szentfazék család, suttogják róluk a
jóakaratú utcabeliek. Vasárnaponként veszi a kivasalt ingét, a barna öltönye már a székre készítve. Beretvált a képe. Ugyanakkora léptei viszik haza, mint mikor
harangszókor elindult.
A másik az új-katolikus. A tékozló fiú modern kori megfelelője. Régi
párttag, netán tanári-, hivatalnoki-, vagy kádercsaládból származó. Erősen középkorú,
jól szituált. Férfiparfümje a templom boltozatát is megtámasztaná. Vastag
borjúhangon bőgi a zsoltárokat. A kórusba vágyik, mert hozzászokott. Minden
időben csak a karzaton érezné jól magát.
A harmadik a muszáj-hitű. Ebből van a legtöbb. Temetésen micisapkája végig
a fején. Onnét az le nem reparálható. Ha lassú ballagással kísérik utolsó
útjára a sógorát, már a halottas menetben rágyújt egy cigarettára. Kommentároz,
be nem áll a szája. Nevetgélve üdvözli az újonnan érkezőket. Parolázik velük.
Jó kis temetés, szépen összejött a nép, de régen nem láttalak benneteket. A
bottal csinált hívő jobbára ünnepekkor megy szentmisére. Esetleg valamelyik közeli rokona lelki üdvéért mondatottra. Befizette! Megkérte a pap az árát. Hát jussa van rá. Végigunatkozza a
prédikációt, és közben ezerfelé jár az esze. Amikor bejelenti a pap a mise végét, mintha zsibbadt álomból ébredne. Megy haza, ahogy a lába bírja. Siet, mert
ehol-e, egy jó órát már a pihenőnapon is elcseszett. Oszt mennyi minden dolga
lenne még!
Lehetne folytatni. Minek?
Örüljünk, hogy csip-csup időjárási visszásságokkal megússzuk.
Mert amikor még tényleg komolyan vett bennünket a Teremtő: vízözönnel meg
tűztengerrel akart elpusztítani bennünket.”