NAPLÓ - 157.

 

festményem

Történelmi léptékkel szemlélni egy ember életét elég reménytelen kísérlet. Rögtön kitűnik, a viszonyítási alap eleve fals értelmezést szülhet csupán: jó adag hendikeppel lehet csak az idő hatalmas rostáján a saját morzsányi létezésünknek valami nagyobbat, szebbet, örökebbet adni, pedig de szeretnénk azt hinni, hogy a nagy többségtől azért mégiscsak különlegesebbek vagyunk.

Kitől is? Mitől is?

Orvul támad a sejtés, aligha lehetek különb bárkitől. Egy a firma, egy a tervező, ugyanazon jelenségek mentén lettünk azzá, mint a többi hét- vagy nyolcmilliárd. Egyformán működök azzal az ágyékkötős őslakóval is, aki Ausztrália sivatagában bogarakat eszik, meg ugyanazt a levegőt szívom, amit egy egyiptomi, vagy egy angol ember belélegez. Szoktam beteg és gyenge lenni, mint a négerek, akiket a malária dönt ágynak, és ha fájdalmam van, pont úgy nyögök, sóhajtozok, akár egy gyomorrontásos bányász valamelyik chilei kolóniában. A legtömörebb definíció szerint is szoktam enni, inni és üríteni, a test biokémiai folyamatai nálam ugyanúgy működnek, mint a velem egyívású férfiaknál: az enzimek belül fortyognak, a gyomorsavak meg a bélflóra is teszi a dolgát, a vérem viszi az oxigént. Legföljebb nem vagyok laktózérzékeny, allergiákra fogékony, mint rajtam kívül annyian mások, miként egy távol-keletihez képest jól viselem a szeszes italokat, de már egy orosszal nem mernék poharazgatni, mert vele ellentétben nekem nem szláv a májam és csak egy adatott belőle. Ettől függetlenül sokezernyi dolog köt össze a glóbusz túlsó felén élő embertársaimmal. Tán még az örömünket és a gyászunkat is egyformán éljük meg, a szégyennel meg a sikerrel egyetemben. Nem is olyan nagy ez a világ, az életrajza sem túl bonyolult.

Erre vetettem, miközben a történelem folyosóját jártam. A magyar Országgyűlés patinás lépcsőházában a vitrázsokról a nemzeti emlékezetünk legnagyobb hírességei tekintettek vissza. Potentátok, hajdani politikusok, uralkodók meg hadvezérek között nehéz nem összehúzni magunkat, s míg a bámulattól megilletődve a Szent Korona elé járultam montenegrói barátaimmal, vendégeimmel, óhatatlanul is suttogóra fogtam a hangom – mintha templomba érkeztem volna. És hiába, hogy a népünk múltjából fakadóan minduntalan ellentmondásokba, hibás döntésekbe ütköztünk, hogy a nagyságunk mellett sokszor a kétely és a széthúzás jellemzett bennünket, azt a tengerparti látogatóim is elismerték, hogy mégis van valami nagyszerű, valami megmagyarázhatatlanul csodálatos erő abban, amit magyarságnak hív a földkerekség népe. Akárhányszor térdre kényszerített bennünket a himnuszban megénekelt balsorsunk, rendre visszahódítottuk magunknak az elismerést, s bár az ellenérdekeltek azt hitték, a századik pofon, a sokadik kudarc után már sosem leszünk ugyanazok, mégis minden ízben meg tudtunk újulni.
Hogy ez csoda? Meglehet. De hát rajtunk kívül másoknak is sikerült. Mit mondjanak a gyarmati uralom alól felszabadulók? Miben reménykedhettek azok, akiknek az anyanyelvük is alig maradt meg? Milyen érzés volt egy kiirtott indián törzshöz tartozni? Mit gondolhatott az az afrikai államfő, akinek az új országa megszületésekor a lakosság túlnyomó része írni-olvasni sem tudott? Miben hihetett Garibaldi, Mahatma Gandhi meg az a breton paraszt, akinek még harminc éve még be volt tiltva az ősi nyelve?

Aztán itt van a legújabb háborús válság.
Jegyezzük meg, mert naponta tapasztaljuk, hogy a nyugat és a liberális mainstream mennyire, de mennyire gyűlöli az úgynevezett "nacionalizmust", nem is beszélve a "szélsőségességről", az "extrémistákról".
És ugyanakkor ez a nyugat vigyorogva hagyja szó nélkül az ukrán sovinizmus legordenárébb tetteit: a megtámadott, szétvert magyar közösségeket, a fenyegetőzést, a jogtiprást, nem is beszélve a kelet-ukrajnai oroszok elleni agresszióról, a gyilkosságokról, vagy az odesszai vérengzésről. Általában nem szeretjük a románokat, de az ukránok a bukovinai románokat is ugyanúgy terrorizálják, és őket ráadásul nincs, aki megvédje, mert a román hatalom flegmán tojik a fejükre, hiszen, ha területi igénnyel vagy kisebbségi jogok hangoztatásával élnének, akkor az veszélyes precedenst teremtene, és inkább nem foglalkoznak velük. Hihetetlen, hogy mennyire, de mennyire cinikus ez a fajta, magát szabadelvűnek, toleránsnak hazudó hipokrita véleményhatalom, amikor az ukránok sovinizmusát és agresszivitását nemlétezőnek tekintik. Hiába, azt is tudjuk, hogy van demokratikus tömegbelövés, ugyanúgy van demokratikus, európai, sőt, haladó sovinizmus is...

NAPLÓ - 156.

Egyszerű az én történetem, akár a csapvíz. Áttetsző, világos.

Gyakran kacsintok kifelé. Időnként szeretek a világ szemébe nézni. Pislantok egyet, az idő pedig a röpke szemhunyás alatt is igazít valamit a környezetemen. Egy felhőfoszlány odébb megy, eltakarja a napot. Ismeretlenül új hangnemben kezdenek mormolni körülöttem a gépkocsik. A lépdelő nők teste néma muzsikaként újult bájjal ragyog, színt visznek az utca látványába, miközben a függönyös ablakok sarkaiba fokozatosan odakucorog az esték mélabúja. Mindez egyetlen pillanat műve. Épp csak becsukom a szemem, s mihelyt újra kipattan a szemhéjam, már egy másfajta összkép festi új gesztusokkal, széles ecsetvonásokkal, gazdag fantáziával a várost, az utcát, a korzót, meg a nem is túl messzi Városliget platánfa sorját. Egy szemhunyásnyi idő. Nem több.

Mégis más lesz minden...

A nappalokkal együtt az ébrenlét lilásra keni az alkonyat utáni sötétséget. Tegnap esett. Sűrű szálú, boldog, legelőket örvendeztető eső hullott alá, amitől illatos lett a levegő, mintha minden temetőbe hordott orgonavirág ezen az éjszakán együtt akarna sóhajtani. Későre járva, egymagam ballagva nagyokat tüdőztem a portalan frissességet. A tócsákat kerülgettem. Lármás csörömpöléssel jött a villamos, a pincér zárórát csinált egy teraszon, az éjféli árnyak pedig a mellékutcák szűkülő zugaiba húzódtak vissza. Fölvirágozott kedvvel mentem az éjszakában, kósza lélekként és mégis egyfajta céltudatossággal. A Thököly úton, Zuglónál fekete és fehér színeket láttam, jobbára sárgás öntettel, vörhenyes megvilágítással. A fények cukormáza tompította a szögleteket. Minden olyan valószerűtlennek és merészen mesterségesnek tetszett. A szélesre épített utca már megvacsorált, evett, szuszogott, emésztett és horkolt is. Távolabb egy redőnyt eresztettek le nagy zörgéssel. Sárgán, kikapcsolt rendszerrel villogtak a megfáradt jelzőlámpák, elcsitulóban volt a város forgalma, aminek nappali lázas, idegbeteg ritmusa éjféltájt úgy hanyatlik nyugovóra, mint nagybeteg a párnájára, ha megitta az altató orvosságát. Valami kergetett, űzött. Nem hazafelé mentem, hanem kifelé, egy vonatállomáshoz, az útkereszteződéshez. Ismerősként köszöntöttem a pohos hirdetőoszlopot. Álltam a tövében, mint régebben annyiszor. Aztán megérintettem a hengert és a vizes plakátok könnye ott maradt az ujjbegyemen. Egyedül voltunk. A kerekded oszlop a róla foncsorodó hirdetményekkel, meg én, a rólam csorgó esővíztől átázottan. Keresztülbámultam a csenevész kis tuja ágain, de a járdán nem jött senki.
Mást nem tehetvén, megsápadva ácsorogtam. Nem tudtam egészen őszinte lenni magamhoz sem, hát vártam, ahogy valami megfoghatatlan csodatéteményre szokás várni: telve félelmekkel, bizonytalansággal és a legbelül lappangva megbúvó szomorúsággal, mert egyedül voltam, és vasárnap volt, és hidegen világított a vizes aszfalt, és a múlt folyománya hűs, szenvtelen módon tarkómra illesztette halott tenyerét. Vacak ez az érintés. Arra intett, őrizzem meg a titkaimat, miként a szél fúvása vigyázza azok leheletét, akik már soha többé nem lehetnek velünk. Motozzak könyvek lapjain, hajdan aláhúzott sorokat olvassak újra, kergessek tovább álmokat, fehér halánték mögött lapuljanak meg a vágyak, és írjak, eső után, a fölszáradó pocsolyák magányáról, az ünnepélyesen telített élet közönyös perceiről, a véletlenekről és a szükségszerű csalódásokról, folyton csöndös belátással, ahogy gyóntatószékben vall a bűnös, aki visszanézi saját tragédiáját. Mert ahol nincs irgalom ott csak bánat van. És az sem az, hanem pusztán emlék.

A SÁTÁN VAJDASÁGI KUTYÁI - Gondolataim a közéletünkről

A következmények nélküli emberek rá se rántanak: Wittinghoff és Gréczy

Egy dühös asszonyság

Varga-Damm Andrea kiosztotta a Jobbikot. Tehette. 2020-tól a független képviselők padsorait koptatta, most meg már csak turistaként, belépő fizetése után, amolyan nosztalgiából látogathatja a magyar Országház épületét. Még egy utógyújtásos megvilágosodottal több. Emlékeim szerint bő egy éve már párt nélkül, vagy kicsit korábban még Jobbikosként tehát vastagon a moslékkoalíció egyik korifeusaként igencsak harcias nyilatkozatokat küldözgetett Orbánnak meg a Fidesznek. Aztán lecserélte a gárdamellénykét, kilépett, vagy kirúgták: tökmindegy. Most – úgy tűnik – a nagy mellényt is levettették vele, meg az újat is újra kellett gombolnia. Ki hinné, mi kellett hozzá? A magyar nép akarata, amivel csöndösebb hangnemre kapcsolta nem csak Varga-Damm asszonyságot, hanem még néhány figurát, akiket kiparancsolt szavazataival a közéleti ruhaszalonból.

Feketén-fehér

Kapkodom a fejemet. Régi mozirajongóként fel nem foghatom, mi ez az újabb őrület, hogy már a klasszikusnak számító eposzokat, királydrámákat is újraforgatják, mégpedig a történelmi hűségre fittyet hányva, ám a korszellemnek nagyon is benyalva – néger szereplőkkel. Boleyn Annát meg Achilleust is utolérte ez az agyament divat. Ellene tenni nem tudván, csak a vállamat vonogatom. Meg persze nem nézem meg a filmet. Ha négerek akarják játszani a régi klasszikusokat: felőlem játsszák. De akkor legyen benne mindenki néger, oszt' jó napot. Elvégre a bolhacirkuszban is mindenki bolha. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek lassan arra fogják eltolni az efféle hiánypótló "művészi" propaganda filmeket, hogy minden antik és világirodalmi remekmű úgy lesz interpretálva, miszerint a pozitív szereplők, de még az epizodisták is rendre négerek, vagy legalább transz neműek lesznek, s csak a legelvetemültebb, legnagyobb bitangok karaktereit engedik majd fehér embernek játszani. Tudom mit beszélek. Évek óta nem merek egy normális, ijesztgetős krimi vagy thriller sorozatot megnézni, mert már gyakorlatból a legelején kiszúrom, ki a sorozatgyilkos: rend szerint egy templomba járó, jó vágású, jólfésült, megnyerő modorú fehér úriember (néha maga a katolikus pap). Szóval így nagyon unalmas izgulni nyolc részen át, míg a negyvenöt kilós latin nyomozónő és a folyton vele üvöltöző néger rendőrfőnök a kivénhedt leszbikus néger főügyésszel közösen legyűrik a kék szemű, szőke gazembert. Folytatva a megkezdett gondolatmenetet, szerintem ma már egyik filmrendező sem merné Iskarióti Júdás szerepét direkt egy feketére osztani, miként a Jézus Krisztus szupersztár rockopera-filmben, 1972-ben ezt olyan magától értetődően vette a közönség, a kritikusok, meg az egész világ. Utoljára tán a Switchback (Halálkanyar, 1997) filmben Dennis Quaid ellen merték negatív karakterként a derék Danny Glovert odarakni, ám őt is csak finoman, patikamérlegen kidekázott gonoszként, mert a mozi végén már sorozatgyilkosként is majdnem megszeretjük, amiért megkíméli a nyomozó kisfiát… A másik: gyakorlatilag egy évtizede – lehet, korábbról kezdődött, de nekem nem esett le a tantusz addig –, minden filmben, sorozatban feltűnt/feltűnik egy homoszexuális pár, akik kivétel nélkül – aláhúzom még egyszer –, kivétel nélkül MINDIG jóemberkednek. Kedvesek, segítőkészek, mintapéldányai az emberi jóságnak. Gondolom, ez sem a véletlen műve. Úgyhogy maradnak szórakozásra, tanulságképpen az igazi klasszikusok: Alain Delon szamurája, ahol még a reptéren cigarettáznak, és a férfiak a korzikai szúróbicskánál is pengébbek. Nézzük, amíg nézhetjük őket.

Eső előtt - eső után...

Többször láttam az Eső előtt című macedón filmet. Azt hiszem, a balkáni háborúkról készült legtökéletesebb alkotás. Nekem is nagy kedvenceim közé tartozik. Nem csak a főszereplő Šerbedžija miatt, akit míg a szabadkai társulat tagja volt, többször láttam színházi főszerepekben, és mindig nagyot alakított. Maga a film is szépen fényképezett, egymásba csúsztatott idősíkokkal. Korrekt mű, rengeteg áthallással. Ámbár, amikor tizen éve a crna gorai tengerparton a szintén ott nyaraló újsütetű macedón ismerősöknek dicsérni kezdtem az Eső előtt kvalitását, egy bitolai kis nő mi híján nekem ugrott. Az arcomba kiabálta, hogy az a film nem is a macedón valóságról szól, nagy hazugság az egész. Meglepett a vehemenciája. Nem vitatkoztam vele. Elkeseredettek voltak, amiért az ő délszláv nézeteiket kiegyenlítettem az albánok törekvéseivel. (Egyébként némileg igazat kell adjak neki: a film valóban inkább amolyan "szeressük egymást gyerekek" utóízt hagy a nézőben, és lazán összemossa az éledő macedón öntudat gyermekbetegségeit a Balkánra legnagyobb veszélyt jelentő, egyre elhatalmasodó albán hatalmi törekvésekkel. Mára tanítani valóan illeszkedik hozzá a muszlim militarizmus réme, Bosznia, Szandzsák, Koszovó és a nyugat-macedóniai térség sírba eresztő kötele. Lesz ott még cirkusz! Kár, hogy Brüsszel azt már nem éri meg. Vagy ha igen, beleszólása már nem lesz. Most sincs.

A sátán vajdasági kutyái

Lehet, nem a legszerencsésebb az összehasonlítás, de az a fajta hisztéria, ami olykor megmutatkozik egy-egy turul-szobor avatása kapcsán, kísértetiesen egybevág a Délvidéken régtől tapasztalt gyakorlattal. Néhány éve volt egy kezdeményezés, hogy a hajdani, a Bácskából besorozott második világháborús még élő honvédeknek szervezzenek egy újvidéki találkozót, a Forum házban.
( A HONVÉD szót kéretik aláhúzva kezelni – tehát nem Waffen-, meg másmilyen SS kötelékekben harcolókról, hanem rendes magyar sorkatonai szolgálatukat teljesítő veteránokról volt szó!) Vagy kéttucatnyi galambősz öregembernek rendeztek volna egy beszélgetős délutánt, meghívott vendégekkel, történészekkel, a korszak – magyar és szerb(!) – kutatóival, bevallottan abból a célból, hogy a múltidézés mellett némi haszon fejében menteni lehetett volna a mesélt történetek, visszaemlékezések általi harci- és egyéb eseményeket. Kell-e mondanom mi lett belőle? Országos fölzúdulás. Újvidéki, belgrádi antifasiszták árasztották el a médiát. Rögvest fölharsant a szélsőbal vonyító kórusa, és az még hagyján, hogy a hasonszőrű szerb, ex-jugoszláv elvtársak hörögve követelték az ordas „náci” eszméktől kézzel-lábbal való elhatárolódást, a még meg sem történt találkozó azonnali betiltását, de ehhez a sakál bandához sajnos csatlakoztak olyan vajdasági magyar emberek is (szánt szándékkal nem délvidékiek ők, hanem csak vajdaságiak…), akik saját nagyapáik emlékét sem szégyellték szemközt köpni, a megfelelési kényszerüktől űzetve. Úgyhogy azóta tudom: kutyából szalonna, kommunistából demokrata sosem lesz. És valahányszor ezzel a jelenséggel szembesülök, magyarként elfog a szégyenérzet, hogy az ilyen szar emberekért nekünk sem muszáj a szomszédba mennünk.

BABZSÁKOS FORRADALMÁROK - Gondolataim a közéletünkről

Revolúció - evolúció

Nem mai a hír, de bájos: amerikai egyetemisták egy csoportja egy külön világot szeretne létrehozni, amolyan államot az államban. Mondanom sem kell, az általuk kitalált közösség szintén az általuk kedves ideológiák mentén szerveződne: lenne ott toleranciától kezdődően az önmegvalósítás rózsaszín ködén át a társadalmi egyenlőség csimborasszójáig minden. Ez egy ilyen álmodozó, vízgereblyéző bagázs. A hatvanas évek végén már próbált néhány ezer virággyerek fűtől, hasistól megkergülve külön társadalmat – törvények felett álló városállamot – csinálni. Le is lakták szépen az ötletüket, mert dolgozni aztán végképp nem szerettek, márpedig anélkül nincs semmi, csak pusztulás. Így hamvába semmisült meg a projekt. Ez a mostani utópisztikus elképzelés is egy belterjes, finnyás kompánia agyszüleménye. Jellemzően amerikaiaké. Nyomkodnák a tabletjeiket, ki-ki etetné kattintgatva a tamagocsiját, vagy a manapság annak megfelelő virtuális cukimukiját. Csuda szép is lesz az élet mindaddig, míg az első gyomor meg nem kordul... Mert akkor szembesülnek azzal, hogy a létfenntartás kicsit több, mint ahogy azt néhány zabkásán és szója lattén, meg a szülők apanázsán eltartott muciológus elképzelte. Mondok én ettől jobbat: nem kell ötletelni. Tessék elmenni Hondurasba, Laoszba, a romániai Duna-deltába, vagy egy kelet-szerbiai édes kis faluba, ahol bagóért lenne ház – mit ház! – komplett utcák, és kezdődhetne az önmegvalósítás. Először kapálással, mert a kapálás sok mindenre megtanít, gyógyír a világfájdalomra. Utána szokni kéne a napkeltétől napszálltáig tartó kétkezi munkát, mert ha nincs takarmány, nincs kecske, azaz tej. Ha nincs beteremtett tűzifa, már októberben megfagynak a delikvensek. Ha pedig nincs gondozva a vetemény, a szőlő, ha elhanyagolják a gyümölcsfákat, ha nincs szántva, nincs gazolva, akkor oda lesz a termés, és úgy döglenének éhen, hogy a fagyhalál megváltást jelentene mindnek. Meséken nagyra nőtt gyereknek persze szabad megmaradni. Lehet fénykardozni negyven évesen, meg Barbie ruhákba öltöztetni a csivavát, csak tudjuk, hogy ez a mese nem erről szól, hanem valószínűleg a Búra alatt című sorozat valamelyik rajongó flótásnak lámpás gyúlt az agyában, amire pár másik dologkerülő széplélek rácuppant. Ezek babzsákba süppedve képzelik megváltani a világot. Régóta mondogatom, ez a vircsaft megérett a pusztulásra. Már nem is kár érte. Majd jön valami újabb, lesz helyette más, nem tudni mi, csak egy a biztos, hogy ez a mostani módi tovább már nem folytatódhat. A zsákutca végén épp a szakadék fölött lóg a lábunk. Kicsit aggódom a három nagylányom miatt. Vajon nekik, és majdani családjuknak milyen esély lesz, a túlélést illetően? Ha arra gondolok, hogy azért mégiscsak egészséges életszemléletre neveltük őket, van hitük, okosan gondolkodnak, meg elég bátorságuk is van immáron, hogy az élet kihívásaival megküzdjenek, akkor némileg megnyugszom. Ők rendben lesznek. A többi meg úgysem számít. Aminek el kell tűnnie, meg kell semmisülnie, az meg szűnjön meg végérvényesen.

Egy gyilkos halálára

Május 4-e különleges nap a Star Wars-rajongók számára. Bár maga a dátum nem szerepel a filmekben, mégis fontossá vált, mivel a május 4-e angolul kiejtve összecseng a Jedik üdvözlésével, ami magyarul „Az erő legyen veled”. Ugyanez angolul „May the Force be with you”, a május 4-ét pedig angolul úgy mondják „May the Fourth”. Ezt nem tudtam. Azt viszont igen, hogy nekem ez a nap más miatt égett be az agyamba. Ma van Josip Broz Tito halálának évfordulója. Én még sorkatonaként erre a szarházira esküdtem föl, pedig akkor már a vén gazember kilenc éve halott volt, 1989-ben mégis minden macedón kaszárnyában az ő neve virított méretes betűkkel kirakva. Egyedül az marsall jóváhagyásával kiirtott, kivégzett 40.000 délvidéki magyarnak a nevét nem tüntetik fel azóta sem, mintha a gyilkosnak még mindig nagyobb becsülete lenne, mint az áldozat(ai)nak. Úgy látszik a világ inkább hisz a meséknek, vagy űrmeséknek. Mert azt hiszik, az erő velük van, holott mindaz, ami velük van a végzetébe űzi a világot. Ha ez erő, úgy bizonyosan a sötét oldalt szolgálja.

Április 4-ről már nem szól az ének

Mindeközben Magyarországon immáron egy hónapja megy a jajgatás az ellenzéki térfélen. Magyaráznák a nyilvánvalót, meg a megmagyarázhatatlant is. Éppen minden és mindenki hibás az ordas választási buktáért, vagyis a Fidesz újabb kétharmados diadaláért, egyedül nekik nincs kanaluk a leszereplésükben. Régen tudott, szarnak-bajnak sosem volt gazdája, tény. Hát – ezek ennyik. Jött a virágvasárnap, aztán a húsvét, jön a pünkösd. Még ezeken a magasztos napokon is csak a politikai tam-tamot püfölik, mintha egy elfuserált végtelenített ozorai fesztivál lenne az élet, szent dolgok nélkül. Nem baj. A többség két lábbal áll a földön és így lesz, így marad 2026-ban, meg utána is. Jesszusom, ezek vagy becsípődtek a dogmáikba, vagy ennyire ostobák! Semmit sem értenek... Még mindig.

Sevilla

Makovecz Imre sevillai pavilonját egy spanyol milliárdos vásárolta meg, aki fel akarja újítani és turisztikai céllal szeretné majd hasznosítani. Emlékszem rá – vagyok már annyi, hogy emlékezhetek –, mekkora sivalkodás kísérte a sevillai pavilon megépülését. A belpesti, akkor szadeszos éttermiség befogott orral utálkozott. Szörnyülködtek a klerikális reakció újjáéledésén, mert lám, ehol-e, a hét világvallás templomtornyával üzentük a világnak, mi is a magyar múltunk, a hagyományunk öröksége. Volt Mucsa, meg tahó magyarozás, műfelháborodással, hogy mi, magyarok, azaz az Antall-kormány meccsoda harangos-tornyos, atavisztikus épületet ácsoltatott a világkiállításra, hogy visszaléptünk a XIX. századba, és a többi, mert a hét torony nem volt elég modern, meg tán irredenta szimbolikát is beleláttak… A részletek már elmosódnak, de azt bizton tudom, hogy Makovecz valamikor onnét lett első számú céltábla a balliberális megmondóknál. Megérezték személyében a vesztüket. Féltek tőle, tehát ócsárolták. Aztán, amikor megszólaltak a harangok, a sevillai kiállítás közönsége egymás sarkába hágva tódult a pavilonba, és a harangszó közben ordítottak a csodálattól, hogy "megjöttek a magyarok!". Én ezért hálás vagyok a Mesternek. Minden vasárnap, tényleg minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe – a portások már a nevemen szólítanak –, és fejet hajtok először a Makovecz hant előtt, utána pedig megsimogatom Cseh Tamás fejfáját.