2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. szeptember 30., szombat

NAPLÓ - 68.




„Hajnali kutya szalad az utcán. Labrador keverék. Fekete. A tata jut eszembe, aki sintér volt, így – mikor pirkadatkor, vagy nagyon kora reggelente – a kisközökben, a mellékutcákban járok, ösztönösen meg-megállok, és töprengő szeretettel nézek minden elébem guruló kóbor kutyát.
Elbitangolt ebek. A kelő nap derengése van a szőrükön. Kockás a fülük, tarkán vigyori mind, fölcsapottak. Tetőtől talpig emlékeztetnek valakire, aki szakadatlanul alighanem én vagyok. Az igazságuk viszonylagosságában mászkálnak ezek a jószágok is. Szemükben ott csillog az értelem, az okosság. De bizalmatlanok. Gyalulatlan lelkük nem érzékelheti ugyan az irgalmasság hiányát, ám érett megbocsátással nézik a világot. Södörögnek. Kuszán, körösztben hetvenkedik végig a tereket, a közöket. Párviadalba ereszkednek a másikkal, ha muszáj; és mégis nihil és mosolygó, már-már megindító jóakarat vezérli minden léptüket. Kóbor dögök. Aránnyal és bájjal lehetne csak lerajzolni őket. Próbáltam. Nem ment. Valamiért nem ment, mert nem sikerülhetett. Méláztam egy sort rajta, vajon mi a hiba? Aztán rájöttem. Lucskosságuk, a bordázatuk, a csapzott, csimbókos szőrrel bevont irhájuk még istenes. Az látszik. Megeleveníthető. De az eredetiségüket nem tudom utánozni. Azt, ahogy lomposan futnak, oldalaznak az utcasarkokon. Ahogy a levegőbe túrják az orrukat, és kifigyelik, merre van a szabadság, merre lehet a kegyelem.
A tatának voltak kutyái. Német juhászok. Hatvan, hetven évvel ezelőtti fotóról studírozható. Ott pózol a népes család, állnak a fényképész előtt. Kimerevedetten néznek a kocsiba befogott lovak is. A rudas kissé hányavetibben, a másik fegyelmezett. Szoros rajtuk a hám, feszítő zabla, szemellenzőjük nincs, mert az öreg Tandari kemény figura volt. A lovait dresszírozta. Ott dobogott a szívükben Bácska. Mögöttük a néném, Mari, a Tibi bátyám még kisgyerek, anyám, a nagyszüleim meg mindenki, aki a Seriff-tanya környékéről ráfért. A sintértelep népe. Járási bodzabokrok vannak mögöttük. Meg az elmúlt század.
Öregapám a nyakörvénél tartja mindkét kutyáját. Széles a szügyük, látszik rajtuk a fajjelleg. A dögkútból éltek, volt mit enniük. Úgy is néztek ki. Bivalyerős, partizánszaggató német juhászkutyák. Ezek a maiak a nyomukban sincsenek. Túltenyésztett, kényes lett a kompánia. Bezzeg a sintértelepiek! Még ennyi idő után is áthatón világít a tekintetük. Átsütik a képet. Hallani az ugatásukat. Szűztelen, izmos teremtmények. Ölnek, ha kell. Van tartásuk. Kilátni belőlük a valót.   
A mostani, kutyátlan ősznek belső szemléletéből fakadóan ugyan még maradt stílusa, de az hullámosan, sok árnyalattal viaskodik.”  

Pk

2017. szeptember 29., péntek

Pósa Károly: SZÉTTÉPETT BEHÍVÓ





Hímet varrni a kapca szegélyre: a századváltó magyar Faustok akarata. Ebben a szürkéskék érában tótágast állva is mindig ideje volt, s helye marad a kelletlen, kellemes szárnyalásnak.

A felocsúdás perceiben naponta ébresztik szelíd médiumát a hipnotizált világnak. Nyugodt naivitással állunk, csak állunk, homorú lencsén át, furcsán figyelve, mezítelen póztalanságban.

E bohókás jó rím, e patriarkális kedély szülötte. Ódonság és újszerűség: bravúr, aki kapja-marja. Szerencsés lehet, aki az angyalok kórusának muzsikáját előbb észre-, majd megvette.

Kéne tán más is. Szőlő, meg lágy kenyér. Hangot, harckiáltásokat hallatni. Vívni, lakotaként. Arcra pingált fekete-kék-fehér maszk mögött lóháton küzdeni akkor is, ha már nincs miért.

Mert a helyes szív gazdag melegsége katonásan marsol. Hajt vissza, mindig vissza. Sürgönyözhet a túlvilág. Hiába. A kifinomodás. Az maga a transzcendencia, ha valaki a Tisza vizét issza.

2017. szeptember 21., csütörtök

Napló - 67.




A fénycsóva a sarokban. Ahogy játszik a falon. Az erezett sugarak, a sárga foltok arany tallérjai vibrálnak. Átjárják a bemeszelt falat, a hókaságát, s tünékeny tónusokban, tenyérnyi meleggel festik föl a késő szeptemberi nap rezdülését: azt, ahogy a világosság szétcsapatja a homályt, s a sötét szögletbe puha hegedűszólamot húznak az izzón rézsútos vonalak. Levelet ír az őszi nap. Szerető sorokkal, gyöngéd levelet. Arról, hogy bár mindig van választás, valójában sosincs.
Szaladva múlik az ősz. Akár ez is lehetne az utolsó üzenete.
Ül a matraca szélén. Előre néz. Néha rágja a szája szélét. Mezítláb van a hideg padlón. Rosszul öltözik, emiatt többször megszólták. Gáncs és félelem nélkül eleveníti föl mindazt, ami volt. Ébren van, ezért nem lehet fölébreszteni. Az alvót – köztudott – általában föl lehet. Viszont aki ébren álmodik, annak krizantém fürtökben, más nyelvezetben mesél az idő, s egész lénye szagosan fonódik eggyé azzal a másik léttel, amire a kettősség titka adhatna választ, ha tudna. De nem tud.
Csak úgy, ruhástól dől le. Nem veti meg a fekhelyét, mert minek, kinek? Nem tesz vánkost a feje alá, mert régi szokása szerint helyette a párnáját a hideg falnak támasztja. Általában a könyökére ereszti a fejét. Ha lenne kandallója, biztos a tüzet nézné. De hát neki nincs. Megbékélt a nincstelenség gondolatával. Igénytelen jószág, egyre kevesebbel is beéri. Zenét sem hallgat, noha ösztönösen a szünetekre odafigyel. Érthetetlen. Azokat mintha hallaná. A sárba hullott, szép, lehanyatlóban lévő hangok zavarják. A repkényindaként foncsorodó melódiáktól viszolyog. Óranegyedet ütő vízcsöppekkel megelégszik. A vedlő krómozású csap muzsikája. Sok is az, ha hozzávesszük, hogy behallani, amint az esti lombokon zizegve nyargal át a szél, amit valahol egy tépett kutya sírása kísér. Olyankor az ősz a maradék ruhái között csinál leltárt. A vállfákat rendezgeti. Sokadszorra nézi át a megmaradt ingeinek meg a mellényeinek a zsebeit. Hátha egy morzsa, egy papírfecni lelhető bennük. Foszlányokat keres. A régi tavaszok hazug, bazári szemetét. Századszorra sem kerül elő semmi. Dolga végeztével sóhajtani szokott. Mélyet, hosszút.
Az ősznek megvert gyermek a tekintete. Mégis éli az életet. Majdnem úgy éli, mint más. Nincs is nagy különbség közte és a többiek között, mindössze annyi, hogy az ősz már visszafelé nézi az életet. Vagyis az életét. Átéli, ami volt. Mások helyett is képes erre. Érezni. Ez a dolga. Belső okszerűségének rabja. És ezt tudja, sajnos.
Az ősz ilyentájt már inkább könyvet olvas. Olyan könyveket, amik még gondolatokat lophatnak lassan hűlő szívébe. Keresi a sorok között a nyugalmat, az elenyésző emlékeket, s homlokának sápatagsága vetekszik a pergamen lapok színével. Sokszor arra neszel föl, hogy koppanva esik ki a keze közül a könyv. Hagyja heverni. A kötet kérgének hossztengelye furcsa irányba mutat. Mintha intene, elfele. Spárgázva, terpeszben gyűrődnek a nyitott könyv lapjai. Ahol szamárfülek lesznek, ott olvasta őket valaki: tudni lehet majd sok év múlva is. A bekezdések soraiból kaleidoszkóp módra esetleg majd összeáll egy-egy pillanatra valami képszerűen megfejthető. A színes szilánkokból. Ám akkor annak és ott – már nem lesz ugyanaz az értelme. Még ha meg is fejti valaki a titkot. (Úgysem fogja.)
Így várja az ősz ezekben a napokban az egyre fogyatkozón rövidülő, kéken beköszöntő, esős hajnalokat, amikor az ablak homályán még látni lehet a régi záporok gyűrött csíkjait, az üvegen tükröződik az ónszínű ég, és az ablaktáblák szárnyas, kettős keresztjén át kilátni a semmire nem hasonlító kert meddővé vált fáira. Inkább elfordítja a fejét. Aztán az ősz gyorsan öltözik, és sosem mulasztja el maga után betenni az ajtót.    

2017. szeptember 15., péntek

A LÁTHATATLAN LETAGADOTT



2017. szeptember 14. 
Vezércikk*
I. Tisza-Járás (2016): Csontos, György, Andócsi, Gazda, Bayer
(fotó: Vermes Tibor)
Az olvasó nem mindennapi újságot, nem egy szokványos lapszámot tart a kezében. Tematikus különkiadása jelent meg a községi lapunknak, amire tudtommal idáig vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán volt példa.
Eleve kuriózum ez a sokat megért, nagy idők tanújaként megszeretett regionális, szerény kiadványunk, lévén ekkora múltú kortárs szerbiai magyar sajtóorgánumot – ilyen rendszerességgel – más, tőlünk talán szerencsésebb körülményekkel bíró közösségünk sem tud fölmutatni.
Magyarkanizsa bezzeg: igen. Ha figyelembe vesszük, hogy a községünk összlakossága alig haladja meg egy közepes anyaországi kisvárosét, szerteszét szórt településeinkkel, falvainkkal, tanya-csoportosulásainkkal összefogva kell létezésünk nagy kérdéseit megválaszolnunk, úgy kész csoda a betűéhségnek, a ragaszkodásnak e megmagyarázhatatlan ereje. Úgy látszik, valamilyen formában állhatatosak vagyunk. Megkockáztatom: van még hitünk. És ez jó.
Hetente egy alkalommal, immáron hosszú évtizedek óta jelenik meg az Új Kanizsai Újság. Magazinformában! Színes oldalakkal, aktualitásokkal, némi örömöt, folytonosságot lopva azok életébe, akik még a nyomtatott sajtó papírszagát szeretik érezni. Akiknek a kezükbe vett újság minden csütörtökön egy kisebb fajta ünnep. A piaci nappal együtt járó helyi hírek ünnepe.
Az aktualitásokon túl most mégis egy kicsit különb a csütörtöki nap standjain a megszokott községi lapunk. A tartalom belbecsét ugyanis nem (csak) a már régtől olvasott, hagyományosan bedolgozó honi újságírók szolgáltatják, hanem a Kárpát-medence minden szögletéből szombaton és vasárnap nálunk vendégeskedő, jó nevű publicisták is föl lettek kérve egy kis vendég-szerzősködésre.
Nem szeretném név szerint kiemelni egyiküket sem. Lapozgatva ki-ki találkozhat majd a kedvencével, az ismeretlen ismerősével. Hisz a zömük nem csak az írott sajtóban, hanem az elektronikus médiában is meg-megjelenik a hét bármely napján. Tévé- és rádióstúdiók ismert arcai-hangjai. Olyan vitaképes – mondhatni jobboldali – zsurnaliszták, akiknek a véleménye nem csak Magyarországon, hanem szerte a térségben számít.
Hogy nagyjából egy tematika köré szőjük a mondandónkat, a helyi szerkesztőség a magyar peremlétünk kapcsán kért írást tőlük. Volt, aki a Kárpátaljáról értekezett, volt, aki Erdélyről, és akadt olyan is, aki látleletét adta Horvátország jelenlegi szomszédságpolitikájának. Nem egy helyről jöttek, ezért kinek-kinek más a rálátása arra a térségre, ahol hajdanában élt, vagy jelenleg is él.
Egy valami egészen biztos. A Rákóczi Szövetség által a hétvégén Magyarkanizsára hívott előadók, esszéírók, publicisták mindegyike nemzetben gondolkodik. És ez nagyon fontos szempont! Aláhúzandó! Erős alappal állíthatom: manapság kezd mindennél fontosabbá válni. Ha azt akarjuk, hogy ennek a népnek ne csak tegnapja, hanem holnapja is legyen, úgy időnként szükséges egy asztalhoz ülni azoknak a közíróknak, tollforgatóknak, akikben a hazaszeretet, a közösség érdekeinek mindenek előtt valósága fölülírja az egyéni érdekeket. A bágyatag szereplési vágyat, az öntetszelgés dicsőségét, ami hosszú ideje nem vezet sehová. Elég volt az „értelmiség” nyafogásából! A magasan mívelt irodalmi stíl üres dumájából meg az elefántcsont-tornyaikban vizet gereblyézőkből, akik mást sem tudnak, csak a majdani (remélt) szobruk posztamensét tákolgatják. Most nem a bájolgó poézisre van a legnagyobb szükség, hanem a cselekvésre. Azonnal. És ha dolgunkat megtettük, és tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk: utána kezdhetünk szenvelegve költeni, ha lesz rá költség. De addig? Addig nem a húrok közé kell csapni, hanem bele a lecsóba. Hogy fröccsenjen. Háború van, kérem szépen. Harc. Aki nem vak: látja. 
Ezért a tavalyi esztendő tavaszán valami beindult, elstartolt Magyarkanizsán.
Az I. Tisza-Járás sikere akkora szelet vetett, hogy rögvest utána néhány hónapra Erdély legtávolabbi csücskébe lett megszervezve a Tisza-parti meg járási rendezvény folytatása, amit követett a tusványosi, harmadik találkozó.
Ennek egyenes következménye az idei ősz II. Tisza-Járása. Mert valami szépségesnek és jónak lehetünk a tanúi. Valami szárba szökkent. És ha hozzávesszük, hogy még az idei őszön Kolozsvár lesz a házigazda, utána pedig a tavasz melegénél a Balaton partjára vagyunk invitálva: ez egyúttal azt is jelenti, hogy megint egy új hagyománnyal lettünk gazdagabbak. Az összetartozás hagyományával. Amitől olyannyira tartanak mások, a még egyenlőbbek. Amiről alig lehetett beszélni, mert sokan, az eddigi hatalmasok azt hihették: amiről nem esik szó, az nem létezhet. Hogy ami letagadható, az meg is semmisül rögtön.
Ám a sok balga, ellenérdekelt fenekedő nem tudhatja – honnét is tudhatná, hisz álságosságban, hamisan fogant minden gondolatuk, az egész lényük –, hogy a hazugság egy idő után akárhogy szajkózzák, föllebbenti a fátylat az igazságról. A kánoni hazugság nem győzhet, akárhogy tagadják is az igazságot. A felhők közül mindig szét fog ütni a nap. És lesz világosság. Meglátják.
Erre bizonyság a Tisza-Járás Irodalmi és Közéleti Kalandtúra tiszta beszédmódja, tabudöntögető akarata, és kendőzetlen valósága.

Aki hallani-látni akarja, szombaton, szeptember 16-án délután meggyőződhet róla a József Attila Könyvtár és a Művelődési Ház udvarán megtartandó közönségtalálkozón. 
A fórum kezdete 16,00 óra. 
A szervezők és a vendégek megkülönböztetett tisztelettel, akár köteteiket dedikálva várják a jó szándékú érdeklődőket!

*Az Új Kanizsai Újság vezércikkének szerkesztett változata.

Pk

2017. szeptember 14., csütörtök

LEVÉLVÁLTÁS (György Attila - Pósa Károly)



György Attila

OTTHONRÓL HAZA                                                            

                                                                                                (Pósa Károlynak)

...és van olyan, hogy az ember hazamegy. Erdőelvéről Délvidékre. Mert  ilyen szép nagy országunk van, utazunk ezer kilométert, hogy megölelhessük egymást. Mert nem csak hajdani országunk: a szívünk is ekkora.
...és megöleljük egymást, és koccintunk. Újra. Isten-Isten: mondjuk, és felragyognak az arcok. Erdélyből, Kárpátaljáról, az Anyaországból, Szlavóniából, mindenhonnan. Mert mi egy vérből valók vagyunk.
És olyanok vagyunk, mint a szépséges, kecses, borzos, számkivetett macskák: a gazda változhat, a ház marad. A vér is marad. Az elvek, a hit marad. Ezért vagyunk itt. Mi, mindannyian. Most is, személyesen, barátaimmal: de azért közben el-elrepül felettünk ezer év. És mi a Tiszán hajókázunk, tiszavirágzás idején, ami valljuk be, például egy magamfajta székelycsángónak nagy élmény, mert otthon, a Tatrosban nem hogy hajókázni, de semmiféle virágzást látni nem lehet. Nálunk hegyek vannak. Ilyen ez az ország. Hegyek, folyók, földek, füvek, emberek. Mindenki meg akarja váltani a nemzetet, de senki nem tűri el, hogy ne ő legyen a megváltó. Mi ezért vagyunk együtt. Mert hiszem, együtt sikerül csak. És nehéz szó, de küldetésünk van. És mindig van remény.
Amíg vagyunk, és együtt vagyunk. Van remény. És van az Ország, a Haza alakú űr szívünkben, ami egyszer tárgyiasulhat, vagyunk egymásnak, vagyunk a Tisza, az Olt, a Duna, a Dráva partján, a Kárpátok ölelésében. Erre koccintunk.
És jól kibeszéljük magunkat. Mert nem csak a balsors van: hanem a víg esztendő ígérete is. Minden gátlás nélkül kimondhatjuk: jelenleg Magyarország mi vagyunk. Mi és a pár millió. Amíg együtt vagyunk. És egymással, de egymásért vitázunk. És Európa is. Míg egymás szemébe nézünk. És mi ezt tesszük, és ez marad. Hát Isten áldjon mindannyiunkat, barátaim. Isten-Isten.

                                             * * *
Pósa Károly

A HAZÁRÓL, AMI AZ OTTHON
                                                                                                    (György Attilának)
…és van olyan, hogy az ember nem megy sehová, mert nincs hova mennie.  Se háza, se jószága, se más egyebe sincsen. Éjszakánként rohan, hátra se nézve. Az az otthona, ahol éppen álomba kényszerül.
És álmában látja az igazit, a volt otthonát, és ha kegyes hozzá az Ég, álmában olykor elhiszi, hogy nincs végleg minden veszve, mert az igazsága megvan, a lelke is talán valahol létezik, amiben a hazáját – ott bent, abban a nagy sajgó ürességben – még viszi. Muszáj vinnie. Hisz a haza sosem múlhat el. A fájdalom sem. Nem a szó fizikai, hanem szellemi értelmében.
Éppen emiatt a legszegényebb ember vállát is nyomja a haza terhe. Hiába, hogy senkik vagyunk. A szegény ember is még ember. Ezért érez. Addig ember valaki, amíg képes érezni. Mert a haza nem csak egy kitalált mese, lélekben képviselt érték. Hanem a haza valahol ott is van, ahol értik a másikat, a fájdalmát, értik a szavát. Ahol megölelik és koccintanak vele. Ahol együtt hallgatnak az igazi barátok, s míg az őszi szél motoz a meztelen Tisza-parti ágak között, együtt hallani a csöndet azokkal az igaziakkal, akik sosem hagynák cserben egymást. Manapság ugyanis barátból is sokféle van. Aljasból, hiteltelenné váltból, óvatosból, hazugból, finnyásból egy életen körösztül a legtöbbünknek kijut.
De a haza fogalmából csak egy van. S arra az egyre, mint a kincsünkre: muszáj ügyelnünk. A becsületre. Az emberségességre, a férfiak becsületére. Az önzetlenségre. Mindarra, amit még a szerelem sem képes elővarázsolni, csakis az igazi, mély, megbonthatatlan barátság. Ez a fajta kapcsolat nem érdekfüggő. Olyan, mint a hazaszeretet. Megfizethetetlen. Hisz szegényen lehet élni, ám nincstelenként nem. Minek él az olyan, akinek se barátja, se hazája?
Aki nem tart rá igényt, annak persze nem hiányzik a hazája. Sokan nem éreznek. Nem érzik sem a hazát, sem a szerelmet, sem a barátságot. Nem érzik, tehát el sem veszíthetik. Ami sosem volt, az nem fáj. Így kényelmes. Viszont van úgy, hogy a rögösebbik utat választjuk. Kényelem helyett a holt teret. Ahol a hazára éppen úgy kötelesség vigyáznunk, mint a barátságra. A Tiszán csurogva lefelé, vagy a járási sziken megtelepedve.
Mert egy a hazánk.
Egy az Istenünk. Egyek vagyunk mi is.







2017. szeptember 9., szombat

ANALIZÁLÓ MŰSOROK




Szüntelenül tágul az univerzum. Ezzel együtt folyamatosan újabb meg újabb égitesteket fedeznek föl. Pedig így is van elég világító csillag az égen. Tévécsillagok. Minek még eggyel több? Ezért nem pályáznék soha az egyre szaporodó kül- meg belpolitikai elemzők közé földicsőülni.
A tévéstúdiókban naponta haknizó, lánglelkű és eszű szakértőkkel amúgy sem lennék versenyképes.
A fasorban sem vagyok hozzájuk mérve. A koruk. A jellegük. A tudásuk.
Tünemények, no.
Jobbára feleannyi idősek, mint én. De a hímneműek haja már így is több zselét látott, mint ahány tubusnyi fogpasztát ezidáig elhasználtam. Ráadásul sokkal magabiztosabbak tőlem. Ha kell jövőlátók, ha kell lyukfürkészek. Ha igény mutatkozik rá, akár árnyra is vetődnek. Klasszikusan kondicionált a tudások, vagy mi a szösz. Huszonévnyi képernyő, billentyűzet, online adás háromszögéből szürcsölt élettapasztalatuk, kommunikáció-elmélettel patkolt friss bölcsész diplomájuk „instrumentálisan motiváltabbá” teszi őket a legöregebb Afrika kutatóknál is.
Mózesnél szilárdabb hitű kinyilatkoztatás minden szavuk. Ha a helyzet megkívánja: a hajdani thébai Szent Sereg harcosainál állhatatosabban – igaz, csak szájalva, de egymást nem szájon csókolva – védik a véleményüket.
Őrtornyok, akik zöld fénycsóvaként szelik át a sötétséget, miközben feszegetik a korszerű világnézet kereteit. Néha poénkodva, lazán, derűvel kommentálják a jelen idők történéseit, azt, amit még Orwell is csak komoran mert megjósolni. Mulattatnak. Szájkaratés, bemikrofonozott gladiátorok. Őrült nők ketrecében harcolók.
Általában hármasával szerepeltetik őket. Merészebb szerkesztők a három békaszájú hím triumvirátusát egy szebbik félével szokták hígítani. A nemek egyenlőségének kikacsintása. Így PC.
Amint kigyúlnak a fények, bevöröslik a kamerán a fölvétel mód lámpácskája, egymás szavába vágva szórakoztatják a nagyérdeműt. A világról kifejtett véleményükön naponta elbámulni. Már akinek van hozzá „appetitív ingere”. Nekem csak nagynéha van.
Maradok hát inkább az, ami. Suszter a kaptafánál. (De akkor legalább a sok Muszta is maradjon a Musztafánál. Sajnos ezen óhajom aligha fog könnyen beteljesülni. Tesznek róla Musztafáék, meg az Európában tevékenykedő szabadelvű mégegyenlőbbek. Akikkel a saját hazánkban is meg kell küzdenünk. Mi másért? A saját hazánkért.)
De most nem róluk van szó.  
Hanem a hírcsatornákról. Meg a programjaikról. Jobbik esetben kacagás, a rosszabbikban agyérgörcs nélkül képtelenség este hat után a politikai elemző műsorokat nézni.
Bárhol. Mondom még egyszer: bárhol. Akár Budapesten, akár Szabadkán, no meg a nagy kedvencemen – akár az újvidéki tévében. Is.
Egy csatorna valamennyi. Pardon: egy kanális. (Hofi után szabadon.)
Okulni viszont lehet belőlük. Speciel régtől tőlük tudom, hogy amikor az „újvidéki vajdaságot bombázták”, mert előtte „Szlavónia kikiáltotta függetlenségét”, akkor „a nyugatról Tajvanra irányuló szexturizmus” szinte „népszopássá” vált.
Meg hogy a „Zrenjanin melletti”.   
A minap például azt mondta valamelyikük, hogy (figyelem, idézet következik)
„Szerbia egyetlen állammal sem határos, amelyik igazán ellenséges lenne vele szemben, vagy ha épp azzá válna, akkor ne tudna vele megbirkózni katonailag."
Namármost.
Az illető vagy nem ismeri a Balkán XX. századi történetét – ez lenne a megbocsáthatóbb verzió –, vagy annyira hülye, hogy el is hiszi, amit mond. És ilyenek adják a kilincset egymásnak a hírműsorokban.
Persze, érteni vélem én a szerkesztőségek álláspontját is.
Ha nem volna muszáj magyarázni a világ legtermészetesebb dolgainak az ellenkezőjét, még a végén műsorokat kéne csinálni. Oknyomozó újságírást. Horribile dictu: tényföltáró riportokat. Helyszíni tudósításokat. Meginterjúvolni Kovács II. Pista ángyikáját. Hátha neki is van véleménye. Esetleg odáig durvulna a helyzet, hogy a Soroksári úton túlra is kiküldenének egy stábot. Vagy kamerástul-mikrofonostul egyszer-egyszer megjelenne ott is a szerkesztő, ahonnét már nem látszik a szabadkai városháza nagytornya, vagy nincs újvidéki térerő. Ahol a tűsarok csüdig szottyanna a szutyokba és a kerítésen átugráló kutya megharaphatná az operatőr vádliját.
Így viszont kényelemben, stúdióban, fotelekből, bélelt forgószékeken ülve, láblógatva, szerencsétlenebb esetben zoknit, szerencsésebb esetben dekoltázst villantva meg- és letudható a világ jelenlegi rendje-módja. Elvégre dolog az van bőven, hajjaj.
A kibic tehát ilyetén nem egy gázlómadár, hanem az, aki a szereplési kényszere miatt olyan dolgokról is nyilatkozik, amiről egyébként lövése sincs. Amikor a gyakorlat veszti a mestert.
Mégis ott vannak. Benne a dobozban. A távirányítót viszont nem adják ingyen. Tapasztalatból tudom, sajnos. Néhánynak a szétverése után már az utcán is átköszön a műszaki boltos srác. Hiába.  The Show Must Go On.
Régi, falusi mondás: A kutyát és a médiában szakértőt a szájáért tartják.
Aki nem hiszi, könnyen leellenőrizheti igazamat.
Megszámoltam az ujjaimon, hány – máig aktív, közmegbecsülésnek örvendő és sikeres! – fociedzőt láttam labdarúgó közvetítéseken szakkommentátorként.
Számolja meg más is.

 Pk

  

2017. szeptember 8., péntek

NAPLÓ - 66.



 

Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.”
"A régi történet ott ért véget, ahol el sem kezdődött. Az állatok az Emberekre kezdtek el hasonlítani, azok meg állatszerűek lettek. Így uralták tovább a farmot és egy új korszak nyílt meg mindenki előtt.
A mese nem fejeződhetett be, mert 2017-ben a dolgok már nem úgy záródnak, ahogy régebben zárultak. A kör már nem kör manapság. Megszámoljuk a háromszög sarkait, de így sem lehetünk nyugodtak. A kétely bennünk motoszkál. Megtanultuk a leckét 1984 óta: semmi sem az, aminek látszik. Minden kicsit másképp van, mint volt. Még a színház sem színház, hanem színjáték csupán. A művészetek hangos többsége egy bolhacirkusz. Kinevetjük a barokk kor rizsporos-parókás, parfümös, csipkékbe fúlón is írástudatlan elitjét, noha akkoriban azok még Mozartot, Händelt, meg Bach oratóriumokat hallgattak, és klasszisokat pénzeltek. Festőket, zeneszerzőket, írókat, építészeket. A háromszáz évvel ezelőtt regnáló lesajnált, bepúderozott elitnek mégiscsak volt egy szellemi színvonala, ami alá nem süllyedt. Aztán jött a patkánylázadás, és lefejezték egyesével az összes arisztokratát. Most egy új elit van hatalmon, aki X-faktort hallgat, meg rapet. A rózsaszín zongora előtt vonagló, üveghegedűvel affektáló, hajukat dobáló zenészek koncertjeire – jó esetben – elmennek. A rockoperákra. Padlás, Macskák, „szilvás gombóc, ó jaj de jó...” Klasszikusok metálosan áthangszerelt dala dörömböl a luxusautójukból. Ha fölösleges pénzük van: sztárfocistákat adnak-vesznek, sportklubokba fektetnek, hogy a lelkes szponzorálás örve alatt még több adót csalhassanak. Ilyen a XXI. század legjavának hitt embere. Nincs köszönet ebben az igazságosságban? Nincs.
A mesék és a nép emlékezete, a hagyományok még talán-talán tükröznek alapigazságokat. Mint az evangéliumok. Régebben, a magyar létben természetesnek hatott, hogy a közösség – a falu, a család, egyszóval a nép – hitében erősen gyökerező szokások mentén létezett. Mára ezek az erkölcsi alapvetések megszűntek és nincs helyettük más. Ezért semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Ráül a vállunkra a gond, kampót aggat a kétely a szívünkbe, lehúzza, marcangolja a gondolatainkat, s imigyen, a botorkáló emlékek híján maradunk a züllés, a gyámolítatlanság, a napi túlélés mezsgyéjén egyensúlyozva. Olykor csak egy árnyalaton múlik a szépség. Már nem világít ugyan, de néha még fölvillan. Hamvas szerint az angyal egyszer mindenkinek a vállára ül, és nincs nagyobb dolgunk, minthogy igyekszünk nem elhessegetni. Hisz minden kapavágásban ott rejtezhet az értelem töprengése és a szeretet ereje. Olykor nem kell hozzá magvas filozófiát studírozni. Másként is ránk köszön a pillanat remeke.
Van, hogy azt tapasztalom: a legegyszerűbb ember magasabb szintű tudást visz, mintsem azt bárki gondolná róla. A megtévelyedett kor mulandó bűnein túl őriznek valamit. Nem verik nagydobra. Igazi őrzők. Legbelül van valamilyük. A titkuk. A tudásuk.
Ritkán, vagy talán sosem nyílnak meg mások előtt.
A minap egy ilyen vigyázó, befelé figyelő emberrel hozott össze a sors.
Röviden leírom, kicsit vallomásként, kicsit okulásul másoknak, hogyan történt.
Mindegy hol találkoztunk, mindegy melyik kocsmában. Már őszi kabátot viselt, szakadt nadrágja bűzlött. Ült egymagában, jókora vastag talpú pohara félig volt olcsó, homoki lőrével. A szomszédos asztalhoz telepedtem le. Metsző tekintetét egy ideig tűrtem, aztán, mivel tudom a söntés etikettjét, illedelemből kirendeltem neki még két deci bort. Véltem – úgyis megissza. Ám az elébe koppantott teli poharat eltolta. Meglepetten néztem rá. „Nem szomjas bátyám?” – kérdeztem zavartan. Nem hagy nyugodni, a múlt péntek óta a fülembe csöng, már egy hete visszhangzik a válasza:
  A szomjúsághó’ szív kő. A szomjúságot mindenki a szívibe’ hordja.”
                                                                        
  Pk  

2017. szeptember 7., csütörtök

A BÁRKA (The Vessel)



Valaki szólt, hogy (rám jellemzően) undok módon jobbára csak akkor írok kritikát, ha egynémely oknál fogva bármit kritizálni van kedvem.
Milyen érdekes. Magam is így látom.
Általában a normális ember akkor ágál, vagy szomorúbb esetben – lamentál, ha szükségét érzi. A beteg lelkületű akkor is, ha nem kéne. Ha nincs gond az egónkkal, és mentálisan, pszichésen épek vagyunk, jobbára csak abban az esetben fogalmazzuk meg észrevételeinket, a véleményünk akkor hangosabb, karcosabb, metszőbb élű, ha nekünk nem tetsző dolgok miatt ennek szükségét érezzük.
A minősítgetés nem okvetlen jelent egyet a bíráskodással. Lehet vádaskodás, bántó élc nélkül is szólni. Amennyiben bizonyos jelenségek, ügyek, személyek – vagy mint ez esetben, a filmek – nem imponálnak. Akit-amit céloznak, annak persze ez sosem esik jól. Igazságtalanság gyanánt éli meg. Ellene irányuló rosszindulatként.
Ezzel együtt a tudatosan kegyes gonoszkodás meg már csak olyan, hogy a kért-kéretlen ítésznek az elmarasztalás mindig nagyobb kihívás, mint az ájult dicsérgetés.
Az utóbbit alig kell indokolni. Emez viszont indoklás, alapos taglalás nélkül hiteltelen. Tehát muszáj tételesen igazolni, mi miért nem tetszik.
A kritikus a kritizált személyéhez (tárgyához) való viszonyulása, köztudottan nem más, mint önnönmaga identitás-keresésének egyik sarokköve. Ítélkezés után csiszolódik az önazonosságunk, tisztul az önképünk. Ilyen az ember. Ha már egyszer véleményt formáltunk, netán elhatárolódtunk valamitől, óhatatlanul is egy másik nézőpontba kerültünk. Föltárulkozunk. Esetleg ellenpólussá válunk. Nincs ezzel baj semmi, az égvilágon. Csak elszoktunk attól, hogy hangosan kimondjunk, leírjunk – egyébként teljesen triviális – valóságos dolgokat. Inkább hallgatunk. Az a könnyebb.
Inkább akármilyen tudományos, vallási, vagy világnézeti habarék nyelven elbeszélünk a tények mellett.
A múltkori, az előző bejegyzésem írásakor igyekeztem legalább részben tárgyilagos maradni. Ámbár a filmkritika, mint bármely más, művészi (vagy annak tűnő) alkotás minősítgetése meglehetősen magányos stúdium. Objektív szemüveget (is) biggyeszt az orrnyergünkre. Az alant megírottaktól se várja hát senki, hogy majd a magasztaló szavaim mentén százszázaléknyi biztonsággal – neki tetsző – jó filmet fog nézni. Mert meglehet: mégsem.
Ettől függetlenül szerintem igenis remek egy filmet sikerült végre látnom. 

                                            * * * * *

Hogy ne sokat köntörfalazzak: ez a film annyiba sem fájt a producerének – Marla Quintanának –, mint egy átlagos negyven másodperces nyugati tévéreklám, amivel valamely egzotikus szigeten nagyon jó nevű hajsamponoknak szoktak hírverést gyártani. Ezt a mozit hovatovább családi vállalkozásban, jó barátok bevonásával forgatták le. A rendező a producer férje, Julio Quintana, aki a büdzsé miatt a forgatókönyvírót is megspórolta, lévén egyben az ő érdeme a szövegkönyv. Gondolom, ezek után csöppet sem lesz megrázó a fölismerés: biztos, ami biztos alapon, az egyik főszereplő gázsija is az otthoni kasszát bélelte vastagabbra, ugyanis a rendező-forgatókönyvíró és a producer-asszony fia – Lucas Quintana – a film egyik kulcsfiguráját is eljátssza. De még hogy! A sasorrú latin színész dióbarna tekintete beleég a képernyőbe. Van egy olyan sejtésem, az édesapja nem véletlenül írta és rendezte meg a történetet úgy, ahogy: a fia belső énjére meg a külső képére formált lett karakter. És ez így pompás.
A
kis bukszájú, mondhatni kísérleti jellegű film aligha érdemtelenül keltett föltűnést a világ összes csücskének művészfilm-fesztiváljain. Mert jó a mozi. Tartalmas. Lírai. Megejtően szép. Erős mondandóval, már-már fájdalmas mértékben adagolt lételméleti bölcsességekkel nyújt élményt (vigaszt, választ) a lelki világ bonyodalmaitól megzavarodott nézőnek. 


Adott a háttértörténet: a kezdő képsorokból kivilágló alaphelyzet rögtön mellbe taszít. Egy be nem azonosított, meg nem nevezett latin-amerikai partszakaszon, egy óceán melletti kis halászfalut a tíz évvel korábbi cunami szinte elsöpri. A házakkal, az utcákkal együtt megsemmisül a település iskolája is, ahol hatvanvalahány kisgyermek – a falu fiatalsága, vagyis a jövő – odaveszik. Nincs család, aki ne gyászolna. Attól a naptól nincsenek többé otthonok, családok. Csak romok, kín, reménytelenség, és a kérdés: miért? A gyászos fölütés és a még nagyobb szomorúságot sugalló, de mesterien fényképezett pusztuló házsorok között az életben maradottak vegetálnak. Nyilvánvaló, hogy a túlélők, a fölnőttek közül az egy évtizeddel korábbról eredő belső sajgást egyikük sem tudta enyhíteni. Érthető okokból. Hisz már-már földolgozhatatlan a veszteségük. Van, aki beleőrül a gyászába, van, aki a teljes közönybe menekül, ám a legtöbben hitehagyottá válnak. Az Isten háta mögötti falu még inkább az Isten háta mögé szorul.
A
tragikus előzmények dacára mégis akad egy ember, aki igyekszik lelket önteni a lerombolt település lakosaiba. Aki megpróbálja a lehetetlent. A papot alakító Martin Sheen – akire leginkább a F. F. Coppola rendezte Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979) fiatal tiszthelyetteseként néz föl a filmszerető ember – élete alkonyán is olyan átütő erővel játssza el a filmbeli szerepét, a teljes apátiba és kilátástalanságba süllyedt közösség lelki támaszát, hogy már most joggal véljük pályafutása egyik legjobb – ha nem a legjobb! – alakításának. Zseniális. Nincs rá jobb szó. A sok mellette fölbukkanó epizodista, mind-mind fél-amatőr Puerto Ricó-i karakter színész rásegít a játékára azzal, hogy hagyják érvényesülni. Csak mint valami testtelen, akarat nélküli szellemalakok jelentkeznek a szcénákban.
A
történet akkor kezd spirituális magaslatokba hágni, amikor egy fiatal férfi a barátjával balesetet szenvednek. A vízbe fulladnak. Ám egyikük – Leo – háromórányi halottnak hitt állapotából, általános megdöbbenésre – hirtelen föltámad. Egész különössé válik utána. Kis idő múlva, váratlanul, az iskola romjai között talált limlomokból egy bárkát kezd el építeni. A többit pedig már a rendező, a színészek, az operatőr arany keze, a furcsábbnál-furcsább szögekből vett képsorok, és a nagyon is valóságosra sikerült mese üzenete fogja láttatni, tudatni.

A bárka
az a film, ami időről időre megkívánja majd az újranézést. Telis-tele van utalással. Szembesülünk a válaszokkal. Még akkor is, ha ebben a velejéig szétmért, lerombolt világban kóbor kutyaként lézengünk, örökké csak remélve a hitet és az emberséget.

A bárka (The Vessel)
2016, a
merikai-Puerto-ricó-i filmdráma, 86 perc

Julio Quintana (rendező)
Szereplők:
Lucas Quintana (Leo)
Martin Sheen (Father Douglas)
Jacqueline Duprey (Fidelia)
Aris Mejias (Soraya)
Hiram Delgado (Gabriel)

                                                      Pk

2017. szeptember 6., szerda

NYÚLFARKNYI FILMKRITIKÁIM



Amikor nem olvasok, általában megnézek egy filmet. Levadászom a világhálóról, amihez éppen akkor és éppen ott kedvem támad. Szeretem a skandináv krimiket, a lassúbb folyású alkotásokat. Nem lévén nagy esztéta, nem kísérem a mozis dolgokat, távol vagyok a filmvilág aktualitásaitól, ezért jobbára a cím és a rövid leírás, esetleg az előzetes megtekintése után döntök arról, akarom-e látni, érdemes-e az életemből rááldoznom másfél-két órát? Az alábbiakban egy kisebb bokrétára valót írtam össze azokból a mostanában nézett, időnként felejthető filmekből, amikről megvan a véleményem. Ha netán kedvet kapna valaki hozzájuk, előre jelzem: később ne engem hibáztassanak!

The Hunter's Prayer (2017)

Tucatfilm sajnos, nincs rá jobb szó. Tele sablonnal, máshonnét már látott elemekkel, filmes lenyúlásokkal. Még a cím is valami koppintás, nekem úgy rémlik Mickey Rourke-nak a fénykorában már volt egy hasonló zsánerű, ha jól emlékszem Ima egy haldoklóért című thrillerje, ahol szintúgy hirtelen megnemesedett szívű orgyilkos osztotta újra a lapokat, vagyis az igazságot. Abban egy plébános vak lánya kérte a segítséget, itt egy maffiakapcsolatokkal rendelkező család Svájcban tanuló tinilánya találja szembe magát a sötét erőkkel. Ridegen ki is irtják a fölmenőit. Jöhet a vezeklő bérgyilkos, aki meggondolja magát, védőszárnya alá veszi a fruskát, és eddigi kenyéradója ellen fordítja a hangtompítós pisztolya csövét. Ismerős. És akkor még nem beszéltem Leon a profiról, ami a műfajában legalább hozott újdonságot, szerethető karaktereket Gary Oldman zseniálisan hibbant és gonosz főfelügyelőjével együtt. No meg persze, Jean Reno analfabéta halálosztójával, aki úgy vasalja élére a nadrágot, hogy közben megkönnyezzük.
Itt viszont még a vége is borítékolható. Egyszer nézhető, fröccsöntött mozis termék lett a nagy erőlködésből. Amennyiben netán pár év múlva újra abszolválnám, már csak a közepe tájékán fogok rádöbbenni, hogy ezt a művet bizony már láttam, és akkor sem rengetett meg. .
Ha tízes skálán nézem, gyenge négyesnél nálam nem kap többet.
Játékidő: 1 óra 31 perc
Rendező: Jonathan Mostow
Szereplők: Martin Compston, Tina Maskell, Eben Young, Stephanie Dooley, Odeya Rush

*

Extortion (2017)

Kicsit félve kezdtem nézni. Jó adag fenntartással. Ismeretlen szereplők, sosem hallott rendező, maroknyi pénzből elővarázsolt másfél óra. Nem biztató. Ráadásul a történet is elég szimplának tűnik. Egy teszetosza orvos nyaralni megy imádott nejével és kisfiával. A Bahamákon aztán semmi sem úgy történik, ahogy kéne, rémálommá válik a helyre egzotikus kirándulás, és már ott is vagyunk a kínos, nagyon balszerencsés helyzetek örvényében, hogy a film végéig ki sem keveredünk ebből a borzalom-spirálból. Nem mondom, alapos, meglepetésekkel tarkított tortúrán megy végig a családfő!
A film jó, izgalmas, fordulatos. Külön bónusz, hogy az öreg Danny Glover is fölbukkan a képernyőn, igaz, csak egy nyúlfarkincányi szerepre, de mégis.
A küzdelmes, fordulatos mesét ajánlom azoknak, akik a kisebb költségvetésű mozikban is a cselekményességet díjazzák. Ez egy tisztességesen összerakott filmes munka. Szórakozásnak, borzongásnak egyaránt megteszi. Nagyon nagy tanulsága ugyan nincs, azon túl, hogy apából és szerető férjből is csak egy szokott lenni

Játékidő: 1 óra 48 perc
Rendező
: Phil Volken
Szereplők:
Eion Bailey, Bethany Joy Lenz, Barkhad Abdi, Danny Glover, Tim Griffin

*

Londonból Brightonba (2006)

Európai film. Angol. Zsánerileg – elvileg – krimi, de inkább lélektani dráma. A brit rögvalóságról szóló filmekben általában mindig van valami bizarr, egyéni hangvételű, jellegzetesen szigetországi spleen. Európában, a kontinensen legföljebb a skandinávoknál találni hasonló képsorokat, ilyen bisz-basz szomorkás feelinget, ennyi lepukkant arcot, üres, vizenyős tekintetet, és örökké naptalan utcarészt. A sztori faék egyszerűnek tűnik. Három óra hét perckor két lány ront be egy lerobbant londoni vécébe. Joanne szemei könnyekkel teltek, ruhája rongyosra szakadt. Kelly arca a zúzódásoktól fel van dagadva. Duncan Allen holtan hever a fürdőszobája padlóján. Így talál rá fia, Stuart, aki válaszokat akar. Derk, Kelly stricije a lány(ok) nyomába ered.
Mit mondjak? Végignéztem. Csurog, csordogál a nyers történet, minden kíméletlenséggel. Ha ez a világ – ha ilyen, márpedig ilyen – valahogy érteni vélem, amiért most már fokozatosan érik a pusztulásra. Kifejezetten erős idegzetűeknek való a film. Van benne minden. Feszültek a képek, a karakterek jók, a Derek nevű stricit játszó színész meg kifejezetten nagyot alakít, bár a többi sem rossz. Azt viszont nekem ne mesélje senki be, hogy a kutyából szalonna lesz. Mert mintha a film végén ezt akarnák elhitetni a nézővel. Nem. A bűnöző bűnöző marad, a gonosz gonosz, a gazember pedig nem fog egyik pillanatról a másikra irgalmas szamaritánussá vedleni.

Játékidő: 1 óra 25 perc
Rendező: Paul Andrew Williams
Szereplők:
Lorraine Stanley, Georgia Groome, Johnny Harris, Nathan Constance, Sam Spruell
*

Ott bent (2007)
À l'intérieur

Horrort csak nagyon ritkán nézek, de ez végső soron francia film, gondoltam: hátha. Nem jött be a számításom.
Ritka mocskos film, gyomorforgató jelenetekkel és mégis kiszámítható az egész mese. Elvileg – ha jobban ügyeltek volna az anyaság és a sztori kínálta extrém lelki nyavalyákra – még akár jó film is lehetett volna belőle. Így mindösszesen egy felejthető, gusztustalan horror-szerű valami kerekedett ki, jó sok logikai bakugrással, következetlenséggel, a műfaj összes sablonjával. Egy esős napon a várandós Sarah karambolozik egy másik autóval az úton. A balesetben mindenki más meghal. Négy hónappal később, karácsony este Sarah egyedül van otthon. Miközben szomorúan emlékszik a balesetben elveszített férjére, arra készül, hogy másnap reggel az anyja beviszi a kórházba. Az éjszaka folyamán egy feketébe öltözött nő kopog az ajtaján, és arra kéri, hogy használhassa a telefonját. Sarah gyanút fog, felhívja a rendőrséget, mire a nő eltűnik. A kiérkező rendőrök senkit sem találnak. Később, alvás közben Sarah-t megtámadja egy asszony, aki betört a házába, és egy ollót szegezve az állapotos nő hasának – fenyegeti. Mindeközben töméntelen vér bugyog elő, hulla hulla hátán az egész házban. Fogjuk a fejünket. Beteg egy alkotás.
Ha valakinek mégis tetszik, lelke rajta. Nekem nem tetszett, becsületből végignéztem, de bánom. 10-ből nálam 3-ast, ha ér. De csak a nagyvonalúságom végett.


Játékidő: 1 óra 22 perc
Rendező:
Alexandre Bustillo, Julien Maury
Szereplők:
Alysson Paradis (Sarah), Nathalie Roussel (Louise), Béatrice Dalle (Nő), François-Régis Marchasson (Jean-Pierre), Jean-Baptiste Tabourin (Matthieu)

Pk