„Hajnali kutya szalad az utcán. Labrador keverék. Fekete. A tata jut eszembe, aki sintér
volt, így – mikor pirkadatkor, vagy nagyon kora reggelente – a kisközökben, a mellékutcákban
járok, ösztönösen meg-megállok, és töprengő szeretettel nézek minden elébem
guruló kóbor kutyát.
Elbitangolt ebek. A kelő nap derengése van a szőrükön. Kockás a fülük, tarkán vigyori mind,
fölcsapottak. Tetőtől talpig emlékeztetnek valakire, aki szakadatlanul
alighanem én vagyok. Az igazságuk viszonylagosságában mászkálnak ezek a
jószágok is. Szemükben ott csillog az értelem, az okosság. De bizalmatlanok.
Gyalulatlan lelkük nem érzékelheti ugyan az irgalmasság hiányát, ám érett
megbocsátással nézik a világot. Södörögnek. Kuszán, körösztben hetvenkedik
végig a tereket, a közöket. Párviadalba ereszkednek a másikkal, ha muszáj; és
mégis nihil és mosolygó, már-már megindító jóakarat vezérli minden léptüket.
Kóbor dögök. Aránnyal és bájjal lehetne csak lerajzolni őket. Próbáltam. Nem
ment. Valamiért nem ment, mert nem sikerülhetett. Méláztam egy sort rajta,
vajon mi a hiba? Aztán rájöttem. Lucskosságuk, a bordázatuk, a csapzott,
csimbókos szőrrel bevont irhájuk még istenes. Az látszik. Megeleveníthető. De az
eredetiségüket nem tudom utánozni. Azt, ahogy lomposan futnak, oldalaznak az
utcasarkokon. Ahogy a levegőbe túrják az orrukat, és kifigyelik, merre van a
szabadság, merre lehet a kegyelem.
A tatának voltak kutyái. Német juhászok. Hatvan, hetven évvel ezelőtti
fotóról studírozható. Ott pózol a népes család, állnak a fényképész előtt.
Kimerevedetten néznek a kocsiba befogott lovak is. A rudas kissé hányavetibben,
a másik fegyelmezett. Szoros rajtuk a hám, feszítő zabla, szemellenzőjük nincs, mert az öreg
Tandari kemény figura volt. A lovait dresszírozta. Ott dobogott a szívükben
Bácska. Mögöttük a néném, Mari, a Tibi bátyám még kisgyerek, anyám, a nagyszüleim
meg mindenki, aki a Seriff-tanya környékéről ráfért. A sintértelep népe. Járási bodzabokrok vannak mögöttük. Meg az elmúlt század.
Öregapám a nyakörvénél tartja mindkét kutyáját. Széles a szügyük, látszik
rajtuk a fajjelleg. A dögkútból éltek, volt mit enniük. Úgy is néztek ki.
Bivalyerős, partizánszaggató német juhászkutyák. Ezek a maiak a nyomukban
sincsenek. Túltenyésztett, kényes lett a kompánia. Bezzeg a sintértelepiek! Még
ennyi idő után is áthatón világít a tekintetük. Átsütik a képet. Hallani az ugatásukat.
Szűztelen, izmos teremtmények. Ölnek, ha kell. Van tartásuk. Kilátni belőlük a
valót.
A mostani, kutyátlan ősznek belső szemléletéből fakadóan ugyan még maradt
stílusa, de az hullámosan, sok árnyalattal viaskodik.”
Pk