A NEVEM SENKI

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 5-én, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Nem újévi poénnak szánnám, ám mivel ilyen egylyukú, monofázison működő, őszinte ember vagyok, itt az ideje bevallanom, hogy 2017 legelején is tovább folytatom a tavaly megkezdett bűnözői múltamat.

Kísérletezek. Saját magamnak vagyok a tesztalanya.

Ez egy viszonylag nagyobb rizikófaktorú társadalom-szociológiai, vagy inkább szociálantropológiai próba. Viszont amikor a premisszái alapján egyszer sikerül levonnom a tanulságokat, lesz rá esélyem, hogy a nevemet ha nem is Samuel P. Huntingtonéval, de legalább a Szemölcs sógoréval együtt emlegetik majd.

Én vagyok a kísérlet ötletgazdája meg a kivitelezője. Velejárója a bűnözői magatartás. Ennek okán, a saját bőrömön tapasztalom, hogy még Szerbiában sem könnyű gengszterként élni. Idestova szeptember óta, tehát immáron szűk négy hónapja számítok törvényen kívülinek. A társadalom peremén vegetálok, amolyan kötélrevaló bitangként eszem a kitaszítottak keserű kenyerét. Negyvenhat év alatt ide küzdöttem alá magamat. Még majd igaza lesz az óvónénimnek, aki ha jól emlékszem életemben először titulált akasztófavirágnak. Noha kantáros kölyökkorom óta töméntelen víz lefolyt a Tiszán, és a pályafutásom során neveztek sok mindennek, a békesség kedvéért most inkább nem fognék bele a fölsorolásba, pedig jó kis jelzős szerkezeteket kaptam a fejemhez. (Szegény Bözse néne se érte meg a rajtam beteljesedő jóslatát.)

Deklasszált elemként tehát félillegalitásban létezek. Szeptember 17-e óta nincs igazolványom. Lejárt. Papírok nélküli senki a nevem. Ha netán elkapnának, közigazgatásilag egy másik bolygóra lesznek kénytelenek deportálni.

A régi igazolványomat azért őrizgetem. Ragaszkodó típus lévén nekem nem megy az elengedés művészete. Majdnem bordó színű a könyvecske, kicsit hóka a random alkalmankénti mosások miatt, ám vitézül kibírt velem tizenvalahány évet. Párszor elhagytam, nem mondom, volt a kapcsolatunkban hullámvölgy. Mégis: többet volt a farzsebemben mint bármelyik százdináros. Ha visszagondolok, egyszer fél évig nem láttuk egymást, már úgy tűnt, hogy le kell cseréljem másikra, mire nagy nehezen rábukkantam az esküvői öltönyöm zakózsebében. Az volt a legutolsó hely, ahol kerestem. Ne firtassuk miként került oda, meg azt se, mikor és hányszor akasztottam le a vállfáról az esküvői gúnyámat. Az én személyazonossági okmányom velem együtt gyűrődött. Közös élményeink révén szaporodtak a ráncaink, koptunk egy akaraton, itt-ott fölfeslettünk, bele is szakadtunk a mindennapokba. Tavaly ért a hír, hogy a jó öreg papír alapú legitimációm elavult. Muszáj lesz műanyag kártyára cserélni. Der Mensch denkt – Gott lenkt*, gondoltam, és régi szokásomhoz híven sokadszorra is a bölcsebbik énemre hallgattam. Ami – mint mindig – most is arra ösztönzött, hogy ne csináljak semmit. Minden úgy jó, ahogy van. Kár idegeskedni.  

Nem mondom, szeptember vége felé, egy-egy túlbuzgó járőr miatt előfordult néhányszor, hogy bizonytalan pillanatokig majdnem megbántam a személyi okmányomat illető ügyem halogatását, de hál’Istennek ismertek a rendőrök. Igaz, akkoriban muszáj volt anyagi áldozatot hoznom egy új, kínai boltos biciklilámpáért. Vis maior. Van az a pénz, amiért hadd korpásodjék a haj!

Viszont érvényes igazolványom nincs.

Kész kalandtúra így az élet Szerbiában! Mit Szerbiában! Hisz az információ alapú XXI. század már a javában tart! Okmány, igazolvány nélkül gyakorlatilag nulla az esélye, hogy bárhol komolyan vegyenek.

Hiába magyaráznám a közegnek, hogy közel félszáz éve itt élek a szülővárosomban. Ismerek minden fát, csemete kora óta. Engem is ismer mindenki. Ez néha jó, máskor kénytelen vagyok Zentán sörözni. A katolikus parókia nagykönyvében másfél száz évre visszamenőleg cikornyáznak az őseim nevei, a vasúton túl meg ott kopnak a kőbe vésett sírfölirataink. A Budzsákban elég öregapám nevét kiejtenem, a kóbor kutyák már szaladnak előlem, tudván, hogy sintérivadék vagyok. Mutassam meg melyik járdán tanultam meg biciklizni? Hol csókoltam először, és melyik sarkon törték be az orromat? Hiába való erőlködés lenne. A papír. Azt kérik. Tőlem. És feketére büntetnek, ha nem tudom igazolni magamat.

Másokat nem. Pillanatnyilag Szerbiában, meg szerte Európában százezrek, milliók kóvályognak mindenféle úti okmány nélkül. Csupa január elsején született szerencsés flótások, Isten Allah éltesse őket sokáig, hogy fülük érjen le bokáig. Nekik szabad Horgos, Szabadka központjában életvitelszerűen táborozniuk. Ha én vizelnék napi rendszerességgel oldalba egy villanykarót, előbb-utóbb megbírságolnának. Őket nem. Hisz két kontinensen átmenekültek már a mennyország irányába. Ennek dacára árki megerősítheti a tapasztalatomat: a mai számítógépes érában a bennünket sújtó bürokratikus identifikáció babérja nemhogy terem – burjánzik. Mégsem félek az igazságszolgáltatás haragjától. Ha lesújtana rám a szerbiai törvények p(h)allosa, csak vonogatnám a vállamat és hivatkoznék másokra. Egy átlag állampolgárra. Akinek föltehetően odahaza fiókszámra vannak különféle okmányok.

Bármelyikkel azonosíthatóak vagyunk.

Magyar- és közönséges igazolvány. Útlevél. Én csak szerbiaival villoghatok, de sokak már odaátit is használnak. Szintúgy a hazai meg a szentkoronás jogosítványt, a kétlaki lakcímkártyával dettó. Régi diákigazolvány, buszbérlet, a gyerekek szeme elől gondosan elrejtett egyetemi leckekönyv. Autókönyv. Katonakönyv. Munkakönyv. Betegkönyv. Bankkártya. Véradó-könyvecske. Tagsági könyv az éppen aktuális párt emblémájával. Örökös tagsági flepni a fociklubba, az olvasói körbe, a dalárdába, a civil szervezetbe. Cserkész kiskönyv. Egyházi adókönyv. Névre szóló fürdőbérlet, szauna nélkül. Igazolás arról, hogy büntetlen az előélet, a hátlapján friss pecséttel másik igazolás a priusz elévüléséről. Feneketlen okirat a nyelvvizsgáról. Lakhely elhagyási parancs. Kutyaoltó-könyvecske. Halotti bizonylat.

Minek ide igazolvány?
Még néhány év, és úgyis azonosító chipet kapunk a bőrünk alá.

*A vasalt tarkójú kurucok kedvéért: Ember tervez, Isten végez.