NAPLÓ - 59.

Jégvirág az alsókonyha ablakán

„Korán keltem, majdnem kárnak. Rögtön megtalált a rossz hír, a hajnali Kossuth bemondta a Verona melletti buszbalesetet. A tragédiát - ha egyáltalán lehet - még tragikusabbá teszi, hogy a szerencsétlenül járt busz utasainak zöme tinédzser, 14 és 16 év közötti diák, akik éppen hazatérőben voltak a francia Alpokban rendezett sí táborukból. A hatórási hírekben még hét halálos áldozatot emlegettek, sok bizonytalansággal, nagy lehetett a zűrzavar, megértem, hogy ilyenkor minden információt patikamérlegen mérve, óvatosan közölnek. Emberek sorsával, a bajba jutott gyerekek és szüleik, szeretteik érzelmeivel nem szabad játszani, hisz gyerekek élete a tét. Nem lehet felelőtlenül nyilatkozni. 
Bántam, hogy elszalasztottam a rá egy órára következő híradást. Vagyis a hétórási hírekre odafigyeltem, az udvarra kivittem magammal a rádiót. Megitattam, etettem, kitisztítottam a Remény alját, bekevertem és a süldők elé öntöttem a moslékot, aztán délelőttre fát vágtam, majd mire  észbe kaptam épp az áldozatok számánál kezdett az istállóban cirkuszolni, dobogva toporzékolni mindkét csődör, így a vonatkozó rész kimaradt. Reméltem, hogy nincs több halottja a balesetnek. Ám ahogy bejöttem, fölütöttem a laptopomat, a világhálót. A reggeli kávém még keserűbb lett. Legalább 16 magyar diák vesztette életét, és a túlélők csaknem mindegyike ápolásra szorul. Vannak közöttük súlyos sérültek is.

Eddig a puszta tények. Ahogy mondani szokás, ez a hír. Megrázó.

Viszont ami ezután következik, az több mint sajnálatosan riasztó: egyszerűen – jobb szót hirtelen nem találok rá – az maga a döbbenet. Az iszonyat döbbenete.

Azt hittem, már nem érhet meglepetés, ha arról van szó, mekkora aljasságokra képes némelyik ember. Pláne ha újságíró. Hogy a magyarországi interneten meglelhető, zömmel szabadelvű média ócskaságát, gyalázatos viselkedését, szabály(talan)rendszerét régen kiismertem. Nem. Az efféle sajtó pokolbugyra mélyebb, mint gondoltam.  Az Index pirkadatkor is hozta a szokott emberalatti szintjét. Valamelyik sötét gazfickó, aki hírszerkesztőként szolgál rá a bérére, a blikkfangos BRÉKING címmel vezette föl az éjszakai tragédiát. Jópofizott egyet. Mintha bizony a veronai éjszaka zuhanya alatt a Való Világ Rómeónak meglett volna a VV July. 
Ekkor éreztem, megesik, mégiscsak igaza lehetett annak a hírességnek (a neve nem jut eszembe, talán Jung, De Gaulle, vagy egy nagy író volt) aki valami olyasmit mondott hogy bár alapvetően nem vérengző típus, de a falhoz állított újságírók csoportjára bármikor lelkiismeret furdalás nélkül sortüzet vezényelne.  

A „breaking news” magyar megfelelője a rendkívüli hírek, amit az elektronikus sajtóban a kellően váratlan események alkalmával szoktak kiírni. De az Indexes pesti ficsúrok ezt túlságosan ódivatúnak találhatták, hát huncutabb, profán fölvezetőt rittyentettek tucatnyi ifjú honfitársuk halálára. Nekik belefért az értékrendjükbe ez a kegyeletsértő, alpári játék. A facebookos Index olvasói körében is kiverte a biztosítékot a szerkesztőség botrányos hozzáállása. Igen sokan keresetlen szavakkal illették őket, aminek hamar meglett a foganatja. Kapcsolhatott egyik okos tojás odabent, akinek a szíve helyén nem mosogatórongy van, és eltüntették a cikk fölvezetőjét. Persze az Index ettől még az maradt, ami.

És ha már az internet népe szóba került: a kommentárokat olvasgatva a hétköznapi magyar tömegember sem sokkal jobb a sajtós hiénáktól. Minden empátia nélkül csak a szenzációt vizslatja. Ki volt a hibás? Mit tudni, mégis hogyan haltak meg? Égtek? Kiröpültek az ablakon? Amputálják, vagy megmarad… Borzalom. A részletek körül nyálaz keresgélve az ilyen alja hírfogyasztó, féreg lelkület. Keselyű kor keselyűket szül. Úgy tűnik, ezek is közöttünk élnek. Azt, ahogy hagytuk a világ ide süllyedését, abban mi is ludasok vagyunk.

Aztán nézem a magyar külügyminisztérium rendkívüli sajtótájékoztatóját. Szijjártó Péter láthatóan megrendült állapotban közli a tényeket. Az ilyenkor szokásos teendőket sorolja, de a korábban szokott rutin helyett töredezett a mondandója. Amikor a végén a szülők fájdalmáról szól, és részvétét fejezné ki, elsírja magát. Mindenki, aki szülőként él, érti miért. Mindannyiunknak vannak gyerekei. Tizenévesek, szépek, okosak. Szijjártó meghatódott. Látszott az emberi arca a politikusnak. Tiszteletet érdemel az őszinteségéért, a nyíltan vállalt érzelmeiért. Nem csak jó külügyes, hanem jó apa és jó ember is lehet Szijjártó Péter. Ebben az elarctalanodó időkben reménykeltő ilyesmit tapasztalni.    

Kimentem az udvarra, kiszellőztetni a fejemet. Fagyos a délelőtt, ahogy fűrészelem a köbözött nyárfa rönköket, kesztyűben is ragadnak az ujjaim a fűrész fémből készült fokához. Még galambot se nagyon látni, amióta ilyen hideg az idő, eltűntek a régebben szokott látogatók, a verebek, varjak, az eresz alatt toporgó purclik, meg a jobb napokon mindenhol lábatlankodó, fölfújt tollú strasszerek. Erdőkerülő ismerősöm szerint hajnalonként gyakran szomorú látvány fogadja: a fák alatt megdermedt, jéggé fagyott madárkák tetemére bukkan. Kihűl az apró tollas jószág, elrebben belőle az élet. Csak lefordul a Tisza-menti ártéri erdő faágáról. Aláhull a kis test, mint a száraz levél.

Állok kint a farakásnál. A tövembe telepszik a vizsla. Érzi, ha a gazda kedve elborult. Néz rám okos, nagy szemekkel.

 – Arat a tél kutya – mondom neki – madarakat is visz, embereket is visz.”