Brancaleone ármádiája

Rajzom egy gyártelepről

Sokszor eszembe jutnak M. Monicelli leghíresebb mozijának, a Brancaleone ármádiája első képsorai. Az 1966-ban forgatott francia-spanyol-olasz koprodukcióban készült film azzal indít, hogy rosszarcú, üvöltöző barbárok rohannak le egy itáliai falut. Mindent kifosztanak, a nőket megerőszakolják, kardélre hányják a lakosságot. A maradékot sem kímélik: nekiállnak levagdosni a férfiak kezét, akik kegyelemért kezdenek könyörögni. Olaszul jajgatnak – az addig magyarul beszélő (!) filmben… A feliratos szinkron is csak ettől a jelenettől indul. A filmet bevezető, brutálisan elstartoló néhány perc beszólásait, ordítozásait sehol a világon nem értették, ahol nem tudtak magyarul. Ugyanis az olasz rendező – mondjuk így: poénból – magyarul beszélő statisztákkal játszatta el a kegyetlenkedő barbárokat.

Ugye mindez milyen hízelgő ránk nézve?

Félszáz év elmúlott azóta, ám a fősodrú nyugati sajtóba beleolvasva, mintha még ma is ez az ízetlenkedő, mucsai címkézés járná, ha rólunk, magyarokról esik szó. Ráadásul 2017-re néhány itthoni ügybuzgó megmondó bajnokunk is teljesen átvette Brüsszel, Berlin, Bécs kioktató hangnemét, de leginkább a kétségbeesett magyarországi ellenzék retorikáját. Se sajtószabadság, se emilyen szabadság elvtársak, diktatúrában fetreng az egyetemessel együtt a délvidéki magyarság…

Mármost tényleg, kérdem: ennyire taplók vagyunk? Nekünk ne lenne helyünk Európában? Csak ránk aggatgatható mindenféle hisztérikus minősítés, kezdve az idegengyűlölettől a szervilizmuson át a bunkóságig? Mi vagyunk a porba fúló gumicsizmások? A provincializmus pocsolyájában dagonyázók? Aligha hihető, hogy az a nép, amelyik évszázadok alatt sosem tűrte a rabigát, a XXI. századra most hirtelen a saját akaratából, önként dalolva kényelembe helyezkedjen holmi diktatúrában.

A tetejébe pont azok – a hitelesség netovábbjai – hőbörögnek, pampognak a demokrácia hiányáról, meg bő lére eresztett beszélyeikben bírálják a magyar nép lelkületét, akik a saját lelküket már jó régen harminc ezüstért eladták, és akiknek egy szép napon remélhetőleg alaposan megköszönhető lesz, hogy sajnos a mostanára már avíttnak tűnő klasszikus demokrácia értékeinek csődjével a kor emberének muszáj volt szembesülnie.  Mindez azért, mert valakik egy tíz tőmondatnyi morális sorompót is a szabadság megnyirbálásának, az emberi jogokkal összeegyeztethetetlen verdiktnek kiáltottak ki. Leselejtezték a régi, bevált törvényeket, és lett helyettük az általuk kreált, rózsaszín ködbe csomagolt csillió számú másmilyen rend(etlen)szabály.

Hitték: örökérvényűek lesznek. Hát nem.

Uramisten, a mi farizeusaink! Ha együtt kéne gyónni velük, bizony odébb állnék a templom kupolája alól! Lassan büszkék lehetünk rá, ha Budapestről, Újvidékről, Szabadkáról ilyenek tahóznak le bennünket rendszeresen. 

Vannak ugyanis ezek a saját magukba szerelmes egyének. A köldöknézés nagymesterei ők, a közösségi szellem bármilyen megnyilvánulásától ódzkodók. Nekik a népviselet bugris, a falu lenézett, a peremlét csupán csökkent képességű, sárba ragadt, frusztrált flótások gyűjteményes albuma, a hagyomány avítt cafrang, és általában zavarólag hat rájuk minden, ami kicsit is beleigazít a maguk köré képzelt, nesze semmi fogd meg jól világba. Történelem, múlt, vallás, család, Isten, haza: csupa-csupa számukra nevetséges dolog. Sérti a finnyás gusztusukat. Nyomban nyálazzák a címkét: nacionalizmus.

Régen jugoszlávok voltak, most multikultik. Idáig zömmel csak az volt a kultúra, az számított értéknek, amire ők rábólintottak. A többit merő dilettantizmusként ad acta helyre tették. Ha valaki netán kiénekelt a sorból, megjegyezték maguknak, indexre is került hamar. Ilyen volt évtizedeken keresztül az individualistán posztmodern társaságok uralma. Dél-Bácskától Újlipótvárosig csak az általuk hitelesített gittet lehetett rágni.

Jó hogy ennek kezd vége lenni. Noha 2017-ben is lesz még belőlük az elégtől mindig eggyel több, a világ megérett az újrakezdésre. Hiába erőlködnének. Föl- és kiismerhetőek a céljaik, éppen úgy, mint az érdekeik. Az efféléknek nem számít, honnan jöttek. Holnap emitt is próbálkozó, örök nyughatatlanok. Kétlakiak. Gyökértelenek. Az a hazám, ahol jóllakom – mondja a filozófiájuk. Óvatos lázadók. A forradalmi tüzük csak akkor vet méteres lobot, ha az egzisztenciájuk veszélybe kerül. Olyankor befeszülnek, izgalmi állapotba kerülnek, leföldelni őket csak úgy lehet, ha nem veszünk tudomást róluk.

Úgyse változnak.

Az ilyen, a reggeli első lélegzetvételével már utálja mindazt, ami nemzeti jelzővel ellátott, mert pártpreferenciákkal, meg gyűlölt vagy szeretett politikusok képével teli az agya, s amint lehetősége van rá, rögvest lábszagúzik, magyarozik.

Noha, meglehet: magyar a család- és a keresztneve – de az én szememben az ilyen nem magyar. Csak vajdasági, azaz általuk fennen hangoztatva: vajdmagyar, vagy szimplán csak magyarországi. És tombol a közösségi oldalakon. Letiltottam belőlük a legaktívabbakat. Ne mételyezzék a napomat. A hazudozásuk akkor is hazugság, ha megfizetik érte őket.

Ezt vette végre észre a tömeg. Erre eszmél rá egyre több helyen a társadalom. S a honi, meg az odaáti közvélemény teljes joggal csömörlött meg a fajtájuktól. Ahogy én, úgy mások sem kíváncsiak rájuk, nem hallgatják, nem olvassák őket, a képernyőn föltünedező arcuk káromkodást szül. Csak a szűk belterjes, sorstalan kör agarai horgadnak föl néha rajtuk, vagyis egymáson, meg pár, a köpönyegük melegéből kibújt nemtelen fiatal. A többség ásít, lapoz, távkapcsol. Kinek van kedve ezt a mára befuccsolt kompániát túlreagálni?

Hadd erőlködjenek!

Önök még nem unják? Mert én kurvára.

Pósa Károly