2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2020. április 19., vasárnap

NAPLÓ - 110.



Vasárnap. Tavasz van, tiszta és áttetsző a levegő. Az antennán megint a bak rigó. Nótájának pántlikája fonja be a reggelt. Póztalanul dacos, elragadóan kedves madaraim a rigók. Egy madár, amitől idegen minden megjátszott gesztus. Egész életében szegényen és szerényen élve űzi, hajtja a mesterségét, ártatlanul mászkál és danol a tüskös-bogos nagyvilágban. Hogy lehet ezért irigyelni!
Bennünket meg ízekre szednek a hírek, a napi tiszteletkörök. Folyton egymásba ütközünk, bukás és megfelelés közt lavírozunk, kilóra, centire, percre meg kalóriára mérik a teljesítményünket, mérlegelnek mint valami ringbe szálló öklözőt. Reggelente tükörbe nézünk, a saját apánk néz vissza ránk, kézenfekvő dolgok láttán sem próbálunk mást, szétbomlana a mozaik, amit rakunk eszméléstől elalvásig, s csak álmainkban fújja szét valamelyest a gondolatainkat a szellem csudája, a másik, az az éteri világ, ahol minden szabadabb, könnyedebb, de köznapi értelemben színpadképtelen és mindezzel együtt megfejthetetlen. Most jelentkeznek azok a fájdalmak, amelyek eddig megkíméltek volna bennünket? Lehet.
Mégis, kezd olyan érzésem lenni, ez a vírus mintha egyre inkább adna, ahelyett, hogy venne.
Mintha világosabb helyzetet teremtene. A dolgok megtisztulnak. Gyalul rajtunk a szorított helyzetünk. Kívül is, de a belső szemléletünkön meg végképp. Okosabbak vagyunk. Már el tudjuk dönteni, mi a rossz és mi a jó. A régen divatos hezitáló viszonylagosság „egyrészt és másrészt” toporgó cselekvéstelensége helyett ma itt van, ni, választanunk kell, gyorsan, precízen, visszacsinálhatatlanul: totális csőd, vagy túlélés. Ilyenkor a legegyszerűbben létezők is logikusan kezdenek érvelni, majdnem bölcsnek tűnnek. Mindezt egy parányi sejthalmaz érte el. Nem kellett hozzá tizenkét csapás, tűzeső, de még egy atombomba se.
Hamar észrevenni a változás igényét. Mindehhez le kell mondanunk egy csomó hiábavalóságról. Sokkal érzékletesebben kell majd eztán élnünk. A kényelmünk és a megmaradásunk tusája zajlik. Kétség sem fér hozzá, melyik lesz a nyerő.
Higgadtan selejtezek jómagam is. Mivel a sallangok elmaradnak, mert hetek óta inkább a fontos dolgok számítanak, így a régen csak sejlő képzeteim most erősebb kontúrral vannak kirajzolva, mint valaha. Tele vagyok tervekkel. Építkezek.
Nem tudom, honnét a késztetésem. Talán a bácskai sütős földeken élt ősök ösztönének kényszere hajt. Tenni akkor is, amikor minden más – például a menekülés is – jobb ötletnek tűnik. A moccanatlan kivárás helyett szakadatlanul formába muszáj önteni valamit. Téglát a téglára, vonalat a színekre és fordítva. Vagy mint most: szavakat pakolni egymás mellé. Rögtön fejest a lényegbe, hadd bomoljék ki minden, ahogy elrendeltetett.
Karámtény – egy ideje csak így hívom a bezártságot, ami mint tudjuk, nem jelent teljes elszigetelődést, vagyis csak az hiszi tragédiának a négy fal satuját, aki egyébként valószínűleg tavaly ilyenkor egy virágos mezőn sem sokkal jobb kedéllyel, karc nélküli jókedvvel élte volna meg a szabadságát. A karámtény csöndje sokakat zavar. Sokan érezték kikezdhetetlennek, tartós állapotnak a helyzetüket. Kétely, fájdalom, megszorítás, válság, szigor és úgy általában a régen feledett kötöttségek nélkül szerettek volna boldogulni, ami érthető. Csak az a bökkenő, hogy az efféle spekuláció, a komfort ilyen fokozata elég gyorsan leépíti az ember tudatát. A zökkenőmentes élet idiótákat eredményez. (Tanulság minderre egy csomó lottónyertes életútja. Vagy a multimilliárdos csemetéké, az irigyelt csillagoké, akik egy kádban, összeszurkált vénával végzik.)
Meglehet, riasztóan hangzik, de csak egy árnyalaton múlik, erős markolással össze tudjuk-e fogni azt, amik vagyunk. Az életünket.  
Tanácsot senkinek sem adnék. A magam útját járom, ahogy eddig, még ha olybá is tűnik, az ésszerűtlent szeretem. Építkezem, készül a tanya, a hacienda. A tető megújul, fölfalazzuk a régi kéményeket, hogy majd a nyitott kürtőkandalló füstje az ég felé szálljon, amikor a kovácsoltvas tűzrácson teás kancsó fog forrni. Hideg lesz már akkor. Túl leszünk sok mindenen. Véget érhet a szélütött idők korszaka. Nem lesz különbség a közel és a távol között. Jól fog esni a meleg tea.  

                                   Pk  

2020. április 12., vasárnap

Et resurrexit


Éget, gyúrja a levegőt a nap. Jobb a hűvösben lenni. Nem hiányzik a mindenhonnét áradó fény, a zaj. Csönd van.
Nagyszombat délután. 
Az öreg gesztenyefák alatti padon ücsörgök. Leöblögeti a szél a gondolataimat. Itt most minden ment az ideges vízióktól. Nincs járvány sem. Nincsenek ideges jövendölések, találgatások. Titkoktól szabadultak ezek a nyugalmas percek. Nem a metafizikai világ, hanem a szakszerű bölcselet hangján szólnak a rigók, gyengéd szeméremmel enyelegnek, cifrázzák. A tavasz meg olyan, amilyen: puhán, melegen, napsütésesen, olvatagon teszi a dolgát.
A szemközti orgonabokron egy jókora örvös galamb pislog rám aggodalmasan. Túl közel vagyok hozzá. Gyanítom, fészke lehet a zsíros tapintású levelek takarásában. Nem állom meg, fölkelek a padról. Közelebb lépek hozzá. A böhöm madár szemének bogara mintha még nagyobbra nőne, már-már könyörögve néz. Lefotózom. Majdnem karnyújtásnyira enged, végül szétcsapja szárnyát, odébb rebben. Nem messzire, épp csak pár méternyire, egy kő emlékmű tetejére. Kíváncsiságból benézek a méregzöld bokorba, s lám, igazam volt: legbelül, a villás ágak tenyerén lapul egy fészek, fakószürke tojó bújik benne. Míg elhátrálok, a szememmel kérek bocsánatot a párjától. 
Hogy szeretem én ezeket az egysíkú, erőtlen és mégis ünnepinek ható megtapasztalásokat!
Minden észlelésben ott lüktet valaminek a szelleme. Bő száz évre visszapillantva, alighanem máig helytálló Javadis Chandar Bose összes elmélete. Az indiai fizikus, biológus számos érdeme mellett tüntető szerénységével, egész életfilozófiájával és életmódjával is példaként állhatna a mostani kor pipiskedői előtt. Ezúttal mégsem a polihisztor morális tartását emelném ki. Nem célom ezt a ritkán emlegetett, egyébként a maga korában zseniként tisztelt tudóst bemutatni. Aki akar, utána olvashat.
A sok közül csak egy – ide kívánkozó – doktrínáját idézném, amit kísérletekkel is megerősített. 
A múlt század elején tudományos körökben hatalmas visszhangot keltett, hogy az akkor már jó nevű, fiatal bengáli fizikus gyakorlati úton is igazolni tudta, a világ élőlényei között nagyobb a hasonlóság, mint azt korábban bárki hihette volna. Ember, állat, növény organikus egységben, összefüggésben él: ismerte föl Bose. Általa nyert bizonyítást, hogy a növényeknek is van izomhálózatuk, idegrendszerük, akár minekünk. Érzik a fájdalmat, az örömöt, a fáradtságot, egyszóval mindent. Kalkuttai kertjében egy saját maga készített műszer segítségével – hangozzék bármily meghökkentően –, lekottázta a rózsa „szívverését”. Kutatásaiban odáig ment, hogy kiterjesztette tesztjeit az élettelen dolgok tanulmányozására is. Egy idő után az ásványokról, a kövekről, a fémekről is azt tartotta, élő és nem élő anyagok igenis képesek visszahatni egymásra. Tehát, például a kvarckristály vagy a vas, a növényekkel, állatokkal, és velünk együtt egy nagy egész szerves valóságban létezik. A kérdéskör legmélyéig hatolt. Szédületes belegondolni.
Ilyetén, amikor sok évvel ezelőtt Krisztus testét fogtam, talán az anyag révén más is átzsibbadt rajtam. A térdre esett Megváltót a kanizsai Nagytemplom tornyának porából emeltem föl. Könnyű volt, szinte légiesen könnyű. A valaha színesre festett, fából faragott szakrális szobor teljesen átszáradt. Nem csoda. Több mint száz éve hever egy homályos zugban. Porban, mocsokban, galambürülékben, rongyok, kacatok között. Sosem láttam szomorúbbat. Krisztus keze hátrakötözötten, térdelve, lebinyakló fejjel… 
Álltam a templom fullasztó levegőjű padlásán. Porcsíkok táncoltak a beszüremlő fényréseken, s én a kezemmel fogtam, öleltem az élettelen, sütősre szikkadt fát, a faragványt, az Emberré lett mását. 
Az Élőt. 
Átlátszó és tiszta minden. Lesz föltámadás.


                           Pk

2020. április 11., szombat

SZENZÁCIÓ DÉL-SZERBIÁBAN!



Ma reggel még azt hittem, Márai születésnapja, esetleg József Attila miatt írok valamit, de az imént olyan hír szele csapott meg, ami inkább Örkényért kiáltana.
Közcsodálattá tenném.
Már csak avégett, hogy kicsit nevessünk és egyúttal okuljunk is: bárki, neves író, filozófus, látnok vagy guru a fasorban sincs, ha az élet kacifántosságát szeretné láttatni. Abszurdabb dolgot a valóságtól senki ki nem találna.
A járvány sújtotta közállapotainkban legyen üdítő a tudat, ezekben a nehéz napokban sem pihennek a politikusok, hisz ismételten tanúbizonyságot adnak extraszenzorális képességeikről, amikor a közjó érdekben éjt nappallá téve a gondok orvoslásán munkálkodnak, értünk fáradoznak.

Az események helyszíneegy dél-szerbiai kisváros  Kuršumlija.
Szereplők: a városi tanács képviselői.
Díszlet: a városháza dísztermének fehérre meszelt fala, szocreál padsorok, a sarokban a lokális és a szerb zászló, mahagóni pulpitus, felelősségük tudatában komoly ábrázattal őgyelgő helyi képviselők.
  
Egy percben összefoglalva a történet:

Kuršumlija politikai vezetése sok küzdelem árán ugyan, de megoldást talált a városka közéletét mérgező minden bajra. Fölsóhajthat a jónép! Végre nyugodtan alhat minden derék kuršumlijai polgár.
A fenyődeszkákból készült, polírozott pulpitus már régtől mérgezte a helyi viszonyokat, lévén az alacsonyabb delegáltak ki sem látszottak mögüle. A kissé túlméretezett emelvény hátrányosan befolyásolt, sértette a demokráciát, a mindenki egyenlő alapelvét, azt is mondhatnánk, takarta a szólásszabadságot. A város képviselő testületnek minapi ülésén a 160 centiméteres elnök javaslatára döntés született: meg kell kurtítani a szószéket! Nosza, legott negyven centit lefűrészeltek a beste bútordarabból! A gordiuszi csomó át lett vágva. Immáron az összes szónok kilátszott a szószék mögül.  Volt is nagy öröm, lapogatták egymás vállát a küldöttek, ám váratlanul egy újabb borzalmas problémával szembesültek! Mivel a képviselő testület választott tagjai orgonasíp módjára különböző testmagasságúak, a kis növésű városatyáknak hiába felelt meg az alacsonyított szónoki dobogó, a magasabbja – akad egy 2 méter 10 centis delegált is – szembesült az új, rettenetes állapottal: a 130 centis szószék most meg nekik lett túl alacsony. Némelyiküknek a derekáig ért, és a pulpitusra tett mikrofonhoz kétrét kellett görnyedniük, hogy bölcs szavukat mindenki tisztán hallhassa. Napokon keresztül főtt a feje a t. Tanácsnak, mi tévők legyenek? Javaslat érkezett újabb pulpitus, amolyan pót-szószék beszerzéséről, sőt egyesek hidraulikus emelőt javasoltak az emelvény alá szerelni, amit alkalmanként a helyi politikusok méretéhez lehetne igazítani, szóval, egy csomó jó ötlet került terítékre, ám tekintettel a kérdés súlyosságára döntés egykönnyen mégsem született. A sajtó is megneszelte a szenzációt, ilyen a média, ahol katasztrófa van, ott azonmód megjelenik. A B92 tévé stábja rögzítette a drámai szituációt.
Minden jó, ha a vége jó, ahogy a mesében szokás, Kuršumlija politikai vezetése révén szerencsésen végződött a történet. Hosszas tanácskozás után végül Niš városában lelték meg a probléma kulcsát.
Beszereztek egy állítható mikrofont.
Kuršumlija elitje a jövő héten ismét tanácskozik. Az ülés egyik napirendi pontja egy új testvérvárosi kapcsolat létesítését fogja szorgalmazni. Rátóttal.


                                                                                           Pk

2020. április 2., csütörtök

NAPLÓ - 109.

Herceg Novi - rajzom

      "Képes vagy nem képes, én vissza akarom a pénzem."
(Moliére: A fösvény)

Kifogyhatatlan kedéllyel figyelem ami történik velünk.
Ez a járvány vastag hályogot operál le a szemünkről.
Nem fertőtlenített, nem tett tisztába előtte, be sem mosakodott: szutykos kézzel látott neki a kényes műtétnek. A szemünk világának.
Volt, van mit lehámoznia.
Álomlétben hízott csipánk mézgaként ragad szemhéjunkon, és a szemtükrünk is homályos. Még mindig a boldogabb terveinkben kódorog a képzeletünk, noha reggel hatkor a Kossuth Rádió naponta közli velünk, a vírus elleni sakkjátékban ki hány gyalogot, futót, lovagot veszített.
(Vezéráldozat még azért nem volt, mert az köztudottan mindig a játszmák hajrájában, a végkifejletkor következik be. Úgyhogy a közeljövőben egy rakás politikus szorulni fog. Egyikük bőrében sem szeretnék lenni. Ebbéli sejtésemet megtoldja a tapasztalat. Lesz itt még parasztlázadás. Hamarosan mattot fog kapni a hamis elit: Brüsszelben, úgy általában Európában, és máshol is. Számos Bástya elvtársnak köszönjük majd meg a munkáját. A türelem változást terem. Idegeskednünk az elkerülhetetlentől nem szabad. A politikusok úgyis újratermelik önmagukat, lévén tőlük csak a bacilusok fialnak szaporábban.)
Van elég privát gondunk.
Tavasziasan hűvös az idő: lőttek a kajszibaracknak, az olcsóbb pálinkára már körösztöt vethetünk. Kint játszi vatta felhők gurulnak tova. Megfürgültek a tavaszi cinegék, a szemközti tűzfal verőfényben úszik.
Bent meg? Cimborám, a zománcos vekker üti a ritmust. A percek múlnak, mint a szappanbuborékok. A becsukott ajtó mögötti világ zárt rendszerében kéne hasznosan és egyúttal szórakoztatón tölteni az időt. Nehéz. A munka még csak-csak lefoglal. Ide-oda írni, folyton valakiknek rajzolni – megszoktam. A karantén adaléka: egy ideje vissza se pakolom a festékeket, ecseteket, amik garmadával áznak a maszatos dunsztosüvegekben. Inkább kerülgetem a széjjelséget. Ha már besokalltam a képernyőt bámulni, fertályórákat piszmogok az akrilfestékes pemzlivel, igazítok a megkezdett vásznon, pamacsolgatok kedvemre. A baj ott kezdődik, amikor ezt is elunom. Akkor kéne kicsit szórakozni. Például filmet nézni. Nagyszerű mozit látni.
Bámulattal adózom mindazoknak, akiknek maradéktalanul sikerül. Bárhogy iparkodnék, én a bóvlit nem tudom elkerülni. Egy múlt hónapban látott izlandi krimi óta rendes filmet nem találtam. Kínomban sorozatokat vadászok, hátha. Ilyetén a Mr. Mercedes szériát jó szívvel ajánlhatom a bűnügyi történetekre, az idegborzongásra és a misztikumra fogékonyaknak. De a többi, egyszer nézhető filmecskékről messze nincs ilyen jó véleményem. Rangosnak kikiáltott alkotásokkal tele a padlás. Legutoljára Az ír című film volt egy bosszús csalódásom. A kezdeti, vérbő várakozásaim negyed óra után közepes lelkesedéssé halványultak, a film harmadánál pedig kihunyt a kedvem hozzá. Némi vakarózással, párnapnyi kihagyással, három nekifutásból mégis sikerült végignéznem. Muszájból. Ne haljak meg hülyén. Hátha ez lesz egyszer a középdöntőt érő kérdés valamelyik műveltségi vetélkedőben.
És itt el is érkeztünk oda, hogy úgy általában amit ma művészetnek neveznek, arról hamar kiderül: árucikk csupán, könnyűnek találtatik. Alig lelni póztalanságot, machináció mentes mű szinte már nem is létezik. A zömük mindössze keskeny, egysíkú, unott, és ismételt kliséhalmaz. A középszer is gyönge, erőtlen. Csak itt-ott akad gyöngyszem, ám félő, hogy az meg a sok fölösleges kiagyalmány susnyásába veszik. Úgyszólván szerencse kérdése a velük való találkozás.
Ilyenkor jó, hogy az indokolatlanul fölkapott, de egyre borzalmasabb filmgyári produkcióktól függetlenül létezik színházi világ is. Most ugyan tetszhalott a játékszín, mert a világi deszkákon éppen egy végtelenített dance macabre zajlik. Ám helyette a virtuális tér házhoz viszi az összes kamerával fölvett klasszikust. A youtube – létrejötte óta nem sokszor tapasztaltan – áldásos.
Így néztem meg a minap Moliére színművének tévés adaptációját, A fösvényt. Mikor a nézőtéren fölcsattant a taps, önkéntelenül is összeütöttem a tenyeremet. Haumann Péter parádés alakítása még így, a negyedszázados felvételen is átsüti a képernyőt. A darab rendezése – Zsámbéki Gábor és Horváth Z. Gergely érdeme – a hagyományos színházi modell mentén is úgy tud modern lenni, hogy egyetlen lóalkatrészt sem lengetnek be, és az összes szereplőn rajta marad a gatya meg a bugyi. A poénokhoz nem kell a vaskos káromkodások mankója, lehet önfeledten derülni, mert a téma aktualitásán túl fölsejlik annak örök tanulsága is.
És most épp a tanulságok leszűrése a legégetőbb feladatunk.