Vasárnap. Tavasz van, tiszta és áttetsző
a levegő. Az antennán megint a bak rigó. Nótájának pántlikája fonja be a
reggelt. Póztalanul dacos, elragadóan kedves madaraim a rigók. Egy madár,
amitől idegen minden megjátszott gesztus. Egész életében szegényen és szerényen
élve űzi, hajtja a mesterségét, ártatlanul mászkál és danol a tüskös-bogos
nagyvilágban. Hogy lehet ezért irigyelni!
Bennünket meg ízekre szednek a hírek, a
napi tiszteletkörök. Folyton egymásba ütközünk, bukás és megfelelés közt
lavírozunk, kilóra, centire, percre meg kalóriára mérik a teljesítményünket,
mérlegelnek mint valami ringbe szálló öklözőt. Reggelente tükörbe nézünk, a
saját apánk néz vissza ránk, kézenfekvő dolgok láttán sem próbálunk mást,
szétbomlana a mozaik, amit rakunk eszméléstől elalvásig, s csak álmainkban fújja szét
valamelyest a gondolatainkat a szellem csudája, a másik, az az éteri világ,
ahol minden szabadabb, könnyedebb, de köznapi értelemben színpadképtelen és
mindezzel együtt megfejthetetlen. Most jelentkeznek azok a fájdalmak, amelyek
eddig megkíméltek volna bennünket? Lehet.
Mégis, kezd olyan érzésem lenni, ez a
vírus mintha egyre inkább adna, ahelyett, hogy venne.
Mintha világosabb helyzetet teremtene. A
dolgok megtisztulnak. Gyalul rajtunk a szorított helyzetünk. Kívül is, de a
belső szemléletünkön meg végképp. Okosabbak vagyunk. Már el tudjuk dönteni, mi
a rossz és mi a jó. A régen divatos hezitáló viszonylagosság „egyrészt és
másrészt” toporgó cselekvéstelensége helyett ma itt van, ni, választanunk kell,
gyorsan, precízen, visszacsinálhatatlanul: totális csőd, vagy túlélés. Ilyenkor
a legegyszerűbben létezők is logikusan kezdenek érvelni, majdnem bölcsnek
tűnnek. Mindezt egy parányi sejthalmaz érte el. Nem kellett hozzá tizenkét
csapás, tűzeső, de még egy atombomba se.
Hamar észrevenni a változás igényét.
Mindehhez le kell mondanunk egy csomó hiábavalóságról. Sokkal érzékletesebben
kell majd eztán élnünk. A kényelmünk és a megmaradásunk tusája zajlik. Kétség
sem fér hozzá, melyik lesz a nyerő.
Higgadtan selejtezek jómagam is. Mivel a
sallangok elmaradnak, mert hetek óta inkább a fontos dolgok számítanak, így a
régen csak sejlő képzeteim most erősebb kontúrral vannak kirajzolva, mint
valaha. Tele vagyok tervekkel. Építkezek.
Nem tudom, honnét a késztetésem. Talán a
bácskai sütős földeken élt ősök ösztönének kényszere hajt. Tenni akkor is, amikor
minden más – például a menekülés is – jobb ötletnek tűnik. A moccanatlan
kivárás helyett szakadatlanul formába muszáj önteni valamit. Téglát a téglára,
vonalat a színekre és fordítva. Vagy mint most: szavakat pakolni egymás mellé. Rögtön
fejest a lényegbe, hadd bomoljék ki minden, ahogy elrendeltetett.
Karámtény – egy ideje csak
így hívom a bezártságot, ami mint tudjuk, nem jelent teljes elszigetelődést,
vagyis csak az hiszi tragédiának a négy fal satuját, aki egyébként valószínűleg
tavaly ilyenkor egy virágos mezőn sem sokkal jobb kedéllyel, karc nélküli
jókedvvel élte volna meg a szabadságát. A karámtény csöndje sokakat zavar.
Sokan érezték kikezdhetetlennek, tartós állapotnak a helyzetüket. Kétely,
fájdalom, megszorítás, válság, szigor és úgy általában a régen feledett
kötöttségek nélkül szerettek volna boldogulni, ami érthető. Csak az a bökkenő,
hogy az efféle spekuláció, a komfort ilyen fokozata elég gyorsan leépíti az
ember tudatát. A zökkenőmentes élet idiótákat eredményez. (Tanulság minderre
egy csomó lottónyertes életútja. Vagy a multimilliárdos csemetéké, az irigyelt
csillagoké, akik egy kádban, összeszurkált vénával végzik.)
Meglehet, riasztóan hangzik, de csak egy
árnyalaton múlik, erős markolással össze tudjuk-e fogni azt, amik vagyunk. Az
életünket.
Tanácsot senkinek sem adnék. A magam
útját járom, ahogy eddig, még ha olybá is tűnik, az ésszerűtlent szeretem.
Építkezem, készül a tanya, a hacienda. A tető megújul, fölfalazzuk a régi
kéményeket, hogy majd a nyitott kürtőkandalló füstje az ég felé szálljon, amikor
a kovácsoltvas tűzrácson teás kancsó fog forrni. Hideg lesz már akkor. Túl leszünk sok mindenen. Véget érhet a szélütött idők korszaka. Nem lesz különbség a közel és a távol között. Jól fog
esni a meleg tea.
Pk