SZÉP ÚJ VILÁG*

Falu széle - rajzom

A ránk köszönő napjaink egyik hozadéka, hogy többet olvashatunk.

Most azt is, amit eddig nem. Ez a visszavett élettempónk, a megtorpanásunk óhatatlanul fölvet egy kínos kérdést: eddig vajon mi gáncsolt bennünket, mi volt az a sok fontos dolog, ami nem engedett időt a hanyagolt remekművekre? Akárhogy töprengek, semmi lényeges, gátló körülmény nem jut eszembe. Egyfelől a Macska, másfelől meg a Róka súgná a fülembe – hazudj csak Pinocchio. De hát hazudni nem szabad. Önmagunknak meg nem is lehet.

Ebben az alaphelyzetben tehát maradnak nekünk a jó öreg könyvek, pihenés gyanánt filmekkel.

Ha már ebbe is beleuntunk, még mindig ott a közösségi tér. Körösztbe-hosszába szöszölhetünk a világháló bolyhain. Megélénkült a virtuális kapcsolattartás. Megy a szócséplés, ami néha kikergeti a vért az arcomból.

Irkálnak rám az ismerősök. Mindenki találgat, aggodalmaskodnak az egyszerűbb és a némileg összetettebb emberek is. Tőlük idegen jövőképtől tartanak. Attól, hogy minden meg fog változni. Rendre az a válaszom nekik, hogy semmi sem fog megváltozni, noha tudom, hogy ez csak részben igaz. Nem kell jámbor illúziókban ringatnunk magunkat. Nem fog az emberi agyunk egyből átállni valami teljesen másra. Az eddig bevált, megszokott, komforttal bélelt, gyarló üzemmódból nehéz lesz átállnunk. Aligha fog fölragyogni máról-holnapra a szent malaszttal áldott szellemünk. Ahhoz tizenkét csapás kéne, nem egy takonykór. Szodomát és Gomorát sem egy féltucatnyi kéménytűzzel számolták föl, hanem lángtengerrel. Nincsenek tehát vérmes várakozásaim: ahogy ez a járvány elmúlik, az emberiség nagy többsége megpróbál majd visszazökkenni az előbbi, kényelmes életmódjába. De a bőrünkön tapasztalhatóan megindult egy változás, és mindezen nyavalyák után jön valami új kihívás, jönni fognak egyéb katasztrófák. Bekövetkezik sorjában a többi, hasonlóan fájdalmas csapás is, amikre szép lassan minden megváltozik. Nagy ára lesz: kétség sem fér hozzá.

Ami biztos – harangoztak az eddigi létformánknak.

Befellegzett a szent tehénként imádott újsütetű liberális világrendnek. Mindeddig azt süvöltötték, hogy az egyén érdekei fölülírnak mindent, legtöbbször még a közösség érdekeit is.

Az élet ridegen rácáfolt erre az állításra. Ahogy az Élet szokta: komoly leckével, mert a Halál cimboráját tette meg rá igazolásul, tanúnak. Ma már csak néhány velejéig romlott TASZ-kupak mer nyögni valamit arról, miféle emberi, egyéni joga van például Budapesten, a fertőző osztály orvosaira rárontó irániaknak.

Az is napnál világosabb immáron, hogy a globalizáció alapértékeinek tekintett megannyi „áldás” nemhogy nem segített, egyenesen ártott a most eluralkodó világjárvány elterjedésekor. Számoljunk utána az ujjainkon, mennyiféle tiltó rendeletet hoztak úgy a bal- mint a jobboldali kormányok, s mind egy-egy eddig érinthetetlennek tűnő, a tegnapi napig tabuként tisztelt frázist húzott át véglegesen.

Nem szép, de a káröröm vackol be szőrös szívembe, valahányszor Brüsszel szerepe és a járvány okozta krízis kerül szóba. Tudom, még mindig akadnak, akik szerint az EU biztosan segít, hiszen szerintük Olaszországot is kihúzta az egészségügyi krízisből… Erre az a válaszom, 1944-ben is voltak, akik a németekben bíztak, aztán mi lett a vége. A pofon tehát most azok orcáján csattan(t), akik eddig elhitték, hogy az Európai Unió valaha majd képes lesz bárminemű produktív szerepet fölvállalni. Rossz vicc. Hisz ezek még próbálkozónak is amatőrök! Pedig már a Csillagok háborúja zöld mohos Yoda mestere is megmondta: “Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” (Úgy tűnik, Brüsszel szépen meg is fogadta a konya fülű Jedi tanácsát: már nem is próbálkozik.) 

Szintúgy kukába landolt az egyre kevesebb állami hatáskört vizionáló akta.

Ugyanis a baj az Európai Unió lovagterméből gálánsan vissza lett tolva a tagállami hatáskörökbe. Magyarul: szarnak-bajnak nincs gazdája alapon Brüsszel most rém gyakorlatiasan meghagyja a válságkezelés mikéntjeit Budapestnek, Prágának, Belgrádnak meg zusammen minden eddig nagy gőggel lenézett kormányzatnak. Számomra legszebb, hogy most hipergyorsan kiderült sokaknak: az a fajta demokrácia, amivel a tömegeket bódították a legrombolóbb létforma az életben.

Hovatovább már nem is erőlteti senki.

Ez a teljes impotencia beismerése. Lelki szemeink előtt most ott áll egy rakás letolt gatyájú, szomorkás képű európai bürokrata. Szemükben a szűkölő félelem. Agyukban meg a maradék pár tucat hónap apanázsának százezernyi euró végösszege, s azon tűnődnek, megérte-e ennyiért ennyit hazudozni? Nyitott határokról, befogadásról, humánum diktálta törvények felettiségről papolni, mikor meg emitt, ni, csukja minden épeszű magára a határokat, kattannak a kertajtók, épp miként a hívatlan jövevényeket is rögtön a nagykapuban komilfó lett visszalökdösni. Érdekes módon az elmúlt időszakban már sehol sem hallom, hogy a migráció kívánatos és támogatandó jelenség lenne. Ugyanilyen elánnal kussol minden eddigi hangadó a klímavészhelyzetről.

Kérdem én: mi történt, elvtársak?

Máma már nem tágul tovább az ózonlyuk? „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” („Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.”)

Abcúg kicsi Gréta.

Mert más világ lesz. Ebben biztosak lehetünk. A járvány átírja majd az eddigi szokásjogot. Száz bölcsészt adunk majd egy kőművesért. Ötven éttermiségit egy jó kútásóért. Tíz poétát egy patkolókovácsért.

Öröm, megnyugvás, aki eddig is tudott, akart, mert, és épített, az túlél. Mindenesetre az is biztos: marad majd elég tücsök, aki inkább hegedülni óhajt eztán is, ami talán nem is olyan nagy baj. Csak ezt a sáskajárást kéne fölszámolni, gyorsan és véglegesen.

Ismét meg fog mutatkozni a régi igazság: felépíteni és felélni nem ugyanazt jelenti. A válságok összecsomósodása sarkalljon mindenkit a tevékeny jóra.

Mert háromféle ember lesz hamarosan: a fentiek, a lentiek, és akik lezuhantak.

A sors pedig akármilyen felemelt ököllel rontana is ránk, más egyebet nem tehetvén majd, mint annyiszor a múltban, szembe kell fordulunk vele, és illendően kell köszönnünk neki. A Talmud azt tanítja, „a legjobb bosszú, ha jól élsz”.

A sors meg – hadd kerülgessen…

Nem a vele szembeni bosszú, inkább a megelégedettség miatt közlöm: a tanyámon csütörtökön bent lesz az áram. Vele együtt 50 mandula- és 30 diófa is el lesz ültetve. Nem terveztem még az idén erdőt telepíteni, de most van rá alkalom, csinálom. 

Az, hogy szoros kapcsolatban állunk a szerencsétlenséggel, a gyakorlat által megmutatta: a szerencse is ugyanilyen közel áll hozzánk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy olykor az égre nézve is látjuk a tiszta kékséget, akár derűsen is tekinthetünk a holnapok elé. Mostanában ez is több a semminél.

                                              Pk

* Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.03.22-én.

KIÉ A FELELŐSSÉG?

Egy ismerős ajtó.

Hanyatlás.

Ezt a szót hallom úton-útfélen, azaz jobbára a négy fal között ezt olvasom. A negatív kicsengésű fogalmak idejét éljük.

Válság, pusztulás, katasztrófa, világvége, káosz…

Mintha a társadalom akut talajvesztése kényszeresen előhívná a teljes megsemmisülés rémképét. Kéretlen próféták végítéletet vizionálnak.  

Szerintem azért ez túlzás. Ennyire tán nem kellene pesszimizmusba ragadnunk. Még akkor sem, ha a jelenlegi körülmények meglehetősen ködös jövővel, füstbe ment tervekkel lomboznak le bennünket, sok bizonytalanságot, és számos terhet raknak a vállunkra.

Mert csak egy biztos: nem vagyunk könnyű helyzetben.

A közösségünk vívódik. Most nem állunk jól hit dolgában.

Az önbizalmunk megfakulóban.

Egyfelől évek óta a vezető elitbe vetett bizalom megrendülése tapasztalható. Mindenhol.

Emerről meg a féktelen individualizmus jelenik meg. Újból és újból.

Hogy a politikum iránt a közembernek fenntartásai vannak, istenem, tudható. Olyan nagyon sok minden nem kellett ahhoz, hogy ez a bizalomvesztés bekövetkezzék. (Köztünk legyen mondva: az ingatag szimpátia a közember és a politikai elit között deficitben van körülbelül Mezopotámia óta.) Ebben erősen ludasok a politikusok, kétségkívül. Csapjuk hozzá: a tetteikről számot adó források is hibáztathatóak. Ám némi önvizsgálat árán fölsejlik – a mi lelkünkön is szárad, hogy privát dolgaink takarásából képtelenek vagyunk messzebbre látni. Néha pedig nem ártana a jóindulatot megelőlegezni. Csillapodottan körbekérdezősködni, tájékozódni, mielőtt óbégatni kezdenénk. Értem én, egyszerűbb, szimpatikusabb az örök ellenzékiség talapzatáról lóizéket mutogatni fölfelé, és habzó szájjal keresni a kákán lévő csomót. Egyszer azért nyüszíteni, mert nincs rend, a járványban eleresztette a hatalom a kisember kezét. Másnap meg pont amiatt sikítani, mert túl nagy a rend, odaföntről vasszigorral bánnak az ország lakosságával.

    

Ez a másik, ez a végtelenített nyafogás különösen bosszantó.

Főképpen, mert leginkább azok részéről megy a kesergés, akikről tudván tudni, ahogy korábban úgy most sem lenne erkölcsi joguk a panaszra. Álságosak a kritikáik. Rossz szájízzel olvasni őket. Önös érdekűek. Kilóg a lóláb alapon minden jajszavuk mögött fölsejlenek a hatalmi ambícióik. Magyarán: vannak emberek, akik még ebben a nehéz helyzetben is csak a politikai zsinórmércék mentén képesek értelmezni a valóságot. Mindazonáltal olykor az őszinteség is áthatja mondandójukat. Kár, hogy ez csak akkor nyilvánvaló, amikor az önsajnálat írat velük mindenféléket. Ebben prímák. Elvégre, amióta nem a nekik tetsző garnitúra országol, egyfolytában az üldözöttségük hősies pózába meredve lamentálnak. Tudniillik őket üldözik. (2020-ban, könyörgöm!) Meg ellehetetlenítik. Meg mellőzik. Meg fenyegetik. Meg elhallgattatják.

Holott az a nyomorult nagy igazság, hogy pont ugyanők szeretnek fenyegetőzni, listázgatni, kirekeszteni. Más lassan nem is marad nekik: a majdani számonkérés jegyében édesded bosszút forralnak. És ezt nem is rejtik véka alá. Titkon remélem, már világos számukra is, ám ha nem, egyszer talán megértik, hogy az ellenségük immáron csak az idő, amivel kénytelenek versenyt futni. Tudniillik biológiailag ki kéne várniuk az annyira áhított hatalomra/pozíciókhoz kerülésük dátumát, ami – félő – nem megy majd egykönnyen. A hülye szavazó, a sok bugris a jövőben is inkább adja voksát a látható, tapintható, megtapasztalt dolgokra, mintsem a „majd mi jobban tudjuk” kompánia ígérvényeire. Fájó, de a nép döntési szabadságát még egy világjárvány sem képes megszüntetni.

Nincs tehát más hátra: diktatúráról kell búsongani.  

Így lesz közröhej tárgya a Kossuth díjas musical szerző, a hajdani, szépreményű jazz-muzsikus, aki havi kétmillió forint járadékával sem átallja magát nyomorgó kisnyugdíjasként meghatározni. Emitt meg olyan levitézlett politikus bírálgat vehemensen, aki míg volt valaki, akkor is senki volt, és az értünk tett összes érdeme nagyjából annyiból állt, hogy egy idő után a szolgálati autója sofőr nélkül is eltalált a szegedi fodrászához. Karöltve a Savanyú a szőlő dalt megéneklőkkel, a megfellebbezhetetlen ítéletű éttermiséggel, a függetlenek függetlenebbjeivel, a képernyő elé csirizezett örökifjú nyugdíjas kommandóval, meg úgy általában azon polgártársainkkal, a facebook univerzuma által beszippantottakkal, akiknek a közösség fogalma túl általános, és a pártszimpátiájuknak napi rendszerességgel hangot adva tudnak csak nyugodt lélekkel álomba szenderülni. Köpnek egyet. A haragvó emoji, vagyis sárga piktogramocska amint morcul nagyokat: letudva az ellenzéki dac. Az egó megnyugszik. Csitul az én, az én, a fejben, hátul örökkön kopogó ÉN kényszere.

Mindeközben közönyösek maradnak arra a tényre, hogy éppen a megszűnés fenyeget egy teljes generációt. Egy nemzedék tagjai, apáink és nagyapáink vannak a halál peremén, akiknek egykoron nem a lassú internet miatt szorult össze a gyomruk, hanem az éhségtől. Akiknek nem volt külön cipős szekrényük, mert azt az egy párat a lábukon hordták. És ha már kinőtték, azon kopottan átadták a kisebb testvérüknek. Ez a generáció bő fél évszázaddal ezelőtt még mindig romokat takarított, és a háború utáni Európát újjáépítette. Azt az Európát, ahol – leszámítva a Balkánt – úgy élte le életét egy-két új nemzedék, hogy a fiai hetven éve nem szagoltak lőporfüstöt, nem ettek utcáról bevonszolt lótetemet, nem ittak keréknyomból vizet, nem tudják mi a jegyrendszer, a valódi megkülönböztetés.

Ők, a most veszélyeztetett társaság tagjai voltak az utolsók, akiknek a vasalt nadrágnál és a tiszta ingnél kezdődött a tisztesség, és az embert a verítékével összedolgozott értéke alapján rangsorolták, amihez arc, név, teljes életút járt, szemben a virtuális üzenő falak anonim handabandázóival. Mert aki posztol, ír, vagy csak bekapcsolja a gépét – kávéfőzőt, mikrohullámú sütőt, netán felnyitja laptopot, mint te vagy én –, amiért létrehozták a kényelmünk világát, a jólétünk alapjait: éppen nekik tartozunk hálával.

Hálával és felelősséggel.

Mondom: felelősséggel!*

                                                         Pk

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.04.18-án.

ÉN LENNI VÍRUS

rajzom

Most, hogy az örökkévalóság utolsó stádiumába léptünk, nem sok mindent lehet tennünk. A minap szépen parancsba adták, hogy jóformán semmit sem szabad csinálnunk.*

Mi legyen?

Nincs más választásunk. Valahogy muszáj átvészelni a holnapokat. Be kell zárkózni. Kicsit mogorván, kár tagadni, és kissé sértődötten, mint egy öregedő dáma, akinek visszavonták a biankó báli belépőjét, és kénytelen belenyugodni, hogy a gavallérok egy darabig – Isten tudja melyik kakasszóig – nem az ő kegyeit fogják áhítozni.  Félreállíttatott az összes magánérdekünk. Az eddigi szabadságra tárt helyzetünk nyögve-nyelve, de retirált a vasszigor rendelte észszerűség előtt. Elvégre most tényleg a közös érdekünkért csattant az a föntről érkező kommandó. Elegánsan elviseljük a tényeket, itthon maradunk.

Csüccs. Ez van.

Míg olvasnám a derék Kós bátyánk naplójegyzeteit, egyfolytában elmászkálnak a gondolataim. Nem a könyvön, hanem azon studírozok, mekkora egy mázlista vagyok: ezt is átélhetem! (Okkal-móddal. Langsam, Herr Kamerad! Nem iszunk a medve bőrére…)

A magamfajta megátalkodottnak gyönyörűség látni mindazon furcsaságokat, amiket immáron nap mint nap produkál az élet. Tökéletes a jelen korunk sztorija. A legzseniálisabb dramaturg se tudna hozzányúlni, kerekíteni rajta, vagy akár egy mozzanatot kihúzni belőle. Nem volt nyitány: rögtön fejest ugrottunk az események sodrába. Ki-ki a sajátjába, tehát a lényegbe… Tulajdonképpen ezúttal senki sem nézheti páholyból a nagyelőadást. Ilyen-olyan módon, az összes ember érintett. Van aki ténylegesen betegként, van aki fertőzöttként, van aki egészségesként, de egy biztos: senkinek sem ugyanaz az élete mint tavaly volt. Egy csomó dolog ami bennünk szunnyadt kibomlott, és ámuldozunk azon, eddig mennyi minden lakozott másokban, ami most mutatkozott meg.

A drámaírás csúcsa a szememben, ahogy a járvány velünk játszódó eseményei zajlanak. Elragadtató, s mint általában a színpadi művek, heves érzések és ellenérzések kísérik. Míg az igazán nagy darabokban két vagy több igazság ütközik, itt és most egy igazság sincs. Csak a kór arctalansága van, a vírus kegyetlen szeszélye diktál, s mindeközben üdvös félelmet gerjeszt, mert végre valahára az emberek észrevételezték esendőségüket, méltóztattak megtorpanni. Ó, az áldozatok ezreivel zsonglőrködő híradások hamar észhez térítenek! Meggyőző erővel bír a halál napi algebrája. A bűnhődés rémképével szembesített bennünket a járvány.

Ma láttam egy fotót, a tetszhalott Bergamoban készült, ahol a hetek óta nem használt belvárosi járdán a betonlapok hézagjai között most pirosló pipacsok nyílnak ezrével. Nincs ettől ellentmondásosabb, megmagyarázhatatlanabb, költőibb allegória mindarra, ami napjainkban a vírus és ember párharcában történik. 

A járvány – minden rosszban van egy kicsiny jó alapon – elkezdett valaminek a szimbólumává válni.

Tegnaptól a jövő összhatásainak, a bomlásnak, az egészséges fejlődésnek, vagy mindezek ellenkezőjének az oka, az elkövetkezőkben pedig a lappangva közeledő új idők gyúanyagává lesz, és egy lassú összjáték érlelőjeként alakítja majd sorsunkat.

Sokat töprengtem, legalább magamnak próbáljak emberi megközelítésből irányvonalat szabni, a továbbiakban miként is legyen. Amondó vagyok, ha túl akarjuk élni a távolban fölsejlő, ránk köszönő holnapokat (nem a vírust, utána, ami lesz), akkor nekünk is úgy kell viselkednünk, mint egy vírusnak. Általánosban tanították:

1. a vírus nagyon alkalmazkodó.

2. gyorsan képes változtatni dolgokat maga körül.

3. az ereje, az összes félelmetes képessége, vagyis a „nagyszerűsége” az egyszerűségében rejlik.

Így kellene nekünk is. Igaz, fordított sorrendben.

Egyszerűnek, a világot kinek-kinek tudása szerint formálónak – nem átalakítónak! –, és alkalmazkodónak kell lennünk. Persze, pozitív előjellel: egyszerűnek kell majd maradnunk, de nem igénytelennek. Átalakítani eztán is átalakítunk, kényszeresen, mert emberek vagyunk, de jó lenne mindezt mértékkel, finom kézzel, ösztönök és érzelmek egybehangolásával végezni. Az eddigi gyakorlatot elhagyva nem valami teljesen másra, életidegenre, hipermodernre csereberélni. Hanem emberi léptékűvé tenni, és a saját arculatunkhoz igazítva, élhetően formálni a környezetünket. Minél szofisztikáltabb valami, annál inkább esendő. A szögbelövő pisztoly marha kényelmes szerszám, de egy csomószor elromlik, lemerül, pár év után elöregszik: vacakként dobjuk el. Ezzel szemben egy békebeli kalapács a nagyapám hagyatékából ugyanazt tudja, és az utóbbi százezer év alatt gyakorlatilag mit sem változott. Az összes dolgunkat is hasonló szemmel kéne nézni. Minőséget produkálni a mennyiség helyett. (Nagyjából: visszaállni a dédszüleink üzemmódjába, amennyire csak lehet. Mindenben: erkölcs, világrend, törvények… Egyedül az előbb említett technika kaphatna némi kedvezményt, de ott is elvetném az ezeregyedik fajta kávéfőző forgalmazását. Valahogy azért lehetne, de horribilis plusz adókkal, a luxus luxusaként, vagy mittudomén… Ezen agyaljanak a legbölcsebb társadalomkutatók. A többit meg küldjék el kapálni.) Mindez alkalmazkodásra ösztönözne bennünket: kreativitásra.

Tudom, utópia. De én úgy látom, másként nem fog menni.

Azért abban bízom, hogy a nagy többség tanulni fog a hibákból. Legalábbis egy darabig. Mert illúzióim mindazonáltal nincsenek. Nem akarok én senkit megváltani: magamat is alig bírom, ha egyáltalán sikerül valaha. Hogy megint ér-e majd a termőföld annyit, mint régen: nem tudom, csak valószínűsítem. Az sem biztos, tömegével hagyjuk majd el a városokat, hogy falura, tanyára visszaköltözhessünk. Ezek egyéni döntések lesznek. Az enyémet jóval a koronavírus megjelenése előtt meghoztam, pakolok ki a semmi közepére. Kútvíz és diófa mellé. Ott már nemigen fog izgatni a látnokok jövendölése.

A zömükről bebizonyosodott: hamisak voltak.

Lám, megint borult egy prófécia.

A liberális világrend meséjére nem a társadalom, hanem a természet tett pontot. Kiderült, hogy a globalizmus eddig tabuként tisztelt hitcikkelyei puszta blöffök. Számos gazdasági, kulturális, erkölcsi és életmódbéli váltás mellett a politikai hozadéka is meglesz a világjárvány tanulságainak.

Vagy ha folytatjuk, ahol abbahagytuk, ha visszaáll minden a régi kerékvágásba, és megint a régi garnitúrák elunt frázisai fogják a közbeszédet uralni, álomvilági, takonycukor szakszókinccsel, tudomást sem véve a valóságról, félő, a maitól még nagyobb katasztrófába sodorjuk magunkat.

Ha valami nagyon vadat akarnék írni, ettől rémesebbet nem lehetne kitalálni.

                                                 Pk

*Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.04.02-án.

NAPLÓ - 110.

Vasárnap. Tavasz van, tiszta és áttetsző a levegő. Az antennán megint a bak rigó. Nótájának pántlikája fonja be a reggelt. Póztalanul dacos, elragadóan kedves madaraim a rigók. Egy madár, amitől idegen minden megjátszott gesztus. Egész életében szegényen és szerényen élve űzi, hajtja a mesterségét, ártatlanul mászkál és danol a tüskös-bogos nagyvilágban. Hogy lehet ezért irigyelni!

Bennünket meg ízekre szednek a hírek, a napi tiszteletkörök. Folyton egymásba ütközünk, bukás és megfelelés közt lavírozunk, kilóra, centire, percre meg kalóriára mérik a teljesítményünket, mérlegelnek mint valami ringbe szálló öklözőt. Reggelente tükörbe nézünk, a saját apánk néz vissza ránk, kézenfekvő dolgok láttán sem próbálunk mást, szétbomlana a mozaik, amit rakunk eszméléstől elalvásig, s csak álmainkban fújja szét valamelyest a gondolatainkat a szellem csudája, a másik, az az éteri világ, ahol minden szabadabb, könnyedebb, de köznapi értelemben színpadképtelen és mindezzel együtt megfejthetetlen. Most jelentkeznek azok a fájdalmak, amelyek eddig megkíméltek volna bennünket? Lehet.

Mégis, kezd olyan érzésem lenni, ez a vírus mintha egyre inkább adna, ahelyett, hogy venne.

Mintha világosabb helyzetet teremtene. A dolgok megtisztulnak. Gyalul rajtunk a szorított helyzetünk. Kívül is, de a belső szemléletünkön meg végképp. Okosabbak vagyunk. Már el tudjuk dönteni, mi a rossz és mi a jó. A régen divatos hezitáló viszonylagosság „egyrészt és másrészt” toporgó cselekvéstelensége helyett ma itt van, ni, választanunk kell, gyorsan, precízen, visszacsinálhatatlanul: totális csőd, vagy túlélés. Ilyenkor a legegyszerűbben létezők is logikusan kezdenek érvelni, majdnem bölcsnek tűnnek. Mindezt egy parányi sejthalmaz érte el. Nem kellett hozzá tizenkét csapás, tűzeső, de még egy atombomba se.

Hamar észrevenni a változás igényét. Mindehhez le kell mondanunk egy csomó hiábavalóságról. Sokkal érzékletesebben kell majd eztán élnünk. A kényelmünk és a megmaradásunk tusája zajlik. Kétség sem fér hozzá, melyik lesz a nyerő.

Higgadtan selejtezek jómagam is. Mivel a sallangok elmaradnak, mert hetek óta inkább a fontos dolgok számítanak, így a régen csak sejlő képzeteim most erősebb kontúrral vannak kirajzolva, mint valaha. Tele vagyok tervekkel. Építkezek.

Nem tudom, honnét a késztetésem. Talán a bácskai sütős földeken élt ősök ösztönének kényszere hajt. Tenni akkor is, amikor minden más – például a menekülés is – jobb ötletnek tűnik. A moccanatlan kivárás helyett szakadatlanul formába muszáj önteni valamit. Téglát a téglára, vonalat a színekre és fordítva. Vagy mint most: szavakat pakolni egymás mellé. Rögtön fejest a lényegbe, hadd bomoljék ki minden, ahogy elrendeltetett.

Karámtény – egy ideje csak így hívom a bezártságot, ami mint tudjuk, nem jelent teljes elszigetelődést, vagyis csak az hiszi tragédiának a négy fal satuját, aki egyébként valószínűleg tavaly ilyenkor egy virágos mezőn sem sokkal jobb kedéllyel, karc nélküli jókedvvel élte volna meg a szabadságát. A karámtény csöndje sokakat zavar. Sokan érezték kikezdhetetlennek, tartós állapotnak a helyzetüket. Kétely, fájdalom, megszorítás, válság, szigor és úgy általában a régen feledett kötöttségek nélkül szerettek volna boldogulni, ami érthető. Csak az a bökkenő, hogy az efféle spekuláció, a komfort ilyen fokozata elég gyorsan leépíti az ember tudatát. A zökkenőmentes élet idiótákat eredményez. (Tanulság minderre egy csomó lottónyertes életútja. Vagy a multimilliárdos csemetéké, az irigyelt csillagoké, akik egy kádban, összeszurkált vénával végzik.)

Meglehet, riasztóan hangzik, de csak egy árnyalaton múlik, erős markolással össze tudjuk-e fogni azt, amik vagyunk. Az életünket.  

Tanácsot senkinek sem adnék. A magam útját járom, ahogy eddig, még ha olybá is tűnik, az ésszerűtlent szeretem. Építkezem, készül a tanya, a hacienda. A tető megújul, fölfalazzuk a régi kéményeket, hogy majd a nyitott kürtőkandalló füstje az ég felé szálljon, amikor a kovácsoltvas tűzrácson teás kancsó fog forrni. Hideg lesz már akkor. Túl leszünk sok mindenen. Véget érhet a szélütött idők korszaka. Nem lesz különbség a közel és a távol között. Jól fog esni a meleg tea.  

                                   Pk  

ELLENSÉG A KUPAK ALATT

Óbuda - rajzom

Van egy régi anekdota.

Amikor az áldott emlékű László Gyula professzor A népvándorlás művészete Magyarországon címmel írni kezdte volna a honfoglalásról szóló kötetét, az akkori kommunista véleményterror illetékes elvtársai az akkori politikailag korrekt megfeleléstől indíttatván – a Krasznaja ploscsagyi pártközpont sértődékenységétől tartva – csak egy föltétellel engedélyezték a mű nyomdába kerülését: ha a szerző külön fejezetben foglalkozik a Kárpát-medencében letelepülő magyarok által itt talált szláv népek kultúrájával is.

A könyv megjelenését követően hamar hívatták a tudóst. Bökte a szemét a cenzúrának, hogy a háromszáz oldalas tanulmányban egy nyúlfarknyi alcímmel jelölten mindössze kétésfél sorocska szólt a pannóniai szlávság műveltségéről. Mikor kérdőre vonták, a karakán történész arany flegmával, vállát vonogatva szabadkozott: ő régész, kutató, ilyetén tárgyi bizonyítékok alapján vizsgálódik. Az elvtársak tessenek szívesek a korból származó szláv leletanyagot felmutatni. Sírokat, temetőket, bármit, ami a szláv jelenlétet igazolja, és ő szívesen újraírja a könyvét. Mert a történettudomány jelen állása szerint a hiányolt epizód taglalására ez a kétésfél sor éppen elég.

Eddig a történet.

Nekem két dologról szól.

Az első, hogy a kíméletlen rendszerekben is mindig éltek karakterek, akik a körülmények dacára meg tudták őrizni nem csak a bátorságukat, az emberségüket, hanem a humorukat is. Korunkban, ebben az arctalannak és nevesincsnek ítélt érában ugyanígy akadnak üdítő egyéniségek. Ez örömteli tény. Még akkor is, ha nyilvánvaló: velük szemben meg persze ott a falka. A jobbára írni tudó sakálok. Nem egyedül vannak. Vödörnyi nyákos angolna tekereg körülöttük. Leereszkedő modorban villantják fogsorukat, húzzák ínyüket, játszanak a közönségüknek: „Majd mi megmondjuk nektek, amit tőletek úgyis jobban tudunk” – s tutulnak tovább a holdra.

Rájuk legyintek. A karaván halad.      

Másodjára a tanulság: ahogy egy művet nem lehet önmaga ellen visszaírni, úgy az élet, a tapasztalat dolgai sem hamisíthatóak. Bárhogy erőlködjék is a megfelelési kényszer. Sem akkor sem most nem lehet huzamosabban elhazudni, elferdíteni az igazságot. Akkor sem, ha az önjelölt ítészek a parancsolataikat ügybuzgalmukban szénnel írnák föl az összes tűzfalra, és legszívesebben tilalomfát ültetnének mindenhová, politikailag korrekt rózsaszín sorompókkal kiegészítve. Bármi áron.

Miért? Nehogy ellenvélemény szülessék. Ki ne énekeljen valaki a kánonból.

Akik harminc évvel ezelőtt még Moszkva valagából lógtak ki, mára Brüsszel alfelétől remélnek mannát. Szűkebbre húzva a körvonalat. A tegnapi jugoszlávság ködpiszkálóiból mostanra pompás liberális képződmények lettek. A honi vélemény- és ízlésipar nehézlovasságaként tündökölnek a papírkatonáink. Hihetnők, ők diktálják, ki mit tud, ki mennyit ér, holott ugyanolyan inkompetensek, hiúak és buták, mint voltak. Szóra sem kéne méltatni őket. Csipetnyi szánalommal, iróniával nézem a ténykedésüket. Néha még nevetek is rajtuk.

Csak hát az ostoba beképzeltségükön túl mostanában némelyikük következetesen rombol, és ezt nem szabad annyiban hagyni. Máskor sem, de a mai helyzetben meg végképp. Mert a legelvetemültebbje a jelen idejű tanulságok nyomán sem képes belátni a tévedését. Továbbra is a régit mantrázzák. Semmi sem számít, csak dögöljön meg az ő érdekeikkel szemben bizalmat élvező erő. Pedig ha van valami, ami politikán fölüli, az épp egy világjárvány. Böjtben kicsit visszafogottabban kéne fogalmaznom, de a közhangulat silányítóival, a tudatosan félrevezető információkat terjesztőkkel kapcsolatban óhatatlanul a megtorlás kifejezés tolul az agyamba.

Félreértés ne essék: nem a gyakori, pikírt megjegyzések gazdáit okolom. Szokás most a kelleténél kicsit többet okoskodni. A bezártság teszi. A bölcs belátás képessége romlandó. Teherré válik a sokadik karantén napon. Az összes illetlen gesztust a klausztrofóbia számlájára lehet írni. Az indulatok gerjednek. Érthető. Emberi.

Az viszont fölfoghatatlan, ahogy ezekben a szorult időkben az önképüktől szenvedő, a sértődöttségükbe és a képzelt üldözöttségükbe dermedt egyének nyíltan uszítják a közösséget. Önjelölt kultúrtanácsnok volt/van nekünk dögivel. Rendben. Sosem fogynak a címzetes kegyelmes Asszonyok/Urak. Megszoktuk az ilyen kaliberű éttermiségünket. A meglétük puszta ténye nem hoz lázba. Ám attól már ökölbe szorul a kéz, amikor ezek a kő alatt tenyésző forradalmárok, a magukat fölöttébb értelmesnek képzelők fölállva tapsolnak a rossznak. Hát miféle emberek ezek?

A hisztérikus lelkületük zavart ritmusában verik a tamtamot. Lehet, hogy nehéz a fölfogásom, de képtelen vagyok megérteni, mi visz rá valakit, hogy ekkora katasztrófában is csak a politikai hatalomért tudjon lihegni. 
Rémhírterjesztés, riogatás, nyilvánvaló hazugságok hangoztatása: semmitől sem hőkölnek vissza. Fertőznek ők is. Egyénileg is: közösségi oldalakon kupaktanácskozva is. 

Az lesz a legkevesebb, hogy megálljt parancsolunk nekik.

Innét kezdve nevesítve. Megérdemlik.

                                                                  Pk