ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 2. rész

rajzom illusztráció

 

(Az első részt ide kattintva olvashatja!)

Kétségtelen tény, és a szociálpszichológia atyja is kimondja: a tanult viselkedésformák mellett, illetve azokkal párhuzamosan az emberben van egy veleszületett hajlam, amivel bizonyos ingerekre, provokációkra agresszióval reagál. Jó, ez biológiai adottság, ezzel nincs mit tennünk. De mi van a tanult agresszióval? Aki nagyvárosban él naponta megsínyli ezt a rendkívül dühítő jelenséget. 

 

Megint csak saját példámból kiindulva: ha olyan élethelyzetbe kerülök, hogy egy buszmegállóban, vagy bárhol közterületen nekem nem tetszően viselkednek mások, először azt mérem föl, kivel/kikkel akarok konfliktust, és csak akkor teszem szóvá rosszallásomat, ha látom, a túloldalon esetleg van mód higgadt hangú, ésszerű diskurzusra. Akkor – saját értékrendemet védendő – érdemes beleállni a szópárbajba. De csak ekkor és sosem indulatból!

Mert a valóságból merítve, tapasztalatból mondom, bizonyos elemeknél már a szemkontaktust is támadó szándéknak vélik. Mindez hőzöngést, kínos jeleneteket, ártó következményeket vált ki, a fenének kell az ilyesmi. Ugyanezek viszont azt is normálisnak tartják, hogy bankautomatánál, a BKV-jegyvásárlásnál, meg egyéb élethelyzetekben mindenféle skrupulus nélkül a tövembe állva pénzt kunyerálnak. Ha én próbálnék meg ekkora vehemenciával az ő aurájukba nyomakodni, már régen hasba lennék szurkálva.    

 

Történelmi, kulturális, társadalmi okok számos összetevőjét kellene megvizsgálnunk, ha egy-egy korszak agresszív cselekedetsorát akarnánk megérteni: és valószínűleg akkor sem kapnánk megnyugtató, mindenre kiterjedő alapos választ arra, mi végre halmozódik fel egy-egy emberben, vagy egy embercsoportban a másik/mások iránti erőszak kényszere. A jelen kori Magyarország politikai mindennapjain elburjánzó verbális és nonverbális agresszió viszont iskolapéldája annak, mekkora károkat okoz, ha egy pártközösség pusztán a gyűlöletre építi a politikáját, ha a közös – Tisza Pártos – nyelvezetet csakis a bosszú, a kárörömmel elegy rombolás vágya jellemzi.   

 

Ezt igazolja az az igen sűrűn emlegetett tétel, hogy az agresszió végső soron egy személy, vagy egy közösség (vagy az adott közösséget vezető politikus) frusztrációjából adódik. Semmi hókuszpókusz! Aronsonnál ezt a jelenséget a frusztráció-agresszió elmélet alatt olvasni, de mindez lehet instrumentális töltetű, azaz eszközök – például a hatalom – megszerzésére irányuló is. 

Itt érdemes megjegyeznem, hogy a háborúk ordító többsége pont ilyen instrumentális töltetű agresszióként valamilyen cél elérését tűzte ki maga elé, és azok nem nemes célok, hanem zömmel nemesfémek (arany), vagy egyéb ásványi kincsek, termőföldek, földi javak iránt nyilvánult meg. 

 

Szokás a brutális viselkedésformát egyféle elnéző minősítéssel illetni, amely szerint az erőszak az élet velejárója, az erősebb legyőzi a gyengét, hogy a dominancia harc létező és kívánatos, amióta a világ világ, miként az állatok, úgy a társas emberek között is. Hisz a jelenkori társadalmunk is tulajdonképpen versengésre épül, ahol a sikeresebbek, ügyesebbek, „agresszívebbek” érvényesülnek, míg a többiek alulmaradnak. 

Ebből a szemszögből nézve egyeseknek az agresszív viselkedés egyáltalán nem hátrányos, vagy szégyellni való dolog, sokkal inkább erény, ami a siker felé vezető utat kitapossa. 

A másik nézet szerint az agresszió kiélése hasznos, lévén annak felgyülemlése már ettől is nagyobb katasztrófákat okozott. Ezért a versenyszerű küzdősportok – bár lételemükben az agresszióból táplálkoznak – bizonyos tekintetben közvetlenül vagy közvetve csökkenthetik az erőszakra való hajlamot. Aronson a katarziselmélettel magyarázza ezt a jelenséget, de azt is hozzáteszi, számos kísérlet dacára nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az agresszió iránti gátlásaink, vagy késztetéseink minden szituációban ugyanazt az eredményt produkálják. 

Létezik ártatlan áldozat, akivel rokonszenvezünk, ám van olyan sértett, aki iránt nem érzünk irgalmat, aki ellen mi is tevőlegesen, erőszakkal lépnénk fel. 

 

Annyi bizonyos, hogy az agressziót jellegénél fogva főként a kulturális háttér határozza meg: ami az egyik kultúrában elfogadott, az a másikban megütközést, ellenszenvet vált ki. 

 

Ugyancsak fontos észrevétele Aronsonnak, hogy az agresszió nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamat is, magyarán idegrendszeri és kémiai együtthatók is erőteljesen befolyásolják a viselkedést. Elég csak a hétköznapokon, mindenki által emlegetett tesztoszteront, a férfi nemi hormont ide citálni. Bizonyított tény, hogy a magasabb tesztoszteron szintű személyeknél szignifikánsan magasabb az agresszióra való hajlam, s mint olyan, a férfiak hajlamosabbak az erőszakra. Persze, a nőknél is létező hajlam az agresszivitás, de az is igazolt, hogy a tettük megbánása és a bűntudta is erőteljesebb a nők körében. Mindez a nők és férfiak közötti biokémiai különbözéségekre vezethető vissza. 

 

Léteznek agressziót fokozó, vagy előidéző kémiai szerek, amelyek közül a hazánkban is népbetegségnek tekinthető alkoholizmus, azaz az alkohol fogyasztása a legnagyobb probléma okozója. Bűnügyi statisztikák sora igazolja, hogy a gyilkosságok, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények leggyakoribb kiváltó oka a túlzott szeszfogyasztás. 

 

Elliott Aronson munkássága idején még aligha tűnt ekkora gondnak, mára viszont – személyes véleményem – hogy a szesz mellé sajnos felzárkóztak a különféle drogok. A kábítószerhasználat levetkezi a legelemibb emberi gátlásokat is. Napjainkban a bűnelkövetők széles rétege pont a drogok miatt válik erőszakos hajlamú bűnözővé. Ezzel együtt a fájdalom, meg a komfort hiánya is szülhet agressziót, amire Aronson egy nagyon egyszerű példát hoz fel: a hőségben, dugóban várakozó autósok közül azok tülkölnek, dudálnak, kiabálnak, veszekednek hangosabban, akiknek a gépkocsijában nincs légkondicionáló berendezés.

 

Soványka jó hírem a végére, van ellenszer.

Az agressziót gátló egyik fontos tényező a felelősség. 

Az anonimitás, a személytelenség biztonsága eleve bátrabbá, erőszakosabbá teszi az embereket.

Aronson idején ezt egyetemistákon végzett kísérletek kimutatták, ma viszont elég egy internetes komment falon az álnév mögül beírogatók mondandóját elolvasni: hovatovább az sem kirívó már, hogy az obszcén tartalom, a trágár nyelvezet mellett már mások likvidálására uszító vélemény is hétköznapinak mondható, sajnos. 

És itt érkeztem el értekezésem utolsó pontjához, a média felelősségéhez: a napi szinten sulykolt erőszak látványa, a tengernyi bizarr hír, a minimális erkölcsi szabályok gátlástalan áthágásával előbb a televízió, majd mára a közösségi felületek, az internet részéről mind-mind az agresszió gerjesztői. 

 

Hogy miként lehet ez ellen védekezni? Aronson próbál néhány módszert megadni: empátiát emleget mások iránt, új viselkedésminták elsajátítását javasolja, 1972-ben.

 

Szerintem viszont pár ezer éve tíz tőmondatban, tíz parancsba foglaltan egyszer már megadatott a választ. Mára egyetlen módszerünk maradt: a szeretet. 

 

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 1. rész

Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat. 

Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.

Legtöbbször szépirodalmat olvasok. 

Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.) 

Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.

 

A döntésem szándékos volt. 

Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió? 

Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?

Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad? 

A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak. 

Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.  

   
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében. 

„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.

 

Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően. 

Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom. 

Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.   

A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.  

 

Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.

 

Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél. 

Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.

(A 2. részt, a folytatást ide kattintva lehet olvasni!)

EGY TRAGÉDIA

Pszichózis

Hogy miért káros a Tisza Párt féle jelenség, azt egy magára valamit adó, tiszta erkölcsű, értelmesen gondolkodó embernek fölösleges magyarázni. Peter Magyar karrierjének hirtelen fölívelése és politikai sikere pusztán kommunikációs trükk, de egy nagyon jól felépített, kidolgozott trükk, ami egyrészt külföldi, idegen segítséget mutat, és külföldi, idegen tervek, politikai stratégiák mintázatát követi, másrészt ördögi pontossággal használja ki a magyar társadalom, a magyar közgondolkodás legtipikusabb hibáit, amiből elég, ha a kicsinyességet és az irigységet említem.
Utóbbi nem egyedi. Más népeknél is akad kapzsi, smucig ember, de az átkosból itt maradt, átörökített zsigeri kicsinyesség ilyen elemi erővel a régióban tán sehol sincs jelen, mint a Trianonban csonkolt Kis-Magyarországon. Ezzel zsonglőrködik a tiszás komprádor.
Az uszítás mára beleivódott a hétköznapokba. Soha nem látott mértékű a közéleti diskurzus elzüllése. Ez is a terv része.

Egy ordenáré nyilatkozat felháborít, kettő még inkább, de naponta tucatnyi már elkezd fárasztani és a heti számolatlan mocsok, ami ránk zúdul végül közömbössé tesz, hozzászoktat bennünket Peter Magyar pszichopata személyiségéhez. A tömegember először megbarátkozik a nyers rosszindulat gondolatával, aztán pedig beállva a sorba már maga is üvöltve gerjeszti azt.
Az ilyen társadalmi pszichózis nem egyedi. Volt már rá példa nem egyszer, és csak azért nem nevesítem egyik korszakot, egyik helyszínt és egyik össztársadalmi megőrülést sem, mert bízom benne, hogy amiket irkálok a blogomra azt értelmes emberek olvassák.
Tehát visszakanyarodva: fölösleges magyarázni.

Bestiárium

Bochkor Gábor műsorvezető ellen tüntettek állatvédők, amiért azt merészelte mondani, hogy előbbre való az emberek védelme, és csak azután kéne az állatokkal is törődni.
Ha valakitől éhen pusztulhatnának az effélék, az én vagyok. Ki nem állom a kereskedelmi rádiók-tévék "sztárjait", a magukon heherésző, se nem művelt, se nem vicces műsorvezetőket, Bochkort meg pláne.
Ezúttal viszont igaza van.
Mondom úgy, hogy mindig két kutyám, kutyánk volt. (Meg egy csomó más jószág a ház körül.)
Ám ami mostanában közéleti szinten ember és társas állatainak a viszonyrendszerében dívik, az egyáltalán nem kedves, mi több, elrettentő számomra.

A minap hátulról figyeltem föl egy jólöltözött, harmincas éveiben járó csinos hölgyre. Én balga, véltem, óvólag borult a keblén melengetett kisbabájára. Átvillant az agyamon, lám!, milyen nemes, milyen felemelő látni, ahogy karban viszi a számára legdrágábbat, a csecsemőjét öleli. Amilyen villámcsapásnyi volt, olyan gyorsan szerte is foszlott az illúzió, mert félprofilba fordult, én meg pofára estem: egy vakarcs masnis kutyát dédelgetett.

Túl van lihegve az egész. Nem mellesleg ez az út visz bennünket a pokolra.

Egy tragédia

Mindenképpen fogást keresnek Orbánon, tudják a Futrinka utcában is, ő a hibás, ezért a „rencerváltás” óta a sokadik eljárást indítják különféle ürüggyel, hogy a volt miniszterelnök bűnösségét bebizonyítsák. Ez megy hónapok óta a hírhedt újdörögdi gyakorlótéren bekövetkezett súlyos baleset kapcsán is. Egy volt kormánytisztviselő hölgy kezében felrobbant a kézigránát. A 29 éves nő önként jelentkezett a fegyveres kiképzésre. A kivizsgálás feltárta a baleset okait: a nő először nem tudta kihúzni a szeget, majd akaratlanul túlzottan elengedte a biztosítókart, így a gránát az eldobás előtt élesedett. A szerencsétlenül járt hölgynek mindkét karját amputálni kellett. Szomorú, rettenetes dolog ez.

Aki volt katona, tudja, kézigránátot dobni sosem játék. Benne van a tragédia lehetősége: mintha butángázpalackon sütnél szalonnát.

Mindazonáltal azt a hülye rendszert kéne megszüntetni, hogy minden – kicsit is kiemelt szerepű – közszolgának teret adhassanak a „bizonyításra”. Nem muszájból tette szegény, csak meg akart felelni. Minek? Kinek? A szerencsétlenül járt hölgy szerintem a pisztolytáskát sem csatolta volna ki a műkörme letörése nélkül. Neki miért engedték, hogy ilyen – számára végzetes – kalandba ártsa magát? Okkal feltételezem, azóta sem történt se szigorítás, se változás a rendszerben. 

Egész egyszerűen a fegyver nem való mindenkinek.

Ujjé, a Ligetben!

Ötpercnyire lakom a Városligettől, sűrűn átjárok rajta, ezért különösen érintett vagyok, mikor azt olvasom, hogy egy kormányzati döntés értelmében megkezdődik a liget „átfogó közparki rehabilitációja”. Első lépésként azt ígérik, elbontják azokat a területet övező építési kordonokat, amelyek a korábban leállított beruházások helyszínein találhatók.

Lefordítom: az eddig elkezdett építkezést itt is leállították. Majd következik a jogi hercehurca éveken át, végül visszafizetendő milliárdokkal. Közben megint lesznek méhlegelők, emberi és állati ürüléktől hemzsegő, lepukkant dzsungelszerű szutykos semmik, hogy "virágozzék minden virág". A Városliget családias jellegét ezzel fölszámolják. Senki se akarja majd a gyerekét a szerteszét hugyozó csövesek, fetrengő koszlidércek, narkós punkok közé vinni. Ezek csak rombolni tudnak, építeni nem.

NAGYKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK!

Gratulálunk!

Nagykereszt, vagy amit akartok!

Cserhalmi György a mai ünnepnapon, augusztus 20-án megkapja a Nagykeresztet. Szép kitüntetés. Valahol meg se lepődtem rajta. Amióta az eszemet tudom, bő fél évszázada Cserhalmi a legfoglalkoztatottabb magyar színész. A tehetségét nem merték elvitatni még az elvtársak se, Jancsó is mögötte állt. Elárasztották a szerepek, elvégre pompás karakter, snájdig ember, ő még a klasszikus férfiideál. Fölötte mindig remek volt a csillagállás, az átkosban csak úgy, mint utána. Az egész karrierje diadalút. De az is tény, hogy sok más hozzá hasonlóan kiváló színésznek feleannyi lehetőség sem adatott meg. Mégse irigy rá senki, ám az árnyalja a képet, hogy a Tyutyu a hetvenes évek óta rendre kiemelt a kiemeltek között, ami szerintem azért felvet némi aggályokat. (Női megfelelői megosztottan Udvaros Dorottya és Hernádi Judit.)
Nem akarok ünneprontó lenni. Kapja csak meg a díját, ezektől is. A nap keleten kél, nyugaton nyugszik. De mi e két jelenség között a földön járva élünk és a valóságot látjuk.

„Áraggyon” a szél!

Most az új módi, hogy ha napelem párti vagy, akkor Fidesz párti vagy, tehát a napenergia diktatórikus. Legyen hát helyette demokratikus szélerőmű! Mára a tiszás szekta mintegy vezényszóra őrjöng a szélenergia hasznosításáért. Nem csodálkozom rajta.

A körkörös okság tipikus esete: a kártékony politikának a kártékony követői a kártékony megoldások hívei. Circulus vitiosus – parasztosan mondva.

Hajdanában, de azért nem túl régen ezt erőltették nálunk is Bácskában. Hivatkoztak Európára, Uniós forrásokra, hogy milyen jó lesz nekünk. Azt mondták, belépő Szerbiának az EU-ba, majdhogynem muszáj. Aztán hamar neszét fogtuk, „honnan fúj a szél”. Hogy nem uniós érdek, hanem külföldi (úgy emlékszem osztrák vagy német) cégek és bizonyos lefizetett szerbiai tisztségviselőknek a haszonleső vágya az egész.

A legtermékenyebb, a leggazdagabb csernozjommal bíró oromi szántóföldekre képzelték a szélerőmű parkot a lobbisták, noha tizenvalahány évvel ezelőtt is világos volt, a korrupció melegágyának készült volna, semmi többnek. Azt nem tudták elhallgatni, hogy a Szabadka környéki kis falu áramellátását se szavatolta volna az a néhány szélturbina. Ráadásul kisült, a megtermelt áram az egységes szerbiai hálózatra kerül, ami hatásában, mint halottnak a csók. (Az oromi magyar földművesek viszont elmondhatták volna, hogy üveggyöngyökért cserébe, az aranyáron tartott földjeikbe öntött száztonnányi betonkoloncokkal, plusz a leaszfaltozott karbantartó utakkal milyen önzetlenül hozzájárultak a szerb állam energetikai működéséhez...)

Hála Istennek, csak hatástanulmányok, jól fizető tervek születtek. Azokért is szép pénzt lehetett lenyúlni, majd elvarratlan maradt a történet. Aztán valaki kiszámolta, mit, mennyi pusztítást okozhat egy-egy szélerőmű felépítése. Idézek egy szakembertől:

A szélenergiáért „hálózatfejlesztést kell iszonyú pénzekért végezni. A "fejlesztés" azt jelenti, hogy a kiszámíthatatlan teljesítményingadozásokkal szemben ellenállóvá kell tenni, tehát olyan problémát oldanak meg vele, ami a szélturbinák nélkül nem is létezne. Az élettartam (20-25 év) után a több ezer tonnás vasbeton alap a földben marad, azt senki onnan ki nem szedi. A szélturbinák mellett hasonló kapacitású gázerőműveket kell építeni az ingadozások kiegyenlítésére. Ezek drágábbak a hagyományos erőműveknél. Mivel csak szakaszosan üzemelnek, a kihasználtságuk és ezzel a megtérülésük nagyon rossz.”

Ebből a tömör véleményből is nyilvánvaló, nemhogy nem gazdaságos, de egyenesen káros a megépülésük a szélerőmű parkoknak.

Az, hogy a Kárpát-medence - leszámítva annak északnyugati csücskét - leginkább szélvédett, már csak hab a keserű tortán. Tiltakozni kell a szélerőművek ellen, minden fórumon!

Kócbabák

Nagy átalakítások jönnek az oktatásban – mondja a friss bóbitás miniszter asszony. Bátran ígérget, könnyű kézzel nyúl az iskolai rendszerhez, nyilvánvalóan nem érti, mit csinál, elvégre pedagógus létére negyven év alatt soha, egyetlen napot sem tanított, sosem volt dolga gyerekekkel. Így könnyű magabízón olyan döntéseket hozni, amiknek már a tervezetétől is égnek áll a haja a szakma elkötelezettjeinek.

Még sincs ellenhang. Jelenleg ugyanis az ország mentális állapotát tekintve majdhogynem mindegy, mit csinálnak az oktatással. Hittel vallom, elsődlegesen a lakosság fejében – köztük leginkább a pedagógusokéban – kéne rendet tenni, de ez meddő próbálkozás, mind ugyanaz a megvezetett tiszás kommunista marad az ELTE-től a falusi tanító nénikig, mint volt április 12 előtt.

Ennek ékes példája, Szegeden hallottam, azt mondja az egyik: mióta Magyar Péter vezeti az országot, ő azt vette észre, hogy még az emberek is barátságosabban mosolyognak egymásra az utcán!

Amikor a naivitás súlyosbodik a szervilizmussal. És ha ő az értelmiség, mit várhatunk mástól?

EGY PARTIZÁN KURTIZÁN

Bakából generális

Az úgynevezett új köztársasági elnök Baka András megtartotta expozéját. Hallgattam ezt a friss kólásdobozt, aki a visszafelé pöntyögés, a Fidesz és az Orbán-korszak penetráns gyalázása mellett nem átallott a nemzet egységére hivatkozni. Mint minden más nyilvánvaló hazugságot, ezt a pofátlan hazugságot is nehéz elviselni, de nincs mit tenni: ő pont a megfelelő szint a Tisza szektának! 

Szégyen a nemzetre, szégyen a hazára nézve! Baka András nemhogy államfőnek, de bírónak se való: leszerepelt, jellemtelen ember, aki azt az illegitim állapotból fakadó tisztséget is lihegve vállalta, amit korábban elítélt. Hiúságból tette? Sértett dacból? Netán bosszúból? Akárhogy is, nekem ez az ember nem a köztársasági elnököm, csak egy sunyi karrierista, aki vénségére az emberi és szakmai tisztességének a maradékát is eljátszotta. 

Nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor - mint régen - utóbb kommunistának is szégyen volt lenni, úgy most Tisza szavazónak is szégyen lesz: mind többen fogják belátni. Az ilyen ismerőseimet én már kiszűrtem. Nem érdekel a "szétszakítottság", meg a nemzet megosztásának hamis siráma. Hazárulókkal nem közösködünk. Márpedig az összes hardcore Tisza-szavazó egyszerűen kártékony nemzet- és hazaáruló, akikkel innét kezdve semmi közösséget, semmi részvétet, semmi támogatást és semmi megértést nem tanúsítok. Remélem megbünteti őket a sorsuk. Van egy két és fél milliónyi épeszénél megmaradt honfitársunk, plusz a mihazánkos szűk milliónyi szimpatizáns. Velük együtt lehet majd valamit kezdeni. De a tiszásoknak coki! És ha egyszer megint szuverenista, nemzeti kormány irányítja majd az országot, és kezdenek a tiszás döglegyek átállni, mindet szembesíteni kell a múltjával, aztán meg kiebrudalni őkelméket a rendes emberek közül. Se kegyelem nekik, se bocsánat!

Türelem!

A Fidesznek ma is van cirka 2 millió szavazója. Nem érdekel mit mond a Medián. 

Ennyi a nemzeti oldal állandó ereje, és ezen még a szégyentelen halálkufárok, a folyton az idősödő fideszeseket temető szutyok lelkű véleményvezérek se tudnak változtatni. Orbán Viktor az elmúlt századok politikai zsenije. Én nem írnám le őt. Látszik is, mekkora nyavalygó félelem van miatta a hibbant szekta tájékán. 

Őrjöngenek, akasztófáznak, vért kívánnak, de van egy rossz hírem nekik: ha fizikailag megsemmisítenék a Fidesz vezetését, akkor sem nyugodhatnának meg, mert a hazájukat szerető magyarok egyik erénye, hogy a legvertebb helyzetből is erőt merítve újraszervezzük önmagunkat. Erre ez a tiszás garázspárt-paródia képtelen, ahogy kormányozni sem fog soha normálisan. Ez már most megmutatkozik, látszik. Az idő a Fidesznek dolgozik. A megvezetett nép sajnos inkább utóbb, mint előbb, de egy szép napon ráébred majd a Poloska semmirekellőségére: majd akkor kell lépnünk, az utcán felemelni a szavunk, mikor ennek eljön az ideje. Mert rajtunk kívül hamarosan a saját szavazóbázisának a zöme is átkozni fogja a Tisza-kormány nevű történelmi tévedést. 

Touché!

A Mészáros-csoport elegánsan megírt válaszlevélben tette helyre Peter Magyart. A konzorcium már akkor Paksot segítette, amikor még a jelenlegi kormányfő tizenvalahány éven át a volt kormányfőnek tapsolt. Touché! 

Megint kiderült, hogy mivel esze nincs a ficsúrnak, csak az a rettenetes, pszichésen megbolydult egója, ezért ismét tátott szájjal rongyolt be a f@szerdőbe. Most majd lehet hápogni, rikácsolni. Ne feledjük, Peter Magyar az a lúzer, aki anno a szinekúráért könyörgő levelére még egy harmadvonalbeli fullajtár állást se kapott a Mészáros Lőrinc vállalatainál. Sajnos, teszem hozzá. Mert ha akkor betömik a száját egy két-három milliós havi apanázzsal, ma egy normálisabb vezetése lenne ennek az országnak. Így viszont el kell tűrnünk, hogy a fél világ sajtója azon röhög, hogy az eszement magyar kormányfő miként próbál pipiskedve nagyobbnak látszani Gröndland miniszterelnök asszonyánál a csoportképen. Szégyen ez a fószer, tényleg. De: ezt akarta 3,3 millió. Szakajtottad, szagoljad - mondták régen. És az áradó híg trágyalé szaga mostanra a magyar közéletet végképp belengte.

Egy partizán kurtizán

A partizános Gulyás Márton interjút adott, szívműtéten esett át. Le is mond a műsor vezetéséről, helyette csöndesebb, kímélőbb tempót óhajt. Joga van hozzá. 

Viszont a cikkből nekem annyi jött le, hogy a magyar egészségügy világszínvonalúan teljesít, még akkor is, ha hosszú éveken keresztül vécépapíros senkiházik koslattak a mosdókban kéziszappan után kutatva, miközben Gulyás a hazug kollégáival tevőlegesen hozzá is járult ahhoz, hogy a magyar választópolgárok zöme a magyar egészségügy minőségét valami atomtámadás utáni állapotként értelmezze.

Gulyás Mártonnak meg a szívének jó egészséget kívánok, de azért ide biggyesztem a régi bölcsességet: "Testünk..., egyenes tükörképe annak amit megeszünk, és annak amit nem!" Amit én úgy igazítanék a helyzethez, hogy:

Testünk..., egyenes tükörképe annak, amit megTeszünk, és annak, amit nem! 

Hogy mit tett a Partizán főembere azt tudjuk. Meg arról is van sejtésünk, mit nem.