NAPLÓ - 182.

Füred, Balaton

Megérkezett mezítlábas trappban az igazi nyár, a népek testületi boldogsága, a vakáció ideje, amikor ebben a lassan már alig elviselhető ájult kánikulai hőségben másra se vágyik az ember, csak valami hideg vízfelületre, ahol – hogy egy klasszikust idézzek – alámerülhetünk és kibekkelhetjük* ezt a velünk együtt aszalódó, a halántékunktól a hátunk közepéig kitikkasztott világot.  

Ránk rúgta az ajtót a július. Országfoglaló és országperzselő kedvvel érkezet. Pszeudo módon már júniust is maga előtt tolta, az hozta a tűzforró levegőt, olyan formában, ahogy a jó Czuczor Gergely Hunyadi című versének ikonikus sorai idézik, „hírnök jó s pihegve szól”. És lőn! Szólt. Már a múlt hónap is azt parancsolta, menjünk, induljunk a nyári idő által animálva, saját kezünkkel ecsetelődjék a sorsunk bárhol, idegenben, közel s távol, de: víztömegek mellett! 

Hát mentünk, nekilódultam én is, azon az úton, ahol régen a még régebbi zakóm válltömése súrolta a házfalakat, egész az ismerős pályaudvarig, ami félelmetes méreteivel, a sárgára meszelt indóházának terjedelmes valagával a másfélszáz éve Csikágónak nevezett környéket leuralja, rátehénkedik a Baross tér keleti fertályára. 

A vasútállomáson a vágányvégeknél a robosztus acél és beton ütközőbakok kosolják, fejelik vissza az előttük rostokoló szerelvényeket. A pályaudvar kupolája alatti hatalmas homlokzati üvegelemeken rézsút betűző nap sugara szemet bántó módon pásztázza a sínpárokat. Leheletnyi öröm jár át, valahányszor a peronon, ezen a városi senki szigetén állok, amikor épp egy utazás kezdetén vagyok. 

Különösebb érzelgésre idő nincs, a kalauz erélyes sípszava bekésztet a másodosztályú kupéba, már nyikkan is a vagon, gurulunk, olajos simán gördülünk, csak a váltók csattogása hallatszik. A vonat soha nem vár, legalábbis az indulása óramű pontos, és aki itt élt az elmúlt félszáz évben valahol Közép-Európában, az pontosan tudja, érti, mekkora teljesítmény, milyen nagy szó már ez is!  A Balaton pedig tényleg nem mászik tova, kár sietni. 

Kár, mert a nyitott füllel utazót ingergazdag környezet kényezteti, mulattatja azon embertársai jóvoltából, akik képtelenek a magánéleti problémáikat elvonatkoztatni a napi pártpolitikától, és ennek lépte-nyomon, és többnyire fennhangon tanújelét is adják. Egy duó ült velem szemben. A két idősebb nő magából kikelve szaporán dicsérte az új magyarországi kormányt, az új kormányfőt, majd döccent a tű, és ugyanezzel az elánnal, de lankadatlan gyűlölettel szidták a Fideszt és a volt miniszterelnököt. Úgy tettem, mint aki az érdekfeszítő olvasmányába mélyed, miközben eléggé el nem ítélhető módon hallgatództam, lestem, mint menyét a tyúkól alatt. Aranybányára leltem! 

Az egy dolog, hogy a kampány üzemmódba ragadt matrónák életből merített történetei mesekönyvbe illőek voltak. Az is hagyján, hogy a nyilvánvaló hazugságokat ők valóságként élik meg. De akkor esett le az állam igazán és végérvényesen, amikor ugyanők világpolitikai konstellációkat kezdtek fölfejtegetni. Ne értsen félre senki, én megértem a műveletlen, iskolázatlan, vesszőt-szóközt használni se tudó, általánosban is hanyagul teljesítő városi és vidéki prolit, akinek odahaza nemhogy a Petőfi összes nem esett a fejére, de semmilyen könyv se eshetett, aki nemhogy színházba, operába nem jár, mert sajnálja rá a pénzt, de fürdőbe se megy, mert oda is belépőt kell fizetne. Csak erős a gyanúm, az efféléknek hiába próbálnám magyarázni, el sem tudnák képzelni, nem lennének képesek felfogni, hogy az ő ösztön szintű létezésükön túl, az ő kétdimenziós világképükkel szemben létezik az emberi mértékegységnek, a kulturális minőségnek egy másik aspektusa is. Hogy amit ő önmagának sikerként könyvel el, az mások számára hétköznapi, természetes elvárás, amit ő életcélul kitűz maga elé, az többnyire olcsó szemfényvesztés, klisék és fölöslegességek halmaza.

A proli hosszú ideje, immáron három és fél évtizede végre úgy megy be egy boltba, hogy azt vesz meg, amit akar. Azt eszik, amit akar, nem kell a hónap végén a bukszáját vakargatnia, számolgatnia az aprót, mert ugyanúgy elmehet a Balatonra is, ahogy én, sőt, a tehetősebb proli akár Balira is, meg síelni kétszer, mert a proli az sosem vagyon-, hanem értékrend függő minőségtelenség. Nem fenyegeti éhhalál, lízingel autót, vagy vesz egy használt Audit és abba applikál még négyféle fölösleges elektromos kütyüt, amitől istencsászárnak és boldognak képzeli magát, mint egy bennszülött az üveggyöngyökkel és a pancsolt viszkivel...

Nézem ezt a két megkeseredett asszonyt. Közbeszólni, bármit mondanom: ugyan minek?

Az én életem minden kudarcom volt, minden elébem kerülő nő volt, minden kalandom, minden újrakezdésem, minden kihívásomban megtestesült. Mert az élet végsősoron vállalás, a kezdetektől a végig. Nem mindegy mit vállalunk, de az függ attól, hova érkezünk meg.   

A vonat például megérkezik Füredre.     

*Antall József néhai miniszterelnök bonmot-ja. 

AZ 52. NAPON

Rajzom

Gyúpontok hava

Még a nyári szezon legelején tartunk, de már bedöglött a komplett Balaton körüli vasút. Az új közlekedési miniszter asszony, Vitézy Dávid a kezeit széttárja, inkább átöleli az Univerzumot, a Tejút kátyútalanítását is leígéri az ötágú csillagos égről, de per pillanat az állampolgárnak muszáj megbarátkoznia a pozitív gondolattal, hogy most nincs tél, nincs hófúvás, nem fagynak be a váltók, ellenben nyár van, és süt az a rohadt nap. Melegek a metrókocsik, a buszok dettó, mit kell ezen bubogni? Mindenütt meleg van. LMBTQ, LSD, IKEA, BMW, MZ/X. Örüljünk, ha csak fülledt légtérben utazunk, olykor ezek a járművek ki is szoktak gyulladni! Immáron nálunk Magyarországon szent demokrácia és még attól is nagyobb kékeres szabadság van, tehát bárki és bármi akkor gyulladhat, amikor akar. Nem fél a magyar, egészen az! Ha valaki azt képzeli, hogy ő fiókos szekrény, akkor húzza ki magát! Ha krumplileves, akkor meg legyen krumplileves, a kiskésit, elvtársak! Hát mi van itt júliusban, hazug trógerok?! A Nemzet Mártírja, szegény Krasznahorkai László író úr szomorú sóhajjal tudatja, nem fogadhatja el a Nemzet Művésze díjat, mert árkok vannak ebben a késekkel szabdalt kis hazában?! Az egyik oldalon Cserhalmi György színész úr, a másikon meg Rost Andrea operált művésznő, mondja a Nobel-díjas írófejedelem, és miközben számozott hajszálakkal domborodó fejét ingatja, mi csodálkozva nézünk, a két térfél között mi a különbség? Az egyik kicsit kommunista, a másik meg jobban kommunista? Vagy Krasznahorkai úgy értette, hogy Tyutyu régi kommunista, az „áraggyunk” primadonna meg újkommunista? Nincs válasz. Szegény Krasznahorkai! Ilyen menthetetlenül kellemetlen, keserű epéjű, elégedetlen és boldogtalan emberként miért nem cseréli le a nyomorult magyar állampolgárságát 32 ezüstre? 

Robinson 2.0

Féltucatnyi világmegváltó fiatal vonult a téren át. A rekkenő meleg dacára bőrkabátban, bakancsban csattogtak a flaszteron, nagyon úgy tűnt, épp készülnek összekötni a kellemetlent a haszontalannal, csupa tarkára festett hajú, feketére lakozott körmű, agyonszurkált koszlidérc, hirtelenjében meg nem mondtam volna, melyik a fiú, melyik a lány. A hátukon az anarchia közismert bekarikázott „A” betűje. Innét gyanítotam, ezek alighanem punkok. Amennyire tudom, az ő szabadelvű, minden mindenhogyan megengedett önmeghatározásuk, hogy ők a megtestesült és világra szült szabadságeszmények, szemben az emberi társadalom döntő többségével, akik selejtek, megvetendők, lenézendők, s mint olyan, felszámolható kategóriába esnek. Azaz esünk. Lenne egy használható javaslatom. Akiknek nem tetszik ez a mai rendszer, sérelmezik és fölrúgják a társadalmi együttélési normáit, azoknak elkülönítenék egy zárt területet, valami településektől távoli helyen, mondjuk a Hortobágy egyik néptelenebb fertályában, ahol aztán a „szabadság harcosai” kialakíthatnák a saját életük szabályrendszerét, ki-ki érdekérvényesítő képessége szerint, a saját erőforrásaik felhasználásával. Nem lenne KRESZ, btk, ptk, rendőrség, oktatás, egészségügy, infrastruktúra: semmi. Csak, amit maguknak létrehoznak. Fölépíthetnék a saját nekik tetsző világukat, ahol úgy viselkednének, ahogy akarnak. És ha akkor és ott az anarchiát ők demokráciának kezdenék nevezni, az se zavarna többé senkit. Sokáig őket se, éhen döglenének rakáson, vagy egymást irtanák ki. Zeneszóval, bulikázva, áradva, ahogy illik.

Az 52. napon

Több mint egy órája habzik ott kint, a kupola alatti pulpituson. Élvezi, hogy gyalázza az előző kenyéradóit, semmi több. Az Ópusztaszeren elstartoltatott, immáron 52 napos országlásáról alig esik szó, ellenben minősíthetetlen hangnemben pocskondiázza Orbánt, meg a volt fideszes barátait, a régi ismerőseit. Ez az alak nem normális. Remélem a 3000 Ft-os emelést hazavivő magyar pedagógusok, meg a 300 ezernyi hoppon maradt, iskolás gyerekeiket nevelő család után erre nagyon hamar a magyar társadalom java is ráébred. A Jóisten ne adja, hogy a most regnáló, impotens garnitúrának kelljen valaha egy vörösiszap méretű tragédiát kezelnie, vagy ami rosszabb, egy Magyarországot érintő fegyveres konfliktust megoldania! Ez a vircsaft sehol sincs Európában, ami itt folyik, szégyen! Albánia, Moldávia kormánya különb ezeketől. Alighanem igaza lesz Pokol Bélának: ennyi hazugsággal, ennyi dühvel, ennyi gyűlölettel – ebben a formában – nemhogy négy évig, egy esztendeig sem fogja büntetlenül megúszni ennek a szélhámosnak a kormánya.

BEISMERŐ ÁLNOKSÁG

Az Ohridi-tó – Macedóniában

Forrófejűség

A forróság szedi az áldozatait. Tízpercenként mentőautó vijjog el odakint, a hőségben sokak szíve feladja. A minap szemtanúja voltam, ahogy colostokként csuklott össze egy táskás férfi a Keletinél, ásványvízzel locsolták, úgy kellett újraéleszteni. Hordágyra pakolták, vitték. Őt tán sikerült megmenteni. Viszont azt a három embert, akit ugyanazon a napon, de más-más helyszínen nyelt el a Duna – már sajnos nem. 

Folyó mellett nőttem föl. A Tiszában tanultam meg úszni. 7-8 évesen segédeszközök nélkül evickéltem a parttól nem messze, de már embert lepő, két-három méter mély vízben. Nem féltem, ám fölsős koromig nem merészkedtem a sodrásba, mert a Tisza minden évben legalább egy áldozatot szedett a szülővárosomból. Kegyetlen, ridegen intő példa volt. Édesapám mondogatta is mindig: csak a magukban bízó, úszni tudók szoktak belefulladni a vízbe. A bizonytalanabbja inkább megy medencébe, vagyis így lenne a normális. Sajnálom az áldozatokat. Értelmetlenül, fiatalon szakadt meg az életük. A nyári vízi tragédiák is olyanok, mint a vasúti sorompósok. A hatóságok hiába intik az állampolgárt, hiába látja mások balsorsát, ott fürdik, ahol nem szabadna, úgy fürdik – néha részegen, néha felhevült testtel, néha kevés úszó tudással – ahogy nem lehetne. Pont olyan felelőtlen, mint aki a tilos villogó dacára ráhajt a vasúti sínekre, ha rögtön már hallja a szerelvény robogását is, hazardírozik, hátha neki szerencséje lesz. Ugyanezek télen a jégen mászkálnak, vagy a volán mögött előzés közben szelfiznek.

Beismerő álnokság

„Úgy őszintén: ki az istent érdekel Zsolti bácsi személye? Engem biztosan nem. A lényeg megtörtént: Orbán és a Fidesz nagyot bukott. Orbán valószínűleg örökre eltűnt a politika színpadáról” – írja ez a Raskó György nevű uborkafára fölkapaszkodott senki, akivel régtől fogva a hajdani tisztességes MDF-s társai sem hajlandók kezet fogni. 

Raskó már az Antall-kormány államtitkáraként is maga volt a két lábon járó dögvész. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályának vezetőjeként az általa irányított rabló-privatizáció fő nyertesei közé tartozott, félmegyényi termőföldek kerültek a birtokába. Soha, senki se számoltatta el. Ráadásul a fő felelőse annak, hogy a feldolgozóipart elválasztották a magyar gazdáktól, így a hazai termelők kiszolgáltatottá váltak a külföldi tulajdonú gyáraknak és üzletláncoknak, miközben Raskó államtitkárként asszisztált a magyar élelmiszeripari feldolgozóüzemek – a cukorgyárak, a hús- és tejüzemek – külföldi kézre játszásához. Szóval, vastagon van a füle mögött, csöndben kéne lennie a gazembernek. Ehhez képest mára megvilágosodott, tiszás lett, és most szépen bevallja, hogy hazudtak reggel, délben meg este, csak hogy Orbán Viktor végre bukjon meg. Magyarán a Tisza Párt kampányában furkósbotként használt pedofil vád ordas kamu volt, amivel a választókat a Fidesz ellen lehetett uszítani. Immáron az sem számít, hogy a Fidesz MB II-es, kiebrudalt, bosszúálló és inkompetens cserepados állománya osztja az igét, a lényeg, hogy a Tisza "rencerváltott", O1G. Hogy az országgal mi lesz? Ja, hát az nem számít!

Jugoszláv foci

A bosnyákok és a horvátok is kijutottak az amerikai labdarúgó világbajnokságra. '93-ban, vagy '94-ben a Magyar Narancsban azt olvastam pedig egy jó tollú sportszakértőtől, hogy a néhai jugoszláv focinak befellegzett, csupa üresfejű, tehetségtelen, vagy kiöregedett sztár játszik a horvátoknál. Nagyon nehéz lesz nekik még Európa középmezőnyében is megmaradniuk, fuvolázta a szakértő újságíró úr, majd hosszasan elemezte, pikírt megjegyzésekkel illette a horvátokat (a cikkben főleg róluk volt szó). Azt fejtegette, hogy egy ilyen nyomorult, háború sújtotta közép-európai kis nemzetnek lehetetlen labdába rúgnia a nagyok között, mert lám, mi magyarok is miféle szégyennel elegy reménytelenséggel indulunk a meccsekre, nincs magyar foci, nem is lesz, mert nem lehet. És ezt így, bő egy-két oldalon, ha jól emlékszem, de nagyon megjegyeztem. Sajnos az illető sztárújságíró szakértő nevét nem, pedig a horvát focival szemben ő nagyon híres volt és maradt, biztosan. Így legyen mindig igaza a Magyar Narancsnak, meg az efféléknek.

HÍMNŐS INKVIZÍCIÓ

rajzom

Most nincs fájdalmasabb, de ugyanakkor sürgősebb dolgunk annál, hogy gyors számvetést készítve megértsük a velünk megtörténteket.

Április közepe óta eltelt két hónap.
Van immáron éppen elég tapasztalatunk ahhoz, hogy lássuk, a nyugati mainstream erők hathatós támogatásával, és a felhergelt, megvezetett milliónyi magyar szavazó jóvoltából dekorációként felállított – Esterházy után szabadon: csöppet sem kékeresen hetyke, inkább lankadt – új magyarországi kabinet mire képes. Nos, nem kell ide 100 nap türelmi idő, hisz annak kétharmada után is nyilvánvaló, hogy Peter Magyar kormánya a teátrális műveleti balhéin túl mást nem tud felmutatni.

Higgyük el, hogy érdemi munka folyik? Hogy lázasan keresik a megoldások kulcsait? Hogy az ezernyi ígéretük töredékét legalább őszig javaslatként az Országgyűlés elé terjesztik? Nos, nekem nehéz mindezt elhinnem, ha azt látom, hogy a piperkőc miniszterelnöknek továbbra is fontosabb a snájdig önképéről összecsirizelt egója, mint az ország sorsa.

Közben kigyulladt a Tisza háza, miután lassú lángokkal bár, de szépen rájuk ég az újabb kori demokratikus magyar közélet legnagyobb belpolitikai botránya.

A hónapokon át „Zsolti bácsizással” haknizó Peter Magyarról kiderült, hogy a politikai ellenoldallal szemben harsogott pedofil vádak egy megtervezett, aljas módon, tudatosan hazugságokra épített, uszító kampány volt, aminek gyúanyagát, a koholt vádakkal előálló fiatalembert több millió forinttal Peter Magyar öccse fizette le.

Értjük ugye?

Egy frissen megválasztott magyarországi miniszterelnök lelepleződött: a közvetlen környezetének kenőpénzével, megvesztegetéssel, hazug bel- és külföldi propagandával megtámogatva, az ország nagyobb felének ellenszenvét, indulatát felkorbácsolva sikerült úgy bemocskolnia a politikai riválisait, hogy a rágalmakkal és a megvezetett nép haragjával szemben az ellenoldalnak esélye sem volt az igazát, az ártatlanságát bebizonyítania. Van az a vád, aminél ha megszólalsz, ha hallgatsz, egyaránt vesztes maradsz. A védtelen legkisebbek molesztálása ilyen. A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény még a legelvetemültebb bűnözők körében is taszító. Ezért a pedofíliát politikai bunkósbotként használó Peter Magyar emberi, erkölcsi, politikusi bűnéhez képest Gyurcsánynak az őszödi beszéde is csak fátyolos hangú, kenetteljes gyónás.

Ennek a példátlan disznóságnak, a Tisza hamis pedofil meséjének jobb helyen azonnal lennének politikai következményei. Egy ideálisnak mondott demokratikus jogállamban már tömegek csápolnának az utcákon, új parlamenti választásokat követelve, a vétkeseket pedig nyolcfős rendőri kompánia állítaná falhoz, tán még a gyerekeik PlayStation konzoljait is lefoglalnák, ahogy mostanában dívik... De mivel mi egy „következmények nélküli ország” vagyunk, ahol „ a rendszerváltozást is pofon nélkül” megúszták a főkolompos kommunisták, és mivel az átlagos Tisza szavazó még most is csupán egy O1G-től elalélő, Facebook-függő, Peter Magyar delejétől elkábított, gyűlölettől fölpüffedt májú kisember, ezért aligha bukik bele a Tisza Párt a tébolyult pedofil vádaskodás kamujába.
Egyelőre megeszik – mit megeszik, zabálják! – Peter Magyarnak és kompániájának minden sarát.

Most még mézesheteit éli a dilettantizmus az inkvizícióval.
A prolik legzajosabb elmebetegei, a mindenkit máglyára küldő Bernardo Gui kései leszármazottai Sulyok Tamáson, meg az Alkotmánybíróságon akarnak elégtételt venni. Ezeknek az öklüket rázóknak nincs pártállásuk. Szélsőjobb és szélsőbal söpredéke. Se fiúk, se lányok. Se feketék, se fehérek. Hímnős, identitászavaros, epét hányó banda. Ha engednék őket, legszívesebben az összes fideszest lámpavasra lógatnák. Ezt a csőcseléket szabadította ránk „szeretetország” címkével Peter Magyar felelőtlen politikája.

És amíg az újsütetű tiszás miniszterek keresgélik a parlamenti budi villanykapcsolóját, addig senki sem kérdi tőlük, hahó, hát mi van azzal a korábban megígért SZJA csökkentéssel? Van? (Nincs.) Hát a hazánknak kijáró, Brüsszel által einstandolt, úgynevezett EU-s pénzek Budapestre érkeztek-e? (Nem.) Zelenszkij meleg, baráti kézfogása és Ukrajna valagának a kinyalása után jottányit javult-e a kárpátaljai magyarság helyzete? (Nem.) A magyarországi magyaroknak van-e 480 forintos benzin? (Nincs.) Mi van azzal a sokat harsogott ÁFA-csökkentéssel? (Nincs.) És a családi pótlékot megemeltétek-e? (Nem.)

Teringettét! Pedig még nem is olyan régen azzal kampányoltatok, hogy amint hatalomhoz juttat benneteket az istenadta nép, ezek lesznek a legelső intézkedéseitek. Ehelyett mi van: dühtől remegő szájszéllel és nedves kézzel Facebook-posztokban suhintotok szerteszét.

A tiszás inkvizíció zajlik. Közben sunnyogva tovább tologatják, görgetik Budapest adótartozását, a Városligetben építés helyett ismét „méhlegelők” dzsumbujosodnak, kivezetik a védett üzemanyagárat, aláírták a migrációs paktumot, az Erzsébet-híd szivárványos zászlóerdőben, szeptemberre eltörlik a kamatstopot. És még mennyi meglepetés várható az őszön!

De három és félmilliónak ez a vécékefe fejű Bernardo Gui kellett.

Tessék.  

VADPAJTÁSOK

 

- Bede Zsolt védelmében -

Míg írom ezeket a sorokat, szombat délben a magyarországi jobboldali online média legrenitensebb felülete eltűnt az internetes kínálatból.

Velem együtt hiába keresed nyájas olvasó a Vadhajtások portált: nincs!
Köddé vált.

„Error 503 Backend fetch failed” – imígyen világlik a hullasápadt ekrán.

Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna ekkora kiesés a híroldalnál. Az időnkénti, kényszerű vagy kényszerített technikai leállásokat, a kívülről indított számos támadást mindig nagyon gyorsan és hatékonyan sikerült visszaverniük. Ebben edződtek. Agyafúrtak, verhetetlenek.
A szombati elnémulásuk sok kérdést felvet. Úgy tudni, technikai problémák miatt „szünetel az adás”. Lehet, ez így van, tényleg. Máshol is előfordul üzemzavar.
Mindenesetre az időzítés felvet bizonyos aggályokat. Pont most?
Elég régi gyártmány vagyok. Én már láttam éjszakai baktert nappal meghalni. A hideg levest is megfújom.  

A Vadhajtások szerkesztői a mindent leuraló mainstream média Sargasso-tengerének mocsári hajósai. Évek óta próbálják elhallgattatni őket.

Ezúttal nagyobb lehet a baj.

És nem a Vadhajtások weboldalánál.
Hanem nálunk, Magyarországon.

Ugyanis ha egy jogállamban előfordulhat az, ami a minap valóságosan megtörtént, hogy a magyarországi hatóságok a saját lakásában rárontanak egy független híroldalnak a főszerkesztőjére, kora reggel rajtaütésszerűen lerohanják az otthonát, a gyereke szeme láttára lefoglalhatnak minden technikai eszközt, mi több a zsurnaliszta kisfiát az egyenruhás szervek tevőlegesen vegzálhatják, és elorozzák a gyerek privát telefonját is, akkor az már régen nem pusztán Bede Zsolt magánügye, hanem közügy.

Mindannyiunk ügye, mert az a rendszerváltás utáni magyar demokrácia szégyene!

Elsősorban és mindenekelőtt szégyene a frissen megválasztott tiszás kormánynak, élükön a saját magába szerelmes magyar Caligulával, aki képtelen elviselni a legelemibb kritikát, s míg ő önnönmaga minősíthetetlen stílusban mocskolhat évek óta akárkit, a személyét érintő bírálatokat már nem tűri.
Igazi kommunista-náci tempó! Brávó 3 és félmillió magyar honfitársunk: erre a gátlástalan komprádorra szavaztatok, meg a sleppjére, ami jobbára a Fideszből kiebrudalt, csereszabatos karrieristák gyülekezete csupán.

Most nekik áll a zászló. A főnökük pedig kapva-kap minden alkalmon, hogy a régi sérelmeiért revánsot vegyen egy neki nem tetsző újságírón, politikai ellenfélen, közéleti emberen, vagyis bárkin, aki nem a tiszás kottából énekel, ellenvéleménye van Peter Magyarral szemben, lett légyen szó köztársasági elnökről, vagy válaszra váró riporterről.

A magukat „függetlennek” meg „objektívnek” és „sajtónak” (FOS) vélelmezők közül pedig lámpással sem lehet találni olyan karakán újságírót, aki legalább annyit mondana Bede Zsolt nyomorgatásra, hogy ejnye, azért itt meg kéne állni, mert mindennek van határa!

Ilyen nincs. Megszoktuk tőlük, sajnos. Ez a balliberális oldal igazi arca.

Meg a magyar rendőrségé, a Peter Magyar féle hatalomé, és a jelenlegi magyar demokratikus véleménynyilvánításé is.

Félreértés ne legyen: én nem azt a nyolcfős rendőri brigádot kárhoztatom, akik kvázi egy fél évvel ezelőtti feljelentés, egy polgári peres ügy miatt, számos jogszabályt áthágva, a legelemibb emberi és rendőri normákat sutba dobva intézkedtek úgy, ahogy. Dehogy! Az ő ténykedésük csak látlelet. Éppenséggel szomorú és dühítő látlelet, de felfoghatjuk viccesen is: ugyanezen szervek kollégái péntek este olyan hatékonyan és szakszerűen imádkozták le a körúti villamos tetejére mászó fickót, hogy miattuk Budapest belvárosa négy (4!) órára lebénult. Taps! Brávó!

Ellenben kárhoztatok mindent és mindenkit, aki ennek a kurzusnak, a Magyarországot padlóra fektető dilettáns és kártékony kormánynak bármilyen módon asszisztál. Időben szóltunk.

Ma egy Bede Zsolt van. Holnap már több lesz.
Egy idő után pedig – ha hagyjuk – bárki Bede Zsolt sorsára juthat.