ÖREGAPÁM KESKENY ÚTJAI

 

Ustorkán, a tanyavilágban

Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem.

Egy maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.

Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)

Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.

A szériát promotáló reklámfotón lévő színész arcára fölkaptam a fejemet: legott indítottam is az első epizódot. 

A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam. 

Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.

 

A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott. 

(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)

Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ezt az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.

 

A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.

 

De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...

 

Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.

Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja. 

Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.  

DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.

RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN

MP1B

Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.

Nem bántam meg.

Életem része lett a Kossuth. 

Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél.  Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.  

Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól. 

És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját. 

Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel. 

Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!

Most egy napja elhallgatott a Kossuth.

A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.

Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani. 

A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.   

NAPLÓ - 182.

Füred, Balaton

Megérkezett mezítlábas trappban az igazi nyár, a népek testületi boldogsága, a vakáció ideje, amikor ebben a lassan már alig elviselhető ájult kánikulai hőségben másra se vágyik az ember, csak valami hideg vízfelületre, ahol – hogy egy klasszikust idézzek – alámerülhetünk és kibekkelhetjük* ezt a velünk együtt aszalódó, a halántékunktól a hátunk közepéig kitikkasztott világot.  

Ránk rúgta az ajtót a július. Országfoglaló és országperzselő kedvvel érkezett. Pszeudo módon már júniust is maga előtt tolta, az hozta a tűzforró levegőt, olyan formában, ahogy a jó Czuczor Gergely Hunyadi című versének ikonikus sorai idézik, „hírnök jő s pihegve szól”. És lőn! Szólt. Már a múlt hónap is azt parancsolta, menjünk, induljunk a nyári idő által animálva, saját kezünkkel ecsetelődjék a sorsunk bárhol, idegenben, közel s távol, de: víztömegek mellett! 

Hát mentünk, nekilódultam én is, azon az úton, ahol régen a még régebbi zakóm válltömése súrolta a házfalakat, egész az ismerős pályaudvarig, ami félelmetes méreteivel, a sárgára meszelt indóházának terjedelmes valagával a másfélszáz éve Csikágónak nevezett környéket leuralja, rátehénkedik a Baross tér keleti fertályára. 

Míg a vasútállomáson a vágányvégeknél a robosztus acél és beton ütközőbakok kosolják, fejelik vissza az előttük rostokoló szerelvényeket, a pályaudvar kupolája alatti hatalmas homlokzati üvegelemeken rézsút betűző nap sugarai a kifelé futó sínpárokat szemet bántó módon pásztázzák. Leheletnyi öröm jár át, valahányszor a peronon, ezen a városi senki szigetén állok, amikor épp egy utazás kezdetén vagyok. 

Különösebb érzelgésre idő nincs, a kalauz erélyes sípszava bekésztet a másodosztályú kupéba, már nyikkan is a vagon, gurulunk, olajos simán gördülünk, csak a váltók csattogása hallatszik. A vonat soha nem vár, legalábbis az indulása óramű pontos, és aki itt élt az elmúlt félszáz évben valahol Közép-Európában, az pontosan tudja, érti, mekkora teljesítmény, milyen nagy szó már ez is!  A Balaton pedig tényleg nem mászik tova, kár sietni. 

Kár, mert a nyitott füllel utazót ingergazdag környezet kényezteti, mulattatja azon embertársai jóvoltából, akik képtelenek a magánéleti problémáikat elvonatkoztatni a napi pártpolitikától, és ennek lépte-nyomon, és többnyire fennhangon tanújelét is adják. 

Egy duó ült velem szemben. 

A két idősebb nő magából kikelve szaporán dicsérte az új magyarországi kormányt, az új kormányfőt, majd döccent a tű, és ugyanezzel az elánnal, de föllángoló gyűlölettel szidták a Fideszt és a volt miniszterelnököt. Úgy tettem, mintha a nagyon érdekfeszítő olvasmányomba mélyednék, miközben eléggé el nem ítélhető módon hallgatództam, lestem, mint menyét a tyúkól alatt. Aranybányára leltem! 

Az egy dolog, hogy a kampány üzemmódba ragadt matrónák életből merített, ám könnyen cáfolható történetei mesekönyvbe illőek voltak. Az is hagyján, hogy a nyilvánvaló hazugságokat ők valóságként élik meg. De akkor esett le az állam igazán és végérvényesen, amikor ugyanők világpolitikai konstellációkat kezdtek fölfejtegetni.
Arra már ölembe ejtettem J. D. Salingert, a negyvenedik oldal tájékán.
Ne értsen félre senki, én megértem a műveletlen, iskolázatlan, vesszőt-szóközt használni se tudó, általánosban is hanyagul teljesítő városi és vidéki prolit, akinek odahaza nemhogy a Petőfi összes nem esett a fejére, de semmilyen könyv se eshetett, aki nemhogy színházba, operába nem jár, mert sajnálja rá a pénzt, de fürdőbe se megy, mert oda is belépőt kell fizetne. Csak erős a gyanúm, az efféléknek hiába próbálnám magyarázni, el sem tudnák képzelni, nem lennének képesek felfogni, hogy az ő ösztön szintű létezésükön túl, az ő kétdimenziós világképükkel szemben létezik az emberi mértékegységnek, a kulturális minőségnek egy másik aspektusa is. Hogy amit ő önmagának sikerként könyvel el, az mások számára hétköznapi, természetes elvárás, amit ő életcélul kitűz maga elé, az többnyire olcsó szemfényvesztés, klisék és fölöslegességek halmaza.

A proli hosszú ideje, immáron három és fél évtizede végre úgy megy be egy boltba, hogy azt vesz meg, amit akar. Azt eszik, amit akar, nem kell a hónap végén a bukszáját vakargatnia, számolgatnia az aprót, mert ugyanúgy elmehet a Balatonra is, ahogy én, sőt, a tehetősebb proli akár Balira is, meg síelni kétszer, mert a proli az sosem vagyon-, hanem értékrend függő minőségtelenség. Nem fenyegeti éhhalál, lízingel autót, vagy vesz egy használt Audit és abba applikál még négyféle fölösleges elektromos kütyüt, amitől istencsászárnak és boldognak képzeli magát, mint egy bennszülött az üveggyöngyökkel és a pancsolt viszkivel...

Nézem ezt a két megkeseredett asszonyt. Közbeszólni, bármit mondanom: ugyan minek?

Az én életem a mindenféle kudarcom, minden megtapasztalásom, minden örömöm, minden elébem kerülő nő az volt, és az élet számomra minden kalandomban, minden újrakezdésemben, minden kihívásomban megtestesült. Minden munkában helyt állni, nem ártani, mindig segíteni, hasznosnak lenni a haszontalanságok közepette is, talán így lehetne összefoglalni. Mert az élet végsősoron vállalás a kezdetektől a végig. Nem mindegy mit vállalunk, de függ attól, hova érkezünk meg.

A vonat például megérkezett Füredre.     

*Antall József néhai miniszterelnök bonmot-ja. 

AZ 52. NAPON

Rajzom

Gyúpontok hava

Még a nyári szezon legelején tartunk, de már bedöglött a komplett Balaton körüli vasút. Az új közlekedési miniszter asszony, Vitézy Dávid a kezeit széttárja, inkább átöleli az Univerzumot, a Tejút kátyútalanítását is leígéri az ötágú csillagos égről, de per pillanat az állampolgárnak muszáj megbarátkoznia a pozitív gondolattal, hogy most nincs tél, nincs hófúvás, nem fagynak be a váltók, ellenben nyár van, és süt az a rohadt nap. Melegek a metrókocsik, a buszok dettó, mit kell ezen bubogni? Mindenütt meleg van. LMBTQ, LSD, IKEA, BMW, MZ/X. Örüljünk, ha csak fülledt légtérben utazunk, olykor ezek a járművek ki is szoktak gyulladni! Immáron nálunk Magyarországon szent demokrácia és még attól is nagyobb kékeres szabadság van, tehát bárki és bármi akkor gyulladhat, amikor akar. Nem fél a magyar, egészen az! Ha valaki azt képzeli, hogy ő fiókos szekrény, akkor húzza ki magát! Ha krumplileves, akkor meg legyen krumplileves, a kiskésit, elvtársak! Hát mi van itt júliusban, hazug trógerok?! A Nemzet Mártírja, szegény Krasznahorkai László író úr szomorú sóhajjal tudatja, nem fogadhatja el a Nemzet Művésze díjat, mert árkok vannak ebben a késekkel szabdalt kis hazában?! Az egyik oldalon Cserhalmi György színész úr, a másikon meg Rost Andrea operált művésznő, mondja a Nobel-díjas írófejedelem, és miközben számozott hajszálakkal domborodó fejét ingatja, mi csodálkozva nézünk, a két térfél között mi a különbség? Az egyik kicsit kommunista, a másik meg jobban kommunista? Vagy Krasznahorkai úgy értette, hogy Tyutyu régi kommunista, az „áraggyunk” primadonna meg újkommunista? Nincs válasz. Szegény Krasznahorkai! Ilyen menthetetlenül kellemetlen, keserű epéjű, elégedetlen és boldogtalan emberként miért nem cseréli le a nyomorult magyar állampolgárságát 32 ezüstre? 

Robinson 2.0

Féltucatnyi világmegváltó fiatal vonult a téren át. A rekkenő meleg dacára bőrkabátban, bakancsban csattogtak a flaszteron, nagyon úgy tűnt, épp készülnek összekötni a kellemetlent a haszontalannal, csupa tarkára festett hajú, feketére lakozott körmű, agyonszurkált koszlidérc, hirtelenjében meg nem mondtam volna, melyik a fiú, melyik a lány. A hátukon az anarchia közismert bekarikázott „A” betűje. Innét gyanítottam, ezek alighanem punkok. Amennyire tudom, az ő szabadelvű, minden mindenhogyan megengedett önmeghatározásuk, hogy ők a megtestesült és világra szült szabadságeszmények, szemben az emberi társadalom döntő többségével, akik selejtek, megvetendők, lenézendők, s mint olyan, felszámolható kategóriába esnek. Azaz esünk. Lenne egy használható javaslatom. Akiknek nem tetszik ez a mai rendszer, sérelmezik és fölrúgják a társadalmi együttélési normáit, azoknak elkülönítenék egy zárt területet, valami településektől távoli helyen, mondjuk a Hortobágy egyik néptelenebb fertályában, ahol aztán a „szabadság harcosai” kialakíthatnák a saját életük szabályrendszerét, ki-ki érdekérvényesítő képessége szerint, a saját erőforrásaik felhasználásával. Nem lenne KRESZ, btk, ptk, rendőrség, oktatás, egészségügy, infrastruktúra: semmi. Csak, amit maguknak létrehoznak. Fölépíthetnék a saját nekik tetsző világukat, ahol úgy viselkednének, ahogy akarnak. És ha akkor és ott az anarchiát ők demokráciának kezdenék nevezni, az se zavarna többé senkit. Sokáig őket se, éhen döglenének rakáson, vagy egymást irtanák ki. Zeneszóval, bulikázva, áradva, ahogy illik.

Az 52. napon

Több mint egy órája habzik ott kint, a kupola alatti pulpituson. Élvezi, hogy gyalázza az előző kenyéradóit, semmi több. Az Ópusztaszeren elstartoltatott, immáron 52 napos országlásáról alig esik szó, ellenben minősíthetetlen hangnemben pocskondiázza Orbánt, meg a volt fideszes barátait, a régi ismerőseit. Ez az alak nem normális. Remélem a 3000 Ft-os emelést hazavivő magyar pedagógusok, meg a 300 ezernyi hoppon maradt, iskolás gyerekeiket nevelő család után erre nagyon hamar a magyar társadalom java is ráébred. A Jóisten ne adja, hogy a most regnáló, impotens garnitúrának kelljen valaha egy vörösiszap méretű tragédiát kezelnie, vagy ami rosszabb, egy Magyarországot érintő fegyveres konfliktust megoldania! Ez a vircsaft sehol sincs Európában, ami itt folyik, szégyen! Albánia, Moldávia kormánya különb ezeketől. Alighanem igaza lesz Pokol Bélának: ennyi hazugsággal, ennyi dühvel, ennyi gyűlölettel – ebben a formában – nemhogy négy évig, egy esztendeig sem fogja büntetlenül megúszni ennek a szélhámosnak a kormánya.