VAJDASÁGI MAGYAR ÚJRAHERGELÉS

A kanizsai Tisza-partot fotóztam

Most, hogy Szerbiában is megtörtént a „rencerváltás”, a vajdasági magyarságra a mai napon, vasárnap még egy megmérettetés vár, ami a helyi nemzetrész sorsa szempontjából legalább olyan fontos, mint volt az országos szavazás.

Mindannyian adjuk le a szavazatunkat!

A Magyar Nemzeti Tanácsba ugyanis nem mindegy, kik és miként fogják képviselni az érdekeinket!

Az egyik oldalon adott a VMSZ, amely ciklusokon átívelő sokéves politizálása tulajdonképpen eleve tiszta képet tükröz az elképzeléseikről. A folytonosság felvállalása egy erény.

Ha ezt nem ismeri fel valaki, vagy az első jöttment ígérgetéseit többre tartja a valóságnál, akkor bekövetkezik, ami ma Magyarországon zajlik. A minden jobb, minden szakszerűbb és minden átláthatóbb lesz dumával, két és fél ezer kampányígérettel a Tisza Párt nevű gittegylet áprilisban hatalmat kapott. Fél év sem kellett, már látszik, mekkora átverés volt az egész.

A Fideszből kiábrándult magyarországi választópolgárok a nyakukba kaptak egy Fideszből kihajítottakból verbuvált kormányt. És hogy ezek mennyire szavatartók, mekkora jellemek, és mennyire „kőprofik”, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy mára a hangos tiszás szimpatizánsok jó része elhalkult. (Nagy bajok vannak! Csak most, péntek éjjel egy államtitkár és négy helyettes államtitkár ugrott ki, vagy lett kirúgva Magyar Péter „szakértő” kompániájából.)

Mivel a VAJDASÁGI MAGYAR ÚJRAHERGELÉS a magyarországi Tisza sormintáját követi, kétség sem fér hozzá, kik és mik is ők valójában.

Gyakorlatilag személyesen ismerem az ÚJRAHERGELÉS listáján lévők többségét. (Akiket még nem, azokat meg már nem szeretném megismerni.)
Írhatnék hosszabban róluk, de minek?

Annyi a különbség az anyaországi politikai bolhacirkuszhoz képest, hogy a mi bolháink java is volt VMSZ-es, vagy örökkön lázadó, mindenhonnét kilépő, majd mindenhova belépő politikai szélkakas.
Örök durcásak, mindent (is) jobban tudnak, blablabla...
Ígérettel itt is tele a padlás.

Aztán van köztük pár fantaszta, világmegváltó tervekkel, és az sem tagadható, akad a listán pár név, akik eredményeket értek el a pályájukon. Viszont joggal és aggodalommal merül föl a kérdés, ezek az emberek vajon mit produkálnának akkor, ha nem a szakterületükön kellene érvényesülniük, hanem kezdő politikusként a bácskai-bánáti magyarság érdekeiért kellene küzdeniük?

A válasz is adott már, két hete kiderült.
Országos szinten ugyanezek a szerb párttömörülésbe vegyülve úgy politizáltak, kampányoltak, hogy sikerült nekik lefelezniük a VMSZ stabil frakcióját. Ennyit a nemzeti érdekeink melletti kiállásról.

Az ÚJRAHERGELÉS az, ami.
Program nélküli nesze semmi, fogd meg jól.

O1G hergelés á lá Vajdaság.

Ha netán ez sem meggyőző, elég, ha helyi szinten például a horgosi jelölteket összevetjük.

A VMSZ részéről adott egy fiatal, iskolázott, néptáncos, hagyományőrző fiatal nő, aki évek óta a környék művelődési életének az elkötelezettje, aktívan tanítja a jövő nemzedékét, magyarságtudatra neveli a gyermekeinket.

Mindenki ismeri.

A másik oldalon meg ott hergel egy saját sliccébe szerelmes, idejében levitézlett VMSZ káder, aki nyugdíjasként a Tisza Pártot próbálja tákolni Horgos környékén.

Szerencsére őt is ismerik...

NAGYKUTYÁK, PATKÁNYOK

Az áruló - rajzom

Márai Sándor az Ég és föld című kötetében egy helyen arról értekezik, hogy akárcsak az emberi élet szakaszainak, a nemzeteknek is van fejlődéstörténetük. A második világháború idején az író úgy vélte, a nyugatias világ népei középkorúak, a kínaiak mosolygósan, az oroszok pedig időtlenül öregek. Rólunk meg azt írta, „a magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

A Mester a múlt század negyvenes éveiben fogalmazta meg mindezt, de mivel a bölccsé válás nem párhuzamos a lineáris idő haladtával, hanem összetettebb, mert mindeközben vertikális folyamat is, így ebben a procedúrában sajnos benne van a visszazuhanás esélye is.

Ezt tapasztaljuk most Magyarországon.

A visszaesés tanúi vagyunk, amikor az éretlen, gyatra szellemű, igénytelen és nyafogó magyarok milliói felelőtlenül átváltottak egy Tisza Pártnak nevezett szélhámos illúzióra, és az ország élére odaenyveztek egy politikai komprádort.

Volt felelős döntés, és volt a nettó felelőtlenség. Ismerjük az eredményt. Felnőtt számba nem vehető a lakosság majdnem fele.

Utoljára a rendszerváltozáskor – meg előtte '56-ban – voltunk felnőttek, józanon ítélők és bátrak.

Meggyőződésem, hogy Márai Sándor ma szégyellene bennünket, és mint ahogy a kommunista Magyar Népköztársaságba sem volt hajlandó betenni a lábát, ebbe a mai hazug, önkényeskedő és egy ripők által irányított Magyarországra se látogatna vissza.

Miért tenné?

Hogy megszégyenülve azt lássa, ebben a vármegyétlenített, jogtipró, a bosszúszomjas csőcselék legalantasabb ösztöneivel zsonglőrködő hazában bizonyos vezetőknek minden megengedett, miután választást nyertek?

Az egyenlőtlenség legújabb példáját pont a Tisza szekta berkeiből kipattant botrány szolgáltatja.

Történt minap, hogy a Magyar Péter féle kormányt és politikai közösséget támogatók egyik nevesített senkije, Somogyország legnagyobb tiszás szimpatizánsa kesergő videójában tudatta a világgal, hogy miután össze-vissza hazudozott, vádaskodott a Fidesz helyi képviselőjével szemben, az megunva a végtelen mocskolódást feljelentette a rágalmazó agitátort, akit a bíróság bűnösnek talált és kártérítésre kötelezett.

A tiszás aktivista most azt sérelmezi, hogy hiába fordult segítségért, támaszért az általa hőn szeretett kormányhoz, majd a területi képviselőjükhöz, azok nemhogy kiálltak volna mellette, de még ki is zárták a mozgalom közösségéből. Egymagára maradt hát a saját maga teremtette bajával. Ne sajnálja senki, én se fogom.

Tényleg nem kárörömből, hanem pusztán kíváncsiságból megnéztem ennek a hasznos idiótának a három és fél perces videóját.

Attól eltekintve, hogy a filmecske szomorkásan tragikusra hangolt, szirupos zenei aláfestése módfölött bosszantott (sose értettem, minek ez a hatásvadász apácaríkató tempó), tulajdonképpen tanulságos kis bizonyítéka annak, hogy a Tisza Párt világában tenyészők milyen erkölcstelenek, mennyire léhák, és miként képzelik el az emberi kapcsolataikat.

Utóbbit sehogy se.

A többségük pusztán törtető, felelősséget nem vállaló, morálisan züllött figura, pont, mint Caligula főuruk, így az első adandó alkalommal elengedték a kezét az egyik hírhedett csahosuknak.

Csöndben kérdem: mégis, mire számított? Hogy majd büntetlenül gyalázhat, sértegethet bárkit, mint a mai napig a mentelmi joga mögé bújó gyáva főnöke? Vagy a tiszások szokott törvények felettiségben bízott?

Nem vonatkoznak ám mindenkire a felállított szabályok! A birkáknak kerített karám, a törvény csak a birkáknak szól! De már a nagykutyák átugranak fölötte, míg a patkányok átbújnak alatta. Az efféle lelkesen agitáló féleszűeket csak addig használják, míg némi hasznot hajtanak, aztán eldobják őket, mint a taknyos zsebkendőt.

Magukra hagynak ezek mindenkit, legelsőként azokat, akik bíztak bennük: a fiatalokat, a pedagógusokat, a rendőröket, az egészségügyi dolgozókat és azokat a milliókat, akiket megetettek két és fél ezer kamu kampányígéretükkel.

Tiszára szavazók! Tessék most jóllakni vele!

TISZÁS VISÍTÁS

Tiszás visítás

Hont Andrást szidják, mert az Index élére került. 

Mi a gond? Nekem speciel semmi, szerintem a Hont rendes pasas, bírom a humorát. 

Akkor sem volt vele bajom, mikor pikírt megjegyzésekkel oda-odaszúrt az Orbán-kormánynak. Nem esett jól, de legalább nem az a véres szájú harcikutya volt, mint a többi, fizetett csahos. 

Jó helyen van az Indexnél.

Tanulja meg az iszapos szekta, hogy a humor ellenzéki műfaj.

Tőlük folyton ezt hallottuk, állandóan ezt mondogatták.

Hát most dühöngjenek remegő szájszéllel, sértődgessenek, szíszogjonak.

Elvégre egy csöppet se érdekli őket, hogy miattuk meg egy egész ország szív.

Amúgy egy régi – ha jól számolom két és fél éves – fixa ideám, hogy az apácaliliomos Nagyvilági Főcsőnket semmi sem hozza ki jobban a sodrából, mint egy-egy a képébe odapakolt jó poén, lévén erről a beteg lelkű kormányfőről minden igazolt vád, erkölcsi szembeállítás, józan kritika lepereg, de a nevetségessé válástól reszket. 

Ahogy a nárcisztikus pszichopatáknak, a diktátoroknak, neki is ez a leggyengébb pontja. 

Retteg attól, hogy a csinált imázsával szemben megmutatkozik a valóság, lelepleződik, hogy milyen kicsi, milyen szánalmas és mennyire sérülékeny. Akin nevetnek, attól nem félnek. Akit kiröhögnek, annak többé sosem lesz hatalma. Itt kell tehát ütni, míg mozog.

Könyveim

Visszagondolva, a legelső igazi könyv, ami a kezembe került és végigolvastam, az édesapám gyermekkori könyvtárából maradt rám Móra Ferencnek a Dióbél királyfija. Elpiszkolódott vászonkötés volt, a negyvenes években adták ki.

(Előttem van a kötet címlapja, az illusztrációk. Ősz fejjel is mindig megerednek a könnyeim, amikor eszembe jut a Vak Csiha furulyája... Most is. Bocs.)

Mikor a Kincskereső kisködmönt vettük, hiába győzködött a tanító néni, hogy Móra muzeológusként élt, én teljes hittel magabízón ellentmondtam neki, hogy márpedig Móra huszártisztként küzdötte végig a '48-as forradalmat, utána bujkált a grófi pajtásával, és Attila sírját keresgélték. (Kisgyerekként megtévesztett, hogy a Dióbél királyfi egyes szám első személyben íródott, és a félig fiktív történeteket egy az egyben Mórával megesett dolgoknak véltem.) 

Aztán jött a Pál utcai fiúk... Nem akarok senkit se szédíteni, magamat sincs kedvem becsapni, de ha gyors egymásutánjában vagy 30-szor nem olvastam el, keveset mondok. Fejből idéztem belőle akkoriban, és utána is pár évente újráztam. 

Negyedikes lehettem, mikor becserkészett Cooper és May, a vadnyugat, az indiánok. A könyvtárban Margitka néni az ujjával intett köszönés helyett, melyik sarokba érkezett valahonnét még kint lévő Bőrharisnya, vagy hol találom az Old Death-et. 

És érdekes, közben öreganyámék sufnijában megtaláltam a Mary Poppinst, ami valószínűleg a nagynéném kislány kora óta porosodhatott ott. Jó régi, sárga pergamenes könyv, a két világháború között nyomtatták Kolozsváron (?) bibliányi, vaskos, kicsit penész szagú, büdös volt, de azt is elolvastam. 

És utána sorban jöttek számolatlanul Gárdonyik, Mikszáth-ok, Jókaik, később a nagy klasszikusok, hogy mára letisztult ésszel, nyugodt lélekkel megmaradjak a Krúdy-Hamvas-Márai szentháromságomnál, amit időnként Hrabal humora és Umbert Eco agymenései lazítanak. 

Ma is olvasok. A városi buszon, vagy trolin, vonaton utazva, lefekvés előtt, és hát a klotyón trónolva is. Inkább könyvet lapozok, mint hogy egy tőlem okosabb világító féltéglát simogassak. De az én gyerekeim is elléptek a korral. 

Ők már a negyedét sem olvasták el annak, amit anno mi. Ez kicsit érthető, még ha szomorú is. Más világ köszöntött ránk, sajnos. Az okos kütyük, a világháló eltántorította az új generációt a könyvektől. (Én csak homokórának hívom ezt a kvarc alapú, digitális őrületet. A homokra épült, homokból álló virtuális világ homokóraként fog leperegni. És ha majd ez bekövetkezik, akkor megint jól jönnek a könyvek, a papír alapú tudás. Föltéve, ha még lesz kinek tanítani, amiben én egyáltalán nem vagyok biztos...)

Viszont addig is olvassunk könyveket, mindent! Az enciklopédikus tudás hovatovább olyan kincs lesz, ami csakis állhatatos szorgalommal, olvasással sajátítható el. 

Jut eszembe! Kifelejtettem az olvasó élményeim közül a "Rejtő korszakomat" a gimnázium kezdetén, valamint a "sci-fi korszakomat" később, amikor Asimov, Lem, Bradbury és A. C. Clark koppant a homlokomra éjszakánként...

Rejtő Jenőt a sárga Albatrosz ponyvákból ki is gyűjtöttem, teljes volt a repertoár és nagyon büszke voltam rá. Régebben évente, mostanában már 5-7 évente olvasom újra az összeset, mikor rám jön a bolondóra. Akár hiszik, akár nem, még így is föl-fölvinnyogok az ismert szövegeken, mert mindig akad újszerű, eddig nem ízlelt szófordulat, elsunnyadt poén, amin nevethetek. Néha, mikor könyvet lenne kedvem írni, elég, ha P. Howardra gondolok, máris elmegy a kedvem. Ő negyven évesen olyan életművet hagyott hátra, aminek én hatvanévesen már a nyomába sem léphetek, kár erőlködni. 

De olvasni szeretek. 

Most Lőwy Árpád disznó anekdotáit olvasom. Akkoriban még a férfiak udvaroltak a nőknek, és azt és úgy csinálták a nőkkel, amit a rendes férfiaktól elvártak a rendes nők. Olyan ízesen 19. századi a buja nyelvezete Lőwy atyánknak, hogy alig győzöm aláhúzni a szóvirágos szép részeket!

Pósa Károly: OKTÓBERI SZÁMVETÉS

Ha igaz, hogy akit az Úr szeret,
veréssel sújtja és ostorral,
úgy engem az Ég nagyon kedvelhet,
mert eddigi utamat fojtó akarattal
s próbákkal mérte szanaszéjjel.
Tűrtem hát, jól-rosszul tűrtem.

Részegen új kört róttam a világba,
tövissel a szívben, nincstelenül,
csak ötven euróval lökve a sárba,
ahol a szóval a tett is elmerül.
Három kő keríti gazos telkem,
pesti utcán, tanyán, az öböl partjánál,
múltam puszta kézzel keresem,
Schliemannként ások Trója romjánál.

A bölcsesség így is elmaradt tőlem,
csak a balsejtelem suhan, ébred sötéten.
Homlokomra árny vetül, s úgy vélem,
a várva várt kegyelem elmarad talán,
vagy ha meg is villanna a messzi égen,
már nem számít. Vagyok a semmi torkán.

Belenyugodtam, nincs más hazám,
csak a puszta létezésem.
Élek a városban, hurokban,
virítok sárgán az apokalipszisban,
s ha a tömeg diadala meg is ijeszt,
marad minden napszín, rideg.
De belül béke van. Így jó mindez.
Átjár az ősz, az október hideg.

APENIA SICCA DOLOROSA

Festményem, illusztráció

Muzikális műagy

Félszáznál is több magyar szerző és előadó emelte fel szavát „a generatív mesterséges intelligencia kulturális hatásai” miatt. A közös kiáltvány aláírói az emberi alkotások és az alkotók védelmét igénylik a törvényhozástól. Magyarán, a dalszerzők, szövegírók attól tartanak, hogy a művi intelligencia kiszorítja őket a pályáról, hisz már ma is számos olyan előadót ismerni, akik a számítógépükön kotyvasztott zenével házalnak, sportcsarnokokos koncertjeiken csilliárdokat keresnek. 

Ezzel együtt értem én persze, mi a bajuk a dalnokoknak.

Valahol együtt is érzek velük, de közben hadd legyen szabad megjegyeznem – konkrét nevek nélkül, mert senkit se szeretnék kiemelni – hogy az ominózus listán lévők java része tevékenyen asszisztált ahhoz, hogy az általuk most féltetté vált magyar és az egyetemes kultúra lepusztuljon, mostanra lerohadjon.

Amúgy érintett vagyok a témában. Másmilyen alkotóként, képzőművészként engem is zavar a mesterséges intelligencia térnyerése, az hogy hovatovább a papír alapú, kézzel készített rajzokon már meghőköl a többség, egy része el sem hiszi, hogy tus a vonalazás és akvarell a festés... Ide jutottunk alig pár év alatt. 

Ez már akkor elkezdődött, mikor fényképszerkesztő programok lepték el a piacot. Húsz éve. Mára kinek kell egy jó grafika, mikor photoshoppal élethű képeket lehet szerkeszteni? Az igényesebbeket persze a hagyományos technika még megfogja. Ám a tömegember nem látja a lélektelen gépi, és a lélekkel teli, manuális, hagyományos alkotás közötti különbséget, csak ájuldozik, hogy amaz milyen "szép".

Ha neked is tényleg ennyire "szép", akkor gondolj bele, mi áll közelebb a szívedhez? 

Egy százféle gyerekdalt leharangozó, bölcső fölé rakott plüss kütyü, vagy az a dúdolt dalocska, amit utoljára édesanyádtól hallottál?

Egy Zay a zűrben

Én folyton elcsodálkozom azon, hogy ennyi pofára esés, ennyi megaláztatás, és ennyi leleplezett ostobasága után Márki-Zay Péter még mindig tényezőnek hiszi magát az országos politikában.

Nincs senki, aki szólna neki, hogy bár régebben se volt diadal, de mára végképp rettentő kínossá vált a közéleti szereplése?

Ha a Tisza-szekta mellett nyalatkozik – azért.

Ha meg a Tisza-szekta ellen nyilatkozik – azért.

Utóbbi esetben annyival jobb a helyzet, hogy mi, a normális emberek ilyenkor csak egy kávét kérünk, kényelmes székkel.

Régi és új árulók

Nálam már egy ideje a B-oldal forog, felnőttek a gyerekeim. 

Megtanultam ennyi idő alatt, mi a fontos, mi nem az. 

A politika például – bár a mindennapok tényezője maradt – mégis csak sokadlagos, elhanyagolható kérdés. Éppen ezért nem ért váratlanul a Tisza-kormány egészségügyi miniszterének minapi botrányos kijelentése, mikor megoldás híján csak annyit tudott kinyögni, hogy hasonló budapesti kórházi krízisek korábban is voltak. 

Mit mondjak, ügyes riposzt! A táncikáló ortopéd meg azóta is úgy gondolja, ezzel a frappáns válaszával meg is oldódott a fővárosban összeomló rendszer, a kórházak ellátási válsága meg a kapacitáshiány problémája. Csoda-e, ha sokakban undort vált ki a politika, mint szakma. 

Mikor a Hegedűs félék művelik, akkor végképp. 

(Istenem, milyen jó, hogy a jó Gárdonyi örök emléket állított az árulónak! Semmi, még a név se változik Hegedűs hadnagy óta!)

Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, és amit most látok, mégsem tölt el kárörömmel. Lejtőn csúszik az ország, minden értékünk veszélyben, ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj, katasztrófa lesz a vége. 

Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit, de majdnem hiába. 

Arra viszont elégtétellel gondolok, bevallom, jóleső érzés, hogy az összes gyerekem tisztességes, jó szellemben nevelkedett, hogy szülőként eddig sem, és később sem kell úgy szégyenkeznem majd miattuk, ahogy ha még élne, az a szegény püspök apja ezt a gazember fiát szégyellené.

Apenia sicca dolorosa

Nem megbántva a nőket, hisz a párom, az összes lányom, az anyám és egy csomó munkatársam nő, tehát anélkül, hogy en grande, vagy ha tetszik in large ítéletet mondanék, azt az élet igazolta, hogy empatikus képességeiknél fogva (szándékosan használom a „fogva” kifejezést) a női nem zöme hajlamos beszopni a legmeredekebb hazugságokat is, ha úgy kívánja meg a helyzetük. 

Nincs ezen mit szépíteni.

A Tisza gerincét is ilyen – finoman mondva – „elhanyagolt”, szikkadt hölgyek kompániája képviseli, akik az apácaliliomfi nadrágsliccét áhítják.

És mivel ez a gátlástalan elmeháborodott tudja ezt, még rá is játszik. 

Nem hiába mondta anno, "minden nőt megkaphatna". Majdnem igaza is volt. Az övéi közül csukott szemmel is tudna turkálni. Csöndben megjegyzem, valószínűleg ez motiválja leginkább, mert amúgy se irányítani, se kormányozni nem tud, emberi kapcsolatai nincsenek, ő gátlástalanul uralkodni akar mindenek és mindenki fölött. Így most éli pünkösdi királyságát, éss ez a kéjenc most a birodalmában minimum egymillió HP miatt az egész országot kedvére izélgetheti.