2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2026. szeptember 30., szerda

LINCSHANGULAT

Illusztrációm


Tudom, meghökkentő lesz, amit állítok, és pont én, a megrögzött antikommunista írom mindezt, de készséggel vállalom, hogy bizonyos szempontból Jugoszláviában a Titoi egypárti struktúrában, de még a magyarországi Kádári szocializmusban is kiterjedtebb alapokon nyugodott a szólásszabadság, mint ami a mostani, demokratikusnak mondott rendszerben, az úgynevezett szabad társadalomban megilleti az embereket. 
A hajdani kommunista narratívától eltérő politikai véleményeket nyilvánvalóan akkor sem lehetett hangoztatni, de legalább nem volt kötelező hülyének lenni. 
Már ez is valami.

Ugyanis ma, a nyugatos és európai társadalmakban sajnos nemhogy erősen ajánlott szemellenzősen idiótának lenni, mi több, egyenesen az a mérce, az az elvárás, ki mennyire tud belesimulni a mainstream ideológia langymelegébe. 
A siker fokmérője lett a megalkuvás.
Akinek szeme van, látja mi megy: a tisztességtelenség meg a kártékonyság tort ül a haladónak aposztrofált sajtóval, a vágyvezérelt politikummal, és az általuk kitartott közéleti megmondókkal karöltve. 
Mindeközben sehol sincs a józan mérlegelés, a belátás képessége. Épp így nem találni más, hasznos fogalmakat sem: nincs őszinte bocsánatkérés, így nincs se irgalom, se valódi vezeklés. Nincs igen vagy nem, csak maszatoló, egyrészt-másrészt zavarodott elmélkedés. 
Igen, ez zajlik ma Magyarországon, meg a közép-európai régió országaiban.
Ide jutottunk.

A magyar társadalom az idei év áprilisában megkapta, amit megérdemelt. 
A lumpenproli tömeg éljenzi a lincselést. 
Csaknem ott tartunk, hogy a tengernyi hazugsággal regnáló miniszterelnök az imperialista Moszkva legyőzése után már azt lesz kénytelen ígérni az ELTE karának, hogy a Lenin szobrot is visszaállítják a Dózsa György útra. A magyar posztkommunista elit nem bírta elviselni, hogy a Fidesz-kormányok alatt szuverenista, nemzeti irányítás mellett képtelenség az internacionalizmust megvalósítani, hogy Magyarországon nem lett újkommunizmus. Emiatt a durcás értelmiségiek elvonultak Berlinbe, a nyugati országokba, ahol mindez az elmebaj már meghonosodott.
Onnét visszapöntyögve kárhoztatták a mucsai észjárást, és ott tettek keresztbe a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak. 
Ők most örülnek, de valahogy nem tapasztalom a fene nagy hazaköltözési hajlandóságukat, és ez megnyugtató, jó hír.
További jó hírem, hogy a homogenizált média viszonyok, a szégyenletes, de divattá vált opportunizmus, az alpáritól is méltatlanabb szintre süllyedt közbeszéd mellett van, és mindig meg is fog maradni egy erős, többmilliós bázis, amely sziklaszilárdan őrzi az értékrendjét.

Nem általánosítva, és nem szembe fordítva falun élőt és városlakót, diszkréten, erős általánosítással csak annyit jegyeznék meg, hogy bár minden réteg, életforma kitermeli magából az aljadékot, a mocskot, a semmirekellőt, de számarányosan a vidék kisebb településein mintha kevesebb lenne a destruktív szemléletű, mentálisan kismillió módon terhelt választópolgár. Hogy ennek mi az oka, az most egy messzire vezető okfejtést kívánna. Röviden, annyi: hála Istennek, a valósághoz ragaszkodó ítélő képesség sokkal nehezebben hagyja cserben a kisközösségekben élőket, mint a nagyobb, tömegesebb, arctalanabb létformákban fuldoklókat.
Viszont a mindent leuraló ideológiai, hatalmi gépezetnek a józan ésszel élő egyének még ebben a megfogyatkozott, kisebbségi formában is potenciális veszélyt jelentenek. Ahol lehet, gáncsolják is őket.
 
Az adott szabadelvű körökbe nem illőt, az egyéni nézeteket megvallót, az igazi autonóm gondolkodó embert pillanatok alatt kizárják a diskurzusból. 
Így váltak belterjessé a művészeti ágak, a társadalomtudományok, a ferde tanokat oktató egyetemi karok, az általuk utánpótlásként kiontott úgynevezett „értelmiség” ordító részével együtt. Az az igazán bizarr, hogy a rengeteg muciológus, büfé szakos, bukfencből diplomázott, vagy ripacsképzőn átesett fölösleges és ártalmas elem mellett a politikai aktivizmus vírusa megfertőzte az amúgy egzakt, száraz tényekkel operáló természettudományos világot is.
Így lett a kétszer kettőből mostanra időnként öt. Így szökkentek szárba a fizikai törvényszerűségre fittyet hányó elméletek. Így lett a biológiai két nemből, a férfiból és nőből kisezer aberrált változat.
 
A politikai korrektség agyréme, a vadliberális véleményterror, vagy tőlünk nyugatabbra az eltörléskultúra olyan és akkora nyomás alatt tartja a nyilvánosságot, hogy ott már rendszer szintű elfojtásról, nyíltan kimondva zsarnokságról beszélhetünk. Ez utóbbi istencsapást finomabb szóhasználattal „cancel culture-ként” emlegetik, és mivel az emberiség zöme önként, dalolva feladta korábbi, természetes, valóságos létét és helyette fölköltözött mindenféle virtuális platformokra, ezek a giga hálózati rendszerek tesznek is róla, hogy az általuk kedvelt szirénhangok bömböltetése mellett a nekik nem tetsző véleményeket elhallgattassák.
Nem fog sikerülni.
Nem hallgatunk és nem hódolunk be nekik. Egy fél országnyi magyar az eszénél maradt, tanult a múlt hibáiból. 
A másik fele eztán fog.

2026. szeptember 22., kedd

BÉRBŐL ÉS FIZETÉSBŐL ÉLŐ NIKITÁK

FILMES NAPLÓ - 35.




Úgyis megtalállak (I Will Find You, 2026) - sorozat -

Mióta a rajzolás-írás-festés alkotó, de beszippantó Bermuda-háromszögéből időnként iparkodok a Nyugalom tengerére evickélni, egyre sűrűbben mozizok otthon. Rászoktam a jó sorozatokra. Fekszem, villog a képernyő. Magyar és horvát kalóz weboldalakon sorba válogatom a legújabb produkciókat, az ilyen-olyan trükkökkel összelopott filmeket.
Különösen a krimi noir műfaját kedvelem. Csiklandoz a rejtély, a sejtelmességgel elegy izgalmak szórakoztatnak, de tanulok is belőlük. Hogy kell tömören, közérthetően, ugyanakkor kellő érzéssel úgy alakítani egy történetet, hogy tucatnyi epizódon keresztül fenntartsa az érdeklődést még egy magamfajta cinikus, sokszor kétkedő nézőnél is. A skandináv filmesek ennek a mesterei. A ritmusérzéküket, a zseniális operatőreiket és az egzotikusan rideg természeti adottságaikat elegyítik: rossz nem sülhet ki belőle. Hiába ők a legjobbak, néha azért mások is fölnőnek hozzájuk. Kell egy jó forgatókönyv, egy jó rendező jó színészekkel, és hadd forogjon a kamera! 
Az Úgyis megtalállak egy elég jó amerikai széria lett. 
Ez is egy Harlan Coben adaptáció, ami thrillerben ugyanazt sejteti, mint Stephen Kingnek a horror munkássága: a legrosszabb is minimum középszerűvé sikeredik a többi ilyen jellegű opus mellett. Ezért a szerzői név kötelez alapon fogtam bele a sorozatba. Lám, nagyon jól tettem! Megéri. Nem mintha valami meglepően új, formabontó, zseniális meseszövés tanúja lennék: erről szó sincs. Többnyire a régi fordulatokkal operál a széria, nem tolják túl sem az idegborzolást, sem az adrenalint, sem a nyálas érzelmeket, noha ez utóbbit időnként a hülye amerikás filmzene szeretné feltupírozni, de szerencsére csak halkan, alájátszásként, és így elmegy. 
Meggyőződéssel vallom, egy angol vagy francia, esetleg spanyol, tehát mindenképpen európai filmes stáb ettől sokkal többet kihozott volna a leírt anyagból, ám nem akarok telhetetlen lenni. Ismerve az amerikai tempót, már ez is dicséretes teljesítmény, hogy ennyit, és ilyet dobtak össze Harlan Coben fantázia világából. Sam Worthington és a többiek ezért nem kapnak Oscart, a bűnügyi rejtélyek szövevénye folytán mégis érdekes és fordulatos minden epizód. A 3. résznél tartok. Öreg filmbuzi révén már sejteni vélem, ki a fő gonosz, de nem akarom lebuktatni. (Az amerikaiak mániája, hogy a mumust is rendre egy ismertebb színésszel játszatják el, tehát ha mellékszereplőként valamelyik folytatásban színtelen-szagtalan karakterként föl is bukkan egy nagynevű aktor, holtbiztosak lehetünk benne, a végén ő fogja elvinni a balhét.) A történet faék: egy rendes pasasra rásütik a gyereke meggyilkolását. Életfogytiglanra ítélik, majd évek múlva, a börtönben rohadva lát egy pár nappal korábbi fotót, amelyen felismeri a halottnak hitt kisfiát. Az új fejleményekkel az új reményei is fellángolnak. Kiszabadul, lihegnek a nyomába kövér néger ügynökök sovány néger ügynök lányaikkal, de hasztalan, az Avataros fickó kisiklik karmaikból. Mindenáron be akarja bizonyítani az ártatlanságát, hogy a gyermeke életben van. Jó szórakozást hozzá! 10/8



Közönséges kémek (Legends, 2026) - sorozat - 

Ezt nevezem sorozatnak! Csakis szuperlatívuszokban beszélhetek róla!
Hab a tortán, igaz történet alapján fésülték össze a sztorit.
Ami fenemód megragadott, hogy hiteles a ’90-esévek elején játszó miliő, hogy az utolsó parókáig érezni a negyven évvel ezelőtti hangulatot, lett légyen szó akkori autómárkáról, dohányzási szokásról, vagy televíziós estékről. Párás szemmel nosztalgiázunk: a féltéglányi mobilok korában luxus volt a maroktelefon, gyereknek nem is járt, mégis felnőtt internet nélkül egy értelmes generáció. Mindennek a tetejébe, puszta gyönyörként a sorozat zenéjét is zömmel a hajdani pop slágerek adják! Jólesett hallani a régi diszkós meg rock legendákat.
A széria a brit filmvilág nagyjait sorakoztatja fel. Alighanem ők is érezték, nem mindennapi kalandra kérték föl őket, szépen alakítanak. Semmi woke őrület, semmi aberrált propaganda, semmi politikai agyrém, csak a nettó, pörgő avantúra, személyes sorsokkal, családi problémákkal, nagyon emberien láttatva. Ez a sorozat az idei esztendő meglepetése nálam. Köszönet érte! Rettentően élveztem minden percét! Az epizódok kidolgozottságát az is aláhúzza, hogy nem holmi mesterkémek játszmája zajlik, hanem nagyon is kezdő, csetlő-botló embereké. A szuper képeségű ágensek ebben az esetben íróasztal mellől verbuvált vámosok. A kábítószer maffiával hétköznapi hősök, önmaguknak kihívást kereső, aktatologató bürokraták veszik föl a harcot. Slicces-gombos, vasalt nadrágos, bevásárlószatyros James Bondok meg bérből és fizetésből élő Nikiták. Olyanok, mint amilyenek mi is vagyunk.
10/10! Nem bánnám, ha lenne egyszer egy 2. évad is! 



Backrooms (2026) - film - 

Érteni vélem én, hogy azért ilyen beteg ez a film, mert mára az emberi elme is ennyire beteggé lett, de ha ezt akarta ábrázolni a fiatal rendező, más, jobb eszközökkel is megtehette volna, mert így elég egysíkúra, didaktikusra és sablonosra sikerült a végeredmény. A ’90-es évek elején egy anyagi és lelki csődben szenvedő bútorkereskedő az áruházának alagsorában rejtélyes labirintusra bukkan. 
A színészek jók, sőt Chiwetel Ejiofor – bár sosem volt kedvencem – de kifejezetten nagyon hitelesen játszik, ám az ő szerepe se tudja feledtetni a filmrendező önmegvalósító bazsalygását. Művészfilmnek nagyon ipari, horrornak gyönge, drámának beteges, mi marad a végén? - egy szokványos pszicho-thriller szerűség, ahol az emberi elmét, a tudatalattit egy épület, egy sötét útvesztő testesíti meg, oszt’ csókolom. Ezt a metaforát már párszor használták, kivetítették.
Egyszeri megtekintés után feledhető, de aki akarja, egy alkalommal talán érdemes végignéznie. 10/5

2026. szeptember 18., péntek

MINDENNAPI MATUSKA PÉTERÜNK

Akt, skicc, fotóról



Nemzeti rovancs

Elmúlt négy és fél hónap május 21-e óta, valami 130 napja van hivatalban az új kabinet, látható milyen eredményekkel: pontosan semmilyenekkel. Azaz de: a vármegyék nevét visszanyesik, leállították a beruházásokat, fölemelték az energiaárakat, miközben zuhanórepülésbe taszították a hazai gazdaságot, összevesztek az oroszokkal, megsértették már a dolgozó magyar társadalom szinte minden rétegét, egy politikailag jelentéktelen, de legalább jellemes köztársasági elnököt erőszakkal leváltottak és a helyébe egy politikailag súlytalan, de legalább jellemtelen elnököt raktak, akinek minden törvényt aláíró ellenjegyzése úgy illegitim, ahogy ő maga is az.
Ehhez képest a Fidesznek volt négy hónapja a sebek nyalogatására. Most kezdődik az érdemi munka, amelyben rettenetesen fontos lesz Orbán Viktor szerepe. Lehet itt elbábozni, hogy nélküle is sikeressé válhat a Fidesz, de mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A Fidesz és a nemzeti oldal csakis Orbán Viktor vezérletével szerezheti vissza az ország irányítását. Szükség lesz rá, mert a jelenlegi garnitúra csak rombolni tud, dilettáns kompánia, szégyelljük, meg röhögünk rajtuk, csak sajnos rendkívül kártékonyak ahhoz, hogy nyugodt derűvel nézzük a cirkuszt, amit művelnek.

Bután magyar gázt! 

Szemölcs sógor újra nősült. Az új felesége azt mondta, a vezetékes gáztűzhelyen nem tud főzni, mert szerinte kalóriában meg se közelíti a palackos gázét. Mindezt azzal indokolta, hogy lám, a lángja sem olyan színű, mint amihez hozzászokott. Hogy a családi béke megmaradjon, Szemölcs sógor kihívta a szakikat, nagy sóhajjal lekapcsoltatta az otthonát a vezetékes gázról, pedig évtizedek óta elégedett volt a szolgáltatásukkal, korrekt módon számláztak, és a rendszeres karbantartást is elvégezték.
Attól kezdve az új asszony igényei szerint palackos gázt használtak. A nő szeszélye és a piaci árak váltakozása közben hol arra kellett ügyelni, hogy időben megérkezzen a butánpalack, hol késett a szállítmány, hol más címre vitték a megrendelést, és olyankor elmaradt a meleg vacsora. Mindezt erősen megnehezítette, hogy mivel a Szemölcs sógor telke a hozzáférést nem tette lehetővé, folyton a szomszédoknak könyörögtek, velük kellett alkudozni, engedjék át az udvarukon a gázpalackot fuvarozó járművet. Ha a szomszédok épp nem voltak otthon, vagy kényelmükben nem mozdultak, hoppon maradt a Szemölcs család. Gáz volt, mert nem volt gáz. Egy idő után a szomszédok elkezdtek célozgatni bizonyos pénzügyi ellenszolgáltatásra, ami nagyon rosszul esett a Szemölcs sógornak. Kiszámolta egy cetlin, ijesztő ráfizetés az új módi, pláne, hogy észrevette, az új neje a szomszédokat titokban az ő pálinkájával itatja. A tudta nélkül be is járhattak a házba, valamelyikük ingjét a dívány mögött találta meg. „Drágább lett a gáz, fogyóban a pálinka, és az a zasszony se akar má’ sz.pni" – összegezte búsan Szemölcs sógor, és visszatette a kredenc fiókba a tiszás kitűzőjét.

Mindennapi Matuska Péterünk

Nem vagyok elmeháborodott, mazochista se, két héttel ezelőtt mégis voltam olyan kíváncsi, hogy megnéztem a vécékefe fejű kormányfő évadnyitó expozéját. Azon túl, hogy ez az ember klinikai értelemben nem normális, más már nem is kellene, hogy számítson. Három és félmillió elborult tudatú, vérgőzre vágyó magyarországi választópolgár túsza lett az ország, az élén egy olyan pszichésen sérült, mentálisan szétcsúszott alakkal, akire egy kiskorú gyereklánynak egy délutáni felügyeletét se bíznám, nemhogy Magyarország irányítását.
És ez az ember tatárjárást emleget.
Amondó vagyok, még a tatárjárást is vissza fogjuk sírni a jelenlegi poloskajáráshoz képest. Batu kán hordája után legalább esély nyílt az ország rendbetételére, de a most zajló végzetes döntések hosszú távra reménytelen pályára lökik Magyarországot. Mi magyarok még az utolsó pillanatban, április közepén felugrottunk arra a szerelvényre, amire Európa volt írva. Örültek a választók, lám, utolértük, sikerült! Csak azt nem vették észre, hogy a kék csillagos mozdony a biatorbágyi viadukt felé robog. És ott nem Matuska Szilveszternek hívják már a szabotőrt, hanem csoportos merénylet készül, amiben a mozdonyvezetőtől kezdve a váltót irányítón át a Brüsszeli Vasúttársaság vezetéséig mindenki tettestárs!
A magyar miniszterelnök is. Próbáltam értő füllel, szemantikailag, retorikailag figyelni, értelmezni, elemezni a bő háromnegyed órás tremolóját. Ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kényszeres szereplés ennél a narcisztikus figuránál kóros méretű. Mindez ötvözve a gátlástalan hazudozással, verbális agresszióval.
Fényévekre vagyunk a demokratikus jogállami normáktól. Ami itt megy Budapesten kormányzati munka címszó alatt, az Kandahár barlangjaiban, a pastu törzsek Dzsirgájának a szintjén sincs. Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, mégsem tölt el kárörömmel, amit most látok. Lejtmenetben van ez a nemzet, minden értékünk veszélyben. Ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj! Ennek katasztrófa lesz a vége. Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit. Majd ha mélyen a zsebekben fog turkálni a hatalom, ahogy már elkezdte, és szemérmetlenül kéri majd az új vámokat, megvilágosodnak az agyak. Addig nem. Nekünk mindig Mohács kellett. 

2026. szeptember 2., szerda

SZOLGÁLUNK ÉS VÉGÜNK!


Szolgálunk és végünk!

Lázadozik a magyar rendvédelmi állomány. Nem tetszik a rendőröknek, hogy az ígért béremelés helyett egy napi szabadsággal szúrta ki a szemüket a sportcipő boltból szalajtott mostani belügyminiszter. Nem értem, mi a bajuk. 
A Tisztelet és Szabadság Pártjától az utóbbit megkapták. Minden szülinapért egy nap potya szabadság. Cserébe viszont a tiszteletet felejtsék el. Tojnak ezek rájuk!
Ahogy a kampányban elhangzó bősz ígéretek teljesítése sincs már sehol, csak a tiszás „szakértelem” tombol!
Úgy tűnik, a rövid emlékezetű rendvédelmi dolgozók már elfelejtették, hogy az Orbán-kormány valami nyolc ízben emelte meg a fizetésüket. Nem aprózták el: volt közötte 35%-os bérnövekedés is. Plusz vegyük hozzá, hogy tavaly még mindezt megfejelték a hathavi fegyverpénzzel, amit boldogan bezsebeltek a fakabátok, majd gyakorlatilag testületileg leszavaztak a Tisza Párta. Most se emelés, se fegyverpénz, ezektől immáron eltehetik a szájukat. Szöláví. Ők inkább a tiszás szabadságot akarták. Tessék. Megkapták. 
Álmodhatnak tovább makkal. 
Csak aztán ne az legyen, hogy a rendőrök megint rajtunk, nemzeti érzelműeken fogják – szó szerint – leverni, hogy saját eszmetársaik hülyét csináltak belőlük.
A végére hagytam egy jó hírt. 
Aki sajnálja a rendőröket, nemsokára mindenkit sajnálhat. 

Katapult

A Tisza kormányzása nettó csőd. Morálisan eddig is a béka valaga alatt volt a kabinet, de most úgy tűnik ezt a fajta zsákutcás társadalmi kísérletet már a sors is cibálni kezdte. Mi mást lehetne feltételezni a mostanában szakmányban jelentkező krízisek láttán?
Amióta Peter Magyar komprádor csapata van az ország élén, katasztrófa katasztrófát követ, de tényleg. 
Távol legyen tőlem, hogy huhogjak. A "minél rosszabb annál jobb minekünk" amúgy is tiszás hozzáállás. 
Emlékszünk?
Kollár Kinga a saját szétkent szájával kérkedett vele Brüsszelben, milyen jó, hogy a magyaroknak nem utalják a nekik járó pénzeket, így nincsenek kórházfelújítások, nincsenek új beruházások, hátha rakásra pusztul a nyomorult nép, ami nem baj, mert már akkor sem az ország jövője számított, hanem az volt a lényeg, hogy a képviselő asszony elfuvolázhatta: „nagyon optimista vagyok a 2026-os választások végeredményével kapcsolatban”. 
Igaza lett. Lelke rajta. 
Nem éri kár, hisz eleve nincs neki. 
Mindenesetre tény, hogy túl sok a véletlen krízis, ami arra enged következtetni, hogy rendszerszintű a megroggyanás. 
Ezek nem tudnak, vagy nem is akarnak kormányozni. Lövésük sincs az ország jövőjéről, csak Facebookoznak és örömködnek. 
A paksi fenékküszöbről született egy 12 órás werkfilm, hurrá, kint is vagyunk a vízből! Nyáron az aszály meg majdnem muszáj, kussoljon a földműves, örüljön, hogy nem vizsgálják, miből vette a traktorját. A gáztározók panganak, az energiaárak az egekben, a forint-euró árfolyama szépen kúszik 370 fölé, sorra zárnak be a magyar gyárak, miközben a gazdasági mutatók grafikonjai szabadesésben zuhannak, erre mi történik ott ahol senki se várta?! 
Lezuhan egy Gripen vadászgép. A kiskésit, de kínos!
Egy Gripen – fegyverzet nélkül, típustól függően – kábé 50-80 millió dollár, majd legyen kedves, számolja ki valaki, hány tíz milliárd forint megy a költségvetés mínusz rovatába. 
Ráadásul a vasmadár magától esett le. 
Nem értem. Tehát sehol egy fideszes szabotőr, sehol egy orosz ügynök, de még egy kamikáze szerb pilóta sincs a történetben. Hát mi van itt elvtársak? Ez így már a román légierő szintje, bár még van mit fejlődni, mert ők szét is lopják a NATO vadászgépeket alkatrészenként.
Amúgy a pórul járt Gripen pilótája szerencsésen megúszta a balesetet. 
Mikor felismerte a veszélyt, időben katapultált. Nem úgy, mint Peter Magyar kormánya.

2026. szeptember 1., kedd

SORKATONASÁG – 5. rész



 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.
Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”


Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 
Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 
Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.