TISZÁS VISÍTÁS

Tiszás visítás

Hont Andrást szidják, mert az Index élére került. 

Mi a gond? Nekem speciel semmi, szerintem a Hont rendes pasas, bírom a humorát. 

Akkor sem volt vele bajom, mikor pikírt megjegyzésekkel oda-odaszúrt az Orbán-kormánynak. Nem esett jól, de legalább nem az a véres szájú harcikutya volt, mint a többi, fizetett csahos. 

Jó helyen van az Indexnél.

Tanulja meg az iszapos szekta, hogy a humor ellenzéki műfaj.

Tőlük folyton ezt hallottuk, állandóan ezt mondogatták.

Hát most dühöngjenek remegő szájszéllel, sértődgessenek, szíszogjonak.

Elvégre egy csöppet se érdekli őket, hogy miattuk meg egy egész ország szív.

Amúgy egy régi – ha jól számolom két és fél éves – fixa ideám, hogy az apácaliliomos Nagyvilági Főcsőnket semmi sem hozza ki jobban a sodrából, mint egy-egy a képébe odapakolt jó poén, lévén erről a beteg lelkű kormányfőről minden igazolt vád, erkölcsi szembeállítás, józan kritika lepereg, de a nevetségessé válástól reszket. 

Ahogy a nárcisztikus pszichopatáknak, a diktátoroknak, neki is ez a leggyengébb pontja. 

Retteg attól, hogy a csinált imázsával szemben megmutatkozik a valóság, lelepleződik, hogy milyen kicsi, milyen szánalmas és mennyire sérülékeny. Akin nevetnek, attól nem félnek. Akit kiröhögnek, annak többé sosem lesz hatalma. Itt kell tehát ütni, míg mozog.

Könyveim

Visszagondolva, a legelső igazi könyv, ami a kezembe került és végigolvastam, az édesapám gyermekkori könyvtárából maradt rám Móra Ferencnek a Dióbél királyfija. Elpiszkolódott vászonkötés volt, a negyvenes években adták ki.

(Előttem van a kötet címlapja, az illusztrációk. Ősz fejjel is mindig megerednek a könnyeim, amikor eszembe jut a Vak Csiha furulyája... Most is. Bocs.)

Mikor a Kincskereső kisködmönt vettük, hiába győzködött a tanító néni, hogy Móra muzeológusként élt, én teljes hittel magabízón ellentmondtam neki, hogy márpedig Móra huszártisztként küzdötte végig a '48-as forradalmat, utána bujkált a grófi pajtásával, és Attila sírját keresgélték. (Kisgyerekként megtévesztett, hogy a Dióbél királyfi egyes szám első személyben íródott, és a félig fiktív történeteket egy az egyben Mórával megesett dolgoknak véltem.) 

Aztán jött a Pál utcai fiúk... Nem akarok senkit se szédíteni, magamat sincs kedvem becsapni, de ha gyors egymásutánjában vagy 30-szor nem olvastam el, keveset mondok. Fejből idéztem belőle akkoriban, és utána is pár évente újráztam. 

Negyedikes lehettem, mikor becserkészett Cooper és May, a vadnyugat, az indiánok. A könyvtárban Margitka néni az ujjával intett köszönés helyett, melyik sarokba érkezett valahonnét még kint lévő Bőrharisnya, vagy hol találom az Old Death-et. 

És érdekes, közben öreganyámék sufnijában megtaláltam a Mary Poppinst, ami valószínűleg a nagynéném kislány kora óta porosodhatott ott. Jó régi, sárga pergamenes könyv, a két világháború között nyomtatták Kolozsváron (?) bibliányi, vaskos, kicsit penész szagú, büdös volt, de azt is elolvastam. 

És utána sorban jöttek számolatlanul Gárdonyik, Mikszáth-ok, Jókaik, később a nagy klasszikusok, hogy mára letisztult ésszel, nyugodt lélekkel megmaradjak a Krúdy-Hamvas-Márai szentháromságomnál, amit időnként Hrabal humora és Umbert Eco agymenései lazítanak. 

Ma is olvasok. A városi buszon, vagy trolin, vonaton utazva, lefekvés előtt, és hát a klotyón trónolva is. Inkább könyvet lapozok, mint hogy egy tőlem okosabb világító féltéglát simogassak. De az én gyerekeim is elléptek a korral. 

Ők már a negyedét sem olvasták el annak, amit anno mi. Ez kicsit érthető, még ha szomorú is. Más világ köszöntött ránk, sajnos. Az okos kütyük, a világháló eltántorította az új generációt a könyvektől. (Én csak homokórának hívom ezt a kvarc alapú, digitális őrületet. A homokra épült, homokból álló virtuális világ homokóraként fog leperegni. És ha majd ez bekövetkezik, akkor megint jól jönnek a könyvek, a papír alapú tudás. Föltéve, ha még lesz kinek tanítani, amiben én egyáltalán nem vagyok biztos...)

Viszont addig is olvassunk könyveket, mindent! Az enciklopédikus tudás hovatovább olyan kincs lesz, ami csakis állhatatos szorgalommal, olvasással sajátítható el. 

Jut eszembe! Kifelejtettem az olvasó élményeim közül a "Rejtő korszakomat" a gimnázium kezdetén, valamint a "sci-fi korszakomat" később, amikor Asimov, Lem, Bradbury és A. C. Clark koppant a homlokomra éjszakánként...

Rejtő Jenőt a sárga Albatrosz ponyvákból ki is gyűjtöttem, teljes volt a repertoár és nagyon büszke voltam rá. Régebben évente, mostanában már 5-7 évente olvasom újra az összeset, mikor rám jön a bolondóra. Akár hiszik, akár nem, még így is föl-fölvinnyogok az ismert szövegeken, mert mindig akad újszerű, eddig nem ízlelt szófordulat, elsunnyadt poén, amin nevethetek. Néha, mikor könyvet lenne kedvem írni, elég, ha P. Howardra gondolok, máris elmegy a kedvem. Ő negyven évesen olyan életművet hagyott hátra, aminek én hatvanévesen már a nyomába sem léphetek, kár erőlködni. 

De olvasni szeretek. 

Most Lőwy Árpád disznó anekdotáit olvasom. Akkoriban még a férfiak udvaroltak a nőknek, és azt és úgy csinálták a nőkkel, amit a rendes férfiaktól elvártak a rendes nők. Olyan ízesen 19. századi a buja nyelvezete Lőwy atyánknak, hogy alig győzöm aláhúzni a szóvirágos szép részeket!

Pósa Károly: OKTÓBERI SZÁMVETÉS

Ha igaz, hogy akit az Úr szeret,
veréssel sújtja és ostorral,
úgy engem az Ég nagyon kedvelhet,
mert eddigi utamat fojtó akarattal
s próbákkal mérte szanaszéjjel.
Tűrtem hát, jól-rosszul tűrtem.

Részegen új kört róttam a világba,
tövissel a szívben, nincstelenül,
csak ötven euróval lökve a sárba,
ahol a szóval a tett is elmerül.
Három kő keríti gazos telkem,
pesti utcán, tanyán, az öböl partjánál,
múltam puszta kézzel keresem,
Schliemannként ások Trója romjánál.

A bölcsesség így is elmaradt tőlem,
csak a balsejtelem suhan, ébred sötéten.
Homlokomra árny vetül, s úgy vélem,
a várva várt kegyelem elmarad talán,
vagy ha meg is villanna a messzi égen,
már nem számít. Vagyok a semmi torkán.

Belenyugodtam, nincs más hazám,
csak a puszta létezésem.
Élek a városban, hurokban,
virítok sárgán az apokalipszisban,
s ha a tömeg diadala meg is ijeszt,
marad minden napszín, rideg.
De belül béke van. Így jó mindez.
Átjár az ősz, az október hideg.

APENIA SICCA DOLOROSA

Festményem, illusztráció

Muzikális műagy

Félszáznál is több magyar szerző és előadó emelte fel szavát „a generatív mesterséges intelligencia kulturális hatásai” miatt. A közös kiáltvány aláírói az emberi alkotások és az alkotók védelmét igénylik a törvényhozástól. Magyarán, a dalszerzők, szövegírók attól tartanak, hogy a művi intelligencia kiszorítja őket a pályáról, hisz már ma is számos olyan előadót ismerni, akik a számítógépükön kotyvasztott zenével házalnak, sportcsarnokokos koncertjeiken csilliárdokat keresnek. 

Ezzel együtt értem én persze, mi a bajuk a dalnokoknak.

Valahol együtt is érzek velük, de közben hadd legyen szabad megjegyeznem – konkrét nevek nélkül, mert senkit se szeretnék kiemelni – hogy az ominózus listán lévők java része tevékenyen asszisztált ahhoz, hogy az általuk most féltetté vált magyar és az egyetemes kultúra lepusztuljon, mostanra lerohadjon.

Amúgy érintett vagyok a témában. Másmilyen alkotóként, képzőművészként engem is zavar a mesterséges intelligencia térnyerése, az hogy hovatovább a papír alapú, kézzel készített rajzokon már meghőköl a többség, egy része el sem hiszi, hogy tus a vonalazás és akvarell a festés... Ide jutottunk alig pár év alatt. 

Ez már akkor elkezdődött, mikor fényképszerkesztő programok lepték el a piacot. Húsz éve. Mára kinek kell egy jó grafika, mikor photoshoppal élethű képeket lehet szerkeszteni? Az igényesebbeket persze a hagyományos technika még megfogja. Ám a tömegember nem látja a lélektelen gépi, és a lélekkel teli, manuális, hagyományos alkotás közötti különbséget, csak ájuldozik, hogy amaz milyen "szép".

Ha neked is tényleg ennyire "szép", akkor gondolj bele, mi áll közelebb a szívedhez? 

Egy százféle gyerekdalt leharangozó, bölcső fölé rakott plüss kütyü, vagy az a dúdolt dalocska, amit utoljára édesanyádtól hallottál?

Egy Zay a zűrben

Én folyton elcsodálkozom azon, hogy ennyi pofára esés, ennyi megaláztatás, és ennyi leleplezett ostobasága után Márki-Zay Péter még mindig tényezőnek hiszi magát az országos politikában.

Nincs senki, aki szólna neki, hogy bár régebben se volt diadal, de mára végképp rettentő kínossá vált a közéleti szereplése?

Ha a Tisza-szekta mellett nyalatkozik – azért.

Ha meg a Tisza-szekta ellen nyilatkozik – azért.

Utóbbi esetben annyival jobb a helyzet, hogy mi, a normális emberek ilyenkor csak egy kávét kérünk, kényelmes székkel.

Régi és új árulók

Nálam már egy ideje a B-oldal forog, felnőttek a gyerekeim. 

Megtanultam ennyi idő alatt, mi a fontos, mi nem az. 

A politika például – bár a mindennapok tényezője maradt – mégis csak sokadlagos, elhanyagolható kérdés. Éppen ezért nem ért váratlanul a Tisza-kormány egészségügyi miniszterének minapi botrányos kijelentése, mikor megoldás híján csak annyit tudott kinyögni, hogy hasonló budapesti kórházi krízisek korábban is voltak. 

Mit mondjak, ügyes riposzt! A táncikáló ortopéd meg azóta is úgy gondolja, ezzel a frappáns válaszával meg is oldódott a fővárosban összeomló rendszer, a kórházak ellátási válsága meg a kapacitáshiány problémája. Csoda-e, ha sokakban undort vált ki a politika, mint szakma. 

Mikor a Hegedűs félék művelik, akkor végképp. 

(Istenem, milyen jó, hogy a jó Gárdonyi örök emléket állított az árulónak! Semmi, még a név se változik Hegedűs hadnagy óta!)

Kicsit keserű szájízzel írom le, én még áprilisban is bíztam a magyar nép józan ítélő képességében. Csalódtam, és amit most látok, mégsem tölt el kárörömmel. Lejtőn csúszik az ország, minden értékünk veszélyben, ránk gyújtották a tetőt, lángokban már a pajta, de a bent lévők zöme még mindig nem veszi észre, mekkora a baj, katasztrófa lesz a vége. 

Az sem vigasz, hogy akadnak rajtam kívül sokan, akik mindezt látják, szólnak, tennének valamit, de majdnem hiába. 

Arra viszont elégtétellel gondolok, bevallom, jóleső érzés, hogy az összes gyerekem tisztességes, jó szellemben nevelkedett, hogy szülőként eddig sem, és később sem kell úgy szégyenkeznem majd miattuk, ahogy ha még élne, az a szegény püspök apja ezt a gazember fiát szégyellené.

Apenia sicca dolorosa

Nem megbántva a nőket, hisz a párom, az összes lányom, az anyám és egy csomó munkatársam nő, tehát anélkül, hogy en grande, vagy ha tetszik in large ítéletet mondanék, azt az élet igazolta, hogy empatikus képességeiknél fogva (szándékosan használom a „fogva” kifejezést) a női nem zöme hajlamos beszopni a legmeredekebb hazugságokat is, ha úgy kívánja meg a helyzetük. 

Nincs ezen mit szépíteni.

A Tisza gerincét is ilyen – finoman mondva – „elhanyagolt”, szikkadt hölgyek kompániája képviseli, akik az apácaliliomfi nadrágsliccét áhítják.

És mivel ez a gátlástalan elmeháborodott tudja ezt, még rá is játszik. 

Nem hiába mondta anno, "minden nőt megkaphatna". Majdnem igaza is volt. Az övéi közül csukott szemmel is tudna turkálni. Csöndben megjegyzem, valószínűleg ez motiválja leginkább, mert amúgy se irányítani, se kormányozni nem tud, emberi kapcsolatai nincsenek, ő gátlástalanul uralkodni akar mindenek és mindenki fölött. Így most éli pünkösdi királyságát, éss ez a kéjenc most a birodalmában minimum egymillió HP miatt az egész országot kedvére izélgetheti.

GETTÓJÁRAT

Nyári bejegyzésem

2026. július 10. Most épp a török Riviéra egyik magyarosan föllobogózott luxus hoteljében szenved, ahova helikopter vitte, és magányos csúcsra jutottként photoshoppolt vállakkal posztolgat a medencéből. Irányítja Magyarországot, mert ő azért él így, hogy nekünk jobb legyen.

Árad a képernyő

Egy tőlem nagyságrendekkel okosabb ember azt mondta, hogy a rendszerváltás óta soha nem volt média egyensúly a bal- meg a jobboldal között. 

2010-ig a balliberális média 95%-ban uralta le a terepet. Ez a helyzet 2026-ra annyit változott, hogy a “Fidesz diktatúrában" 60-70% maradt balos kötődésű, a maradék 30%-ot, jó esetben 40%-ot meg a Fidesz tolta össze, de már ez is förtelmes bűn volt, sivalkodás övezte, mert ezeknek a felkent demokratáknak csak a teljes média bitorlása jelenti a demokráciát, a többi maga a fasizmus propagandája. Ezért az elmúlt ciklusokban ha a Fidesz kicsit eltökéltebben, dupla ilyen szorgalommal, kétszer ekkora média konglomerátumot hoz össze, akkor is csak egálba került volna a bal- és jobboldal pozíciója. 

Mert ezekkel nem lehet másként. Úriemberkedni kár velük. 

Nem tanultuk meg. Most tesznek róla, remélem megtanuljuk.

Gettójárat

A "nyóckeres villamoson" ismét ment a lakodalom. Egy tagbaszakadt testvér a kancájával bömböltette a szerelmes lakodalmas muzsikát. Valameddig tűrte az utazó közönség, de végül egy csinos, vékony, fehér ruhás nőcske - aki egyébként papírzsebkendővel fogta a kapaszkodó rudat -, kiosztotta a hangos zenét hallgató kompániát. Tette ezt választékosan, nyugodt hangon, ám erélyesen és rendkívül udvariasan. Azok hirtelen köpni-nyelni nem tudván engedelmeskedtek. Jó nagyot néztek, le is kapcsolták a diszkójukat, de mikor első meglepetésükből felocsúdtak, borízű hangon, minősíthetetlen stílusban el is kezdték szapulni a kis hölgyet, aki csak állt magában, nézett kifelé az ablakon és sztoikusan mosolygott. Úgy volt, közbeszólok, a nőcskét megtámogatom. Végül nem volt rám szükség, leszállt a pereputty az Orczyn, velem együtt. Mindenesetre megsüvegeltem magamban a nőt. Bátrabb volt húsz férfinál.

Ugocsa 2.0

Az ősz híre volt, hogy az új kabinet bizonyos hasznos ügyekben tétlen, bizonyos kártékony ügyekben viszont túlbuzgó külügyesei kiutasítottak egy tucatnyi orosz diplomatát Magyarországról. Moszkva válasza sem váratott sokáig, onnét is haza zavartak ugyanennyi akkreditált magyar külügyért. 

Ez a malőr kései párhuzam az „Ugocsa non coronat” szólásra. Mint ismeretes, a XVI. században az akkori Magyar Királyság legkisebb vármegyéje, ezzel a rövid, dacosan pökhendi üzenettel reagált I. Ferdinánd megkoronázására. Akkoriban is közröhej volt a kicsiny Ugocsa szuflája, meg azóta is vicces szállóigeként olyanokra mondják, akik méretüknél és fontosságuknál sokkal többre tartva magukat packázni kezdenek a tőlük nagyságrendekkel hatalmasabbakkal. 

Mint most a tiszás Külügyminisztérium tette a Kremllel. Ebben is éltanulók akarunk lenni, felzárkózva nyalunk a nyugati mainstreamnek némi apróért. Ennek a rozzant gebének eddig az volt a dolga, hogy a külügyminisztériumi irodájában kiharapja a pókot a sarokból, de most emelhették az abrak adagját, mert nekirontott az orosz medvének, Moszkvával akar tusakodni. Majd, ha a tiszások is ugyanúgy dideregnek, mint mindenki, táncsak fölfogják, hogy az általuk ránk szabadított nemzetrontó bagázs velük együtt löki a szakadékba Magyarországot. 

PESTI GYALOGGALOPP

Az illusztráció egy rajzom

Kitilthatják a pesti belváros sétálóutcáiból a segwayeket, elektromos önjárókat, riksákat és sörbuszokat.

(Aki nem tudná, a segway egy kétkerekű elektromos taliga. Áll a platóján az ember és negyvennel gurul a járdán, hangtalanul. A masina mintegy félszáz kiló, plusz a sofőr. Az még ha csak puha szénabálába rongyol bele, akkor is közel egy tonnás lesz a becsapódási ereje. Szóval, mintha két zongorát dobtak volna valakire.)

A sörbusz egy nyolc-tíztagú pedálozós társaság járműve, a tatján egy hordó csapolható sörrel. Az utasok tekernek, közben korsószám isszák a sört. Újévkor félmeztelen britek gajdoltak a Körúton, máskor csatak részeg hollandok és az eszüket megjátszó svábok, vagy magukat sváboknak képzelő osztrákok üvöltöznek róla. Akárhányszor találkoztam sörbusszal, sosem láttam józant rajta.

És a biciklisekhez is lenne pár szavam, épp kapóra jött a közúti szigorítás híre.

Rövid történet. Olyan rövid, hogy leírni több időt vesz igénybe, mint maga a tényleges esemény tartott.

Szombat délután. Két szatyorral megpakoltan, fölmálházva megyek a belváros gyalogjárdáján. Sok a sétáló, vagy a dolgára igyekvő, hullámzik a tömeg a járda aszfaltján. Gondolataimba temetkezek, kutya meleg van. Hirtelen - közvetlen mögöttem - biciklicsöngő riaszt, de úgy, hogy majd kiesik a szatyor a kezemből.

Hé! - vakkan rám a fiatalember, aki mellettem balról elcsellenve még a könyökömet is súrolja.

(Nicsak! Ez egy úriember - állapítom meg magamban, elvégre nekem is jöhetett volna, ha mérgében tényleg meg akart volna fegyelmezni. Útban voltam neki a gyalogosoknak fenntartott járdán, ráadásul hátrányban is voltam vele szemben, mert én gyalogosan baktatok, ő meg sebességes bringán szélvészként uralja a korzót. Neki van tehát igaza, lévén pár hónapja Magyarországon már demokrácia van.)

Túl a szívszélhűdéses ijedtségen még látom, amint cikázik tova az emberek között, szlalomozik ügyesen, akárha sípálya kapuit, zászlós kitűzőit kerülgetné.

Igaz, akad néha egy-egy magamfajta kuglibaba, amit elcsap az útból, de hát Istenem: neki van cicanadrágja, fluoreszkáló szerkója meg bukósisakja. Ő a fitt, a sportember, a krém kiváltságosa.

Én meg - ehol-e! - akadályozom az ő egyre kiteljesedettebb életét.

Nem is értem, minek megy utcára az, aki csak a két lábán lépegetve akar annak megmaradni, ami.

Biztos egyedi az esetem, de azért ide írtam, hátha előfordult már mással is.

Kötve hinném, hisz a biciklisek jogkövető, legendásan illedelmes magatartása országszerte köztudott.