DÉLVIDÉKI MAGYAR MIGRÁNSOK

A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.

A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak. 

Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban. 

A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek. 

Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet. 

Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába. 

 

XX. századi magyar sors

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ****** 

Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre. 

Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. 

A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.

Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket. 

A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. * 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**

Magyarok a déli végeken

1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.

Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****

A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***

A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben. 

Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni. 

Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.

Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.

Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre

Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Gráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

 

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.

  

A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése

 

A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.

Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.

Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.

 

Hivatkozások:

*

https://www.szabadeuropa.hu/a/amikor-legutobb-lottek-a-szomszedban-a-delszlav-haboru-hagyateka/31734450.html

**

https://novekedes.hu/elemzesek/hogyan-eltuk-meg-mi-magyarok-a-90-es-evek-delszlav-haborujat-rettegtunk-mikor-szabadul-el-itt-is-a-pokol

 

***
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100:4-a-magyar-kisebbseg-a-delszlav-valsag-idejen&root=12&catid=10:vi-a-koevetkezmenyek

 

****
Sík Endre: A migráció szociológiája, 10. old.

 

*****

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html

 

******

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html

ÖREGAPÁM KESKENY ÚTJAI

 

Ustorkán, a tanyavilágban

Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem, maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.

Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)

Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.

A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam. 

Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.

 

A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott. 

(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)

Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ezt az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.

 

A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.

 

De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...

 

Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.

Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja. 

Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.  

DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.

RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN

MP1B

Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.

Nem bántam meg.

Életem része lett a Kossuth. 

Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél.  Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.  

Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól. 

És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját. 

Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel. 

Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!

Most egy napja elhallgatott a Kossuth.

A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.

Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani. 

A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.   

NAPLÓ - 182.

Füred, Balaton

Megérkezett mezítlábas trappban az igazi nyár, a népek testületi boldogsága, a vakáció ideje, amikor ebben a lassan már alig elviselhető ájult kánikulai hőségben másra se vágyik az ember, csak valami hideg vízfelületre, ahol – hogy egy klasszikust idézzek – alámerülhetünk és kibekkelhetjük* ezt a velünk együtt aszalódó, a halántékunktól a hátunk közepéig kitikkasztott világot.  

Ránk rúgta az ajtót a július. Országfoglaló és országperzselő kedvvel érkezett. Pszeudo módon már júniust is maga előtt tolta, az hozta a tűzforró levegőt, olyan formában, ahogy a jó Czuczor Gergely Hunyadi című versének ikonikus sorai idézik, „hírnök jő s pihegve szól”. És lőn! Szólt. Már a múlt hónap is azt parancsolta, menjünk, induljunk a nyári idő által animálva, saját kezünkkel ecsetelődjék a sorsunk bárhol, idegenben, közel s távol, de: víztömegek mellett! 

Hát mentünk, nekilódultam én is, azon az úton, ahol régen a még régebbi zakóm válltömése súrolta a házfalakat, egész az ismerős pályaudvarig, ami félelmetes méreteivel, a sárgára meszelt indóházának terjedelmes valagával a másfélszáz éve Csikágónak nevezett környéket leuralja, rátehénkedik a Baross tér keleti fertályára. 

Míg a vasútállomáson a vágányvégeknél a robosztus acél és beton ütközőbakok kosolják, fejelik vissza az előttük rostokoló szerelvényeket, a pályaudvar kupolája alatti hatalmas homlokzati üvegelemeken rézsút betűző nap sugarai a kifelé futó sínpárokat szemet bántó módon pásztázzák. Leheletnyi öröm jár át, valahányszor a peronon, ezen a városi senki szigetén állok, amikor épp egy utazás kezdetén vagyok. 

Különösebb érzelgésre idő nincs, a kalauz erélyes sípszava bekésztet a másodosztályú kupéba, már nyikkan is a vagon, gurulunk, olajos simán gördülünk, csak a váltók csattogása hallatszik. A vonat soha nem vár, legalábbis az indulása óramű pontos, és aki itt élt az elmúlt félszáz évben valahol Közép-Európában, az pontosan tudja, érti, mekkora teljesítmény, milyen nagy szó már ez is!  A Balaton pedig tényleg nem mászik tova, kár sietni. 

Kár, mert a nyitott füllel utazót ingergazdag környezet kényezteti, mulattatja azon embertársai jóvoltából, akik képtelenek a magánéleti problémáikat elvonatkoztatni a napi pártpolitikától, és ennek lépte-nyomon, és többnyire fennhangon tanújelét is adják. 

Egy duó ült velem szemben. 

A két idősebb nő magából kikelve szaporán dicsérte az új magyarországi kormányt, az új kormányfőt, majd döccent a tű, és ugyanezzel az elánnal, de föllángoló gyűlölettel szidták a Fideszt és a volt miniszterelnököt. Úgy tettem, mintha a nagyon érdekfeszítő olvasmányomba mélyednék, miközben eléggé el nem ítélhető módon hallgatództam, lestem, mint menyét a tyúkól alatt. Aranybányára leltem! 

Az egy dolog, hogy a kampány üzemmódba ragadt matrónák életből merített, ám könnyen cáfolható történetei mesekönyvbe illőek voltak. Az is hagyján, hogy a nyilvánvaló hazugságokat ők valóságként élik meg. De akkor esett le az állam igazán és végérvényesen, amikor ugyanők világpolitikai konstellációkat kezdtek fölfejtegetni.
Arra már ölembe ejtettem J. D. Salingert, a negyvenedik oldal tájékán.
Ne értsen félre senki, én megértem a műveletlen, iskolázatlan, vesszőt-szóközt használni se tudó, általánosban is hanyagul teljesítő városi és vidéki prolit, akinek odahaza nemhogy a Petőfi összes nem esett a fejére, de semmilyen könyv se eshetett, aki nemhogy színházba, operába nem jár, mert sajnálja rá a pénzt, de fürdőbe se megy, mert oda is belépőt kell fizetne. Csak erős a gyanúm, az efféléknek hiába próbálnám magyarázni, el sem tudnák képzelni, nem lennének képesek felfogni, hogy az ő ösztön szintű létezésükön túl, az ő kétdimenziós világképükkel szemben létezik az emberi mértékegységnek, a kulturális minőségnek egy másik aspektusa is. Hogy amit ő önmagának sikerként könyvel el, az mások számára hétköznapi, természetes elvárás, amit ő életcélul kitűz maga elé, az többnyire olcsó szemfényvesztés, klisék és fölöslegességek halmaza.

A proli hosszú ideje, immáron három és fél évtizede végre úgy megy be egy boltba, hogy azt vesz meg, amit akar. Azt eszik, amit akar, nem kell a hónap végén a bukszáját vakargatnia, számolgatnia az aprót, mert ugyanúgy elmehet a Balatonra is, ahogy én, sőt, a tehetősebb proli akár Balira is, meg síelni kétszer, mert a proli az sosem vagyon-, hanem értékrend függő minőségtelenség. Nem fenyegeti éhhalál, lízingel autót, vagy vesz egy használt Audit és abba applikál még négyféle fölösleges elektromos kütyüt, amitől istencsászárnak és boldognak képzeli magát, mint egy bennszülött az üveggyöngyökkel és a pancsolt viszkivel...

Nézem ezt a két megkeseredett asszonyt. Közbeszólni, bármit mondanom: ugyan minek?

Az én életem a mindenféle kudarcom, minden megtapasztalásom, minden örömöm, minden elébem kerülő nő az volt, és az élet számomra minden kalandomban, minden újrakezdésemben, minden kihívásomban megtestesült. Minden munkában helyt állni, nem ártani, mindig segíteni, hasznosnak lenni a haszontalanságok közepette is, talán így lehetne összefoglalni. Mert az élet végsősoron vállalás a kezdetektől a végig. Nem mindegy mit vállalunk, de függ attól, hova érkezünk meg.

A vonat például megérkezett Füredre.     

*Antall József néhai miniszterelnök bonmot-ja.