ÚJ TRIANON, RÉGI ÁRULÓK

 

A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják. 

Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat. 

Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó. 

Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.

Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye. 

A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban. 

Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik. 

Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom. 

Minden áruló megkapja majd, amit érdemel. 

Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék. 

Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul. 

Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam. 

Én nem fogok senkit se tanítani. 

Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat. 

Ha nem nyilvánvaló, hát nem.

Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni. 

Nem érdekel többet. 

Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg. 

Ez a legkevesebb. 

De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást. 

Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt. 

Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren. 

Utoljára hagytam, miheztartás végett.

Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.

Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész

Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 

Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 

- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.

DRILL - SORKATONASÁG - 2. rész

Ott hagytam el a mondandómat, hogy a harcoláshoz szokott szolgáló nemes lovagokat lecserélte a középkorból az újkorba átlépő idő, és a hadba invitált, sokszor egyéni ambíciókkal érkező, vagy hadba se álló páncélos vitézek helyett Európában is feltalálták azt, ami az asszíroknak már háromezer évvel korábban sikerült: a hadsereget.

Ez a mélyenszántó változás a praktikus germán észjárásnak volt köszönhető, egészen pontosan Nagy Frigyes porosz király agyából pattant ki az ötlet. 

Elég nagy gézengúz volt őfelsége. Az alattvalói csak ördögfattya, kurafi Firtz-ként emlegették, és köptek is utána egyet, mikor senki se látta, mert Frigyest meglehetősen zabolátlan fickónak jegyezte a kortárs história, akinek szeszélyes természetétől csak a közismert zsugorisága volt legendásabb. 

Nemhiába, a nevének ferdítése – a fritz – mindmáig a németséget jelölő gúnyszó. Még mielőtt emiatt megsajnálná valaki, szólok, Frigyes sem ment a szomszédba vitriolos nyelvezetért, ugyanis uralkodótársait előszeretettel fikázta: Mária-Teréziát csak „bécsi kurvaként” emlegette, a francia kollégáját, a Napkirályt pedig jobbára „piperkőc stricinek” nevezte. 

Nézzük el neki! Már fiatalon megcibálta a sors. Apjának, Frigyes Vilmosnak az árnyékában nőtt fel, aki országnak-világnak folyton azt panaszolta, hogy minő kárhozat a királyságra nézve, „erre a kis köcsög fiára” kell hagynia a trónt! 

(Azért a biztonság kedvéért még időben felségárulás vádjával lefejeztette a serdülő trónörökös szeretőjét, Von Katte hadnagyot. Ezek után sem változott meg a későbbi Nagy Frigyes furcsa gusztusa. Noha névleges házasságot kötött az osztrák császárnő unokahúgával Erzsébet-Krisztinával, a nászukból nem fakadt egyetlen utód sem, mert Őfelsége továbbra is a kadétok meg a fiatal udvaroncok között kutatta és találta meg az ágyasait. Kicsit elkalandoztam, bocsánat.) 

Tehát a bővérű, homoszexuális porosz uralkodó keze alatt létrejött a modern európai hadsereg. A minta. Aki azt hiszi, ez valami kezdetleges formáció volt, az nagyon téved. Mind a mai napig ugyanazok az alapok határozzák meg egy ország fegyveres testületét, mint amit lefektettek Poroszországban a XVIII. század derekán.

A saját példámból kiindulva a néhai Jugoszláv Néphadsereg fegyvereseként a két és fél évszázaddal előttem besorozott porosz fiúkhoz hasonlóan nekem is utaltak ki egyenruhát, veszényszavakkal belénk verték a szolgálati szabályzat vonatkozó utasításait az ébresztő első pillanatától a takarodón át az őrszolgálati parancsokkal együtt, és ugyanúgy volt reggeli meg esti fegyverszemle, sorakozó, alaki kiképzés, tisztelgés, bakancspucolás, ordenáré módon viselkedő altisztekkel, akik már délután háromra be voltak állva a konyaktól, elviselhetetlen, szadista tizedesekkel kiegészülve, amelyeknek egynémelyike pszichiátriai esettanulmányként is szerepelhetett volna. 

Persze mindehhez közömbös képet kellett vágni. A vállunk közé húztuk hát a fejünket, és igyekeztünk a porosz parasztfiúkhoz hasonlóan úszni az árral, nem kiríni a tömegből. Ezért zokszó nélkül majdhogynem ugyanazt ettük, amit Frigyes újoncai: a mosléknak sem megfelelő, komisz, kincstári (komisz – komisszion – kincstári) kosztot, büdös húslével meg rengeteg káposztával. 

Ezt az életminőséget a Nagy Frigyes féle hierarchikus szerkezet keretezte, alfául és ómegául bebetonozva az újoncoktól elvárt kötelező eskütétellel. Higgyék el, mire végre kimondtuk, már nem is igazán érdekelt bennünket kire esküszünk: a hazára-e, Frigyesre, vagy bárki más királyra, nemzetvezetőre, aktuális vezérre történt-e. Így esett meg, hogy legyünk túl rajta alapon én például Josip Broz Titora esküdtem föl. Ez azért abszurdnak tűnt, mert 1989 őszén már kilenc éve halott volt a jugoszláv elnök. 

Mégsem akadtunk föl rajta. Addigra már rájöttünk, a Jugoszláv Néphadsereg viselt dolgai között piszlicsáré az efféle ellentmondás: kíméletlen adagolásban ettől sokkal groteszkebb élményekben is részesültünk. De most nem erről írok, hanem arról, hogy miként a néhai porosz bakák, úgy egy idő után a rajtunk basáskodó altisztjeinktől, meg a tizedeseinktől már mi is jobban féltünk, mint a távoli, megfogatatlan, megnevezhetetlen ellenségtől, ezért akárkire rámutattak, vakon indulunk ellenük a pergőtűzbe, csak a Zlaja nevű törzsőrmester büdös nyála ne fröcsköljön szemközt, míg az arcunkba nyomulva leüvölti a kopasz fejünket. 

És mentünk is birka módra, ahogy mentek a tömeghadseregek is évszázadokon át az emberi vágóhidakra. Ez volt a cél. Ember volt bőven. Csak harci-, meg erőnléti minőség, rendes fölszereltség és legfőképpen motiváció nem volt. Ahogy most sincs, és nem is lesz egyik történelemkönyvből előugró képzelt ellenségünkkel szemben sem. 

(Folytatása következik!)     

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

A POLGÁRKERTI GIZGAZ

Patkolás

Rövid videót néztem egy förtelmesen okos szociológus nőtől. Új, tudományos igényű felmérését ismertette. A kutatásának a lényege, hogy a magyarság csak mintegy 5%-a tekinthető polgárnak. Ők azon kevesek, akik felelősen, érzékenyen és szolidárisan tudnak gondolkodni. Továbbá lappang egy 20%-nyi tartalék a társadalomban. Nekik talán esélyük lehet a polgárosodásra - fuvolázta a kutató asszonyság -  ha szerencsések, vagy nagyon megpedálozzák a dolgot. A többiek? Csak a szokásos: Mucsa, Mordor, Magyar Ugar. Ennyi a tanulmány tanulsága. Ki-ki mérlegelhet.

Sosem tartottam magamat polgárnak. 

Először azért, mert a derék Márai zsinórmércéje szerint sem vagyok az. Utána meg azért, mert ódzkodok még az ilyen, csak terpeszben, fölülről körbe spriccelt, nehezen definiálható közösségekbe is betagozódni. Nem megbántva azokat, akik érdemesek rá, Woody Allentől kölcsönözve, „nem szeretnék olyan klubba tartozni, amelyik elfogad tagnak”. Épp emiatt vigyázok, semmiféle művészi, (ál-)értelmiségi kultúrkör ne tartson számon. Amikor erőlködnek, kategorizálnának, mindig mondom, hagyjanak békén, hisz se művész, se éttermiségi nem vagyok. Öregapám még sintér volt. Ha nagyon muszáj, balról vett nejlonparasztnak még csak-csak megfelelek, hisz kacskaringós sorsom révén a múltamban, meg remélem a jövőmben is hangsúlyos szerepet kap a tanya és a lovazás. De ez sem igaz így, tisztán, mert akkor hová tegyem a Kotori-öböl béli énemet, ami meg inkább Montenegró és tenger. Jobb tehát sehol se lenni.

Aki ismer, tudja, elég régóta Márai Sándor életművét tekintem etalonnak. Könnyű lenne most idecitálni, nem is teszem. Aki kíváncsi rá, olvassa el az Egy polgár vallomásai-t, vagy üsse fel bármelyik naplóját, ott lesz a pontos válasz, mit gondol a szerző a XX. századról és általában a polgári eszményről.

Nyilván, az előbb emlegetett írónk polgári ethosza mára még inkább fölfeslett, devalválódott. Nem is lehet ráhúzni a múlt évszázad kívánalmait a mostani, fölgyorsult, globalizált korunkra. Mindazonáltal akad azért jó néhány metszéspont, ahol a régi, fatengős világ értékrendje számonkérhető, pontosabban elvárható mindenkitől, aki önmagát polgárnak minősíti.

Szándékos ez a mondatvégi, utolsó kifejezés: meghallgatva a tudományos hölgy tudományos szociológusi magyarázatát, fölhorgadt bennem az ellenkezés, ami mindig rám tör, valahányszor pusztán egy leszűkült, anyagelvű megközelítésen körösztül próbálnak emberi és társadalmi jelenségeket értelmezni. Pedig az élet, az ember egyénisége, a társadalmi közösség szerepe, működése sokkal összetettebb attól, hogy csak a materialista álláspont szemüvegén át nézzük. 

Jó. Nem várom el, hogy egy szociológus Főnéni megbarátkozzék az Isten, a transzcendencia, az ember szabad szellemének a gondolatával. Én mégis azt gyanítom, tapasztalom folyton, hogy a világ összetettebb, semmint azt egyes társadalomkutatók képzelik. 

Szerintem a polgár egyáltalán nem anyagiak függvényében mérhető, de még az iskolázottságnak sincs köze hozzá.

Polgárnak lenni az egy vállalt magatartás. 

Minőségi értékalapú döntés. Minősülés. Ilyen egyszerű.

Lehet valakinek budai villája, ahol már százhúsz éve is zongoráztak, és a jegyző dédapa könyvtára most is ott van a faragott tölgyfa polcokon, a garázsban pedig két autó áll, meg úgy, általában az az első benyomásunk, hogy tisztes jómód lengi be a családot: akkor sem biztos, hogy egy polgárról beszélünk.

Az én szememben az a polgár, aki könyveket vesz és el is olvassa azokat. Olykor filmeket néz, olykor színházba jár, van hobbija, ne adj’Isten sportol is. Amikor módja van rá, elutazik. Nem föltétlen külföldi, egzotikus utakra, hanem szereti Magyarország ismeretlen részeit is bejárni, ahogy a polgár meglátogatta már a Kárpát-medence más tájait is. A polgár véletlenül sem nevezi Hurbanovónak Ógyallát, Noviszádnak Újvidéket. A polgár már ült a Holnaposok szoborcsoportjánál Nagyváradon és fejből tud egy Ady verset idézni. Mikor Erdélyben járt, természetesnek vette, hogy tucatszám akadtak falvak, települések, ahol csak magyar szó hallatszott.

A polgár tisztában van a diktatúra mibenlétével.

Az enciklopédikus tudását igyekszik naponta gyarapítani. Legalább egy idegen nyelven elboldogul. Magyarul választékosan beszél, szinte sosem káromkodik. Hetente egyszer templomba megy. Munkahelyén tisztességgel helytáll, a többiek számíthatnak rá. Segít, ahol tud. Ahol nem, ott arra vigyáz, kárt ne okozzon. Nem kérkedik a pénzével, a szerelmi ügyeivel, a magán- és közéleti sikereivel, de a polgárhoz mindenki szívesen fordul a problémáival, mert bizonyítottan jószándékú, türelmes és meghallgat másokat. A polgár sosem volt irigy.

Egy polgár sosem lenéző, nincs benne gőg sem önzőség. A polgár – lehetőségeihez mérten – szokott adakozni. Konkrét elképzelése van a jövőt illetően, a terveit módszeresen építgeti és azokat igyekszik is megvalósítani, ugyanis a polgár egyik legszembetűnőbb erénye az állhatatosság.

Ez teszi polgárrá, az állhatatosság: a meg nem alkuvó ragaszkodása olyan értékekhez, amivel szemben minden szociológiai tudományos elmélet tehetetlen.