 |
| Illusztrációm |
Tudom, meghökkentő lesz, amit állítok, és pont én, a megrögzött antikommunista írom mindezt, de készséggel vállalom, hogy bizonyos szempontból Jugoszláviában a Titoi egypárti struktúrában, de még a magyarországi Kádári szocializmusban is kiterjedtebb alapokon nyugodott a szólásszabadság, mint ami a mostani, demokratikusnak mondott rendszerben, az úgynevezett szabad társadalomban megilleti az embereket.
A hajdani kommunista narratívától eltérő politikai véleményeket nyilvánvalóan akkor sem lehetett hangoztatni, de legalább nem volt kötelező hülyének lenni.
Már ez is valami.
Ugyanis ma, a nyugatos és európai társadalmakban sajnos nemhogy erősen ajánlott szemellenzősen idiótának lenni, mi több, egyenesen az a mérce, az az elvárás, ki mennyire tud belesimulni a mainstream ideológia langymelegébe.
A siker fokmérője lett a megalkuvás.
Akinek szeme van, látja mi megy: a tisztességtelenség meg a kártékonyság tort ül a haladónak aposztrofált sajtóval, a vágyvezérelt politikummal, és az általuk kitartott közéleti megmondókkal karöltve.
Mindeközben sehol sincs a józan mérlegelés, a belátás képessége. Épp így nem találni más, hasznos fogalmakat sem: nincs őszinte bocsánatkérés, így nincs se irgalom, se valódi vezeklés. Nincs igen vagy nem, csak maszatoló, egyrészt-másrészt zavarodott elmélkedés.
Igen, ez zajlik ma Magyarországon, meg a közép-európai régió országaiban.
Ide jutottunk.
A magyar társadalom az idei év áprilisában megkapta, amit megérdemelt.
A lumpenproli tömeg éljenzi a lincselést.
Csaknem ott tartunk, hogy a tengernyi hazugsággal regnáló miniszterelnök az imperialista Moszkva legyőzése után már azt lesz kénytelen ígérni az ELTE karának, hogy a Lenin szobrot is visszaállítják a Dózsa György útra. A magyar posztkommunista elit nem bírta elviselni, hogy a Fidesz-kormányok alatt szuverenista, nemzeti irányítás mellett képtelenség az internacionalizmust megvalósítani, hogy Magyarországon nem lett újkommunizmus. Emiatt a durcás értelmiségiek elvonultak Berlinbe, a nyugati országokba, ahol mindez az elmebaj már meghonosodott.
Onnét visszapöntyögve kárhoztatták a mucsai észjárást, és ott tettek keresztbe a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak.
Ők most örülnek, de valahogy nem tapasztalom a fene nagy hazaköltözési hajlandóságukat, és ez megnyugtató, jó hír.
További jó hírem, hogy a homogenizált média viszonyok, a szégyenletes, de divattá vált opportunizmus, az alpáritól is méltatlanabb szintre süllyedt közbeszéd mellett van, és mindig meg is fog maradni egy erős, többmilliós bázis, amely sziklaszilárdan őrzi az értékrendjét.
Nem általánosítva, és nem szembe fordítva falun élőt és városlakót, diszkréten, erős általánosítással csak annyit jegyeznék meg, hogy bár minden réteg, életforma kitermeli magából az aljadékot, a mocskot, a semmirekellőt, de számarányosan a vidék kisebb településein mintha kevesebb lenne a destruktív szemléletű, mentálisan kismillió módon terhelt választópolgár. Hogy ennek mi az oka, az most egy messzire vezető okfejtést kívánna. Röviden, annyi: hála Istennek, a valósághoz ragaszkodó ítélő képesség sokkal nehezebben hagyja cserben a kisközösségekben élőket, mint a nagyobb, tömegesebb, arctalanabb létformákban fuldoklókat.
Viszont a mindent leuraló ideológiai, hatalmi gépezetnek a józan ésszel élő egyének még ebben a megfogyatkozott, kisebbségi formában is potenciális veszélyt jelentenek. Ahol lehet, gáncsolják is őket.
Az adott szabadelvű körökbe nem illőt, az egyéni nézeteket megvallót, az igazi autonóm gondolkodó embert pillanatok alatt kizárják a diskurzusból.
Így váltak belterjessé a művészeti ágak, a társadalomtudományok, a ferde tanokat oktató egyetemi karok, az általuk utánpótlásként kiontott úgynevezett „értelmiség” ordító részével együtt. Az az igazán bizarr, hogy a rengeteg muciológus, büfé szakos, bukfencből diplomázott, vagy ripacsképzőn átesett fölösleges és ártalmas elem mellett a politikai aktivizmus vírusa megfertőzte az amúgy egzakt, száraz tényekkel operáló természettudományos világot is.
Így lett a kétszer kettőből mostanra időnként öt. Így szökkentek szárba a fizikai törvényszerűségre fittyet hányó elméletek. Így lett a biológiai két nemből, a férfiból és nőből kisezer aberrált változat.
A politikai korrektség agyréme, a vadliberális véleményterror, vagy tőlünk nyugatabbra az eltörléskultúra olyan és akkora nyomás alatt tartja a nyilvánosságot, hogy ott már rendszer szintű elfojtásról, nyíltan kimondva zsarnokságról beszélhetünk. Ez utóbbi istencsapást finomabb szóhasználattal „cancel culture-ként” emlegetik, és mivel az emberiség zöme önként, dalolva feladta korábbi, természetes, valóságos létét és helyette fölköltözött mindenféle virtuális platformokra, ezek a giga hálózati rendszerek tesznek is róla, hogy az általuk kedvelt szirénhangok bömböltetése mellett a nekik nem tetsző véleményeket elhallgattassák.
Nem fog sikerülni.
Nem hallgatunk és nem hódolunk be nekik. Egy fél országnyi magyar az eszénél maradt, tanult a múlt hibáiból.
A másik fele eztán fog.
