VADPAJTÁSOK

 

- Bede Zsolt védelmében -

Míg írom ezeket a sorokat, szombat délben a magyarországi jobboldali online média legrenitensebb felülete eltűnt az internetes kínálatból.

Velem együtt hiába keresed nyájas olvasó a Vadhajtások portált: nincs!
Köddé vált.

„Error 503 Backend fetch failed” – imígyen világlik a hullasápadt ekrán.

Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna ekkora kiesés a híroldalnál. Az időnkénti, kényszerű vagy kényszerített technikai leállásokat, a kívülről indított számos támadást mindig nagyon gyorsan és hatékonyan sikerült visszaverniük. Ebben edződtek. Agyafúrtak, verhetetlenek.
A szombati elnémulásuk sok kérdést felvet. Úgy tudni, technikai problémák miatt „szünetel az adás”. Lehet, ez így van, tényleg. Máshol is előfordul üzemzavar.
Mindenesetre az időzítés felvet bizonyos aggályokat. Pont most?
Elég régi gyártmány vagyok. Én már láttam éjszakai baktert nappal meghalni. A hideg levest is megfújom.  

A Vadhajtások szerkesztői a mindent leuraló mainstream média Sargasso-tengerének mocsári hajósai. Évek óta próbálják elhallgattatni őket.

Ezúttal nagyobb lehet a baj.

És nem a Vadhajtások weboldalánál.
Hanem nálunk, Magyarországon.

Ugyanis ha egy jogállamban előfordulhat az, ami a minap valóságosan megtörtént, hogy a magyarországi hatóságok a saját lakásában rárontanak egy független híroldalnak a főszerkesztőjére, kora reggel rajtaütésszerűen lerohanják az otthonát, a gyereke szeme láttára lefoglalhatnak minden technikai eszközt, mi több a zsurnaliszta kisfiát az egyenruhás szervek tevőlegesen vegzálhatják, és elorozzák a gyerek privát telefonját is, akkor az már régen nem pusztán Bede Zsolt magánügye, hanem közügy.

Mindannyiunk ügye, mert az a rendszerváltás utáni magyar demokrácia szégyene!

Elsősorban és mindenekelőtt szégyene a frissen megválasztott tiszás kormánynak, élükön a saját magába szerelmes magyar Caligulával, aki képtelen elviselni a legelemibb kritikát, s míg ő önnönmaga minősíthetetlen stílusban mocskolhat évek óta akárkit, a személyét érintő bírálatokat már nem tűri.
Igazi kommunista-náci tempó! Brávó 3 és félmillió magyar honfitársunk: erre a gátlástalan komprádorra szavaztatok, meg a sleppjére, ami jobbára a Fideszből kiebrudalt, csereszabatos karrieristák gyülekezete csupán.

Most nekik áll a zászló. A főnökük pedig kapva-kap minden alkalmon, hogy a régi sérelmeiért revánsot vegyen egy neki nem tetsző újságírón, politikai ellenfélen, közéleti emberen, vagyis bárkin, aki nem a tiszás kottából énekel, ellenvéleménye van Peter Magyarral szemben, lett légyen szó köztársasági elnökről, vagy válaszra váró riporterről.

A magukat „függetlennek” meg „objektívnek” és „sajtónak” (FOS) vélelmezők közül pedig lámpással sem lehet találni olyan karakán újságírót, aki legalább annyit mondana Bede Zsolt nyomorgatásra, hogy ejnye, azért itt meg kéne állni, mert mindennek van határa!

Ilyen nincs. Megszoktuk tőlük, sajnos. Ez a balliberális oldal igazi arca.

Meg a magyar rendőrségé, a Peter Magyar féle hatalomé, és a jelenlegi magyar demokratikus véleménynyilvánításé is.

Félreértés ne legyen: én nem azt a nyolcfős rendőri brigádot kárhoztatom, akik kvázi egy fél évvel ezelőtti feljelentés, egy polgári peres ügy miatt, számos jogszabályt áthágva, a legelemibb emberi és rendőri normákat sutba dobva intézkedtek úgy, ahogy. Dehogy! Az ő ténykedésük csak látlelet. Éppenséggel szomorú és dühítő látlelet, de felfoghatjuk viccesen is: ugyanezen szervek kollégái péntek este olyan hatékonyan és szakszerűen imádkozták le a körúti villamos tetejére mászó fickót, hogy miattuk Budapest belvárosa négy (4!) órára lebénult. Taps! Brávó!

Ellenben kárhoztatok mindent és mindenkit, aki ennek a kurzusnak, a Magyarországot padlóra fektető dilettáns és kártékony kormánynak bármilyen módon asszisztál. Időben szóltunk.

Ma egy Bede Zsolt van. Holnap már több lesz.
Egy idő után pedig – ha hagyjuk – bárki Bede Zsolt sorsára juthat.   

MAGYAR CALIGULA

Magyar Caligula

Nincs nagy média cég mögöttem, csak blogolok régóta, több mint 17 éve.
Az oldalamra feltöltött anyagaimat a Facebook megosztásokkal népszerűsítem. Van rálátásom a múltbéli, és a jelenlegi forgalmamra, a nézettségemre, és amit tapasztalok, attól még Teréz anyának is ökölbe szorulna a keze. A Facebook-profilom tavaly november óta – akkor kezdtem intenzívebben foglalkozni politikai tartalmakkal – gyakorlatilag a tizedére lett visszacsavarva. A korábbi lájkok, a megtekintések töredéke – ha bejön. És nem, nem én írok rosszabbul, vagy másként, hanem egész egyszerűen a tartalmaim nem illeszkednek a mainstream krédójához: ott ütöm az iszapos szektát, ahol érem. Természetesen óvatos vagyok, minden közösségi portálok által követelt törvényt betartok: se trágárság, se szélsőségesség! Semmi okot nem adok a korlátozásra, és mégis!

Indoklás persze nincs. Na, ez a diktatúra. Orwell megmondta. De ilyen gazemberségre még ő sem számított. A Tisza nevét bitorló kompánia nem véletlenül egy Facebook-kreálmány.

A globális platformokkal szemben az országot illetően szándékosan nem írok diktatúrát, mert nem lenne igaz Magyarországra nézve: itt 1990 óta sosem volt diktatúra.

Erősebb és gyengébb kormányok váltották egymást, tény, de a demokrácia csorbítatlan maradt, jelentsen ez bármit, mármint a demokrácia mai értelemben való felfogása.
Ami tehát most történik, azt a legrövidebben úgy tudnám összefoglalni, hogy egy olyan autoriter, de világos önképű, célorientált kormányt, amely tevőlegesen segítette a nemzetet lecserélt az istenadta nép egy olyan autoriter, zavaros identitású, elhallgatott tervekkel induló kormányra, amely mindez idáig csak ígérgetni tudott a nemzetnek. Magyarán: a magyarság a neki hasznot adó, már kiismert kormányt lecserélte egy sokismeretlenes, eleve gyanús hátterű, demagóg ígéreteket harsogó kormányra. Ha ez nem lenne elég, az új kabinet élén egy nettó pszichopata parancsolgat.

Látjuk hogyan, és akárhogy próbálják tagadni, már az is kiviláglott, mi a valódi szándékuk az ország feletti hatalmukkal.

Írtam valahol, a tiszás kormányzás jelenleg egy újabb Trianonnal felérő tragédia felé lavírozza a nemzetet. Egyesek a friss miniszterelnökben az elhülyült római császár mai karakterét látják.

A diagnózist illetően nem vitatkoznék velük, hisz adott a párhuzam.

De Néró legalább értett valamihez. Szerette a művészetet, maga is írt – állítólag nem kirívóan jó, de középszerű – verseket. Szóval, volt benne valami plusz, ami viszont Caligulából hiányzott. Nekünk sajnos még csak nem is Néró, hanem egy másik, veszélyesebb tébolyult jutott: a magyar Caligula. Olyan, aki fűvel-fával izél, aki az ellenfelei teteméből akar lakmározni (képletesen, mert mégiscsak 2026-ot írunk), akinek a fürdőszobatükréből minden reggel csak egy sliccét púposra tömködő, örökké partvonalra parancsolt, meghunyászkodó focistafeleség tekint vissza önmagára. Épp ennek kompenzálására kaparja a hatalmat, mindenáron, hogy a politikai példaképei hulláin, a hajdani főnökein pipiskedve majd nagyobbnak látszik.

Most a bomlott agyú niemand országol. És a római Caligulával szemben a Nemzet Poloskája nem csak a korábban őt elutasító, megalázandó nőket akarja egy csődörrel megszégyeníteni. Hanem ez a perverz sértődött senki akarja az egész Magyarországot gerincre vágva folyamatosan megerőszakolni.

Ellen-Tusványos, ’26.

Örülök, hogy a rémhírekkel ellentétben az idei Tusványost is rendben megtartják.

Többször jártam az Olt melletti fesztiválon, szép emlékeim vannak róla. Viszont engem most jobban érdekel az "ellen-Tusványos", ami emez után egy héttel kezdődik. Nem, nem a tartalma vonz, hanem azt akarom megnézni, kik vesznek majd részt rajta. Hány Gerendás Pétert, hány Pa-Dö-Dö-t, hány Majkát sikerül a Puzsér-szintű influenszerek és a Duma Színház szutykai mellé verbuválni. Ott majd (megint) elválik a szar a májtól. Az összes ott föllépő, szerepet vállaló "művésznek", közéleti pojácának jól meg kell jegyezni a nevét, hogy a jövőben, ha egyszer visszaáll a normalitás hatalma, majd tudjunk vörös vonalat húzni előttük: eddig, és ne tovább! Hogy soha többé ne kövessük el azt a hibát, hogy akárkit bemondásra befogadunk és eltartunk. Gyanítom, a székelyeink ettől sarkosabban is meg fogják határozni, ki a hazafi, és ki a hazaáruló.

SACI

In memoriam Aleksandar Beronja (1955-2026)

Álmomban sem hittem volna, hogy a június ilyen nekibúsultan köszön rám, hogy lélekben ismét számot kell vessek.

Úgy szólítottuk, Elnök úr! Járt neki.

Abban a korban nyomult velünk, amikor szemben sekélyes jelenvalónkkal, még nehezebben apadtak el a barátságok, amikor az ország, ahová születtünk, sokadszorra megint a bajok hínárjába gabalyodott, mi meg kellően fiatalok voltunk, meg kelően naivak ahhoz, hogy elhiggyük, nem számítanak az elénk állított közéleti akadályok csapdái, segíteni tudjuk a változásokat. Arra esküdtünk föl, hogy mi majd megjobbítjuk, tisztára mossuk a világot. Így, közösen, egy társaságban tapogatóztunk előre, kerestük az életünk értelme irányába vivő ösvényt.

Ez a szándékunk egyaránt megvolt a szervezetünk közgyűlésein, a különféle programjaink során, és megmaradt a programokat megelőző, majd az azokat követő kocsmázások alatt is mindvégig.

Merthogy sokat kocsmáztunk, hála Istennek! Daliás idők voltak, szépreményű februári meg októberi ifjakkal, hajnalig nyúló éjszakákkal és tengernyi itallal.

Nem vettünk komolyan semmit, magunkat sem. Éppen emiatt két kézzel szórtuk a titulusokat, fügét mutatva a konvencióknak. A hierarchia szabályait megcsúfoltuk, és kiröhögtük azokat, akik számunkra kicsinyes és érthetetlen buzgalomból tepertek valami társadalmi rangfokozattal járó elismertségért. Mint a Pál utcai fiúk hadseregében, nálunk is csupa-csupa elnök, titkár, főtiszt és alelnök munkált, így lett a Saciból a Rákóczi Szövetség Délszláv Tagozatának a vezetője, ami, ha nem is egy ordító oximoron, de legalábbis erős iróniába csomagolt paradox helyzet. Mégis, a rá ruházott „csín” ebben a formában pompásan illett a Sacihoz, aki volt olyan bölcsen belátó, hogy a játék végett fölvállalta a tisztségét, és azt méltó módon és hitelesen alakította. Elvégre a barátság és a hazaszeretet nem funkciótól függő feladat, hanem emberi minőség kérdése. A Saci pedig jó ember volt.

Ahogy minden szerepét, ezt is hibátlanul játszotta. Volt a lényének vonzereje. Tudott hallgatni: elsőre ez jut eszembe róla. Beszédes csöndben ültünk, vártuk a véleményét. Dörmögve, halkan beszélt, de mikor megszólalt annak súlya lett. Mindegy volt, átkarol valakit, vagy csak egy kilincset fog meg: akárki észrevette, épp egy talpig férfiembert lát.

Ez a ma már ritkaság számba menő, nem tanítható férfiúi sárm lengte be a hétköznapokon, meg a díszesebb alkalmakkor is.

A Saci szerette a nőket, és mivel a nők hálás teremtmények, ezt a természetes vonzalmát úgy hálálták meg a Sacinak, hogy viszontszerették érte.

Sokat nevettünk. Mesélte, egyszer Budapesten járva három cigány lotyóval támadt konfliktusa, akik – jó szimattal felismerve a nagyvárosban eltévedt idegent – közrefogták, és míg ketten elterelték a figyelmét, a harmadik ki akarta zsebelni, de a Saci vasmarka ráfonódott a tolvaj kezére. A hórihorgas, bajszos fazon szorításából nem volt hova menekülni. A három „grácia” ijedt szemmel várta az inzultust, mire a Saci a maga szelíd, reszelt hangján csak annyit mondott nekik, béketűrően, szánalommal: „Mégis, miért csináljátok ezt velem? Hát ahonnét én jövök, ott ti vagytok a királyok, szeretünk benneteket.” Azzal elengedte a hüledező tolvaj népséget, akik tán azóta is töprengenek rajta, hol lehet a világnak az a boldog csücske, ahol a cigányokat királyokként tisztelik. Sosem értenék meg, hogy a Saci az Ajtayakra, a Lukácsra, a Bebére, meg a többiekre gondolt, akik valójában kiérdemelték a szeretetünket.

Ha majd az emlékezetemben, vagy álmaimban az ismerős alakja rám fog köszönni, a Sacit a narancssárga szpacsekjában ringva fogom látni, ahogy az öreg, ötven-hatvanszor regisztrált batár hörögve húzza magát a kanizsai aszfalton, kerülgetik a fölpörsent betonfoltokat, és a vén Citroen karosszériája ugyanolyan nyugodt dinamikával leng majd le és föl, mint amilyen puhán a nászágy szokott hullámzón mozogni a boldog éjszakákon.

Hiányozni fog. Még találkozunk. Isten veled Elnök úr!

MAGYAR JÚDÁSCSÓK

 

Bár az erdő zsugorodott,
de a fák a fejszére szavaztak,
mert annak a nyele fából volt,
és azt hitték, hogy közülük való.
(török mondás)

 

Eljutottunk addig a pontig, hogy most már II. Rákóczi Ferencet is odazötyögtetik a mai kor hedonista ficsúrjai mellé. 

Cikk született az ifjúkori bűneit megvalló néhai Nagyságos Fejedelemről, aki száműzetésében megírt visszaemlékezéseiben nem átallotta fölfedni és megbánni fiatalkori tévelygéseit. 

A cikk szerzője kimazsolázta a háromszáz évvel ezelőtti szövegből a szaftosabbnak gondolt részeket, és most azzal házal. Ismerős a szándék. Mindig ezt csinálják. A szentből profánt, az igazságból hazugságot gyártanak, a világost sötétre maszatolják.

Mint egykori civil szervezetünk névadójával, eszmei vezérünkkel, Rákóczit illetően részrehajló vagyok. Nyugodt szívvel vagyok elfogult iránta.

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelem legtisztább ikonja. Pont. Ez tény.

Emelje föl a kezét, akit suhanc korában nem a farka irányított! Kevesen lesznek, pedig minden egészséges ösztönű férfinak át kellett esnie ezen az időszakon. Nekem is, neked is. Kufircolni, bármi áron. Jó esetben megérett az eszünk, és szerelmesek lettünk egy nőbe, akinek hűséget is fogadtunk, majd családot alapítottunk, ami még szorosabbá fűzte a kapcsolatot, és már nem csak érzelmileg, hanem a közös kötelezettségből adódóan is méltók akartunk maradni a vállalásainkhoz. Mondom, jó esetben, mert balszerencséjükre sokaknak nem sikerült fölnőniük ehhez a feladathoz, és maradtak csapodár szoknyabolondok: bármi áron - még a családjuk rovására is. Szomorú, de ezek is tények. Most az emelje föl a kezét, aki úgy az ifjúkori, mint a későbbi bűneivel őszintén számot vetett! Még kevesebben lesznek, mert önigazolásban, ürügyekben, kifogásokban verhetetlen az emberi természet, mindig megvan a magyarázat mindenre. Hát ezért is volt tiszteletre méltó a magánember Rákóczi is!

De ma azt látom, hogy a Nagyságos Fejedelem gyarlóságát ártatlan pofával tárja elénk a cikk írója, aki pont úgy csinál, mint a kuplerájba betévedő pap: álságos módon, szemét lesütve áldást igyekszik osztogatni, miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a mai napon egy Magyarországnak nevezett nyilvános közegben van velünk együtt, ahol nem az az elvárandó, nem ez a tisztesség parancsa, nem az a bátorság, hogy arra mutogasson rá évszázadokra visszamenően, egy hősünknek miként feslett föl az erkölcse, hanem időben és térben közelebb lépve a valósághoz azt a keserű igazságot kéne észrevenni és ordítani teli torokból, hogy egy gátlástalan komprádorral az élen épp most gyaláznak meg mindent, ami valaha is szentnek és nagyszerűnek számított.

Az újsütetű miniszterelnöknek is tételesen föl lehetne róni minden morális kisiklását. Elég, ha csak a pénteki, Brüsszelben megejtett árulását szóvá tesszük.

Vajon mit ígért a milliárdokért cserébe?

Megmondom én. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Hegedűs hadnagy: az egri vár kulcsát, azaz Magyarország „függetlenségéért” cserébe a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, „átlátható demokratikus” országlást, és egy „pici szuverenitást”.

 Nix bilincs, nix börtön, nix belterjes tőzsdézés, telefon a Donauba kriminal! Ja vohl, Frau Ursula! Ja vohl Herr Weber!

Peter Magyar pont azt ígérte, amit Kádár János, Szálasi Ferenc is ígért, az ő rendszerük túlélése érdekében: a feltétel nélküli behódolást. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Károlyi Mihály ígért a nemzetnek.

Peter Magyar a XXI. századi Orseolo Péter: a német előtt a koronájáért cserébe inkább lemond a szabad Magyarországról.

Nem dicsőség, de nagy ívű a történelmi parabola: mostanra a hazaáruló nyúlszájú gróftól eljutottunk a hazaáruló kapibara pofájú pszichopata kéjencig.

A döntésed Te vagy, Magyarország! Ezt szavaztátok meg. Ezt kaptátok. Szegény hazám!     

AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.