 |
| A tiszás Romulusz "berántaná" a magyar fiúkat. Zsírja már van hozzá. |
A kis-magyarországi nagy kampányban egy pöttyet háttérbe szorult a Tisza Párt hajmeresztő ötlete a kötelező sorkatonaság visszaállításáról.Előbb a szekta szúnyogcsődöre gondoskodott róla, hogy a részletgazdagon intim kufircolós-drogos kilengései miatt legyen botrány, aztán meg a perzsák tolták túl a homoksiklót, és azóta a Közel-Keleten drónos eső hullik. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a legbeválalósabb kurvák is menekülnek Dubajból.
Mindazonáltal tartom magamat az ígéretemhez: a történelmi, hadtörténeti eszmefuttatásomnak a végére fogok járni.
(A megelőző 1., 2., 3., részt a vonatkozó számra kattintva olvashatják. Nem foglalkoztat, hogy valakik épp egy eljövendő világháborúnak csiholják a tüzet, mert ha a gyúanyagnak szánt planétánk majd berobban, aligha fog bárkit érdekelni, mit irkáltam.)
Ott hagytam el, hogy mikor Zentánál a Tiszába fulladt török sereg utolsó pitykegombjára már méteres iszap ülepedett, és a derék J. S. Bach is végleg abbahagyta az orgonálást, vagyis a XVIII. század közepére az elsőként megépülő klasszicista paloták dór oszloprendjével együtt felsorakoztak a tömeghadseregek is. Attól az időszaktól datálva az újoncnak verbuvált tanyasi suttyó lábára bakancs, a kezébe puska, a fejére kalap, a hátára meg lőszeres táska került. Az egyenruhás parasztgyerekek százezrei onnét kezdve jobban féltek az őrmesterüktől, mint az ellenségtől. Verdiktre, birka módra ontották vérüket az éppen aktuális uralkodó dicsőségéért.
Ezt a vágóhíd receptet láthattuk történelmi filmeken a hétéves háborútól kezdve Bonaparte Napóleon hódításain át jószerével Nagy-Britannia szudáni fegyveres expedíciójáig. Igen, ilyen értelmetlen húsdaráló volt a mi ’48-as forradalmunk csatamezőin, meg az Egyesült Államokban polgárháborújában is.
A XX. század elején a dél-afrikai búr háború előrevetített egy, a régi doktrínától némileg ember kímélőbb stratégiát, bár a britek által kiötlött innovációba, a Transvaal koncentrációs táboraiba zárt, és ott halálra éheztetett búr nők és gyerekek százezrei ezt másképp gondolhatták.
Annyi tény, lokális fegyveres konfliktusokban történt valami ésszerű elmozdulás a harcoló állomány megóvására. Mégiscsak pénzbe került egy katona kiképzése. Akkoriban (az előbb említett aljas brit találmányt, a koncentrációs táborokat kivéve) a civil lakosságtól alig, vagy semennyi véráldozatot nem követelt egy-egy háború. Igyekszem a lényegre szorítkozni, ezért most csak általánosítok, és eltekintek a civileket ért minden korra jellemző atrocitásoktól, lett légyen szó erőszakos rekvirálásról, kényszermunkáról, vagy a civil nőket ért tömeges nemi erőszaktól. Utóbbiról az a tévképzet, hogy mindig a gonosz megszállók műve volt, de ez nem igaz. Sajnos amióta a világ világ, a támadó és védekező haderő férfi népsége egyaránt visszaél a hatalmával.
Visszakozok, ez a téma messzire sodorna.
Ott hagytam el, hogy a kisebb, regionális csetepatékban már fölbukkantak a gerillaharc elemei, a katonák nem szoros alakzatban, glédában lépdelve, dominó módra dőltek hanyatt egy-egy kartácstűztől.
De a XX. század első évtizedében Európára rúgta az ajtót egy csenevész szerb diák, és a szarajevói merénylettel lángra lobbant az öreg kontinens.
Az I. világháború hajnalán megint milliószám hajtották a géppuskafészkek tűzterébe, meg a harcigázok felhőjébe a lövészárkokból kiugrasztott fiatal férfiakat. Szegény melósokat, a bányák, kikötők proletárjait, meg a nincstelen parasztok ivadékait, akikre pótolható anyagként, járulékos veszteségként tekintett a fölsőbb vezetés. És ezek a névtelen milliók meghaltak egy-egy szögesdróttal fölparcellázott futballpályányi területért, vagy – mint a mi dédapáink – közös katonasírba kerültek valahol az Isonzó völgyében, mert egy gleccserek fölötti kietlen sziklacsúcs fontosabb volt tízezernyi magyar életnél.
Ember volt dögivel. Átütő erejű technika meg még nem.
Míg a katonatemetőkben a fejfák, a vezérkari tisztek mellkasán a kitüntetések sokasodtak.
(Folytatása következik!)
