2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. október 26., kedd

NAPLÓ - 143.


  

Ma kedd van, október utolsó fertálya. Gyorsan leéltem az elmúlt napokat. Szerdán még a tiszai füzesek zúgását hallgattam, hívogatott a kanizsai töltés sétánya, úsztam a folyó hideg vizében, a bácskai égen húzó fekete madarak röptét figyeltem, őszi levelek hullottak vállamra pörögve, okos és oktalan elismeréseket és kritikákat tettem zsebre, miközben voltam tárlatmegnyitón és kocsmában, ölelkeztem nekem kedves emberekkel és elhúzódtam olyanoktól, akiktől viszolygok.

Ültem magán- és szolgálati gépkocsiban, tekertem biciklit. Villamos, trolibusz és vonat zötyögtetett, utóbbi éppen csak olyannyira volt gyors, hogy Monor tájékán már régen a Nyugati pályaudvaron kellett volna lennie. És persze vitt a lábam is. Rengeteget loholtam, futottam, mert besűrűsödtek a dolgaim, amiket gonosz ajándékként kaptam a sorsomtól. Az átok meglepetések, a kötelezettségek nyűgje sarkantyúzott, s míg a hátamon csorgott a verítékem, sokadszorra fogadtam meg, hogy többé sosem leszek, nem akarok a saját életem hőse lenni, másoké meg pláne.

Igen, sétáltam is.

Akadtak ilyen kegyelemmel mért órák: szombaton a Gellért-hegy oldalában régi játszóterek meséjét hallgattam, megbámulhattam a patinás fürdő vitrázsait és elgondolkodva néztem a padló pazar színeit, a geometrikus mintákat, amikből csak itt-ott hiányzott egy-egy kicsiny kocka, hirdetve az idő és az elmúlás rideg parancsát. Láttam gyűrűt, türkiz köveset, a Szent Gellértről nevezett fürdő ornamentikus kerámiáihoz hasonlóan foghíjasat, szemérmesen befelé, meleg tenyérbe fordított hézagút, és ott helyben elhatároztam, pótolni fogom a féldrágakövét. Azon a délutánon a Bartók Béla úton rézsút sütött a napsugár. Balzsamos volt a levegő, és a szemközti járdán titkon megakadt a szemem egy kontyos nőn, akinek a lila kabátját átkarolt a párja. Az utca zsongott, minderről tudomást sem vett. Az eklektikus oromzatok mögött, ezeken a színes falakon belül lakott Tamás, és míg erre gondoltam, valahol legbelül éreztem, hogy a szokott tiszta, erős és vigasz nélküli napjaim a sarkon túl, a Kosztolányi Dezső tér tájékán már integetnek felém. De akkor – mindettől függetlenül – még mertem bátortalan lenni, és nagyon boldog voltam egész nap.

Aztán kénytelen-kelletlen játszottam is, mert játék a művészet is. Írtam, olvastam. Képzeteket pakoltam elalvás előtt egymás mellé, várva a szót, a sejtelemből kicsomagolható valóságos szót, s mentül tovább vártam, annál inkább tudtam, büntetlenül nem úszom meg a mögöttem maradt napoknak sem a fizikai terhét, sem a lélek izgága vidámságát.

Lőn. Vállat vontam, tudomásul vettem. Mi mást tehetnék? A kulcs nincs nálam, én csak a zárat viszem a mellkasomban, ha használnak, mindenféle érzelem híján tudok nyílni és csukódni, már nem nagyon törődök vele. Az ajtó is sokszor becsapva. Egy az Isten, áldassék az akarata, tovább kell szívvel szeretve élni. Az ad értelmet a szombattól hétfőkig ránk testált röpke intervallumoknak, a srégan aranyló októberi napsugaraktól a türkiz gyűrű szépséges tökéletlenségéig. Az idő múlása úgyis könyörtelen, ráadásul Dali óta tudott, torz, meggörbült az ember ideje, órája, mert elfolynak a percek, odalesznek a drága, elfecsérelődő pillanatok, ezért legokosabb, ha emlékezünk az igazságra, és iparkodunk megőrizni, bevésni a lélek legmélyére azokat az emlékképeket, illatot, árnyalatot, gesztust, egy őszinte mosolyt, amiktől az egyedülvalóságban ránk telepszik a megnyugvás csöndje.  Amikor kihunynak a lámpák, vagy csak eloltjuk a lakásban a villanyt. Akkor előfordul, abban a némaságba merülő, töredékes monodrámánkban hátulról meghallani a vastag függöny mögül a suttogó szót: békéd legyen, megérte.


                     Pk

2021. október 18., hétfő

NAPLÓ - 137.

 

Tica, ma reggel

Vasárnap volt, főzni sem főztem, elkullogtam, ahogy szoktam. Lekéstem a hatoslottó befizetését, fél órát csúsztam. Fölöttem ingva, hallgatagon vonultak az októberi felhők. Kézzel csattintott táskákat hordtak az emberek, fontos dokumentumokat meg lim-lomokat cipeltek, ahogy jómagam is, csupa ócska dolgokkal vagyok terhelt. Amikor megüzenték mennyire fölösleges vagyok, és megéreztem, hogy igazából már lennem se muszáj, riadtan ráeszméltem, mennyi minden pusztán levedlett hiábavalóság. Megannyi odafagyott gondolat a szív tájékán. Ilyenkor mi mást tehetni? Kimentem jó későn az Ezredeshez: titkon megáldottam a fejfáját.

A nap leáldozásával a hold és a csillagok néztek utánam este, előbb Budán, a hegyoldal utcácskáin, aztán a koszos pesti oldalon véges végig a sugaruk simította a homlokomat, ahogy az elszenderedő platánfa soron mendegéltem, folyton fölfelé nézve a Damjanich utcában. Láttam is sok csukott ablakot, éppen eleget, sajnos.

Minden zárva volt, csak a kirakatok díszes mellénye világított. A trolibusz kábelein túl ezernyi csillag hunyorgott rám, pompás rajban, füzérben virítottak. Csak merem remélni, hogy tényleg a Fiastyúkot olvastam ki közülük. A Göncöl már nem kihívás, ellenben a Dél-keresztje nagyon is az: a bakancslistámon váltott helye van. Egyszer, csak egyszer láthassam, akárcsak Montanát. Utóbbinál azt se bánnám, ha akadna pár rendes indián, lehetőleg ne varjúk, hanem l’akoták. Énekelnék nekik egy pár Cseh Tamás nótát. Tüzet raknának, körbeülnének. Háttal állnék a holdvilágnak, elvégre az Ezredesem nevelt, nem magának, másoknak. (Az Ezredesem háza már a mennyek országa, ott vidul a többiekkel együtt, miközben ez a földi világ egyre vénül, az ifjúság csillogása megkopik, és immáron csak abban lelni örömet, hogy a hajnali pókháló illegeti magát a szoba sarkában.) Szép is lenne a prérin ébredni.

Itt azért minden másként van.

Mély fekvőhelyemül a lenti heverő szolgál, nyitva az ajtó, résnyire. Nem látogatót várok, ámbár ha Jézus nyitna rám mezítelenül, kékre didergett lábbal és éhesen, menten fölkönyökölnék, befogadnám. Van két puha párnám. Az egyiken reggelente ott a kezem melege, ahogy fogom, ölelem. Álmaim illata van abban, szerte-széjjel szórva a lakásban a múlt foltjai, darabkái, amiktől éjjelente föllobog az egyedülvalóság fénye. Néha fölvirágzik tőle a szív, hogy utána elhervadjon. Ezek mind csupa-csupa fénybe szőtt történetek. Váltogatják egymást, lámpássá válnak a régen megtörténtek, átminősülnek az éteri fényben, a másfajta ragyogásban. Az alvó léleknek nincs se ebédje, se vacsorája, csak ritka öröme és sűrű bánata van. Kinek-kinek a szerencséje méri, mit érdemel. Én ezt.

Körbe van rakva csönddel a szoba. Itt felejtődött a tenger az összes csillogásával: Herceg Novi promenádjával, a macedón kobzos zenével, miközben a fehér falakon a rajzaimról integetnek a sosemvolt városok, amiket úgy hagytam ott minden pirkadatkor, eszméléskor, mint a vándormadár, akinek fészkét rég elvitte a vihar. Imádság sem tartja meg őket, talán csak a lélek tüze. Látomásos órák jönnek esténként. Fekve, csukott szemmel hagyom, hadd sodorjon el a bódulat. Ilyenkor, tudom, megérkeztem. Ha kinyújtom a kezem, a jobbom vége ködbe szokott veszni. Álmaim nagykapujára lakat ha csattan, mint a parázzsal sütött eszméletlen ember, fölülök az ágyon. Másodpercekig szorítom az öklömet, keresem az igét, a bizonyosságot, muszáj szétszálaznom a túloldali világot az innensőtől. Ma a saját kiáltásomra ébredtem. Az ujjam fölfelé mutatott, és kellett pár porozva hulló perc, mígnem észhez tértem. A madár a takarómon ült. Nézett, acélkék szemmel. Őrzött álmomban, alighanem.

2021. október 3., vasárnap

NAPLÓ - 142.

 


Az októberben szokásos esők még valahol a Kárpátok keleti lankáin kopognak, a folyó menti, fakuló, zöld füzesek még sugdolóznak. Még kövér illata van a földnek, és az utak könyökében tegnap, a szombati napon még fölsejlett a holnap ígérete.

Vasárnap van.

Ma a temető patyolattiszta. A kaptatón fölfelé az antik irodalom prófétájának – Devecserynek – a csorba amforájánál balra lépünk, majd oldalazva haladunk át a művész parcellán. A közemberek haptákba vágott keresztjei után elszabadul az emlékezők fantáziája. Honthy Hanna giccses, bádog mementójától csak egy sóhajnyira van a Latabár család bazalt síremléke, ahonnét Hofi márvány oszlopos, koszorús helye is odalátszik. Ez a rézsútos napsugárba mártott őszi vasárnap egy kisebb ünnep. Nem kívül eső jeles dátum, hanem olyan, ami bennem van. Potyogó vadgesztenyés, lassan hulló, tenyérnyi falevelekkel, csikorgó murvával a cipőtalp alatt.

Halk Cseh Tamásos zenés a délelőtt, sok sárga naptallérral a lombok között, amitől a barna nő haja szemérmesen fölfénylik, hogy órákkal később még a megterített asztal túlfeléről is úgy tűnik – a tincsek vége csaknem szőkében játszik. Távolabb cikázik egy lepke. A levegőben ünnepi ének. Kései madarak hangját hozza a hegyből lekerekedő szél, egészen messziről, miközben a Mester sírján egy lobbanással meggyullad a mécses – szeszélyesen, szabálytalanul. A harangja viszont néma marad.

Barna gömbökként pattannak a gesztenyék, gurulnak a betonon. Olyanok, mint a lovagló angyalok a szürkére lapított díványon. Egy Madonna szobor figyeli a sétányt. A bronzból öntött nő szemöldöke akár egy felvont íj húrja, hálás kifejezés ül rajta, a gyalult homlokán mézként ömlik szét az avar visszatükröződő színe. Titkon a rozsda szőnyegbe rúgok. Az illendőség parancsa szerint nem mutatom, hogy jókedvemben talált a verőfény. A magasság felé dobban ilyenkor a szív.

Pedig nem is olyan messze, a kerítésen túl minden ugyanaz. A város bántja a szívet, fájdítja a fejet, megüli a lelket. Vad tulokhordaként nyomul a gépkocsik tömege, egy régi típusú villamos szuszog, csörömpöl a síneken, csápját meregetve a sarkon pedig trolibusz fordul be és tűnik tova a pályaudvar irányába. Hogy nagyobb legyen a zűrzavar, egy mentőautó is idegborzoló sivalkodással viszi a hátán valakinek a tragédiáját, irgalom anyja ne hagyj el. Ezért a hatalmas zajok lüktetése után a csönd kertjébe kiérni: igazi megnyugvás. Lépkedünk.

Korán keltünk, öt előtt ébredt a madár. Alvást színleltem, de vartyogott egyet, ahogy szokta, aztán pedig valami érdes varjú-féle torokhangon kezdett el korrogni. Győztem hallgatni egy ideig, míg végül kiénekelt az ágyból. Kora reggel járta. Akkortájt a napkorong sem ásított, miközben a bodor, hajnali felhők pajzsa eltakarta a pirkadat színeit. Attól féltem, duhaj, vad nevetésbe török ki. Álmomban már megint a nem létező utcában, a kitalált házamban mászkáltam: ott van a Kistemplomnak átall, a Kossuth és az Ady utca között, éppenséggel sehol, mert ott ugyebár utca csak a légből kapott képzeletemben létezik. Izzadt arcomat a tenyerembe zártam, s mászkáltam abban a seholsincs házam szobáiban, le s föl, létrázva meg lépcsőzve, mint egy középkori lovagvárban, riadtan szipogtam a rettenetes gerendákkal összepántolt tetőtérben, ahol még a pókhálók is szaglottak, és az álombéli valóságomban akkora volt a csönd a padlástérben, hogy hallottam az ütőeremben csordogáló vér dobolását.

Rám nézett. A tekintete egy minutumig mintha megpihent volna rajtam, és mindössze annyit mondott:

– Nyugodj meg, érd be ennyivel. Estimától hajnalig lehetsz csak boldog.

Pk

2021. október 1., péntek

EGY TÁRLAT ELÉ

 


Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.

2021. szeptember 27., hétfő

ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 3. rész

               "Minden száműzött legfőbb vágyálma a diadalittas hazatérés."
                                                                                                                                                               Salman Rushdie 

A sorozatom előzményeit, az első és a második részt folytatom.


Míg a kezdő írásban jobbára a helyzetünket elemeztem, a második szegmentumban a közösségünk szemszögéből próbáltam meg vázolni a teendőket. A mostani befejező epizód, a lezárás – ez lesz a legnehezebb.

Úgy szeretnék majd válaszokat megfogalmazni az elvándorlásunk kapcsán fölmerülő kérdésekre, hogy azokat senki máson, csakis magamon kérhetem számon. Jelesül most nem a délvidéki magyar közösségünk különféle csoportjainak, hanem az egyénnek a felelősségéről szólnék. Egyszerűbben fogalmazva a saját dolgaimról, a magamra nézve kötelező vállalásaimról, meg a terveimről írok. És csak bizakodhatok, hogy rajtam kívül még sokan, egyre többen – nem csak Bácskában, Bánátban, hanem Erdélyben, vagy Kárpátalján – ha nem is hajszálpontosan ugyanígy, de hasonlóan képzelik el a jövőjüket: ezen túl pedig az ottani magyarság jövőjének az alakulását.

Szeptember 27-e van. Ma, pontosan 1440 napja élek Budapesten. Nem így akartam. Ezt diktálta a sorsom. Lassan négy éve lesz, hogy gyakorlatilag a nulláról újrázni kényszerültem. A kezdeti évek nem voltak biztatóak: a kárörvendőkkel együtt nagy tételben jómagam is a megmaradásom ellen fogadtam volna. Túléltem. Nem taglalnám olykor hogyan. Megvagyok.

A főállásom mellett magyarországi online és print felületekre is bedolgozom. Lett egy vállalkozásom. Hamarosan egy sétáló utcán fogok portrézni: az lesz az ötödik elfoglaltságom. Októberben odahaza önálló tárlatom szerveződik, 40 festménnyel, kísérő grafikákkal készülök rá. Közben éjjelenként írok: sürget a kiadóm. Február 20-áig le kell adnom a kéziratot. Mindemellett jelenleg két másik könyv illusztrációival is megbíztak. Nem unatkozom...

Tavaly tavasszal, sok lemondás árán végre teljesült az álmom: egy Magyarkanizsa melletti falucskánál megvettem egy tanyát, vadakácos erdőben, két hold földdel. Nagyon elhanyagolt állapota miatt április óta építem. A körülmények arra szorítottak, hogy az országhatárok lezártsága okán sokszor virtuálisan, távolról értekezzek a mesterekkel. De még így is csak örömöm van benne: otthont teremteni jó dolog. Ettől csak a végre valahová tartozás érzése jobb. A hazatalálásé. Mert csak addig létezünk teljes emberi valónkban, amíg van otthonunk, van nemünk, van családunk és van hazánk. Amíg ismerjük azokat, akik körülöttünk élnek. Azokat is, akik nincsenek fontos pozícióban, de életük révén értéket képviselnek. Meg jó, hogy többnyire azokat is ismerjük, akik befolyásolják a sorsunkat, kormányoznak, igazgatnak bennünket. Ha kell, hozzájuk tudunk fordulni. Ha pedig úgy hozza a jövő, hogy a bizalmunkra méltatlanokká lettek, akkor el is küldhetjük őket.

Némi alappal vélem, a haza fogalmát minden elvándorló a lelke mélyéig megsajogja. Ki titkon, ki – mint én – nyilvánosan vállalja, hogy a jelenlegi életforma csupán egy átmeneti állapot. Ideig-óráig kényszerből vállalt szerep: valójában minden idegszállal a hazatérés vágya munkál bennünk. Lesz, aki csupán nyugdíjasként tér majd vissza a szülőföldjére, mindenféle irónia nélkül mondva – meghalni. Mások évtizedek után látják elérkezettnek az időt. Tőlük is előbb szeretnék, sokkal előbb. A saját számításaim szerint még öt évet kell ebben a tempóban dolgoznom, hogy maradéktalanul egyenesbe jöjjek. Ennyi idő elégséges lesz, hogy a gyermekeim taníttatásának emberi, szülői kötelességét teljesíteni tudjam, és a szabaduló kártyámat megválthassam vissza, Bácskába.

Akkortájt majd – ha az Ég megadja – 55 éves leszek. Nem fogok eztán sem kevesebbet dolgozni, csak mást akarok csinálni. A Tisza melletti kis faluban szeretnék majd hasznos lenni. Átvitt értelemben az itteni közösséget akarnám majd építeni, úgy, vagy legalább ahhoz mérhetően, ahogy korábban is csináltam. Egy olyan falucskában fogok élni, ahol nemhogy templom, kocsma, de még egy bolt sincs.

Hogy miért egy ilyen kis település a végcélom? Mert mindig azt vallottam, a hely infrastruktúrája csak másodlagos jelentőséggel bír, ha valaki tenni akarja a dolgát. Az egyéniség viszi a prímet, a személyes sors megélésének minősége adja meg valakinek, vagy az általa végzett munkának az értékét. A délvidéki magyarság sorsa egyébként sem a nagyvárosokban fog eldőlni. (Az összmagyarságé sem.) A jövőnk ebben a fölfordulni készülő, színtelenülő világban csak a kisközösségek révén tudja majd megtartani a nemzetet. 

Újra divatba fog jönni az önkormányzatiság. A falvak, a szállások, a tanyacsoportosulások, a tízezer főnél kisebb települések maradnak a mentsváraink. Vissza fog „régiesülni” a világ. Az fog enni, akinek ápolt veteményeskertje és legalább egy nyúlketrece vagy egy csirkeólja van. Akinek lesz tűzifája és természetes ivóvize. De ezek csak a fizikális megmaradás föltételei. A szellemi túlélés miatt fel fognak értékelődni a személyes ismeretségek. Megint fontossá válnak majd a társadalmi háló legszorosabb csomói: a vérségi kötelékek, a barátságok, az egy utca béliek, a megbízható munkatársak, a szintúgy már bizonyítottan becsületes üzleti partnerek. Ott lesz majd megint értelme élni, ahol még mindenkinek hozzá tartozó arca van. Ahol mindenki mindenkit ismer. 

A múlt század közepe táján Hamvas Béla is arról írt, hogy igazából a modern társadalom diktálta életmodell 10 ezer főt meghaladó életterekben már kiiktatja az embernek, mint individuumnak a szerepét. Az egyén fontosságát elhomályosítja a tömeg, és ezen folyamatok hosszú távon magát az emberiséget is fölszámolják. Előbb a hit rendül meg, aztán az egy nemzethez tartozás válik okafogyottá, és miután a tömegtársadalmakban a család definícióját is pellengérre teszik, bekövetkezik a végjáték: az embernek, mint egyéniségnek lesz a szelleme megsemmisítve. 

Szerintem szükségtelen példákat fölhozni. A virtuális szabadság mostani állapotában az imént vázolt stációknak már mind megvan a rémképük. Valakik azon szorgoskodnak, hogy Isten létét tagadva a férfi-nő minőséget is összemossák, élet- és természetellenes ideológiák pusztítanak: antifasizmusnak leplezett az internacionalizmus, és a szabadság immáron a korlátlanságról, zabolátlanságról és az anarchiáról szól, köze sincs egyiknek a szabad akarat rendjéhez. Így lettek gúny tárgyává az eleddig vita nélkül maradandónak számító emberi értékek. Így nincs közröhej nélkül immáron például hazaszeretet, bátorság, önfeláldozás, szerénység, őszinteség. Sorolhatnám a kiürült fogalmakat, de minek. Mindenki látja, tapasztalja, mi zajlik.

Ahol még lehetséges az újbóli, szerves építkezés, az a falvak, kistérségek közössége. Egy személyes élmény: a dél-lengyelországi Krakkó és a szlovák határ között száz kilométeres út vezet monoton fenyvesek között, tanyák százai mellett. Egyetlen rendezetlen portát vagy szemétkupacot sem látni, ellenben minden épület jól karbantartott, egyedi, a vidékre jellemző arculatú, módfelett csinos és emberléptékű. Szó szerint látszik – van gazdájuk. Ugyanez a helyzet Erdély vagy Magyarország igényesebb régióiban. Árulkodón láttatja: az arrafelé élőknek önmagukkal szemben is vannak elvárásaik. A szorgalmukon túl van önbecsülésük, tehát van öntudatuk is. A rend szemet gyönyörködtető. 

Aztán vessünk egy pillantást például a mi tanyavilágunkra… Próbáljuk meg szégyenérzet, pirulás nélkül számba venni a bevakolatlan, otromba épületek sokaságát, a tarra vágott ligetekben összedőlni hagyott vályog szállásainkat, a betontörmeléket, az autó- és traktorgumi szemétdombokat, a hegynyi trágyarakások, rothadó takarmánydombok között megbúvó tanyának nevezett tákolmányokat: avatatlan szemlélő azt hihetné, ez mind egy-egy ócskavas telep csupán, nem pedig egyébként módos délvidéki parasztgazdák otthona.
Ezt kaptuk örökül, amikor a jugoszlávság eszméje kilúgozta az agyakból a földművelő bácskai-bánáti magyarság identitását. Lebontották a hagyományos délvidéki magyar paraszti társadalmakat. Mégis, erősen hiszem, most sem késő elkezdeni, hogy újból önmagunkra találjunk. 
Olyan könnyen a vér nem válik vízzé.
Hihetetlen mekkora erő és tudás van még mindig a falvak, a tanyák népében.
Egy átlagos délvidéki parasztember még ma sem tekinthető pusztán mezőgazdásznak. Mellette ökológus, biológus, geográfus, hidrológus, etológus, meteorológus, pedológus (nem elírás: talajtanász), ornitológus, erdész, növényvédelmi szakember és állatorvos egyben, kicsit pedig talán farmakológus is. De mindemellett kőműves, ács, fafaragó, bádogos, vízvezeték szerelő, kubikus, mélyépítész. És a sok süketelő diplomás éttermiségivel szemben gyakorlati tapasztalattal bír az egzakt tudományokat illetően: ismeri – mert hozzá igazítja az életét – a logikát, ahogy a maga módján tudja és használja a retorikát, a teológiát, a pszichológiát, a szociológiát és az etikát is.
Csapjuk hozzá plusz gyanánt: pálinkát főzni és borászkodni is tud a magyar paraszt, aki általában előbb fölneveli, aztán levágja és szakszerűen föl is dolgozza, ami neki kell. Mindazon diszciplínákat elvégzi a józan paraszt, amit a papírszagú, nagy arccal pöffeszkedő, kvázi írástudó elitünk öt percig sem tudna alkalmazni megfelelően. Róluk csak annyit: eltarisznyált burek nélkül mind éhen pusztulna úgy Bánát, mint Bácska bármelyik dűlőútja mellett. Az újonnan formálódó délvidéki magyar „értelmiségnek” eztán nem szabad elszakadnia a parasztjainktól.
  Belőlük kell majd legyenek (nem kiválniuk!), ahogy a polgárság is. A polgári réteg 19. és 20. századi definíciója meghaladottá vált. Manapság nem városfüggő fogalom már, hanem inkább magatartásbeli minőség, életszemlélet: ezt a paraszt, a falusi ember is hozhatja. Műveltség, igényesség, hozzáállás, neveltetés és önbizalom kérdése csupán. Ha százezernyire maradunk, vagy attól kevesebbre, akkor is magyar marad ez a vidék. A szülőföld tesz azzá bennünket, és ez a képlet visszafelé is működni fog. 

A Délvidék hagyományos falusi, tanyasi értékrendje új felfedezésre vár. Hatalmas potenciál van benne. Ezt a gazdag, paraszti világot kell megmentenünk. Ha tovább tudjuk menteni, lesz is majd kire hagynunk.

 Pk