Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat.
Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.
Legtöbbször szépirodalmat olvasok.
Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.)
Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.
A döntésem szándékos volt.
Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió?
Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?
Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad?
A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak.
Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében.
„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.
Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően.
Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom.
Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.
A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.
Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.
Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél.
Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.
(folytatása következik)




