200 SZAVAZAT!

 

rajzom

Tudják mennyi 200 szavazat?

Nem túl sok. Országos szinten elenyésző, százalékban sem mérhető.

100 házaspár egy vasárnapi napon elsétál az urnákhoz. Egy közepes nagyságú utca lakóinak azon része, amelyik felelős állampolgárként gondolkodik, veszi a fáradtságot és leadja a voksát. Bokortanyák népe bekocsikázik a közeli településre, és a szavazófülkékig meg sem állnak. Egy fontos fejlesztési kérdés vitája után a panel lakóközösségi gyűlésén a jelenlévő kétszáz érdekeltnek egyszerre lendül föl a keze. Négybusznyi ember.

Sorolhatnám hosszan a példákat, mennyire kevés az a 200 szavazat.

De most lássuk a másik végletet!

200 szavazat rettenetesen sok. Olyannyira sok, hogy sorsfordító is lehet!
Egy nép jövője állhat, vagy veszhet rajta!

Nem véletlen mondom ezt: volt idő, mikor nekünk, magyaroknak is mindössze 200 szavazaton függött a jövőnk.

2002 tavaszára emlékezzünk vissza!

A Fidesz győzelmét várta az egész világ, az ország lakossága, a politikai erők, a közvélemény kutatók, de még a mérvadó hazai és külföldi média szakemberei is. Úgy tűnt, a Fidesznek csak be kell húznia az X-et, sétagalopp, formalitás lesz az országgyűlési választás, hiszen a kormány sikereket ért el, népszerű volt, jól vezette az első Orbán-kabinet az országot.

Tudjuk mi lett a vége.

Még bennem él a döbbenet, mikor nyilvánvalóvá vált, a választási győzelem elúszott.

Azóta sok mindenre fény derült.

2002-ben országos szinten csak 2800 szavazaton (!) múlott a Fidesz újabb győzelme. Papíron ugyan 30 valahány ezer szavazat volt a különbség, de akadt 14 olyan billegő választókerület, ahol a balliberális oldal kevesebb, mint 200 szavazattal előzte meg a Fideszes jelöltet. Ha abban a 14 választókerületben, ahol mindössze 200 körüli különbség állt fenn, akkor és ott megfordítja a Fidesz az eredményt, úgy az addig kormányzó Orbán-kabinet 2002-ben megnyerte volna a választást.

Nincs Medgyessy, nincs a román nemzeti ünnepen pezsgőzés a Kempinsi Hotel dísztermében, nincs kormányzati mézesmadzagos ajánlgatás, nem kerül devizahiteles járom a lakosság nyakára, nincsenek cigánygyilkosságok, nem adják el a reptértől kezdve a feldolgozó iparon át a stratégiai energiaszektorral bezárólag az állami vagyont, nincs őszödi beszéd, se Gyurcsány, se az Astoriánál lovasroham, és nem folyik vér az ’56-os jubileumkor a pesti belváros utcáin, nem adósítják el Magyarországot, és nem lopják szét azt is, ami valamilyen furcsa véletlennek köszönhetően a rendszerváltozás rablóprivatizálásában még megmaradt.

8 elvesztegetett év a nemzetépítésből, két balliberális ciklus volt az ára annak a 14 választókerületben elmaradt 200 szavazatnak.

Amit akkor elszalasztott a magyar nép, a 8 évnyi ámokfutást a Fidesz 16 éve alatt sikerült helyrehozni. Nagy munka volt sínre visszatenni az országot, de meglett.

Most a tét sokkal nagyobb, mint volt 2002-ben.

Nincs hova visszakozni. Ha most is elhagyjuk magunkat és restek leszünk a saját jövőnkért tenni, végleg elveszítjük az esélyünket, és a mögöttünk lépdelőkre testáljuk a káoszt, a bizonytalanságot. Egy normális szülő sem akarhatja ezt a gyerekeinek.

El kell menni szavazni! Mindenkinek!

Sosem tudni, mikor kerülünk bele abba a mindent eldöntő 200-ba!  

RÉGI ELHAJLÓ VAGYOK

Mindenki a helyére kerül - rajzom -

A mi Aranyunk nem az ő aranyuk

"Az előtt a háborúban nem ismertek semmi elvet, 
az erősebb a gyengétől, amit elvehetett, elvett, 
most nem így van, a világot értekezlet igazgatja, 
s az erősebb, ha mi csínyt tett, összeül, s helyben hagyja!" 

(Arany János: Az állami gép) 

Ennek a versnek minden sora több mint másfélszáz év után – ha lehet – még aktuálisabb, mint mikor Arany János megírta. Régi elhajló vagyok, a hajdani jugoszláv föderáció szétesését szó szerint testközelből éltem meg. Azóta van bennem egy lappangó aggály a különféle szövetségekkel szemben, legyen szó bármilyen társulásról. Már egy képzőművész csoport tagsága is feszélyezne, ki is hagytam, ahogy ezután se csapódok sehova. Nem érdekelnek az egyletek, a galerik, a szurkolótáborok. Még baráti köröm sincs, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt a néhány barátnak tekintettett karikába se lehetne rendezni. A többi, igaz barátom pedig meghalt, sajnos. Így, a lompos magányom révén fejlődött bennem az egyedül bóklászó hímfarkas ösztöne. Ma is idegenkedek bármiféle kompániába betagozódni. Mégis be kell vallanom, a magyarországi EU-s csatlakozást annakidején nem elleneztem! Ott kikapcsolódott a vészvillogóm. Reméltem, jobb lesz a magyarságnak. Hiba volt, ma már tudom. 

A jelenlegi brüsszeli mainstream rosszabb, mint az elüszkösödött Szovjetunió, Andropov idején. 

A moszkvai pártközpontban be is következett a földcsuszamlás szerű szétesés. Úgy fest a dolog, hogy ezeket a mostani uniós vezetőket se kell már sokáig szidni.

Partizánok

Egy ismert ukrán újságíró szerint Kijevben egy magyar Majdan előkészítésén dolgoznak. 

Az ukrán kormány fegyvereseket képez ki, hogy aztán Magyarországra küldje, és tüntetéseken vesse be őket, beavatkozva a magyar választásokba, hogy a Tisza Pártot segítsék, akinek vezetője egyre népszerűtlenebb a magyarok körében.

Mivel még egy CIA vagy egy Moszad szintű szervezet sem képes 100 százalékos hatékonysággal kiszűrni az adott országba beszivárgó diverzánsokat, itt most föl van adva a lecke a magyar szakszolgálatoknak. Tartok tőle, nem csak a voksolás napjáig kell 0-24 órában kettőzött éberséggel figyelni, hanem április 12-e után még jó darabig: sejtésem szerint az idő előrehaladtával a jövőbeni hasonló fenyegetés veszélye exponenciálisan nőni fog majd. Az ukrán politikai vezetés az Orbán-kabinetet el akarja takarítani, és mivel lesz zsinórban 5. Fidesz-kormány, így Kijev mozgósítja, aztán meg ide fogja csődíteni az összes terrorizmusra kapható emberét. Ezt csak nemzeti összefogással lehet kivédekezni. De mivel a csalódott tiszások is köztünk lesznek, egyszerre két ellenlábas féllel kell számolnunk: a külföldivel, meg a belföldi segítőivel. Mondom én, hogy gyorsított ütemben kéne a Btk. hazaárulásra vonatkozó paragrafusát az új idők új szeleihez igazítani. Viszont ez már csak tűzoltás lenne, utómunka.

A megelőzés sokkal kifizetődőbb és kézenfekvő.

Én, az abszolút függetlenségpárti egy ideje monomániásan azt hajtogatom, legyen valahol Kelet-Magyarországon amerikai bázis, ahol egy kisebb gépesített lövész dandár állomásozik, de már egy pár száz fős USA kontingens szimbolikus ittlétével is sokkal biztonságosabbnak látnám a jövőnket. Ettől még nem csorbul a magyar szuverenitás. Taszárt is megéltük. 

Viszont most, hogy Ukrajna felől valószínűsíthető beszivárgások lesznek, mi több, fegyveres csoportok támadásai, szabotázsakciók sem kizárhatók, ezért leginkább politikai, kisebb mértékben katonapolitikai, hadászati okokból is indokolt lenne a NATO vezető erejének a demonstratív magyarországi jelenléte. Az oroszokat diplomáciai csöndben meg lehetne nyugtatni: eddig se nagyon szóltak bele, mi van Magyarországon, legföljebb a romániai támaszpontokat sérelmezték. Ötszáz vagy ezer amerikai egyenruhás elég lenne a kedélyek lehűtésére. Kijevben viszont tízszer is meggondolnák, mit lépnek.

A GYILKOSOK SZERETETORSZÁGA

Most, hogy rálőttek egy kopogtatócédulát gyűjtő Fideszes aktivistára, ideje lesz fölemelt hangon szólnunk: ezt már nem vagyunk hajlandóak eltűrni! Nem fogunk nőnapi virágcsokrot kínálni, mikor a politikai ellenfél lőfegyverrel céloz ránk!

Nem engedünk az erőszaknak és nem félünk!

Az aktivistáknak, minden kormánypárti érzelműnek, minden szimpatizánsunknak, de minden jóérzésű magyar embernek is a régi csendőr regulával üzenjük: Előtted a törvény álljon, mögötted is az van! És követeljük a lövöldöző azonnali letartóztatását, elítélését!

Akárhogy dolgoznak rajta, nem engedjük, hogy Magyarországot a Tisza Párt elmeháborodott fanatikusai polgárháborút idéző káoszba taszítsák!

Ha pedig vége lesz a választásoknak és feláll az új, immáron ötödik Fidesz-KDNP kormány, akkor követelni fogjuk tőle, hogy azonnali hatállyal kezdje el a Btk. módosítását, mert amit a Tisza Pártnak nevezett vegyeskórus művel a közösségi térben, az régen kimerítette egyrészt a hazaárulás, másrészt a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásának büntetőjogi kritériumát!

Nem sokat kéne vacakolni: a legvéresebb szájú uszítókat összekapkodni IP-cím, vagy az idiótábbját Facebook-profil alapján, majd példát statuálni, súlyos pénzbüntetést kapjanak, a legjava meg börtönt!

Mintának, hivatkozási alapnak elég lenne a vonatkozó német törvény.

Ott úgyis a miénktől különb a demokrácia.

(Rajzom a Tisza Párt sötétségét illusztrálja.)

TRANSVAAL BÚRJAI - SORKATONASÁG – 4. rész

A tiszás Romulusz "berántaná" a magyar fiúkat. Zsírja már van hozzá. 

A kis-magyarországi nagy kampányban egy pöttyet háttérbe szorult a Tisza Párt hajmeresztő ötlete a kötelező sorkatonaság visszaállításáról.

Előbb a szekta szúnyogcsődöre gondoskodott róla, hogy a részletgazdagon intim kufircolós-drogos kilengései miatt legyen botrány, aztán meg a perzsák tolták túl a homoksiklót, és azóta a Közel-Keleten drónos eső hullik. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a legbeválalósabb kurvák is menekülnek Dubajból.

Mindazonáltal tartom magamat az ígéretemhez: a történelmi, hadtörténeti eszmefuttatásomnak a végére fogok járni. 

(A megelőző 1., 2., 3., részt a vonatkozó számra kattintva olvashatják.

Nem foglalkoztat, hogy valakik épp egy eljövendő világháborúnak csiholják a tüzet, mert ha a gyúanyagnak szánt planétánk majd berobban, aligha fog bárkit érdekelni, mit irkáltam.)     

Ott hagytam el, hogy mikor Zentánál a Tiszába fulladt török sereg utolsó pitykegombjára már méteres iszap ülepedett, és a derék J. S. Bach is végleg abbahagyta az orgonálást, vagyis a XVIII. század közepére az elsőként megépülő klasszicista paloták dór oszloprendjével együtt felsorakoztak a tömeghadseregek is. Attól az időszaktól datálva az újoncnak verbuvált tanyasi suttyó lábára bakancs, a kezébe puska, a fejére kalap, a hátára meg lőszeres táska került. Az egyenruhás parasztgyerekek százezrei onnét kezdve jobban féltek az őrmesterüktől, mint az ellenségtől. Verdiktre, birka módra ontották vérüket az éppen aktuális uralkodó dicsőségéért. 

Ezt a vágóhíd receptet láthattuk történelmi filmeken a hétéves háborútól kezdve Bonaparte Napóleon hódításain át jószerével Nagy-Britannia szudáni fegyveres expedíciójáig. Igen, ilyen értelmetlen húsdaráló volt a mi ’48-as forradalmunk csatamezőin, meg az Egyesült Államokban polgárháborújában is.

A XX. század elején a dél-afrikai búr háború előrevetített egy, a régi doktrínától némileg ember kímélőbb stratégiát, bár a britek által kiötlött innovációba, a Transvaal koncentrációs táboraiba zárt, és ott halálra éheztetett búr nők és gyerekek százezrei ezt másképp gondolhatták. 

Annyi tény, lokális fegyveres konfliktusokban történt valami ésszerű elmozdulás a harcoló állomány megóvására. Mégiscsak pénzbe került egy katona kiképzése. Akkoriban (az előbb említett aljas brit találmányt, a koncentrációs táborokat kivéve) a civil lakosságtól alig, vagy semennyi véráldozatot nem követelt egy-egy háború. Igyekszem a lényegre szorítkozni, ezért most csak általánosítok, és eltekintek a civileket ért minden korra jellemző atrocitásoktól, lett légyen szó erőszakos rekvirálásról, kényszermunkáról, vagy a civil nőket ért tömeges nemi erőszaktól. Utóbbiról az a tévképzet, hogy mindig a gonosz megszállók műve volt, de ez nem igaz. Sajnos amióta a világ világ, a támadó és védekező haderő férfi népsége egyaránt visszaél a hatalmával.

Visszakozok, ez a téma messzire sodorna. 

Ott hagytam el, hogy a kisebb, regionális csetepatékban már fölbukkantak a gerillaharc elemei, a katonák nem szoros alakzatban, glédában lépdelve, dominó módra dőltek hanyatt egy-egy kartácstűztől.

De a XX. század első évtizedében Európára rúgta az ajtót egy csenevész szerb diák, és a szarajevói merénylettel lángra lobbant az öreg kontinens. 

Az I. világháború hajnalán megint milliószám hajtották a géppuskafészkek tűzterébe, meg a harcigázok felhőjébe a lövészárkokból kiugrasztott fiatal férfiakat. Szegény melósokat, a bányák, kikötők proletárjait, meg a nincstelen parasztok ivadékait, akikre pótolható anyagként, járulékos veszteségként tekintett a fölsőbb vezetés. És ezek a névtelen milliók meghaltak egy-egy szögesdróttal fölparcellázott futballpályányi területért, vagy – mint a mi dédapáink – közös katonasírba kerültek valahol az Isonzó völgyében, mert egy gleccserek fölötti kietlen sziklacsúcs fontosabb volt tízezernyi magyar életnél.

Ember volt dögivel. Átütő erejű technika meg még nem.

Míg a katonatemetőkben a fejfák, a vezérkari tisztek mellkasán a kitüntetések sokasodtak. 

(Folytatása következik!)          

NAPLÓ - 180.

Bárki bármit föltételezhet rólam, én a telet szeretem. Mások sóvárogva várják a tavaszt, mint frontkatonákat a mátkáik, nekem akkor is kedves a zimankós tél és ellenségem a kikelet. Legszívesebben megszüntetném a bolondos áprilist, a májust pedig nem elég, hogy utálom, de hosszú ideje tartok is tőle. Az én évszakom a tél, akár lucskosan is, ahogy februárt végig tocsogtuk. 

Három hete, mikor még lajbis kányák károgtak az ólomszínű levegőben, hallottam az utcán, egy sálba göngyölt, bojtsapkás nő mondta egy kapucnisnak: idén annyi már a hó, mintha a tél az elmúlt tízévnyi kiesését akarná jóvá tenni. A választ már nem hallhattam. A nő dühödt, kesernyés nyilatkozatát magával sodorta a pesti utca jeges huzatja, a kanyarban zúzmarát hintve süvöltött egyet, mire a Lövölde tér fái, mint valami parancsszóra megzörgették a szikkadtra fagyott ágaikat. Magamra maradtam a kora esti forgatagban. Fejemben a kérdés tótágast állt. Sok lett volna a hó? Tényleg?

Ha jól számolom, talán kétszer esett, úgy, hogy néhány napig meg is maradt, beterített mindent jótékonyan a fehér paplan, de nem kellett sokat várni, elolvadt, akár a fiatalság bája, és a beton- és aszfaltcsíkokon ismét előbukkantak a város ragyái.

Közben a városlakók nagy része fázott. Nem mintha nélkülözniük kellett volna. Az emberek zöme manapság megszokásból, mintegy illemből fázik. Tartják magukat a kötelező rítushoz, télen márpedig didergünk, a mínuszos reggeleken panaszkodunk, szidjuk a pocsolyás járdákat, a ránk fröcskölő gépjármű horda után rázzuk az öklünket, a tél kihozza belőlünk is az állatot, így ebben az időszakban a többségnek könnyen lerajzolható módon eltorzul az arca és előtüremkedik a másik, sötétebbik énje. Mindez csak azért, mert hozzászoktunk a kényelemhez, a fűtött szobához, a meleg ruhák biztonságához.

A természet senyvedő állapotától megriadunk. Ezen már sokat töprengtem, miért? Tán tudat alatt a halálunk szele csap meg bennünket, ahogy a korán sötétedő keddeken aggályosan figyeljük az időnk múlását, a szarkalábakat meg a ránk ülepedő kilókat, érezvén, a zord telünk dere az üstökünket kezdi immáron belepni, miközben folytonosan várakozunk valakire, valamire, egészen pontosan nem tudjuk kire-mire, csak azt gyanítjuk, köze lesz a végre-valahára beteljesülő boldogságunkhoz, ami egyszer úgy fog megérkezni, mint a tavasz, a ködfüggönyt szétlebbentve berobban a színpadra, váratlan madárfüttyel, a kipattanó rügyek csilingelő nevetésével, és kibéleli majd a lelkünket, lesz szerelem, múlhatatlan jókedv meg persze bizonyosság. Mindezt így képzelik sokan. 

Bennem nincs ilyesféle vágyódó várakozás. Kilenc éve a szélmarta kerületi tűzfalakat bámulva már kiolvastam a téglasorokból, mintegy dekódoltam a sorsom üzenetét, a repedések vonalát ujjbeggyel érintve megéreztem, hogy mi is az idekallódott létezésem tétje Budapesten. Ezekre az ormótlan, vörösre és piszkossárga hagyott falakra vetül rá diavetítésként a saját nagyvárosi létformám íztelen drámája, amiben az okszerűség csak transzcendensen kikövetkeztethető, többnyire nem sok értelemmel kecsegtető, és hiányzik belőle az az emberi méltósággal elegy önfölismerés, ami a Járáspuszta löszdombján elnyúlva homloklebenytől lábujj végig bizseregve egy régtől megszokott melegséggel ölelve-csókolva járja át a testet.

Mégsem mondhatom, hogy a nagyvárosban teljesen ajándék híján vagyok. Sosem fogom elfelejteni a villamos-megállóban tilinkózó zenész melódiáját, a budai bánya tavon fodrozódó bárányfelhők aranysárgán izzó szegélyét, a félvad sokaságban felkacagó festett utazót, mindig érezni fogom a vas korlát fémes vér ízét a tenyeremen, és mindig emlékezni fogok néhány nő nézésére.

De már nem akarok visszatekinteni. Ezen az úton indultam. Eleinte folyton elkövettem a hibát, a nagy veszedelem közepette hátranéztem, Magyarkanizsát, a Tiszát, a Járást láttam, sóbálvánnyá meredt utána a szívem, de aki 47 évesen ilyen útra kel, annak csak arccal a sorsa felé szabad haladnia. És ha a sorsom egyszer fölemelt ököllel fog szembe jönni, és fölemelt ököllel ront majd rám, akkor keresni fogom a tekintetét és illendő módon köszönök neki.