HAGYJUK A DAGADT RUHÁT!

 

A mostani blogbejegyzést a minapi folytatásaként lehet értelmezni. Ott arról írtam, hogy bár az április 12-ei választási eredmény csöppet sincs ínyemre, ugyanakkor a demokráciának mondott kényszerképzet miatt még ezt a nem kívánt helyzetet is muszáj elfogadni.

 

Hát elfogadom.

Ennyit tehetek. Nem többet.

Mindazonáltal a legújabb kori magyar politikatörténet leggátlástalanabb, legkártékonyabb tenyészetének irányvonalába, a jogbizonytalanságba, és a kiszámíthatatlan, pökhendi önkény ukázaiba beletörődni nem fogok.

Kétféle okból sem.

A „beletörődés” szó klasszikus értelmében nincs kedvem az újsütetű őrületet csírázó malomban, a nyakunkba kapott szektás gépezet alkatrészeként forogni. Ezeknek, az örömrivalgóknak én hasznot hajtani nem akarok. Jó előre szólok, békén sem hagyom őket.

Úgy pedig végképp nem szeretnék az új politikai hatalomhoz asszisztálni – nem abban részt vállalni, csak megengedően, távolságtartóként belesimulni, együtt lélegezni a módszerükkel – tehát, hozzáidomulni a rendszerhez, hogy annak következményeként abba beleroppanjon a gerincem, vagyis csorbuljon az önképem.

Nagyjából három hét alatt kiviláglott, mire képes a hegyek vajúdta tiszás kormány.

Peter Magyar és a köré verbuvált slepp immáron megmutatták mi várható tőlük. Amit látok, tapasztalok, a nemzetemre zúduló tiszás rendszerváltoztatást illetően nekem is van véleményem, azt én is megmutathatom nekik: a behajlított bal kezem könyék hajlatára ráfektetem a jobb alkaromat, és az ökölbe szorított balomat föl és alá lengetem. De mivel még ennyi beléjük feccelt energiát sem érdemelnek meg, elég, ha összecsippentem a hüvelyk, a mutató, meg a középső ujjamat, és lefelé tartva a köldököm alá mutogatok velük, mintha sóznék. Ez ugyanaz, mint az előbbi lófasz, csak porított kivitelben, granulátumként.

A múltkor egy kedves ismerősöm privát üzenetben aggodalmaskodott, nem származik-e bajom abból, ha a jelenlegi dögtemetős széljárással szemben a sliccemet lehúzva, terpeszben állok. Azt válaszoltam neki, nincsenek félelmeim. Írok, rajzolok, ingyen, ahogy eddig.
Amit csinálok, sosem pénzért, hanem meggyőződésből tettem. 
Mit bírnak velem? De tényleg! Beszántják a blogomat! Nem újdonság, már korábban is számolatlan módon korlátoztak. Kirúgnak az állásomból? Eddig se nekik dolgoztam, s mint feljebb jeleztem volt, eszem ágában sincs valaha segíteni őket. Rátenyerelnek a vagyonomra? Amim van, vihetik, csak akkor csapják hozzá a banki kölcsönöm hátralévő millióit is, ne maradjak adós, ha már a kredit is hozzám tartozott. Elveszik a tanyámat? Igaz, közigazgatásilag a Vajdaságban, Bácskában van, de ahogy a The Hernyó viselkedik, hamar tengelyt akasztana a szerbekkel, neki nem lenne gond Kishomok határában egy kis revízió.

Félretéve a tréfát, a továbbiakban nem szeretnék tippeket adni a kurzus főhóhérainak, hogy egyébként miféle gondja adódhat egy kórusból kiéneklő magamfajtának. Bár, annak nagyon örülnék, ha a velem együtt gondolkodók lennének a regnáló hatalom legnagyobb problémái. Azt jelentené, a haza ügyei rendben vannak, ideális állapotok uralkodnak, immáron korlátok nélkül, mintegy passzió gyanánt, mindenféle okkal-ürüggyel végre csuklóztatni lehet a más véleményt képviselőket.

Itt megállnék egy szóra.

Kedves fideszes barátaim, ismerőseim! Hozzátok szólok leginkább!

A költőt idézve: hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Ti, akik maradtatok, akik voltatok, és tántorítatlanul maradtok is annál a közösségnél, ami egybe kovácsolt bennünket, mától kezdve ne legyetek többé áldozatok!
Nem szabad félni, nem szabad meghunyászkodni, és legfőképpen nem szabad hallgatni!
Most, ebben az émelyítő, cinizmussal, hazugsággal átitatott, beköszöntött új kurzusban kell elevenen tiltakoznunk minden ránk zúdított ocsmánysággal szemben!
Ez nem politikai parancs. Ez az egyén szabadságának az emberi parancsa.

Régtől fogva egy sajátos mérce szerint válogatom meg a legszűkebb ismeretségi körömet. Mivel Jugoszláviában születtem, ott éltem le életem nagy részét, én azt nézem, kivel mennék együtt harcba. Ki az akit követnék, de akit feltétel nélkül, bizalommal a hátam mögé is odaengednék.

Eddig akárhányszor megtehettem, mindig Orbán Viktorra szavaztam. De most, hogy a kék páviánok ennek az ellenkezőjéről győzködik a magyar társadalmat, a legelső adandó alkalommal még inkább, megint Orbán Viktorra fogok szavazni.

Ti meg, szektások?

Magasról letojandó kategória maradtok. Amíg maradtok. Mert ennek a bagázsnak csupán egy gyáva, zselézett gerincű, bosszútól pukkadó hadvezére van. És már most látszik, a lövészárokban egymást fogjátok hátbaszurkálni.

EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek az értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden, hirtelenjében másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, ami megköveteltetik tőlem, saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.

PÓSA KÁROLY: TELJES FÉNY

 

Kotor , rajzom

Az égi rét fehéren ring fölöttem,
óramű-pontosan felhőnyáj vonul,
míg a Járáson pihent a szívem,
a kék abrosz végleg rám borult.

Az öbölben, mint a déli végen,
a horizonton néma köd lebeg,
a Lovćen-szirt fölkaristol az égbe,
s az úszó pára halkan megremeg.

Vadrózsa selymekben bazalt hegyek,
sámán kézből virág formájuk kél,
s ha égi útról a földre érkezek,
sós kenyérrel, illatos tejjel kínál a szél.

Már nem vágyom a pompát, a lakomát,
beérem én azzal, mi kevés,
az életem pusztán gránátalma ágon
lógó édes-karcos, tiszta ébredés.

A sorsom rézkilincs, azt megmarkolom,
s az ódon kapun békén átkelek,
a valót koptatják a századok,
míg én a változásban létezek.

Már nem gyújtok fényt, vak vagyok.
Tapintok, néha írok vagy rajzolok.
Mondanám nektek, véreim, magyarok:
minket az Isten mostanra elhagyott.

Rajz poetica

Néptelen budai utca - rajzom 2026.05.08.

Most minden szerénység nélkül, őszintén, mert ennyi évtized után lassan tudatosult bennem: az ember teremtette embertelenséget akarom bemutatni.
A város drámáját tartom elsődlegesnek, amelyben a fény és az árnyék, a világos és a sötét pengevonalát keresem, ezzel együtt pedig eltagadhatatlanul kutatom a lelkemben velem élő, és ugyanakkor rám vetülő külső és belső határmezsgyét, azt a nagyon éles vonalat, ami a sötétet a világostól, az érthetetlent az érthetőtől, a valóságosat a transzcendenstől elválasztja. Beismerem, mindez ilyen módon zömmel csak egy kísérletezésekkel teli folytonos, meddő munka, állandó odafigyelést igénylő erőfeszítés. Mint a Braille-írás, ahhoz hasonlatos a társadalom szerkezete. Csupán hiperszenzitív állapotban tapogatható le, a felszínességet nem állja, avatatlanok elől rejtőző, sosem mutatná meg azokat a sebhelyeket, titkolt hegeket, amiket egyébként magán visel. Bár a magyar életek, a magyar közösség drámáját mások szerkesztik, közöm van hozzá.

Az én dolgom annyi, hogy mindezt a drámát leképezve, olykor leírva a saját szűrt értelmezésemben visszatükrözzem.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                

NAPLÓ – 181.

 

Van az a mondás, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret.

Amennyiben ezt alapigazságként elfogadom, akkor engem nagyon szeret az Ég! 

Milyen jó ez így! 

Nem kivételezettként és nem hencegésként mondom, elég fordulatos évtizedek kullognak mögöttem. Ha valaki nem hiszi el, már az sem érdekel, csak megkérem rá, hogy 47 éves korában világgá futva kezdje el az új életét tövisszúrással a szívében, 50 euróval a zsebében, meg egy háló- és egy hátizsákkal. És ha sikerül neki talpraállnia, megmaradnia, sőt újból fedelet teremtenie a feje fölé, nem is egy vadonatúj otthont építenie, olyanokat, amilyenekre mindig is vágyott, akkor saját maga fog rádöbbenni arra, hogy véletlenek nincsenek, viszont a Jóisten kacskaringós rajzolatún, de egyenes sorokkal írja a sorsunkat. 

55 évesen eljutottam oda, hogy bár lelkileg a kereszténység terminológiájátt helyezem a középpontba, de ötvözöm bizonyos keleti filozófiák tanításával, amelyek szerint a vágy, a harag, és a tudatlanság tart minket a létforgatagban, és csak akkor érhetjük el a teljes megtisztulást, a megszabadulást, ha szert teszünk a bölcsesség, a megbocsátás, az elengedés képességére. 

Iparkodok, elhihetik, de a makulátlan megvilágosodásom még várat magára. 

Néha, mint egy homlokomra vetülő árnyék, átsuhan rajtam a balsejtelem: talán nem is fog bekövetkezni az áhított kegyelem. Vagy ha igen, a legvégén lesz, egy pindurka villanás erejéig, amikor már az se fog számítani. 

Belenyugodtam. Elszámoltam a lelkiismeretemmel.

Megszoktam, hogy nincs más hazám, csak a puszta életem. A létezésemnek a hármassága számít. Az ad értelmet a holnapjaimnak, hogy tudom, a kishomoki tanyám, a pesti garzonom, és az öbölbeli otthonom egyenrangú minőséget adnak nekem, mert már mindegyikben ott a lelkem.

A folyamatos építkezés, azaz az írás, a rajzolás, a festés közben képletesen mondva a régi romok alól két kézzel kaparom elő az emlékeimet, mint egykoron Schliemann tárta fel az ókori Trója maradványait. Külön fiók az agyban a hajdani létezésem képeinek, külön a jelennek, és külön fiókban őrzöm a jövőm elhatározásait. 

Az lebeg a szemem előtt, hogy rendet tegyek. Hát, rendet fogok tenni!

(Ha egyszer összefoglalnám, mit értek rendcsinálás alatt, mit művelnék jobbító szándékkal, hogyan gondolok a hitemre, a családomra, a közösségemre, bizonyára fogvacogtató kérdések merednének rám. Így inkább magamban tartom a terveimet.)

A vállalások tekintetében akad még javítanivaló, sőt, restanciáim is vannak. Néhány elképzelésem nem úgy sült el, átalakult, vagy épp elmaradt: utóbbira nem lehetek, nem is vagyok büszke. 

Ellenben azt sikerrel értem el, hogy hátrébb lépve, manapság biztos távolságból, harag és sértettség nélkül tudom személni a körülöttem zajló világ dolgait. 

Ilyetén immáron csöndös derűvel, és – bevallom – némi elégtétellel figyelem, tanulmányozom a hétköznapok rivalgásában az őrület csíráit. Ahol most élek, a magyar fővárosban sosem volt ragyogó rend, ám ami egy ideje eluralkodott, az túlmegy minden határon. Valahol a fellegekben van a magyar lakosság szívritmus cardiogramja, a nép nyaki ütőerét a politika kötélvastagságúra duzzasztotta, a közösség lét lázgörbéje pedig átverte a plafont. Sehol egy kis ernyedtség. Csak a feszültség vibrál. Nincs a nagyváros fogatagában semmi enerváltság, semmi úrias, semmi szelíd kedély. A belváros amúgy is apokaliptikus szétszórodottságát rikító plakátok harsánysága uralta le.

Már semmit sem szabad halogatni. Hamarosan valami be fog érni, tudom. Ez az április napszínűnek indult.

Békém van belül, és béke van kívülem is.