A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

VÁLASZTÁSI és PÉNZÜGYI MATEK

2026. április 12.

Magyarországon olyan a választási rendszer, hogy egyrészt az egyéni mandátumok száma dönti el, hogy ki nyer, másrészt pedig az ország többi része, nem pedig a vízfejű főváros. A 106 egyéni mandátumból Budapestnek ugyanis 16 kiadó helye van. Marad tehát 90 az úgynevezett „vidéknek”. (Hej, de viszolygok ettől az ócska, belpesti gőggel, finnyásan emlegetett „vidéki” jelzőtől! Mintha bizony Soroksáron túl Mordor következne, Gödöllőnél meg már talicskán tolnák a wifit.)

 

Hetek, hónapok óta megy a zsonglőrködés, számolja boldog-boldogtalan, mi lesz a választások eredménye áprilisban. 

Pedig nem nehéz, ez tiszta matematika. 

Mivel köztudott a politikai elkötelezettségem, én a Fidesz-KDNP szövetség győzelmét látom. 

Egyszerűbb, ha a Fidesz szempontjából a legsötétebb verziót veszem:  

Budapesten mind a 16 mandátumot az ellenzék nyeri. (Ez persze sci-fi, hisz már ma is vannak meggyőző kormánypárti fölényt mutató pesti, budai körzetek! De mondtam, a legrosszabb forgatókönyvet taglalom.)

Marad ezen kívül még néhány nagyvárosi körzet, ahol esetleg labdába rúg a baloldal. Ilyen Szeged például, de a legoptimistább számítás szerint sem születik több, egy tucatnyi „vidéki” ellenzéki diadaltól. Tehát plusz 10-15 egyéni mandátum oda, amit az örök elégedetlenkedők, az Orbán-fóbiások összehoznak a sajátjaiknak. A többi bizony a Fideszé. Tehát ha az ellenzéki erők 30 mandátummal gyarapodnak is, a maradék bőségesen elég a kormánypártoknak. 60-70 egyéni körzettel már lehet egyedül kormányozni, 70-80 az újabb kétharmadot jelenti, de most ilyesmire nincs égető szüksége a Fidesznek, inkább csak érzelmi alapon lenne kívánatos. A listákat nem is említettem, pedig a közvéleménykutatók rendre azokat mérik, ám a listákat is az egyéni voksok dagasztják nagyobbra, tolják feljebb. Pár mandátumot tévedhetek, vállalom, de a végeredményen az nem fog változtatni. 

Sima Fidesz-KDNP győzelem lesz.

SORSTALANSÁG

Nem brit tudósok, hanem a pénz pszichológiájával foglalkozó szakemberek kiszámolták, hogy hosszú távon egy ember nem tud napi 12 ezer dollárnál többet értelmesen elkölteni. Ekkora összeg fölött megszűnik az egyén luxus-érzete, az a bizsergető tudat, hogy gazdag vagyok. A sokadik medencés villánál, vagy a helikopteres jachtnál már épp mindegy, mit aprítunk a tejbe, hisz napi másfél kiló homárnál, kilónyi kaviárnál és négy liter pezsgőnél többet senki se bír bezabálni, bevedelni. Napi 12 ezer dollár egy évre majdnem 4 és fél millió dollárt jelent, ami első látásra ugyan soknak tűnik, pedig a világon többmilliónyian vannak, akik ennyit, vagy többet keresnek évente. Egy arab sejknek például ez az összeg csak madárszar a piramis csúcsán. Havi leosztásban 365 ezer dollár az 120 millió forint: egy közepes budai lakás ára. Ha valakinek havonta ettől több pénz adatik, valószínűleg már nem lesz boldogabb. Persze, maradhat még benne ambíció, gürizhet, hogy a vagyona gyarapodjék, de már a koporsójába sem pénzkötegekkel fogják kipeckelni a fejét, egy fillért se raknak a zsebébe, és a civakodó örökösei váltásban járnak majd lehugyozni a sírját. Ezért inkább az dívik, hogy akinek ennyi pénze van, az ügyetlenül elszórja, vagy a korán bekövetkező haláláig eldrogozza. Ha szorult bele emberség, jótékony célra ajánlja fel, erre is akad példa, ahogy arra is, hogy a beteg lelkületét kivetítve mindenféle tőzsdei machinációkba kezd, elhiteti magáról, hogy filantróp, miközben sorstalan Györgyként országokat és nemzedékeket tesz tönkre. 

 

MAGYAR POROSENKÓ

Egy olyan régióban születtem, és több mint négy évtizeden át egy olyan országban éltem, ahol az emberek készségesen vállalják, a Balkánon vagyunk, balkáni állapotok uralkodnak: mindenfelé. A közlekedéskultúrában, az ügyintézésben, a bíróságokon és a bűnözés tekintetében is. Miért lenne más a helyzet a politikában?

A Balkánon ha egy vezető nem tetszett, azt az utcán ismétlődő véres tüntetésekkel, néhány emberáldozattal elzavarta a nép. Ez volt a jobbik eset. A rosszabbikban pedig lelőtte egy bérgyilkos.

Magyar mentalitással, ésszel nehéz az ilyesmit megérteni.

Viszont nekem, a balkáni közállapotokhoz szokottnak meg azt nehéz fölfognom, hogy a mindig óvatos, folyton a biztonságot, a kiszámíthatóságot kereső magyar állampolgárok tevőleges része miért bízná rá a jólétét, a jövőjét, az ország sorsát egy olyan, orvosilag igazolt pszichopatára, akinek a jellemgyengesége még a legalantasabb emberi ösztönökkel is súlyosbítva van. Higgyétek el nekem, a Balkánon lakó nációk jó része - ha nem is felnéz - de legalább jóindulattal, elismeréssel tekint a magyarokra. Amolyan mintaország vagyunk nekik. A macedónok, a szerbek, a dalmátok, a bosnyákok többnyire tisztelettel, barátsággal emlegetnek bennünket. Montenegróban Orbán Viktorra ittam áldomást az ottaniakkal: okos politikusnak, jó hazafinak tartják. Milyen jó lenne nekik is egy Orbán - áradoztak a tengerparti barátaim.

Náluk, ha egy politikusról feleannyi disznóság derülne ki, mint amennyit Magyar Péter a kétéves "tündöklése" óta produkált, már selyemzsinórt küldtek volna neki.

Lopás, garázdaság, nagypofájúság: ez hagyján!

Nem nagyon akadnak ki rajta, hisz a Balkánon is lopnak, erőszakoskodnak, hencegnek a politikusok.

De az, amit ez a strici a családjával művelt! Na, az kiverné a biztosítékot! A Balkánon a család, az édesanya, az utódok egy szent dolog! Azzal nem viccelnek. Aki a családját elárulja az szutyok, alja ember. Aki pedig még a szeretőjét is megcsalja egy kufircos-drogos buliban, nemhogy politikus nem lesz belőle, emberként se viszi semmire: kiközösíti a társadalom.

Ehhez képest egy felnőtt karakterű, érett nép - a magyarság - bizonyos hányada erre a romlott árulóra fog szavazni, sőt, vakon hiszik a százszor megcáfolt hazugságait, éljenzik a mocskolódását!

Restellem nagyon, pedig a tények azt mutatják, féleszű voksolók tömegei húzzák majd rá az X-et.

Szégyellem magam helyettük is. Van még hová fejlődnünk, hogy némely tekintetben a Balkánt utolérjük.

ÚJ TRIANON, RÉGI ÁRULÓK

 

A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják. 

Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat. 

Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó. 

Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.

Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye. 

A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban. 

Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik. 

Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom. 

Minden áruló megkapja majd, amit érdemel. 

Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék. 

Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul. 

Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam. 

Én nem fogok senkit se tanítani. 

Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat. 

Ha nem nyilvánvaló, hát nem.

Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni. 

Nem érdekel többet. 

Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg. 

Ez a legkevesebb. 

De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást. 

Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt. 

Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren. 

Utoljára hagytam, miheztartás végett.

Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.

Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész

Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 

Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 

- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.