Bárki bármit föltételezhet rólam, én a telet szeretem. Mások sóvárogva várják a tavaszt, mint frontkatonákat a mátkáik, nekem akkor is kedves a zimankós tél és ellenségem a kikelet. Legszívesebben megszüntetném a bolondos áprilist, a májust pedig nem elég, hogy utálom, de hosszú ideje tartok is tőle. Az én évszakom a tél, akár lucskosan is, ahogy februárt végig tocsogtuk.
Három hete, mikor még lajbis kányák károgtak az ólomszínű levegőben, hallottam az utcán, egy sálba göngyölt, bojtsapkás nő mondta egy kapucnisnak: idén annyi már a hó, mintha a tél az elmúlt tízévnyi kiesését akarná jóvá tenni. A választ már nem hallhattam. A nő dühödt, kesernyés nyilatkozatát magával sodorta a pesti utca jeges huzatja, a kanyarban zúzmarát hintve süvöltött egyet, mire a Lövölde tér fái, mint valami parancsszóra megzörgették a szikkadtra fagyott ágaikat. Magamra maradtam a kora esti forgatagban. Fejemben a kérdés tótágast állt. Sok lett volna a hó? Tényleg?
Ha jól számolom, talán kétszer esett, úgy, hogy néhány napig meg is maradt, beterített mindent jótékonyan a fehér paplan, de nem kellett sokat várni, elolvadt, akár a fiatalság bája, és a beton- és aszfaltcsíkokon ismét előbukkantak a város ragyái.
Közben a városlakók nagy része fázott. Nem mintha nélkülözniük kellett volna. Az emberek zöme manapság megszokásból, mintegy illemből fázik. Tartják magukat a kötelező rítushoz, télen márpedig didergünk, a mínuszos reggeleken panaszkodunk, szidjuk a pocsolyás járdákat, a ránk fröcskölő gépjármű horda után rázzuk az öklünket, a tél kihozza belőlünk is az állatot, így ebben az időszakban a többségnek könnyen lerajzolható módon eltorzul az arca és előtüremkedik a másik, sötétebbik énje. Mindez csak azért, mert hozzászoktunk a kényelemhez, a fűtött szobához, a meleg ruhák biztonságához.
A természet senyvedő állapotától megriadunk. Ezen már sokat töprengtem, miért? Tán tudat alatt a halálunk szele csap meg bennünket, ahogy a korán sötétedő keddeken aggályosan figyeljük az időnk múlását, a szarkalábakat meg a ránk ülepedő kilókat, érezvén, a zord telünk dere az üstökünket kezdi immáron belepni, miközben folytonosan várakozunk valakire, valamire, egészen pontosan nem tudjuk kire-mire, csak azt gyanítjuk, köze lesz a végre-valahára beteljesülő boldogságunkhoz, ami egyszer úgy fog megérkezni, mint a tavasz, a ködfüggönyt szétlebbentve berobban a színpadra, váratlan madárfüttyel, a kipattanó rügyek csilingelő nevetésével, és kibéleli majd a lelkünket, lesz szerelem, múlhatatlan jókedv meg persze bizonyosság. Mindezt így képzelik sokan.
Bennem nincs ilyesféle vágyódó várakozás. Kilenc éve a szélmarta kerületi tűzfalakat bámulva már kiolvastam a téglasorokból, mintegy dekódoltam a sorsom üzenetét, a repedések vonalát ujjbeggyel érintve megéreztem, hogy mi is az idekallódott létezésem tétje Budapesten. Ezekre az ormótlan, vörösre és piszkossárga hagyott falakra vetül rá diavetítésként a saját nagyvárosi létformám íztelen drámája, amiben az okszerűség csak transzcendensen kikövetkeztethető, többnyire nem sok értelemmel kecsegtető, és hiányzik belőle az az emberi méltósággal elegy önfölismerés, ami a Járáspuszta löszdombján elnyúlva homloklebenytől lábujj végig bizseregve egy régtől megszokott melegséggel ölelve-csókolva járja át a testet.
Mégsem mondhatom, hogy a nagyvárosban teljesen ajándék híján vagyok. Sosem fogom elfelejteni a villamos-megállóban tilinkózó zenész melódiáját, a budai bánya tavon fodrozódó bárányfelhők aranysárgán izzó szegélyét, a félvad sokaságban felkacagó festett utazót, mindig érezni fogom a vas korlát fémes vér ízét a tenyeremen, és mindig emlékezni fogok néhány nő nézésére.
De már nem akarok visszatekinteni. Ezen az úton indultam. Eleinte folyton elkövettem a hibát, a nagy veszedelem közepette hátranéztem, Magyarkanizsát, a Tiszát, a Járást láttam, sóbálvánnyá meredt utána a szívem, de aki 47 évesen ilyen útra kel, annak csak arccal a sorsa felé szabad haladnia. És ha a sorsom egyszer fölemelt ököllel fog szembe jönni, és fölemelt ököllel ront majd rám, akkor keresni fogom a tekintetét és illendő módon köszönök neki.
