NAPLÓ – 181.

 

Van az a mondás, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret.

Amennyiben ezt alapigazságként elfogadom, akkor engem nagyon szeret az Ég! 

Milyen jó ez így! 

Nem kivételezettként és nem hencegésként mondom, elég fordulatos évtizedek kullognak mögöttem. Ha valaki nem hiszi el, már az sem érdekel, csak megkérem rá, hogy 47 éves korában világgá futva kezdje el az új életét tövisszúrással a szívében, 50 euróval a zsebében, meg egy háló- és egy hátizsákkal. És ha sikerül neki talpraállnia, megmaradnia, sőt újból fedelet teremtenie a feje fölé, nem is egy vadonatúj otthont építenie, olyanokat, amilyenekre mindig is vágyott, akkor saját maga fog rádöbbenni arra, hogy véletlenek nincsenek, viszont a Jóisten kacskaringós rajzolatún, de egyenes sorokkal írja a sorsunkat. 

55 évesen eljutottam oda, hogy bár lelkileg a kereszténység terminológiájátt helyezem a középpontba, de ötvözöm bizonyos keleti filozófiák tanításával, amelyek szerint a vágy, a harag, és a tudatlanság tart minket a létforgatagban, és csak akkor érhetjük el a teljes megtisztulást, a megszabadulást, ha szert teszünk a bölcsesség, a megbocsátás, az elengedés képességére. 

Iparkodok, elhihetik, de a makulátlan megvilágosodásom még várat magára. 

Néha, mint egy homlokomra vetülő árnyék, átsuhan rajtam a balsejtelem: talán nem is fog bekövetkezni az áhított kegyelem. Vagy ha igen, a legvégén lesz, egy pindurka villanás erejéig, amikor már az se fog számítani. 

Belenyugodtam. Elszámoltam a lelkiismeretemmel.

Megszoktam, hogy nincs más hazám, csak a puszta életem. A létezésemnek a hármassága számít. Az ad értelmet a holnapjaimnak, hogy tudom, a kishomoki tanyám, a pesti garzonom, és az öbölbeli otthonom egyenrangú minőséget adnak nekem, mert már mindegyikben ott a lelkem.

A folyamatos építkezés, azaz az írás, a rajzolás, a festés közben képletesen mondva a régi romok alól két kézzel kaparom elő az emlékeimet, mint egykoron Schliemann tárta fel az ókori Trója maradványait. Külön fiók az agyban a hajdani létezésem képeinek, külön a jelennek, és külön fiókban őrzöm a jövőm elhatározásait. 

Az lebeg a szemem előtt, hogy rendet tegyek. Hát, rendet fogok tenni!

(Ha egyszer összefoglalnám, mit értek rendcsinálás alatt, mit művelnék jobbító szándékkal, hogyan gondolok a hitemre, a családomra, a közösségemre, bizonyára fogvacogtató kérdések merednének rám. Így inkább magamban tartom a terveimet.)

A vállalások tekintetében akad még javítanivaló, sőt, restanciáim is vannak. Néhány elképzelésem nem úgy sült el, átalakult, vagy épp elmaradt: utóbbira nem lehetek, nem is vagyok büszke. 

Ellenben azt sikerrel értem el, hogy hátrébb lépve, manapság biztos távolságból, harag és sértettség nélkül tudom személni a körülöttem zajló világ dolgait. 

Ilyetén immáron csöndös derűvel, és – bevallom – némi elégtétellel figyelem, tanulmányozom a hétköznapok rivalgásában az őrület csíráit. Ahol most élek, a magyar fővárosban sosem volt ragyogó rend, ám ami egy ideje eluralkodott, az túlmegy minden határon. Valahol a fellegekben van a magyar lakosság szívritmus cardiogramja, a nép nyaki ütőerét a politika kötélvastagságúra duzzasztotta, a közösség lét lázgörbéje pedig átverte a plafont. Sehol egy kis ernyedtség. Csak a feszültség vibrál. Nincs a nagyváros fogatagában semmi enerváltság, semmi úrias, semmi szelíd kedély. A belváros amúgy is apokaliptikus szétszórodottságát rikító plakátok harsánysága uralta le.

Már semmit sem szabad halogatni. Hamarosan valami be fog érni, tudom. Ez az április napszínűnek indult.

Békém van belül, és béke van kívülem is.

GRÓF APPONYI ALBERT és MOHÁCS

Az elmúlt hetek Fidesz kampánya elsöpörni látszik a Tisza szekta reményeit. Immáron újat nem mondva Péter Magyar is csak sodródik, mint húgyban a bacilus. Ezzel együtt választásoknak még soha ekkora tétje nem volt az újkori demokráciánk történetében. Nem túlzás, ha nem leszünk észnél egy újabb Trianonnal fölérő katasztrófa leselkedik ránk. Az Antant hatalmak szerepét most Brüsszel és Kijev vette át, és a hazánk elleni politikai merénylethez megtalálták az itthoni szövetségeseiket, a Tisza Pártot, amit körösztbe-kasul behálóznak az idegen érdekek.   

A Tisza Párt legelvetemültebb hívei nem azért kártékonyak, ordenárék, hasznavehetetlenek és ostobák, mert becstelenek, hanem azért becstelenek, mert egy hasznavehetetlen, ordenárén ostoba, kártékony képződményt és annak vezérét szolgálják. Ok-okozati összefüggés. Nem kell hozzá Nobel-díjas fölismerés, ezek ugyanazok: a ciklikusan visszamászó prolik. Most ők akarnának irányítani, holott irányítani egy mozdonyt se tudtak, de azt kisiklatni mindig sikerült nekik.   

Ha most vasárnap estefelé visszaküldtük őket a mocsárba brekegni, ahová a vizes szekta legelvakultabbjai valók, az új, zsinórban 5. Orbán-kormánynak ismét egyesítenie kell majd a nemzetet. Már azokat, akik hajlandóak a nemzeti minimum alsó küszöbét meglépni.

A többiekkel nincs mit kezdeni.

Árulók voltak, vannak és lesznek.

De az rajtunk múlik, hogy a hazájuk ellen tevékenykedőket, a közélet, a közösségi felületek kútmérgezőit, az álneves gyűlölet szószólóit, a lázadást szító névtelen gyújtogatókat a rend szigora utolérje, és mindenkorra megtanulják: Magyarországon büntetlenül nem lehet sem rágalmazni, sem hazudozni, sem bujtogatni a tömegeket. A magyar törvények mindenkire vonatkozzanak, és mindenki érezze át a cselekedeteinek a súlyát!

Aki a széthúzáson munkálkodik, lakoljon!  

Éppen 500 éve volt a mohácsi csata. Nem követhetjük el ugyanazt a hibát.

ÁRAD? MEGVAN AZ ÁRA!

 

Zajlás - illusztrációm

Gerincet Pálinkásnak

A legmagyarabb folyónk nevét bitorló rágalomgyár szennyfolyama most Magyarország hadseregét szeretné befeketíteni.

Óvatosan reagálnék erre, mert nekem nem adatott meg, hogy a Magyar Honvédségben szolgálhassak, de voltam egy bő évig sorkatonaságban, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) állományában.

Javarészt Macedóniában állomásoztunk, egy felderítő századdal leginkább terepen éltünk, ahol – magyar létemre – híradós kiképzést is kaptam, pluszban.

A tisztjeink között akadtak kellemetlenebb karakterűek, de volt néhány, akikre szeretettel emlékszem. Közülük egyre különösen, egy macedón törzsőrmester úgy tekintett a szakaszunkra, mintha a fiai lettünk volna: Conev Dusánnak hívták, szegény már évtizedek óta a sztrumicai temetőben nyugszik, az Isten áldja meg holtában is! Apai bölcselettel tanított, nevelt bennünket, tőle tudom: Jezik kosti nema, ali kosti lomi. (A nyelvben nincsen csont, de csontot bír törni.)

Ez jutott eszembe most, hogy a magyar rendőrség, a hazai titkosszolgálatok lejáratása után immáron a Magyar Honvédséget is kikezdte az ellenzék kampánya. Ehhez találták meg a nyelvet, ami csontot tört: esetünkben Pálinkás százados úr gerince roppant meg. Magának köszönheti. Így jár, aki az esküjét feledve, kiugrott katonaként visszapofázik az állomány tisztességesebbik, aktív része felé.  

Templomok, dzsámik

Furcsa világban élünk, de nem kell ezen csodálkozni. A Hévízen most épült orosz ortodox templom vezetője egy Kim nevű koreai (!) pravoszláv pópa, aki amúgy Szentpéterváron született, de a felmenői még a régi, egyben volt Koreában éltek. Hogy csavarosabb legyen a történet, az orosz ortodox templomot ukrán mesterek építették, moldáviai szakemberekkel. A fővállalkozó a barátom ogyesszai ukrán-moldáv kettős állampolgár, tudniillik. Régóta Magyarországon él, nagyberuházásokon építő brigádjai vannak. Kérdeztem tőle, mi a rossebnek ortodox templom Hévízre? (Ráadásul nem is kicsi.) Hüledezve hallottam, hogy hozzávetőlegesen 10 ezer, zömmel orosz, de ukrán is él Hévíz környékén, és hát lássuk be, tízezernyi embernek igénye van nem csak a testi, hanem a lelki egészsége ápolására. Hozzáteszem: Magyarországon keresztény templomot építeni - legyen az bármelyik felekezeté - bölcs és hasznos dolognak gondolom. Még mielőtt kajánkodva rám kérdeznének, igen, a magyarországi muszlimoknak is akadnak imaházaik. A múltkor tiszta véletlenül ráfutottam az egyikre. Pénteken estefelé a Rákóczi út árkádjai alatt sokadalomra lettem figyelmes. A régi gyógyszertár előtt vagy kéttucatnyi ételfutár biciklije letámasztva, lábbelik a bejáratnál szanaszét, a patika kirakata arab feliratos kelmékkel eltakarva: a sötétebb bőrű férfiak csoportosulása nyilvánvalóvá tette, mi célt szolgál a kiszuperált gyógyszertár. Nincs ezzel semmi baj. Csak nagymecset ne legyen minarettel. Azt még a tőlünk nagyságrendekkel rugalmasabb eszmeiségű svájciak is elutasították. Pragmatikus nép a svájci. Tudják, már egyetlen megépült minaret tornyának is hatalmas lenne az árnyéka.    

Árad? Megvan az ára!

Az elmúlt napok kampányrendezvényeit figyelve két dolog tűnt föl nekem. Míg a Fidesz, azaz Orbán Viktor országjárásán rendre a „Hajrá Fidesz”, meg a „Viktor, Viktor” zeng a gyűléseken, addig a vizes szektánál csak az ellenfél káromlása vált ki indulatos rigmusokat, azok se valami fantáziadúsak. „Mocskos Fidesz”, oszt’ ennyi.

A másik, amit még mantráznak, „árad a Tisza”, ami bizarr, visszatetsző vízió, lévén Tisza menti emberként, tapasztalatból mondom, hogy a folyó áradása sosem örömünnep, hanem inkább aggodalom. De hát Buda apácaliliomos villanegyedében aligha értik, hogy az áradat pusztít, rombol, sosem épít. Mondjuk, ebből szemszögből nézve az azonos nevű politikai kompánia is ugyanezt teszi.

És ha már itt tartok, dacára a nagypénteknek, aktuálpolitikai észrevételemmel zárom napi bejegyzésemet. Orbán Viktor és csapata profi módon, tudatosan és nagyon jól építette fel a Fidesz kampányát. Tömegek lelkesednek a megyeszékhelyek, a nagyvárosok nagygyűlésein, a fideszesek számszerűleg is többszörösen meghaladják az ellenzék ugyanott tartott rendezvényén résztvevőkét. Azt látjuk, az elmúlt hetekben Peter Magyar nem tudott a közvéleménynek új témákat pendíteni, mindeközben most is, míg e sorokat írom a drogos ügyén, meg a magán- és közéleti botrányain túl a pártját átjáró ukrán kémügy is vastagon ég rá az egész politikájára. Már ha politikának lehet nevezni azt, amikor egy indulat- és ösztönvezérelt, frusztrált senkiházi a sliccét kigombolva egy országot akar megerőszakolni.  

 

TÁVOL EURÓPÁTÓL

Szülőnek lenni

Budapest, Zugló egyik kapuja az Erzsébet királyné felüljáró, a 3-as villamos megállója. Anyuka barátnővel diskurálva napernyős babakocsit tol, tíz méterrel előttük egy kétévesnél nem több kisgyerek sebesen togyog, ott imbolyog a peron szélétől alig egy-két lépésnyire. A csöppség mellettem is elviharzik botladozva, miközben hátulról hallom, a kanyaron túl már robog befelé a szerelvény. Fordulok a baba után, bőven a biztonsági csíkon túl szédeleg, ha lebukik a peronról menten nyakát szegi, hiába fékezne a villamos. Kilépek utána egy jó nagyot, jobb híján a kapucnijánál rántom vissza. Anyuka a pillanat drámai villanásában kapcsol, visszatér a való világba, nagyon konstruktívan el is kezd sikoltozni, hogy vigyázz Noel, de a csöppségben nincs se félelem-, se veszélyérzet. A villamos elsiklik mellettünk, Noel az anyja ölelő karjaiban végzi, én meg kotródok a közelből, hátra se nézek, mert bömböl egy ütőér a halántékomnál, olyan indulat munkál bennem, hogy anyukát ott helyben előbb megütöm, aztán teli rüszttel farba is rúgom. Még most, hogy írom, ugyanúgy elönt a harag, de bele is borzongok. Aki maga is felelős szülő, tudja miről beszélek.

Őrület

Azt írják a szenzációt tálaló hírekben, hogy az USA újabb szupertitkos fegyverekkel fogja hatástalanítani az ellenfelei haderejét: most épp aktuálisan az iráni katonaságot. Venezuelában már kipróbálták a hanglokátoros ketyerét. A siker nem maradt el, Maduro testőrsége vért hányva csuklott össze, rángógörcsben fetrengtek az elnöki rezidencia márvány padlóján, míg össze nem gyűjtötték őket. Amerika új Wunderwaffeja? Biztos ott tesztelték, ahol az irakiak a tömegpusztító fegyvereiket, vagy ahol a vietnamiak a Washingtonra irányuló kommunista propagandát sugárzó műholdjaikat, ahol Kuba titkos atomrobbantásokat hajtott végre, vagy ahol a panamaiak kifejlesztették a banánoxid halálos képletét. Aztán jött Morbiczer és Fülig Jimmy megkérte Pepita Ophélia kezét, mert az övé elfáradt.

Elpoénkodom ezeket a világpolitikai szörnyűségeket, de nem tudok mit tenni. Ha állandóan észben tartva komolyan venném a világunk felfordításán munkálkodó erőket, már régen megbuggyantam volna. 

Távol Európától

Most, hogy az Európai Unióba igyekvő Ukarjna új, demokratikus orcáját Magyarország felé fordította, csak most látszik, mennyi mindent nyernének velük az Ókontinens szövetségbe tömörült nemzetei. A civilizáció magasfokán, hol merénylettel, hol odaküldött bérgyilkosokkal lenne fenyegetve az összes olyan tagállam felső vezetése, aki valamiért nem szimpatikus a Kijevből dirigáló, aranyklotyós politikusoknak. 

Alapjáraton jó fejek ezek a nagyhangú gazemberek.

Nyílt kártyákkal játszanak. Időnap előtt megüzenik, szólnak, likvidálják ha valaki az övékével szemben más véleményt mer megfogalmazni. 

Eddig azt hittem, az albán maffiától, a csecsen terroristáktól és a román politikusoktól rosszabb nem lehet, de tévedtem. Az ukránok mindhárom kategóriát überelik, mi több, ötvözik. Elképesztő! Nincs rá jobb szó. Egyedül azért jók ezek a leleplező nyilatkozatok, hogy mindenki lássa, április közepén mire megy ki a játék. A szélsőséges ukrán vezetőknek minden Magyarországot, Orbánt gyalázó szavuk plusz százalék a Fidesznek. Hát csak hadd mondják a magukét!

A DÖGLÖTT-TISZA

Pénz, pénz, pénzecske

Aranykonvoj. Ez egy új szó. Gyorsan megtanultuk. Kalandfilmbe illő kifejezés.

Napról-napra nagyobb hullámokat vet az ukrán csilliárdokat szállítók ügye. A legbizarrabb fantáziával megáldott krimi írók is csettintenének, egy csomó kalandregény anyaga van ebben a sztoriban. Hagyjuk a poénokat a ponyvaszerzőkre! 

Mi inkább a Valóság nevű nagybácsi útmutatásában bízunk!

Mennyi minden van még Zelenszkij és az Európai Bizottság elitjének a füle mögött, azt el sem tudjuk képzelni! 

Óriási lesz a lebukás, amikor végre megszabadulunk az Unió jelenlegi vezetésétől. De alighanem minderre csak a nyugati balhék után kerül sor. Akkor fog egy érdekes fordulat bekövetkezni, ha majd nyilvánosságra hozzák, hogy a nyugati politikusoknál mennyi esett le az ukrán pénztologató machinációkból visszaosztás gyanánt. 

Már nem kell sokat várni. 

A gender, a migráció, a libsi-zöld diktatúra és a háborús uszítás tekintetében fogytán az emberek türelme. A nyugati társadalmakban élők is látják, valami nagyon félresiklott, a hátukon élősködik egy olyan politikusi réteg, akiket senki se választott meg, nincs mandátumok, egy csomó mindenre felhatalmazást sem kaptak, és erre ahelyett, hogy a nép szolgálatában szerényen, jobbító akarattal tevékenykednének, mind sűrűbben istenkirályként viselkedve feszegetik a normalitás tűrőképességének határait. 

Lefőtt a kávé  

Ha eddig netán volt valakinek kételye, immáron ne legyen: a Fidesz meg fogja nyerni a magyarországi választásokat április 12-én. Ezért a kényelmes győzelemért a legtöbbet épp a Tisza Párt tett. Az ellenzéki formáció vezéréről mára a legtájékozatlanabb voksolók is megtudhatták, milyen vállalhatatlan ember. Nemhogy vezetőnek alkalmatlan! Férjnek, apának, barátnak, szövetségesnek, pártelnöknek, de még szeretőnek is csapnivaló, miközben a gátlástalansággal párosuló megbízhatatlanságot róla mintáznák. És ha ellenzékbe szorul a kompániája, egymást fogják kinyírni. Peter Magyar - nagy valószínűséggel - egy évtizeden belül eltűnik a közéletből. Jó ha ép bőrrel megússza a sajátjai haragját. A társadalom többsége viszont megvetéssel fog köpni a neve hallatán. Ezután tiszásnak lenni egyet fog jelenteni a nettó felelőtlenséggel.

Hogy konkrétumokról is szó essék, ezekről a Panyi Szabolcsokról, meg a tiszás informatikusok és hazaárulók üzelmeiről nekünk úgy kéne értesülnünk, hogy a híradóban a rajtaütés végén mutatják a képsorokat, amikor már hason fekszenek, hátrabilincselt kézzel.

A délvidéki Döglött-Tisza

A bácskai-bánáti magyarság masszívan a Fideszt támogatja. Itt folyik a Tisza ugyan, de holtága is van. Olykor Döglött-Tiszaként emlegeti a nép: ez az elenvezés most találón láttatja Peter Magyar pártjának a délvidéki politikai súlyát.  

Nem tudok róla hogy lennének megbízható kimutatások, talán tudományos mérések sincsenek, ám az eredmény 90% fölötti lesz a Fidesz javára, ezt egy kicsit nagyobb tételben le merem fogadni: a többi szavazatot vagy érvénytelennek jegyzik, vagy majd akadnak néhányan, akik ténylegesen a Tisza Pártra voksoltak, de ezek száma még a százas nagyságrendet se üti meg, borítékolom. 

Onnét a magabiztosságom, hogy nagyjából tudom kikről van szó. 

Ha kéri valaki, már most egy kockás lapra fölírok háromtucatnyit belőlük, mert túl jól ismerjük őket. Ezzel együtt nem vagyunk rájuk büszkék. A házasságszédelgő nagybácsira, vagy az alkoholista rokonra tekintünk úgy mint a határon túli tiszásokra: szekunder szégyennel elismerjük, hogy előfordulhat egy pár eszement közöttünk is, de hát minden közösségnek akad salakja. Annak viszont örülünk, hogy nekünk csak ennyi jutott belőlük. Százezer szavazóra pár száz idióta az Anyaországban is megnyugatóan jó arány lenne. A székely testvéreimet ismerve ott ugyanígy a Fidesznek áll a zászló, és csak elenyésző töredéket fog kapni a vizes szekta listája. Hiába, aki „román földre” lép Nagyváradnál, az ne várjon köszöntetet a határon túli nemzetrészeknél. 

Esik eső szép csöndösen csepereg

Nem vagyok már mai gyerek, életem fele alighanem megvolt, de nem győzöm mondogatni, én még megérem, hogy akik most gyalázzák a tavaszi esős időt, pár év múlva fohászkodni fognak érte! Értem én, nem lehet mindenki szántóföldből élő parasztember, de könyörgöm, a belváros is fulladozik a porban, szutyokban, az eső pedig áldás, pláne ilyenkor. Lehűlés? Miért, mit vártak? A kajszinak, mandulának már úgyis annyi, a márciusba pedig még bőven belefér egy-egy kósza havazás, különösen úgy, hogy mínuszos fokok nélkül, regionálisan jelentkezik. Biztos nem vagyunk egyformák, de én szeretem az esőt, a csapadékot még novemberben is. Ritka az, amikor túl sok eső esik: mára odajutottunk, akkora a szárazság, hogy gyakorlatilag bármikor bármennyi eső csak üdvözölhető. Kivéve a városban, ahol rázzák az öklüket, és még az ostoba média is rásegít: rossz lesz az idő, ájuldoznak! Tudod mon ami, mikor lesz rossz az idő? Majd mikor a 40 fokos napon tíz percet se fogsz kibírni a bőrrák kockázata nélkül.