SZOLGÁLUNK ÉS VÉGÜNK!

Szolgálunk és végünk!

Lázadozik a magyar rendvédelmi állomány. Nem tetszik a rendőröknek, hogy az ígért béremelés helyett egy napi szabadsággal szúrta ki a szemüket a sportcipő boltból szalajtott mostani belügyminiszter. Nem értem, mi a bajuk. 

A Tisztelet és Szabadság Pártjától az utóbbit megkapták. Minden szülinapért egy nap potya szabadság. Cserébe viszont a tiszteletet felejtsék el. Tojnak ezek rájuk!

Ahogy a kampányban elhangzó bősz ígéretek teljesítése sincs már sehol, csak a tiszás „szakértelem” tombol!

Úgy tűnik, a rövid emlékezetű rendvédelmi dolgozók már elfelejtették, hogy az Orbán-kormány valami nyolc ízben emelte meg a fizetésüket. Nem aprózták el: volt közötte 35%-os bérnövekedés is. Plusz vegyük hozzá, hogy tavaly még mindezt megfejelték a hathavi fegyverpénzzel, amit boldogan bezsebeltek a fakabátok, majd gyakorlatilag testületileg leszavaztak a Tisza Párta. Most se emelés, se fegyverpénz, ezektől immáron eltehetik a szájukat. Szöláví. Ők inkább a tiszás szabadságot akarták. Tessék. Megkapták. 

Álmodhatnak tovább makkal. 

Csak aztán ne az legyen, hogy a rendőrök megint rajtunk, nemzeti érzelműeken fogják – szó szerint – leverni, hogy saját eszmetársaik hülyét csináltak belőlük.

A végére hagytam egy jó hírt. 

Aki sajnálja a rendőröket, nemsokára mindenkit sajnálhat. 

Katapult

A Tisza kormányzása nettó csőd. Morálisan eddig is a béka valaga alatt volt a kabinet, de most úgy tűnik ezt a fajta zsákutcás társadalmi kísérletet már a sors is cibálni kezdte. Mi mást lehetne feltételezni a mostanában szakmányban jelentkező krízisek láttán?

Amióta Peter Magyar komprádor csapata van az ország élén, katasztrófa katasztrófát követ, de tényleg. 

Távol legyen tőlem, hogy huhogjak. A "minél rosszabb annál jobb minekünk" amúgy is tiszás hozzáállás. 

Emlékszünk?

Kollár Kinga a saját szétkent szájával kérkedett vele Brüsszelben, milyen jó, hogy a magyaroknak nem utalják a nekik járó pénzeket, így nincsenek kórházfelújítások, nincsenek új beruházások, hátha rakásra pusztul a nyomorult nép, ami nem baj, mert már akkor sem az ország jövője számított, hanem az volt a lényeg, hogy a képviselő asszony elfuvolázhatta: „nagyon optimista vagyok a 2026-os választások végeredményével kapcsolatban”. 

Igaza lett. Lelke rajta. 

Nem éri kár, hisz eleve nincs neki. 

Mindenesetre tény, hogy túl sok a véletlen krízis, ami arra enged következtetni, hogy rendszerszintű a megroggyanás. 

Ezek nem tudnak, vagy nem is akarnak kormányozni. Lövésük sincs az ország jövőjéről, csak Facebookoznak és örömködnek. 

A paksi fenékküszöbről született egy 12 órás werkfilm, hurrá, kint is vagyunk a vízből! Nyáron az aszály meg majdnem muszáj, kussoljon a földműves, örüljön, hogy nem vizsgálják, miből vette a traktorját. A gáztározók panganak, az energiaárak az egekben, a forint-euró árfolyama szépen kúszik 370 fölé, sorra zárnak be a magyar gyárak, miközben a gazdasági mutatók grafikonjai szabadesésben zuhannak, erre mi történik ott ahol senki se várta?! 

Lezuhan egy Gripen vadászgép. A kiskésit, de kínos!

Egy Gripen – fegyverzet nélkül, típustól függően – kábé 50-80 millió dollár, majd legyen kedves, számolja ki valaki, hány tíz milliárd forint megy a költségvetés mínusz rovatába. 

Ráadásul a vasmadár magától esett le. 

Nem értem. Tehát sehol egy fideszes szabotőr, sehol egy orosz ügynök, de még egy kamikáze szerb pilóta sincs a történetben. Hát mi van itt elvtársak? Ez így már a román légierő szintje, bár még van mit fejlődni, mert ők szét is lopják a NATO vadászgépeket alkatrészenként.

Amúgy a pórul járt Gripen pilótája szerencsésen megúszta a balesetet. 

Mikor felismerte a veszélyt, időben katapultált. Nem úgy, mint Peter Magyar kormánya.

SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 2. rész

rajzom illusztráció

 

(Az első részt ide kattintva olvashatja!)

Kétségtelen tény, és a szociálpszichológia atyja is kimondja: a tanult viselkedésformák mellett, illetve azokkal párhuzamosan az emberben van egy veleszületett hajlam, amivel bizonyos ingerekre, provokációkra agresszióval reagál. Jó, ez biológiai adottság, ezzel nincs mit tennünk. De mi van a tanult agresszióval? Aki nagyvárosban él naponta megsínyli ezt a rendkívül dühítő jelenséget. 

 

Megint csak saját példámból kiindulva: ha olyan élethelyzetbe kerülök, hogy egy buszmegállóban, vagy bárhol közterületen nekem nem tetszően viselkednek mások, először azt mérem föl, kivel/kikkel akarok konfliktust, és csak akkor teszem szóvá rosszallásomat, ha látom, a túloldalon esetleg van mód higgadt hangú, ésszerű diskurzusra. Akkor – saját értékrendemet védendő – érdemes beleállni a szópárbajba. De csak ekkor és sosem indulatból!

Mert a valóságból merítve, tapasztalatból mondom, bizonyos elemeknél már a szemkontaktust is támadó szándéknak vélik. Mindez hőzöngést, kínos jeleneteket, ártó következményeket vált ki, a fenének kell az ilyesmi. Ugyanezek viszont azt is normálisnak tartják, hogy bankautomatánál, a BKV-jegyvásárlásnál, meg egyéb élethelyzetekben mindenféle skrupulus nélkül a tövembe állva pénzt kunyerálnak. Ha én próbálnék meg ekkora vehemenciával az ő aurájukba nyomakodni, már régen hasba lennék szurkálva.    

 

Történelmi, kulturális, társadalmi okok számos összetevőjét kellene megvizsgálnunk, ha egy-egy korszak agresszív cselekedetsorát akarnánk megérteni: és valószínűleg akkor sem kapnánk megnyugtató, mindenre kiterjedő alapos választ arra, mi végre halmozódik fel egy-egy emberben, vagy egy embercsoportban a másik/mások iránti erőszak kényszere. A jelen kori Magyarország politikai mindennapjain elburjánzó verbális és nonverbális agresszió viszont iskolapéldája annak, mekkora károkat okoz, ha egy pártközösség pusztán a gyűlöletre építi a politikáját, ha a közös – Tisza Pártos – nyelvezetet csakis a bosszú, a kárörömmel elegy rombolás vágya jellemzi.   

 

Ezt igazolja az az igen sűrűn emlegetett tétel, hogy az agresszió végső soron egy személy, vagy egy közösség (vagy az adott közösséget vezető politikus) frusztrációjából adódik. Semmi hókuszpókusz! Aronsonnál ezt a jelenséget a frusztráció-agresszió elmélet alatt olvasni, de mindez lehet instrumentális töltetű, azaz eszközök – például a hatalom – megszerzésére irányuló is. 

Itt érdemes megjegyeznem, hogy a háborúk ordító többsége pont ilyen instrumentális töltetű agresszióként valamilyen cél elérését tűzte ki maga elé, és azok nem nemes célok, hanem zömmel nemesfémek (arany), vagy egyéb ásványi kincsek, termőföldek, földi javak iránt nyilvánult meg. 

 

Szokás a brutális viselkedésformát egyféle elnéző minősítéssel illetni, amely szerint az erőszak az élet velejárója, az erősebb legyőzi a gyengét, hogy a dominancia harc létező és kívánatos, amióta a világ világ, miként az állatok, úgy a társas emberek között is. Hisz a jelenkori társadalmunk is tulajdonképpen versengésre épül, ahol a sikeresebbek, ügyesebbek, „agresszívebbek” érvényesülnek, míg a többiek alulmaradnak. 

Ebből a szemszögből nézve egyeseknek az agresszív viselkedés egyáltalán nem hátrányos, vagy szégyellni való dolog, sokkal inkább erény, ami a siker felé vezető utat kitapossa. 

A másik nézet szerint az agresszió kiélése hasznos, lévén annak felgyülemlése már ettől is nagyobb katasztrófákat okozott. Ezért a versenyszerű küzdősportok – bár lételemükben az agresszióból táplálkoznak – bizonyos tekintetben közvetlenül vagy közvetve csökkenthetik az erőszakra való hajlamot. Aronson a katarziselmélettel magyarázza ezt a jelenséget, de azt is hozzáteszi, számos kísérlet dacára nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az agresszió iránti gátlásaink, vagy késztetéseink minden szituációban ugyanazt az eredményt produkálják. 

Létezik ártatlan áldozat, akivel rokonszenvezünk, ám van olyan sértett, aki iránt nem érzünk irgalmat, aki ellen mi is tevőlegesen, erőszakkal lépnénk fel. 

 

Annyi bizonyos, hogy az agressziót jellegénél fogva főként a kulturális háttér határozza meg: ami az egyik kultúrában elfogadott, az a másikban megütközést, ellenszenvet vált ki. 

 

Ugyancsak fontos észrevétele Aronsonnak, hogy az agresszió nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamat is, magyarán idegrendszeri és kémiai együtthatók is erőteljesen befolyásolják a viselkedést. Elég csak a hétköznapokon, mindenki által emlegetett tesztoszteront, a férfi nemi hormont ide citálni. Bizonyított tény, hogy a magasabb tesztoszteron szintű személyeknél szignifikánsan magasabb az agresszióra való hajlam, s mint olyan, a férfiak hajlamosabbak az erőszakra. Persze, a nőknél is létező hajlam az agresszivitás, de az is igazolt, hogy a tettük megbánása és a bűntudta is erőteljesebb a nők körében. Mindez a nők és férfiak közötti biokémiai különbözéségekre vezethető vissza. 

 

Léteznek agressziót fokozó, vagy előidéző kémiai szerek, amelyek közül a hazánkban is népbetegségnek tekinthető alkoholizmus, azaz az alkohol fogyasztása a legnagyobb probléma okozója. Bűnügyi statisztikák sora igazolja, hogy a gyilkosságok, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények leggyakoribb kiváltó oka a túlzott szeszfogyasztás. 

 

Elliott Aronson munkássága idején még aligha tűnt ekkora gondnak, mára viszont – személyes véleményem – hogy a szesz mellé sajnos felzárkóztak a különféle drogok. A kábítószerhasználat levetkezi a legelemibb emberi gátlásokat is. Napjainkban a bűnelkövetők széles rétege pont a drogok miatt válik erőszakos hajlamú bűnözővé. Ezzel együtt a fájdalom, meg a komfort hiánya is szülhet agressziót, amire Aronson egy nagyon egyszerű példát hoz fel: a hőségben, dugóban várakozó autósok közül azok tülkölnek, dudálnak, kiabálnak, veszekednek hangosabban, akiknek a gépkocsijában nincs légkondicionáló berendezés.

 

Soványka jó hírem a végére, van ellenszer.

Az agressziót gátló egyik fontos tényező a felelősség. 

Az anonimitás, a személytelenség biztonsága eleve bátrabbá, erőszakosabbá teszi az embereket.

Aronson idején ezt egyetemistákon végzett kísérletek kimutatták, ma viszont elég egy internetes komment falon az álnév mögül beírogatók mondandóját elolvasni: hovatovább az sem kirívó már, hogy az obszcén tartalom, a trágár nyelvezet mellett már mások likvidálására uszító vélemény is hétköznapinak mondható, sajnos. 

És itt érkeztem el értekezésem utolsó pontjához, a média felelősségéhez: a napi szinten sulykolt erőszak látványa, a tengernyi bizarr hír, a minimális erkölcsi szabályok gátlástalan áthágásával előbb a televízió, majd mára a közösségi felületek, az internet részéről mind-mind az agresszió gerjesztői. 

 

Hogy miként lehet ez ellen védekezni? Aronson próbál néhány módszert megadni: empátiát emleget mások iránt, új viselkedésminták elsajátítását javasolja, 1972-ben.

 

Szerintem viszont pár ezer éve tíz tőmondatban, tíz parancsba foglaltan egyszer már megadatott a választ. Mára egyetlen módszerünk maradt: a szeretet. 

 

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 1. rész

Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat. 

Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.

Legtöbbször szépirodalmat olvasok. 

Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.) 

Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.

 

A döntésem szándékos volt. 

Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió? 

Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?

Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad? 

A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak. 

Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.  

   
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében. 

„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.

 

Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően. 

Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom. 

Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.   

A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.  

 

Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.

 

Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél. 

Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.

(A 2. részt, a folytatást ide kattintva lehet olvasni!)

EGY TRAGÉDIA

Pszichózis

Hogy miért káros a Tisza Párt féle jelenség, azt egy magára valamit adó, tiszta erkölcsű, értelmesen gondolkodó embernek fölösleges magyarázni. Peter Magyar karrierjének hirtelen fölívelése és politikai sikere pusztán kommunikációs trükk, de egy nagyon jól felépített, kidolgozott trükk, ami egyrészt külföldi, idegen segítséget mutat, és külföldi, idegen tervek, politikai stratégiák mintázatát követi, másrészt ördögi pontossággal használja ki a magyar társadalom, a magyar közgondolkodás legtipikusabb hibáit, amiből elég, ha a kicsinyességet és az irigységet említem.
Utóbbi nem egyedi. Más népeknél is akad kapzsi, smucig ember, de az átkosból itt maradt, átörökített zsigeri kicsinyesség ilyen elemi erővel a régióban tán sehol sincs jelen, mint a Trianonban csonkolt Kis-Magyarországon. Ezzel zsonglőrködik a tiszás komprádor.
Az uszítás mára beleivódott a hétköznapokba. Soha nem látott mértékű a közéleti diskurzus elzüllése. Ez is a terv része.

Egy ordenáré nyilatkozat felháborít, kettő még inkább, de naponta tucatnyi már elkezd fárasztani és a heti számolatlan mocsok, ami ránk zúdul végül közömbössé tesz, hozzászoktat bennünket Peter Magyar pszichopata személyiségéhez. A tömegember először megbarátkozik a nyers rosszindulat gondolatával, aztán pedig beállva a sorba már maga is üvöltve gerjeszti azt.
Az ilyen társadalmi pszichózis nem egyedi. Volt már rá példa nem egyszer, és csak azért nem nevesítem egyik korszakot, egyik helyszínt és egyik össztársadalmi megőrülést sem, mert bízom benne, hogy amiket irkálok a blogomra azt értelmes emberek olvassák.
Tehát visszakanyarodva: fölösleges magyarázni.

Bestiárium

Bochkor Gábor műsorvezető ellen tüntettek állatvédők, amiért azt merészelte mondani, hogy előbbre való az emberek védelme, és csak azután kéne az állatokkal is törődni.
Ha valakitől éhen pusztulhatnának az effélék, az én vagyok. Ki nem állom a kereskedelmi rádiók-tévék "sztárjait", a magukon heherésző, se nem művelt, se nem vicces műsorvezetőket, Bochkort meg pláne.
Ezúttal viszont igaza van.
Mondom úgy, hogy mindig két kutyám, kutyánk volt. (Meg egy csomó más jószág a ház körül.)
Ám ami mostanában közéleti szinten ember és társas állatainak a viszonyrendszerében dívik, az egyáltalán nem kedves, mi több, elrettentő számomra.

A minap hátulról figyeltem föl egy jólöltözött, harmincas éveiben járó csinos hölgyre. Én balga, véltem, óvólag borult a keblén melengetett kisbabájára. Átvillant az agyamon, lám!, milyen nemes, milyen felemelő látni, ahogy karban viszi a számára legdrágábbat, a csecsemőjét öleli. Amilyen villámcsapásnyi volt, olyan gyorsan szerte is foszlott az illúzió, mert félprofilba fordult, én meg pofára estem: egy vakarcs masnis kutyát dédelgetett.

Túl van lihegve az egész. Nem mellesleg ez az út visz bennünket a pokolra.

Egy tragédia

Mindenképpen fogást keresnek Orbánon, tudják a Futrinka utcában is, ő a hibás, ezért a „rencerváltás” óta a sokadik eljárást indítják különféle ürüggyel, hogy a volt miniszterelnök bűnösségét bebizonyítsák. Ez megy hónapok óta a hírhedt újdörögdi gyakorlótéren bekövetkezett súlyos baleset kapcsán is. Egy volt kormánytisztviselő hölgy kezében felrobbant a kézigránát. A 29 éves nő önként jelentkezett a fegyveres kiképzésre. A kivizsgálás feltárta a baleset okait: a nő először nem tudta kihúzni a szeget, majd akaratlanul túlzottan elengedte a biztosítókart, így a gránát az eldobás előtt élesedett. A szerencsétlenül járt hölgynek mindkét karját amputálni kellett. Szomorú, rettenetes dolog ez.

Aki volt katona, tudja, kézigránátot dobni sosem játék. Benne van a tragédia lehetősége: mintha butángázpalackon sütnél szalonnát.

Mindazonáltal azt a hülye rendszert kéne megszüntetni, hogy minden – kicsit is kiemelt szerepű – közszolgának teret adhassanak a „bizonyításra”. Nem muszájból tette szegény, csak meg akart felelni. Minek? Kinek? A szerencsétlenül járt hölgy szerintem a pisztolytáskát sem csatolta volna ki a műkörme letörése nélkül. Neki miért engedték, hogy ilyen – számára végzetes – kalandba ártsa magát? Okkal feltételezem, azóta sem történt se szigorítás, se változás a rendszerben. 

Egész egyszerűen a fegyver nem való mindenkinek.

Ujjé, a Ligetben!

Ötpercnyire lakom a Városligettől, sűrűn átjárok rajta, ezért különösen érintett vagyok, mikor azt olvasom, hogy egy kormányzati döntés értelmében megkezdődik a liget „átfogó közparki rehabilitációja”. Első lépésként azt ígérik, elbontják azokat a területet övező építési kordonokat, amelyek a korábban leállított beruházások helyszínein találhatók.

Lefordítom: az eddig elkezdett építkezést itt is leállították. Majd következik a jogi hercehurca éveken át, végül visszafizetendő milliárdokkal. Közben megint lesznek méhlegelők, emberi és állati ürüléktől hemzsegő, lepukkant dzsungelszerű szutykos semmik, hogy "virágozzék minden virág". A Városliget családias jellegét ezzel fölszámolják. Senki se akarja majd a gyerekét a szerteszét hugyozó csövesek, fetrengő koszlidércek, narkós punkok közé vinni. Ezek csak rombolni tudnak, építeni nem.