EGY PARTIZÁN KURTIZÁN

Bakából generális

Az úgynevezett új köztársasági elnök Baka András megtartotta expozéját. Hallgattam ezt a friss kólásdobozt, aki a visszafelé pöntyögés, a Fidesz és az Orbán-korszak penetráns gyalázása mellett nem átallott a nemzet egységére hivatkozni. Mint minden más nyilvánvaló hazugságot, ezt a pofátlan hazugságot is nehéz elviselni, de nincs mit tenni: ő pont a megfelelő szint a Tisza szektának! 

Szégyen a nemzetre, szégyen a hazára nézve! Baka András nemhogy államfőnek, de bírónak se való: leszerepelt, jellemtelen ember, aki azt az illegitim állapotból fakadó tisztséget is lihegve vállalta, amit korábban elítélt. Hiúságból tette? Sértett dacból? Netán bosszúból? Akárhogy is, nekem ez az ember nem a köztársasági elnököm, csak egy sunyi karrierista, aki vénségére az emberi és szakmai tisztességének a maradékát is eljátszotta. 

Nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor - mint régen - utóbb kommunistának is szégyen volt lenni, úgy most Tisza szavazónak is szégyen lesz: mind többen fogják belátni. Az ilyen ismerőseimet én már kiszűrtem. Nem érdekel a "szétszakítottság", meg a nemzet megosztásának hamis siráma. Hazárulókkal nem közösködünk. Márpedig az összes hardcore Tisza-szavazó egyszerűen kártékony nemzet- és hazaáruló, akikkel innét kezdve semmi közösséget, semmi részvétet, semmi támogatást és semmi megértést nem tanúsítok. Remélem megbünteti őket a sorsuk. Van egy két és fél milliónyi épeszénél megmaradt honfitársunk, plusz a mihazánkos szűk milliónyi szimpatizáns. Velük együtt lehet majd valamit kezdeni. De a tiszásoknak coki! És ha egyszer megint szuverenista, nemzeti kormány irányítja majd az országot, és kezdenek a tiszás döglegyek átállni, mindet szembesíteni kell a múltjával, aztán meg kiebrudalni őkelméket a rendes emberek közül. Se kegyelem nekik, se bocsánat!

Türelem!

A Fidesznek ma is van cirka 2 millió szavazója. Nem érdekel mit mond a Medián. 

Ennyi a nemzeti oldal állandó ereje, és ezen még a szégyentelen halálkufárok, a folyton az idősödő fideszeseket temető szutyok lelkű véleményvezérek se tudnak változtatni. Orbán Viktor az elmúlt századok politikai zsenije. Én nem írnám le őt. Látszik is, mekkora nyavalygó félelem van miatta a hibbant szekta tájékán. 

Őrjöngenek, akasztófáznak, vért kívánnak, de van egy rossz hírem nekik: ha fizikailag megsemmisítenék a Fidesz vezetését, akkor sem nyugodhatnának meg, mert a hazájukat szerető magyarok egyik erénye, hogy a legvertebb helyzetből is erőt merítve újraszervezzük önmagunkat. Erre ez a tiszás garázspárt-paródia képtelen, ahogy kormányozni sem fog soha normálisan. Ez már most megmutatkozik, látszik. Az idő a Fidesznek dolgozik. A megvezetett nép sajnos inkább utóbb, mint előbb, de egy szép napon ráébred majd a Poloska semmirekellőségére: majd akkor kell lépnünk, az utcán felemelni a szavunk, mikor ennek eljön az ideje. Mert rajtunk kívül hamarosan a saját szavazóbázisának a zöme is átkozni fogja a Tisza-kormány nevű történelmi tévedést. 

Touché!

A Mészáros-csoport elegánsan megírt válaszlevélben tette helyre Peter Magyart. A konzorcium már akkor Paksot segítette, amikor még a jelenlegi kormányfő tizenvalahány éven át a volt kormányfőnek tapsolt. Touché! 

Megint kiderült, hogy mivel esze nincs a ficsúrnak, csak az a rettenetes, pszichésen megbolydult egója, ezért ismét tátott szájjal rongyolt be a f@szerdőbe. Most majd lehet hápogni, rikácsolni. Ne feledjük, Peter Magyar az a lúzer, aki anno a szinekúráért könyörgő levelére még egy harmadvonalbeli fullajtár állást se kapott a Mészáros Lőrinc vállalatainál. Sajnos, teszem hozzá. Mert ha akkor betömik a száját egy két-három milliós havi apanázzsal, ma egy normálisabb vezetése lenne ennek az országnak. Így viszont el kell tűrnünk, hogy a fél világ sajtója azon röhög, hogy az eszement magyar kormányfő miként próbál pipiskedve nagyobbnak látszani Gröndland miniszterelnök asszonyánál a csoportképen. Szégyen ez a fószer, tényleg. De: ezt akarta 3,3 millió. Szakajtottad, szagoljad - mondták régen. És az áradó híg trágyalé szaga mostanra a magyar közéletet végképp belengte.

Egy partizán kurtizán

A partizános Gulyás Márton interjút adott, szívműtéten esett át. Le is mond a műsor vezetéséről, helyette csöndesebb, kímélőbb tempót óhajt. Joga van hozzá. 

Viszont a cikkből nekem annyi jött le, hogy a magyar egészségügy világszínvonalúan teljesít, még akkor is, ha hosszú éveken keresztül vécépapíros senkiházik koslattak a mosdókban kéziszappan után kutatva, miközben Gulyás a hazug kollégáival tevőlegesen hozzá is járult ahhoz, hogy a magyar választópolgárok zöme a magyar egészségügy minőségét valami atomtámadás utáni állapotként értelmezze.

Gulyás Mártonnak meg a szívének jó egészséget kívánok, de azért ide biggyesztem a régi bölcsességet: "Testünk..., egyenes tükörképe annak amit megeszünk, és annak amit nem!" Amit én úgy igazítanék a helyzethez, hogy:

Testünk..., egyenes tükörképe annak, amit megTeszünk, és annak, amit nem! 

Hogy mit tett a Partizán főembere azt tudjuk. Meg arról is van sejtésünk, mit nem.

PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI

Patologikus paksi hapsi

Tegnap, vasárnap volt néhány kevés érdeklődést kiváltó önkormányzati választás. Sajnos ezekből az alacsony részvételű helyi megmérettetésekből nem szűrhető le az igazság, a valós politikai állás. Szűkebb környezetben jobbára az ottani jelölt közismertsége, beágyazottsága számít, aligha a pártpreferencia dönt.

Egyelőre csak az látszik, lassan ébred ez az ország.

Pedig – hogy csak a múlt hét emlékezetesebb kártéteményeit idézzem – gajra vágták az építőipart, újévig jó pár nagy cég fog becsődölni emiatt.

A pedagógusokat alaposan átverték. Mondjuk, őket egyáltalán nem sajnálom.

Egy hosszabb kánikulát se tudtak kezelni, megy a parasztvakítás Pakson, de hogy ennek mi lesz az ára az őszön, vagy később pláne, azt még nem látjuk, ám ha zsebbe kell nyúlni az energiaárak miatt, azt a tiszás prolik is megérzik. Mindenesetre beszédes tény, mutatja a válságkezelés minőségét, de leginkább a regnáló kormányfő mentális állapotát, hogy bár napközben a Dunán sétálva filmeztette magát, homlokát ráncolva aggodalmaskodott és parancsokat osztogatva vezénylő tábornokot játszott a folyót rekesztő fenékküszöb munkálatainál, este már ugyanaz a „felelős” miniszterelnök egy badacsonyi vurstli gyerekkörhintáján csapatta hintalovon.

Ha patológiai szempontból ez az ember normális, úgy nincs más hátra, a saját ép eszünknél maradva ki kell vonulnunk ebből a virtuálisan szennyezett társadalomból. Az általa irányítottból mindenképp. És míg ez az elmebeteg Caligula körhintázik, Magyarország régen nem tapasztalt krízisek sorozatát szenvedi el.

Nő a munkanélküliség. Ez már nyílt titok, mondják a hivatalokban dolgozók, hogy naponta körzetenként immáron félszáznál több regisztrált is előfordul: korábban a töredéke, ha akadt.

Ugyanakkor nem állt meg, sőt fokozódott a fiatalok külföldi munkavállalása. Nesze neked Tisztelet és Szabadság Pártja, hogy pofáztak az elvándorlás miatt! Megszüntetik a kamatstopot, minden nagyberuházást leállítanak. És ez a pár kiragadott mondat csak kapásból, ami hétfő reggel eszembe jutott. Rombolnak, züllünk, hanyatlunk. Nincs itt "hazahozott" euró milliárd, lesz helyette kiparittyázott hazai vagyon.

Ezek rosszabbak, mint Gyurcsány. Remélem csúnyábban is fogják végezni.

Ancúg

Nyári hír. Lecserélik a magyar rendőrök uniformisait. Gondolom, akadt rá valami haveri cég, amelyik jutányosan felszámolt árakon új ancúgot ad a rendvédelmi szervek dolgozóinak.

Nálunk a seregben régen azt mondták, amelyik testület nincs megbecsülve, az jobbára öltözködik. Ezzel együtt szerintem a magyar rendőrök megérdemelnének egy normális egyenruhát. Ami jelenleg van, a nyolcvanas évek módijának leggusztustalanabb, trusznya változata. Se elegancia, se praktikum.

Nézem a negyven fokban, túrabakancsban, betűrt nadrágban ődöngő pesti járőrt: ettől még egy építkezésen dolgozó melós is jobb szabású munkaruhát visel. De nem kell pampognom: nézzen szét bárki a környező országokban! Na jó, Ausztriát hagyja ki, mert ott is ez a trottyos levélkézbesítő uniformis, meg a szedett-vedett, hagyománytalan ruhadarabok vannak a rendőrökre aggatva. De már egy horvát, egy szerb rendőr, vagy akár vámos is menten mást mutat, mint a harmonikázó gatyában izzadó magyar kollégáik. És akkor még a rendőrnőinkről nem is beszéltem...

Ákos mérges

Hadházy Ákos megint hallatott magáról. Ezúttal Peter Magyar miniszterelnök urunkat vette a szájára. Fáj neki a paksi hapsi helikopterezése.

Mielőtt egy kávét kérnénk, lássunk tisztán: a derék Ákos halálosan meg van sértődve, hogy nem kapott jól fizető és semmi felelősséggel sem járó állást a szekta kabinetjében. Azóta durcul a posztjaival. Erről van szó, nem másról. Az viszont elég tanulságos, nem kellettek évek, de még három hónap se ahhoz, hogy egyik-másik, korábban akkut csőlátásban szenvedő, Fidesz ellenes agitátor is belássa, a Poloskával és a bandájával ők is rá fognak pénzelni.

Jó reggelt Magyarország!

Hogy ez a kerge ficsúr épp menőzik a szikkadt ülepű csajainak, helikopterezik – ahogy mifelénk mondanák – az már nem b@szik egy öltést se, azaz nem számít, hisz éppen most készülnek dobra verni az energetikai piacunkat, beszántják az Orbán-kormány összes jóléti intézkedéseit, ránk szabadítják a nyugati bankárvilágot... Lesz itt olyan visszalépés, mintha megint a '90-es évek elején lennénk. Szóval, egyáltalán nem kedves, csöppet sem tisztelt tiszások, és a megmaradt normális honfitársaim! Készüljetek!

Átírják az abszolút filmszínház címét.
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!

 

DÉLVIDÉKI MAGYAR MIGRÁNSOK

A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.

A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak. 

Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban. 

A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek. 

Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet. 

Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába. 

 

XX. századi magyar sors

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ****** 

Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre. 

Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. 

A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.

Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket. 

A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. * 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**

Magyarok a déli végeken

1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.

Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****

A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***

A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben. 

Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni. 

Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.

Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.

Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre

Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Dráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

 

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.

  

A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése

 

A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.

Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.

Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.

 

Hivatkozások:

*

https://www.szabadeuropa.hu/a/amikor-legutobb-lottek-a-szomszedban-a-delszlav-haboru-hagyateka/31734450.html

**

https://novekedes.hu/elemzesek/hogyan-eltuk-meg-mi-magyarok-a-90-es-evek-delszlav-haborujat-rettegtunk-mikor-szabadul-el-itt-is-a-pokol

 

***
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100:4-a-magyar-kisebbseg-a-delszlav-valsag-idejen&root=12&catid=10:vi-a-koevetkezmenyek

 

****
Sík Endre: A migráció szociológiája, 10. old.

 

*****

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html

 

******

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html

ÖREGAPÁM KESKENY ÚTJAI

 

Ustorkán, a tanyavilágban

Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem, maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.

Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)

Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.

A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam. 

Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.

 

A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott. 

(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)

Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ez az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.

 

A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.

 

De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...

 

Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.

Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja. 

Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.  

DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.