SACI

In memoriam Aleksandar Beronja (1955-2026)

Álmomban sem hittem volna, hogy a június ilyen nekibúsultan köszön rám, hogy lélekben ismét számot kell vessek.

Úgy szólítottuk, Elnök úr! Járt neki.

Abban a korban nyomult velünk, amikor szemben sekélyes jelenkorunkkal, még nehezebben apadtak el a barátságok, amikor az ország, ahová születtünk, sokadszorra megint a bajok hínárjába gabalyodott, mi meg kellően fiatalok voltunk, meg kelően naivak ahhoz, hogy elhiggyük, nem számítanak az elénk állított közéleti akadályok csapdái, segíteni tudjuk a változásokat. Arra esküdtünk föl, hogy mi majd megjobbítjuk, tisztára mossuk a világot. Így, közösen, egy társaságban tapogatóztunk előre. Kerestünk az életünk értelme irányába vivő ösvényt.

Ez a szándékunk egyaránt megvolt a szervezetünk közgyűlésein, a különféle programjaink során, és megmaradt a programokat megelőző, majd az azokat követő kocsmázások alatt is mindvégig.

Merthogy sokat kocsmáztunk, hála Istennek! Daliás idők voltak, szépreményű daliákkal, hajnalig nyúló éjszakákkal és tengernyi itallal.

Nem vettünk komolyan semmit, magunkat sem. Éppen emiatt két kézzel szórtuk a titulusokat, fügét mutatva a konvencióknak. A hierarchia szabályait megcsúfoltuk, és kiröhögtük azokat, akik számunkra kicsinyes és érthetetlen buzgalomból tepertek valami társadalmi rangfokozattal járó elismertségért. Mint a Pál utcai fiúk hadseregében, nálunk is csupa-csupa elnök, titkár, főtiszt és alelnök munkált, így lett a Saciból a Rákóczi Szövetség Délszláv Tagozatának a vezetője, ami, ha nem is egy ordító oximoron, de legalábbis erős iróniába csomagolt paradox helyzet. Mégis, a rá ruházott „csín” ebben a formában pompásan illett a Sacihoz, aki volt olyan bölcsen belátó, hogy a játék végett fölvállalta a tisztségét, és azt méltó módon és hitelesen alakította. Elvégre a barátság és a hazaszeretet nem funkciótól függő feladat, hanem emberi minőség kérdése. A Saci pedig jó ember volt.

Ahogy minden szerepét, ezt is hibátlanul játszotta. Volt a lényének vonzereje. Tudott hallgatni: elsőre ez jut eszembe róla. Beszédes csöndben ültünk, vártuk a véleményét. Dörmögve, halkan beszélt, de mikor megszólalt annak súlya lett. Mindegy volt, átkarol valakit, vagy csak egy kilincset fog meg: akárki észrevette, épp egy talpig férfiembert lát.

Ez a ma már ritkaság számba menő, nem tanítható férfiúi sárm lengte be a hétköznapokon, meg a díszesebb alkalmakkor is.

A Saci szerette a nőket, és mivel a nők hálás teremtmények, ezt a természetes vonzalmát úgy hálálták meg a Sacinak, hogy viszontszerették érte.

Sokat nevettünk. Mesélte, egyszer Budapesten járva három cigány lotyóval támadt konfliktusa, akik – jó szimattal felismerve a nagyvárosban eltévedt idegent – közrefogták, és míg ketten elterelték a figyelmét, a harmadik ki akarta zsebelni, de a Saci vasmarka ráfonódott a tolvaj kezére. A hórihorgas, bajszos fazon szorításából nem volt hova menekülni. A három „grácia” ijedt szemmel várta az inzultust, mire a Saci a maga szelíd, reszelt hangján csak annyit mondott nekik, béketűrően, szánalommal: „Mégis, miért csináljátok ezt velem? Hát ahonnét én jövök, ott ti vagytok a királyok, szeretünk benneteket.” Azzal elengedte a hüledező tolvaj népséget, akik tán azóta is töprengenek rajta, hol lehet a világnak az a boldog csücske, ahol a cigányokat királyokként tisztelik. Sosem értenék meg, hogy a Saci az Ajtayakra, a Lukácsra, a Bebére, meg a többiekre gondolt, akik valójában kiérdemelték a szeretetünket.

Ha majd az emlékezetemben, vagy álmaimban az ismerős alakja rám fog köszönni, a Sacit a narancssárga szpacsekjában ringva fogom látni, ahogy az öreg, ötven-hatvanszor regisztrált batár hörögve húzza magát a kanizsai aszfalton, kerülgetik a fölpörsent betonfoltokat, és a vén Citroen karosszériája ugyanolyan nyugodt dinamikával leng majd le és föl, mint amilyen puhán a nászágy szokott hullámzón mozogni a boldog éjszakákon.

Hiányozni fog. Még találkozunk. Isten veled Elnök úr!

MAGYAR JÚDÁSCSÓK

 

Bár az erdő zsugorodott,
de a fák a fejszére szavaztak,
mert annak a nyele fából volt,
és azt hitték, hogy közülük való.
(török mondás)

 

Eljutottunk addig a pontig, hogy most már II. Rákóczi Ferencet is odazötyögtetik a mai kor hedonista ficsúrjai mellé. 

Cikk született az ifjúkori bűneit megvalló néhai Nagyságos Fejedelemről, aki száműzetésében megírt visszaemlékezéseiben nem átallotta fölfedni és megbánni fiatalkori tévelygéseit. 

A cikk szerzője kimazsolázta a háromszáz évvel ezelőtti szövegből a szaftosabbnak gondolt részeket, és most azzal házal. Ismerős a szándék. Mindig ezt csinálják. A szentből profánt, az igazságból hazugságot gyártanak, a világost sötétre maszatolják.

Mint egykori civil szervezetünk névadójával, eszmei vezérünkkel, Rákóczit illetően részrehajló vagyok. Nyugodt szívvel vagyok elfogult iránta.

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelem legtisztább ikonja. Pont. Ez tény.

Emelje föl a kezét, akit suhanc korában nem a farka irányított! Kevesen lesznek, pedig minden egészséges ösztönű férfinak át kellett esnie ezen az időszakon. Nekem is, neked is. Kufircolni, bármi áron. Jó esetben megérett az eszünk, és szerelmesek lettünk egy nőbe, akinek hűséget is fogadtunk, majd családot alapítottunk, ami még szorosabbá fűzte a kapcsolatot, és már nem csak érzelmileg, hanem a közös kötelezettségből adódóan is méltók akartunk maradni a vállalásainkhoz. Mondom, jó esetben, mert balszerencséjükre sokaknak nem sikerült fölnőniük ehhez a feladathoz, és maradtak csapodár szoknyabolondok: bármi áron - még a családjuk rovására is. Szomorú, de ezek is tények. Most az emelje föl a kezét, aki úgy az ifjúkori, mint a későbbi bűneivel őszintén számot vetett! Még kevesebben lesznek, mert önigazolásban, ürügyekben, kifogásokban verhetetlen az emberi természet, mindig megvan a magyarázat mindenre. Hát ezért is volt tiszteletre méltó a magánember Rákóczi is!

De ma azt látom, hogy a Nagyságos Fejedelem gyarlóságát ártatlan pofával tárja elénk a cikk írója, aki pont úgy csinál, mint a kuplerájba betévedő pap: álságos módon, szemét lesütve áldást igyekszik osztogatni, miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a mai napon egy Magyarországnak nevezett nyilvános közegben van velünk együtt, ahol nem az az elvárandó, nem ez a tisztesség parancsa, nem az a bátorság, hogy arra mutogasson rá évszázadokra visszamenően, egy hősünknek miként feslett föl az erkölcse, hanem időben és térben közelebb lépve a valósághoz azt a keserű igazságot kéne észrevenni és ordítani teli torokból, hogy egy gátlástalan komprádorral az élen épp most gyaláznak meg mindent, ami valaha is szentnek és nagyszerűnek számított.

Az újsütetű miniszterelnöknek is tételesen föl lehetne róni minden morális kisiklását. Elég, ha csak a pénteki, Brüsszelben megejtett árulását szóvá tesszük.

Vajon mit ígért a milliárdokért cserébe?

Megmondom én. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Hegedűs hadnagy: az egri vár kulcsát, azaz Magyarország „függetlenségéért” cserébe a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, „átlátható demokratikus” országlást, és egy „pici szuverenitást”.

 Nix bilincs, nix börtön, nix belterjes tőzsdézés, telefon a Donauba kriminal! Ja vohl, Frau Ursula! Ja vohl Herr Weber!

Peter Magyar pont azt ígérte, amit Kádár János, Szálasi Ferenc is ígért, az ő rendszerük túlélése érdekében: a feltétel nélküli behódolást. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Károlyi Mihály ígért a nemzetnek.

Peter Magyar a XXI. századi Orseolo Péter: a német előtt a koronájáért cserébe inkább lemond a szabad Magyarországról.

Nem dicsőség, de nagy ívű a történelmi parabola: mostanra a hazaáruló nyúlszájú gróftól eljutottunk a hazaáruló kapibara pofájú pszichopata kéjencig.

A döntésed Te vagy, Magyarország! Ezt szavaztátok meg. Ezt kaptátok. Szegény hazám!     

AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.

HAGYJUK A DAGADT RUHÁT!

 

A mostani blogbejegyzést a minapi folytatásaként lehet értelmezni. Ott arról írtam, hogy bár az április 12-ei választási eredmény csöppet sincs ínyemre, ugyanakkor a demokráciának mondott kényszerképzet miatt még ezt a nem kívánt helyzetet is muszáj elfogadni.

 

Hát elfogadom.

Ennyit tehetek. Nem többet.

Mindazonáltal a legújabb kori magyar politikatörténet leggátlástalanabb, legkártékonyabb tenyészetének irányvonalába, a jogbizonytalanságba, és a kiszámíthatatlan, pökhendi önkény ukázaiba beletörődni nem fogok.

Kétféle okból sem.

A „beletörődés” szó klasszikus értelmében nincs kedvem az újsütetű őrületet csírázó malomban, a nyakunkba kapott szektás gépezet alkatrészeként forogni. Ezeknek, az örömrivalgóknak én hasznot hajtani nem akarok. Jó előre szólok, békén sem hagyom őket.

Úgy pedig végképp nem szeretnék az új politikai hatalomhoz asszisztálni – nem abban részt vállalni, csak megengedően, távolságtartóként belesimulni, együtt lélegezni a módszerükkel – tehát, hozzáidomulni a rendszerhez, hogy annak következményeként abba beleroppanjon a gerincem, vagyis csorbuljon az önképem.

Nagyjából három hét alatt kiviláglott, mire képes a hegyek vajúdta tiszás kormány.

Peter Magyar és a köré verbuvált slepp immáron megmutatták mi várható tőlük. Amit látok, tapasztalok, a nemzetemre zúduló tiszás rendszerváltoztatást illetően nekem is van véleményem, azt én is megmutathatom nekik: a behajlított bal kezem könyék hajlatára ráfektetem a jobb alkaromat, és az ökölbe szorított balomat föl és alá lengetem. De mivel még ennyi beléjük feccelt energiát sem érdemelnek meg, elég, ha összecsippentem a hüvelyk, a mutató, meg a középső ujjamat, és lefelé tartva a köldököm alá mutogatok velük, mintha sóznék. Ez ugyanaz, mint az előbbi lófasz, csak porított kivitelben, granulátumként.

A múltkor egy kedves ismerősöm privát üzenetben aggodalmaskodott, nem származik-e bajom abból, ha a jelenlegi dögtemetős széljárással szemben a sliccemet lehúzva, terpeszben állok. Azt válaszoltam neki, nincsenek félelmeim. Írok, rajzolok, ingyen, ahogy eddig.
Amit csinálok, sosem pénzért, hanem meggyőződésből tettem. 
Mit bírnak velem? De tényleg! Beszántják a blogomat! Nem újdonság, már korábban is számolatlan módon korlátoztak. Kirúgnak az állásomból? Eddig se nekik dolgoztam, s mint feljebb jeleztem volt, eszem ágában sincs valaha segíteni őket. Rátenyerelnek a vagyonomra? Amim van, vihetik, csak akkor csapják hozzá a banki kölcsönöm hátralévő millióit is, ne maradjak adós, ha már a kredit is hozzám tartozott. Elveszik a tanyámat? Igaz, közigazgatásilag a Vajdaságban, Bácskában van, de ahogy a The Hernyó viselkedik, hamar tengelyt akasztana a szerbekkel, neki nem lenne gond Kishomok határában egy kis revízió.

Félretéve a tréfát, a továbbiakban nem szeretnék tippeket adni a kurzus főhóhérainak, hogy egyébként miféle gondja adódhat egy kórusból kiéneklő magamfajtának. Bár, annak nagyon örülnék, ha a velem együtt gondolkodók lennének a regnáló hatalom legnagyobb problémái. Azt jelentené, a haza ügyei rendben vannak, ideális állapotok uralkodnak, immáron korlátok nélkül, mintegy passzió gyanánt, mindenféle okkal-ürüggyel végre csuklóztatni lehet a más véleményt képviselőket.

Itt megállnék egy szóra.

Kedves fideszes barátaim, ismerőseim! Hozzátok szólok leginkább!

A költőt idézve: hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Ti, akik maradtatok, akik voltatok, és tántorítatlanul maradtok is annál a közösségnél, ami egybe kovácsolt bennünket, mától kezdve ne legyetek többé áldozatok!
Nem szabad félni, nem szabad meghunyászkodni, és legfőképpen nem szabad hallgatni!
Most, ebben az émelyítő, cinizmussal, hazugsággal átitatott, beköszöntött új kurzusban kell elevenen tiltakoznunk minden ránk zúdított ocsmánysággal szemben!
Ez nem politikai parancs. Ez az egyén szabadságának az emberi parancsa.

Régtől fogva egy sajátos mérce szerint válogatom meg a legszűkebb ismeretségi körömet. Mivel Jugoszláviában születtem, ott éltem le életem nagy részét, én azt nézem, kivel mennék együtt harcba. Ki az akit követnék, de akit feltétel nélkül, bizalommal a hátam mögé is odaengednék.

Eddig akárhányszor megtehettem, mindig Orbán Viktorra szavaztam. De most, hogy a kék páviánok ennek az ellenkezőjéről győzködik a magyar társadalmat, a legelső adandó alkalommal még inkább, megint Orbán Viktorra fogok szavazni.

Ti meg, szektások?

Magasról letojandó kategória maradtok. Amíg maradtok. Mert ennek a bagázsnak csupán egy gyáva, zselézett gerincű, bosszútól pukkadó hadvezére van. És már most látszik, a lövészárokban egymást fogjátok hátbaszurkálni.

EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek az értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden, hirtelenjében másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, ami megköveteltetik tőlem, saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.