Bácskai diárium - Pósa Károly blogja
„Omnia si perdas, famam servare memento.”
2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
2025. május 21., szerda
NAPLÓ - 174.
2025. május 12., hétfő
NAPLÓ - 173.
2025. május 7., szerda
KÖDGÉPEK
Mintha egy végtelenített üzemmódú zavarkeltő ködgépként működnének. Ezek a hírfogyasztók önként elátkozták magukat.
Azt hittem a történelmi bukta majd kiszakítja a buborékjukat. Egyáltalán nem úgy tűnik. Ettől függetlenül lehetne rugalmasabban is közvélekedniük. Lehetne az életnek örülni is. Persze, egész nap a trágyadombot tüdőzni embert próbáló feladat, én meg se kísérelem, de nem is csodálkozom rajtuk, hogy akiknek meg ez a lételemük, be nem áll a szájuk a panasztól.
A mai kor gyermeke pont olyan polgárpukkasztó szeretne lenni, mint anno a Nyugat semmiből felmagasztalt “sztárművészei”. Mindezt tengernyi kábítószerrel, itallal, vödörből vedelve a hedonizmust. Én Warholon, Lennonon és az efféléken régtől fogva röhögök, megmosolygom ha az ötven-hatvan évvel ezelőtti művészetnek nevezett trükkökkel találkozom. De miért van az, hogy míg az ilyesmit egy könnyed vigyorral, a helyén kezelve nyugtázom, addig a mostani helyzet csak undorral elegy megvetést vált ki belőlem?
Credo
Volt nekem kutyám, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas Kicsi. Kanca, csóka, tyúk. Ennyi. Akik két talpon állnak a földön, és nem tollasok – olyanoknak már nemigen hiszek. Kivételt képeznek a hantok alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha megértenének. De mással alig akad közös nevező. Nem erőlködöm már egyik ideológiának sem megfelelni, és nem vagyok hajlandó a fejekben dúló sötétséggel kelni-feküdni, a szellemi polgárháború lövészárkaiból szemlélni a környezetemet. Ha mégis egy nekem tetsző dolgot támogatok (mert van ilyen), azt azért teszem, mert úgy vélem, hogy az a jelenleginél igazságosabb világhoz vezet. Akkor is kiállok az elveim mellett, ha pénzt nem hoz, és a népszerűséget is csak viszi, kártékony rám nézve.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csinálok karriert. Ez sem érdekel.
Ettől fontosabb, hogy a Lovćen mögül újból látom az előbukkanó napot, és Kishomokot jótékonyan megöntözte a májusi eső.
2025. május 6., kedd
BALOS SORSOM
Balsors
Hejj, ez a diktatúrát nyögő szegény magyar ellenzék!
Milyen iszonyú lehet nekik elnyomásban élni! Ha valaki, hát én tudom, mi fán terem az örökös kisebbségi lét. Balkezes vagyok!
És nekem még egy rohadt balkezes prájdot se szervezett senki!
Pedig mi híján a népesség tizede vagyunk.
Nemhogy tüntetni nem tüntetnek értem, de semmi hídfoglalás, semmi szónoklat nincs miattam. Ha ez nem lenne elég, mostanáig hátrányos megkülönböztetés az osztályrészem: a legtöbb helyen nincs balkezes kés, lapát, fejsze, egyáltalán semmiféle szerszám, ami a suta kezemre állna. Még a sorkatonaságot is jobbos géppisztollyal voltam kénytelen leszolgálni, a gitártanárom meg nem akarta áthúrozni a hangszeremet. Nincs balos bögre, a becsavarozáskor rendre kontrába húzom a csavart, fordítva tekerem a csere villanykörtét és iskolába indulván elsősként úgy kellett tintával írnom, hogy tudható volt, a könyökömmel elmaszatolom a sorokat. Kérem, orvosolják a kifogásaimat! Ellenkező esetben keresztbe fogok feküdni az Oktogonon.
Antropozófia
Az embernek, - mint a világnak magának is - van szelleme, feje, szíve, mindenféle nemes és kevésbé nemes szerve. Jó esetben, míg az ember szelleme ragyog, például az ülepét rejtegeti, takargatja. Aztán van néhány példány, aki a hátsóját mutogatja, vagyis azt, ami bennünk emberekben a legalantasabb, és amit mindannyian leplezni igyekszünk - azaz a legalsó késztetéseinket, az ösztönvilágunkat, mert mégiscsak emberek vagyunk, szellemi lények. Eleve kérdéses, vajon ki az, aki kirakatba teszi az értéktelenséget, és erre még büszke is. A mai világ éppen erről szól: a legalsó erők felszínre kerüléséről, és a szellem feletti uralmáról.
Ebek harmincadján
A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen bebetonozott egyéni és csoport érdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova. Ahol a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, az ideológiáktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.
Fohász
Uram, édes Jó Istenem! Ritkán kérlek, de most hallgasd értő szívvel a fohászomat! Add meg nekem, hogy ennek a Magyarnak és Péternek nevezett jellemtelen ficsúrnak a jövő év áprilisában esedékes országos szavazás estéjén, úgy éjfél előtt egy órával megpillanthassam a pofáját! Mást nem kérek. Ámen.
2025. május 2., péntek
MAGYAR Milošević
Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.
A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.
Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan
biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót,
de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy,
hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.
In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a
nácizmus szellemét idézi meg.
Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem
arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti
oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok
egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.
Én a Magyar Péterben és a követőiben
felgyülemlett gyűlöletről beszélek.
Egy sértett, egoista, ideggyenge,
velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel
korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a
reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember
ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük
után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.
Ha a fentiek alapján nem ugrik be a
hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép
zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy
közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.
Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű
balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli
mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az
akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk
kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg
érzelmeivel.
Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.
Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna
egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy
nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi
körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül
a feje, rémülten tikkol a szeme.
Így sumákban, Manfred Weberék
mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy
utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.
A polgárháborús bujtogatással
előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció
provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes
is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen
ostoba.
A handabandájuk ellenére
pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a
gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom
túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A
Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.
Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.
Még egy utolsó gondolat: az irigység is
hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem
oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés
honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben
is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá
büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó
nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit
gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az
önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi
Messiás várna és szeretne bennünket.