2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2025. január 24., péntek

KÉT EMBER

 


Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX. századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.
Alaposan nézzék meg a portrékat.
Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk, kitűnik, két személy fényképét látjuk.
Két férfi.
A vonásaik szinte ugyanazok.
Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.
Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük, hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük is: nagyjából egy időben vesztek oda.

Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.

A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába, Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.
Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben, mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.   

A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.

Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek – papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon megbocsátott a gyilkosainak.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.

Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.

A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.

Emlékük legyen áldott!

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...



2025. január 18., szombat

FILMES NAPLÓ - 33.


Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.
Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.
Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.
Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.
Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.
A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.
Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.
A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.
10/7



Az áttörés
(2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)
Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.
Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.
Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.
Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?
10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.



A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.
(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)
Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.
Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.
Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.
Sajnálom.
Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...
Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...
Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.
A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.
Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.
10/8

2025. január 12., vasárnap

Pósa Károly: SAVAKBAN OLDVA

Slukk - festményem


Volt jó idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.

2025. január 11., szombat

Pósa Károly: SZARAJEVÓI VERS

 

Mediterran
(festményem) 110 x 70 cm

Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
 – lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.

2025. január 9., csütörtök

Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak


Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem


Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.