DRILL - SORKATONASÁG - 2. rész

Ott hagytam el a mondandómat, hogy a harcoláshoz szokott szolgáló nemes lovagokat lecserélte a középkorból az újkorba átlépő idő, és a hadba invitált, sokszor egyéni ambíciókkal érkező, vagy hadba se álló páncélos vitézek helyett Európában is feltalálták azt, ami az asszíroknak már háromezer évvel korábban sikerült: a hadsereget.

Ez a mélyenszántó változás a praktikus germán észjárásnak volt köszönhető, egészen pontosan Nagy Frigyes porosz király agyából pattant ki az ötlet. 

Elég nagy gézengúz volt őfelsége. Az alattvalói csak ördögfattya, kurafi Firtz-ként emlegették, és köptek is utána egyet, mikor senki se látta, mert Frigyest meglehetősen zabolátlan fickónak jegyezte a kortárs história, akinek szeszélyes természetétől csak a közismert zsugorisága volt legendásabb. 

Nemhiába, a nevének ferdítése – a fritz – mindmáig a németséget jelölő gúnyszó. Még mielőtt emiatt megsajnálná valaki, szólok, Frigyes sem ment a szomszédba vitriolos nyelvezetért, ugyanis uralkodótársait előszeretettel fikázta: Mária-Teréziát csak „bécsi kurvaként” emlegette, a francia kollégáját, a Napkirályt pedig jobbára „piperkőc stricinek” nevezte. 

Nézzük el neki! Már fiatalon megcibálta a sors. Apjának, Frigyes Vilmosnak az árnyékában nőtt fel, aki országnak-világnak folyton azt panaszolta, hogy minő kárhozat a királyságra nézve, „erre a kis köcsög fiára” kell hagynia a trónt! 

(Azért a biztonság kedvéért még időben felségárulás vádjával lefejeztette a serdülő trónörökös szeretőjét, Von Katte hadnagyot. Ezek után sem változott meg a későbbi Nagy Frigyes furcsa gusztusa. Noha névleges házasságot kötött az osztrák császárnő unokahúgával Erzsébet-Krisztinával, a nászukból nem fakadt egyetlen utód sem, mert Őfelsége továbbra is a kadétok meg a fiatal udvaroncok között kutatta és találta meg az ágyasait. Kicsit elkalandoztam, bocsánat.) 

Tehát a bővérű, homoszexuális porosz uralkodó keze alatt létrejött a modern európai hadsereg. A minta. Aki azt hiszi, ez valami kezdetleges formáció volt, az nagyon téved. Mind a mai napig ugyanazok az alapok határozzák meg egy ország fegyveres testületét, mint amit lefektettek Poroszországban a XVIII. század derekán.

A saját példámból kiindulva a néhai Jugoszláv Néphadsereg fegyvereseként a két és fél évszázaddal előttem besorozott porosz fiúkhoz hasonlóan nekem is utaltak ki egyenruhát, veszényszavakkal belénk verték a szolgálati szabályzat vonatkozó utasításait az ébresztő első pillanatától a takarodón át az őrszolgálati parancsokkal együtt, és ugyanúgy volt reggeli meg esti fegyverszemle, sorakozó, alaki kiképzés, tisztelgés, bakancspucolás, ordenáré módon viselkedő altisztekkel, akik már délután háromra be voltak állva a konyaktól, elviselhetetlen, szadista tizedesekkel kiegészülve, amelyeknek egynémelyike pszichiátriai esettanulmányként is szerepelhetett volna. 

Persze mindehhez közömbös képet kellett vágni. A vállunk közé húztuk hát a fejünket, és igyekeztünk a porosz parasztfiúkhoz hasonlóan úszni az árral, nem kiríni a tömegből. Ezért zokszó nélkül majdhogynem ugyanazt ettük, amit Frigyes újoncai: a mosléknak sem megfelelő, komisz, kincstári (komisz – komisszion – kincstári) kosztot, büdös húslével meg rengeteg káposztával. 

Ezt az életminőséget a Nagy Frigyes féle hierarchikus szerkezet keretezte, alfául és ómegául bebetonozva az újoncoktól elvárt kötelező eskütétellel. Higgyék el, mire végre kimondtuk, már nem is igazán érdekelt bennünket kire esküszünk: a hazára-e, Frigyesre, vagy bárki más királyra, nemzetvezetőre, aktuális vezérre történt-e. Így esett meg, hogy legyünk túl rajta alapon én például Josip Broz Titora esküdtem föl. Ez azért abszurdnak tűnt, mert 1989 őszén már kilenc éve halott volt a jugoszláv elnök. 

Mégsem akadtunk föl rajta. Addigra már rájöttünk, a Jugoszláv Néphadsereg viselt dolgai között piszlicsáré az efféle ellentmondás: kíméletlen adagolásban ettől sokkal groteszkebb élményekben is részesültünk. De most nem erről írok, hanem arról, hogy miként a néhai porosz bakák, úgy egy idő után a rajtunk basáskodó altisztjeinktől, meg a tizedeseinktől már mi is jobban féltünk, mint a távoli, megfogatatlan, megnevezhetetlen ellenségtől, ezért akárkire rámutattak, vakon indulunk ellenük a pergőtűzbe, csak a Zlaja nevű törzsőrmester büdös nyála ne fröcsköljön szemközt, míg az arcunkba nyomulva leüvölti a kopasz fejünket. 

És mentünk is birka módra, ahogy mentek a tömeghadseregek is évszázadokon át az emberi vágóhidakra. Ez volt a cél. Ember volt bőven. Csak harci-, meg erőnléti minőség, rendes fölszereltség és legfőképpen motiváció nem volt. Ahogy most sincs, és nem is lesz egyik történelemkönyvből előugró képzelt ellenségünkkel szemben sem. 

(Folytatása következik!)     

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

A POLGÁRKERTI GIZGAZ

Patkolás

Rövid videót néztem egy förtelmesen okos szociológus nőtől. Új, tudományos igényű felmérését ismertette. A kutatásának a lényege, hogy a magyarság csak mintegy 5%-a tekinthető polgárnak. Ők azon kevesek, akik felelősen, érzékenyen és szolidárisan tudnak gondolkodni. Továbbá lappang egy 20%-nyi tartalék a társadalomban. Nekik talán esélyük lehet a polgárosodásra - fuvolázta a kutató asszonyság -  ha szerencsések, vagy nagyon megpedálozzák a dolgot. A többiek? Csak a szokásos: Mucsa, Mordor, Magyar Ugar. Ennyi a tanulmány tanulsága. Ki-ki mérlegelhet.

Sosem tartottam magamat polgárnak. 

Először azért, mert a derék Márai zsinórmércéje szerint sem vagyok az. Utána meg azért, mert ódzkodok még az ilyen, csak terpeszben, fölülről körbe spriccelt, nehezen definiálható közösségekbe is betagozódni. Nem megbántva azokat, akik érdemesek rá, Woody Allentől kölcsönözve, „nem szeretnék olyan klubba tartozni, amelyik elfogad tagnak”. Épp emiatt vigyázok, semmiféle művészi, (ál-)értelmiségi kultúrkör ne tartson számon. Amikor erőlködnek, kategorizálnának, mindig mondom, hagyjanak békén, hisz se művész, se éttermiségi nem vagyok. Öregapám még sintér volt. Ha nagyon muszáj, balról vett nejlonparasztnak még csak-csak megfelelek, hisz kacskaringós sorsom révén a múltamban, meg remélem a jövőmben is hangsúlyos szerepet kap a tanya és a lovazás. De ez sem igaz így, tisztán, mert akkor hová tegyem a Kotori-öböl béli énemet, ami meg inkább Montenegró és tenger. Jobb tehát sehol se lenni.

Aki ismer, tudja, elég régóta Márai Sándor életművét tekintem etalonnak. Könnyű lenne most idecitálni, nem is teszem. Aki kíváncsi rá, olvassa el az Egy polgár vallomásai-t, vagy üsse fel bármelyik naplóját, ott lesz a pontos válasz, mit gondol a szerző a XX. századról és általában a polgári eszményről.

Nyilván, az előbb emlegetett írónk polgári ethosza mára még inkább fölfeslett, devalválódott. Nem is lehet ráhúzni a múlt évszázad kívánalmait a mostani, fölgyorsult, globalizált korunkra. Mindazonáltal akad azért jó néhány metszéspont, ahol a régi, fatengős világ értékrendje számonkérhető, pontosabban elvárható mindenkitől, aki önmagát polgárnak minősíti.

Szándékos ez a mondatvégi, utolsó kifejezés: meghallgatva a tudományos hölgy tudományos szociológusi magyarázatát, fölhorgadt bennem az ellenkezés, ami mindig rám tör, valahányszor pusztán egy leszűkült, anyagelvű megközelítésen körösztül próbálnak emberi és társadalmi jelenségeket értelmezni. Pedig az élet, az ember egyénisége, a társadalmi közösség szerepe, működése sokkal összetettebb attól, hogy csak a materialista álláspont szemüvegén át nézzük. 

Jó. Nem várom el, hogy egy szociológus Főnéni megbarátkozzék az Isten, a transzcendencia, az ember szabad szellemének a gondolatával. Én mégis azt gyanítom, tapasztalom folyton, hogy a világ összetettebb, semmint azt egyes társadalomkutatók képzelik. 

Szerintem a polgár egyáltalán nem anyagiak függvényében mérhető, de még az iskolázottságnak sincs köze hozzá.

Polgárnak lenni az egy vállalt magatartás. 

Minőségi értékalapú döntés. Minősülés. Ilyen egyszerű.

Lehet valakinek budai villája, ahol már százhúsz éve is zongoráztak, és a jegyző dédapa könyvtára most is ott van a faragott tölgyfa polcokon, a garázsban pedig két autó áll, meg úgy, általában az az első benyomásunk, hogy tisztes jómód lengi be a családot: akkor sem biztos, hogy egy polgárról beszélünk.

Az én szememben az a polgár, aki könyveket vesz és el is olvassa azokat. Olykor filmeket néz, olykor színházba jár, van hobbija, ne adj’Isten sportol is. Amikor módja van rá, elutazik. Nem föltétlen külföldi, egzotikus utakra, hanem szereti Magyarország ismeretlen részeit is bejárni, ahogy a polgár meglátogatta már a Kárpát-medence más tájait is. A polgár véletlenül sem nevezi Hurbanovónak Ógyallát, Noviszádnak Újvidéket. A polgár már ült a Holnaposok szoborcsoportjánál Nagyváradon és fejből tud egy Ady verset idézni. Mikor Erdélyben járt, természetesnek vette, hogy tucatszám akadtak falvak, települések, ahol csak magyar szó hallatszott.

A polgár tisztában van a diktatúra mibenlétével.

Az enciklopédikus tudását igyekszik naponta gyarapítani. Legalább egy idegen nyelven elboldogul. Magyarul választékosan beszél, szinte sosem káromkodik. Hetente egyszer templomba megy. Munkahelyén tisztességgel helytáll, a többiek számíthatnak rá. Segít, ahol tud. Ahol nem, ott arra vigyáz, kárt ne okozzon. Nem kérkedik a pénzével, a szerelmi ügyeivel, a magán- és közéleti sikereivel, de a polgárhoz mindenki szívesen fordul a problémáival, mert bizonyítottan jószándékú, türelmes és meghallgat másokat. A polgár sosem volt irigy.

Egy polgár sosem lenéző, nincs benne gőg sem önzőség. A polgár – lehetőségeihez mérten – szokott adakozni. Konkrét elképzelése van a jövőt illetően, a terveit módszeresen építgeti és azokat igyekszik is megvalósítani, ugyanis a polgár egyik legszembetűnőbb erénye az állhatatosság.

Ez teszi polgárrá, az állhatatosság: a meg nem alkuvó ragaszkodása olyan értékekhez, amivel szemben minden szociológiai tudományos elmélet tehetetlen.

FIDESZESNEK LENNI

Az ötven év felettiekhez tartozom, tehát öreg vagyok, és iskolázatlan. Ráadásul nem valamelyik belpesti kerülteben, vagy a Rózsadombon születtem, hanem vidéken. 

Sőt: a Délvidéken!

Nincs semmi rálátásom a magyar társadalom folyamataira, hiszen évtizedek óta csak a Kossuth Rádió propagandáját hallgatom. Megtetézve: csakis középhullámon, mert a tranzisztorom keresője oda ragadt be, már nem emlékszem 2003, vagy 2002 fagyos szilveszterén. 

(Éjszakára kint felejtettem a hátsó udvarban, mert az istálló mellett, a kocsiszín gerendájára akasztott nyulakat nyúztam. Párszor akartam állomást váltani, de a hangszóróból csak hörgés, sípolás hallatszott, így föladtam. Maradt a Kossuth, középhullámon. 540 Khz, ha valaki nem tudná. Azóta négykor a Himnusszal indul a nap, és este tízkor elalszik az adás, velem együtt.) 

Mikor még volt esélyem vinni valamire, tehát életem hasznosabbik felében azért láttam televíziót, néztem is a földi adókat. Szerettem a hírműsorokat, így talán már érthető, a félretájékozottságom nem újkeletű. Amióta nincs tévém, a helyzetem csak romlott. Trágyával etetett gombaként a digitális világ információ bőségében analóg módon vegetálok, kár lenne tagadnom. 

Ahol a tanyám van, még wifi sincs. A mobil térerőt valószínűleg zavarják a diófáim, ezért nem nagyon nézegetem a telefonomat, mikor a Haciendán molyolok, pedig a méhek döngicsélése, a határban fölbukkanó őzek és az erdőmben daloló százféle madár unalma helyett rám férne egy kis internetes böngészés, miheztartás végett. Ha egy operatőrrel érkező független-objektív riporter kérdezné, mi a helyzet a román földön, Nagyváradnál hogy árad a Tisza, legalább makogjak valami válaszfélét. Szerencsére Kishomok határában nem sűrűn mászkálnak balliberális stábok, és az is megnyugtató, hogy sem a kopogtatócédulát gyűjtő agitátotok, sem a közvéleménykutatók nem találják a térképen a Fehér-dűlőt. 

Röstellem bevallani, de a hozzám hasonszőrűeket érő vádak mind nagyon igazak: bár a többiek nevében nem beszélhetek, az kétségtelen tény, Kishomokon se orvosi rendelő, se bolt nincs. Ha mindenki visszaér a földekről, az esti népszámláláskor százan lakják a falut, ahol más nem lévén, a tejátvevő állomás előtt zajlik a napi társadalmi diskurzus. Az se a differenciált adórendszerről, hanem többnyire az üszőborjak áráról, az őszi árpa hozamáról, meg a bulvárról szól, ki kivel. Ilyenek ezek a "marhatermelők"...

Nálunk, vidéken szórólapozás sincs. 

A postás csak úgy, biciklin ülve, a bőrtáskájából méri szét az sms-eket. Teljesen fölösleges az is: ha valamelyikünk netán tud olvasni, vagy törött a szemüvegünk, vagy olyan ostobák vagyunk, hogy a tőmondatokat se értjük meg mindig. Ezért nem fogjuk föl, mikor öles betűvel írja a Telex meg a Heti Válasz, hogy diktatúrában élünk, ahol az ellenzéki sajtót ellehetetlenítik a nyomtatott megyei lapok, a magyar kormány pedig minden második oxigént ellop a levegőből. 

Ha viszont nem a Járáspusztán haszontalankodok, akkor a Kotori-öbölben vagyok, ahová meg aztán végképp nem ér el a Heti Hetes, a Magyar Hang igazsága, és a menekülő Asszad gépe sem Podgoricában szokott landolni. További ismertetőm, hogy nem járok fogorvoshoz, de csak azért, mert nincs rossz fogam, soha nem is volt. Viszont az igaz rám is, időnként kifejezetten szeretek kocsmába menni, ahol a hozzám hasonlóan szerény képességű, de többnyire rossz fogsorú barátaimmal a tőlünk nagyságrendekkel okosabb és elhivatottabb magyar ellenzéki politikusok javaslatait próbáljuk értelmezni. Sajnos, kevés sikerrel. 

Muszáj hát tovább erőlködnünk, így bármennyire megterhelő, az utóbbi hónapok kampánylázában mind sűrűbben ül össze a törzsasztalunk, hogy megvitathassuk mit csinálunk rosszul, amiért ránk még egyetlen apácaliliomos néni sem íratott budai villát, családapaként nem csúszkálunk tinilányok bugyija alatt a diszkóban, és nem gerjedünk rá minden pártaktivista nőcskére, nem cserélgetjük félévente, ugyanaz a párunk, és az összes gyerekünk szóba áll velünk. Továbbá vigyázunk a telefonunkra, a másét nem orozzuk el, pláne nem dobjuk a Dunába. 

Néha azért bennünk is fölmerül, elmagyarázhatná a Szeretetország első embere, mi miért nem tőzsdézhetünk belterjesen és bennünket miért nem óvnak külföldi mentelmi joggal? Másnak, neki ez megadatik, nekünk nem. Hiába, Fideszesek vagyunk.

PAULUS TÁBORNOK KÖNTÖSE

Tuti tipp

Úriember biztosra nem fogad alapon én sem szeretnék most nagy tételben fogadást ajánlani arra, hogy a Fidesz-KDNP szövetség győz áprilisban, pedig ez a meggyőződésem, ezen túl pedig - és ez a fontosabb! - az összes körülmény ezt valószínűsíti. 

Pontokba szedtem az érveimet:

1. Magyarországon biztosan, de tán a világon sem nyert soha olyan párt, amelyik előre beismerte, nem mondanak igazat, "választást kell nyerni, aztán mindent lehet" alapon átverni készülnek a lakosságot.

2. Olyan politikai erő nem nyerhet, ahol csak a teljhatalommal bíró vezető szólalhat meg, az összes többi képviselő-jelölt hallgat, mert meg se nyikkanhatnak a kampányban. 

3. A bizonytalanságot gerjesztő, amatőr, kiszámíthatatlan politika helyett a már bizonyított, kiszámítható kormányzat az ingatag, nem elkötelezett voksolók körében, ha minden kötél szakad, akkor is csak a "kisebbik rossz" választása lesz. Magyarán, a Fidesznek jelenleg nincs alternatívája, ami egyébként nem jó. Ugyanakkor az emberek zsebre szavaznak, nem üres ígéretekre. 

4. A magyar megtanulta, idegenektől semmi jóra ne számítsunk. Manfred Weberék minden Tiszát támogató szava, Zelenszkij elnök összes Orbán Viktort gyalázó nyilatkozata plusz százalék a Fidesznek. 

5. A magyar nem hülye. Azt meg pláne nem fogjuk hagyni, hogy egy hülye kapjon hatalmat.

Paulus tábornok köntöse

Nagy Frigyessel indítok, mert bonmot-ja a későbbi mondandómat szépen alátámasztja. 

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Fogadjuk el a Poroszországot naggyá tévő II. Frigyesnek ezt a mondását, aki hadvezérként meg fuvolaművészként is nagyot alkotott. Értett az orosz néplélekhez, meg úgy általában a hadviseléshez. Jó sok csatát megvívott, látott mindenféle harcosokat, „sokféleképpen”. (A történelmi pletyka szerint bár az apja kivégeztette Katte hadnagyot, a trónörökös Frigyes férfi szeretőjét, ám a „Krumplikirály” később sem vetette meg a fess tiszteket, udvaroncokat. Mindenesetre a germán konyhák alfáját és ómegáját, a krumplit neki köszönhetik a németek. Ő szorgalmazta a terjesztését és termesztését. Zárójel bezárva.)

A hajdani, dicsőséges porosz katonai drill mára a múlté. Ennek dacára a berlini politikusokban megint feléledt valami viszketeg harcolhatnék. Valószínűleg évszázados becsípődés náluk, hogy Moszkva ellen akarnak masírozni, pedig a 20. század két ízben is bebizonyította, ez eléggé rossz ötlet volt, olyannyira, hogy Paulus tábornok hálóköntöse máig ott virít a sztálingrádi hómezőkön. 

De hát a múltat végképp eltörlőknek semmi se számít. Hisz a csalánt most is másokéval vernék. A nyugati elit aranyifjai aligha lennének besorozva. Látták a minap Ursula von der Leyent, amikor a fiai sorkötelezettségét firtató riporteri kérdésre csupán arcátlan vihogás volt a válasza?!

Baj van tehát az európai politikusok fejében, ahogy baj van a Bundeswehr soraiban is. Pár napja jött hír, a német fegyveres állományban szignifikánsan megugrott a bevándorlók létszáma, ezért a védelmi minisztérium imámokat biztosít a muszlim katonáknak, mert roppant fontos a „befogadó és sokszínű környezet”. 

Így most tömegével érkeznek a német egységekbe a „január elsején született szír menekültek”. Meg is értem. 

Mivel erre vannak kondicionálva és a katonai-rendészeti pálya, a fegyveres testületeknél végzett szolgálat egyezik a karakterükkel, nem is kell sokáig várni rá, hogy a pudingon nevelt teuton fiatalemberek helyett török, afgán, meg a drapp bőrszín minden nációja akarjon majd gépkarabélyt ragadni. 

Onnét meg csak egy lépés, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy 20-25 %-nyi muszlim vallású, ideológiailag vezérelt zsoldos mit tud majd művelni a "német" hadseregen belül. 

Tudom mit beszélek. 

A szintén soknemzetiségű Jugoszlávia néphadseregébe patikamérlegen szétosztva soroztak csak be albánokat, akik közül minden harmadik - már akkor - potenciális terroristának volt tekinthető. Erős kontroll mellett darabszámra szétosztva, kevésbé fontos egységekbe kerültek: konyhára, logisztikára. Még az akkori elvakult jugó-komcsi hadvezetés is volt olyan bölcsen óvatos, hogy a szövetségi államot ellenző, renitens albánok kezébe ne adjon fegyver. 

Bezzeg a Bundeswehr! Rommel, Kesselring, Von Rundstedt visszakaparják magukat a felszínre...