NAPLÓ - 129.

Most esik az eső. A városi ember szitkozódik: „rohadt eső”, mondja. Eszébe sem jut, májust írunk. Tavasz van, amikor az országos esőzés, az alkalmi zápor, de még a reggeli harmat is minden alkalommal jótékonyan áztatja nálunk a Döme-dűlője melletti sütős földet, ahol maga az élet csírázik.

Tán nem kéne bántani az időjárást. A víz még a várossal is szelíden bánik. Az aszfalt kormos, sötét képét palaszürkévé szelídíti. Tükörtócsákat rak a padkák mellé, amelyekben fürdőt vesznek a galambok, meg lemossa a járdákról a sok szennyet, és elülepszik a por. A levegő megtelik az évszázados betonvirágok illatával. A mészkő pilaszterek hengerére tapadó mohák a nedvektől megduzzadnak. Ilyenkor százévnyi múltat szuszognak ki, és a történelem lengi be a trolibuszok huzalait.  Egy-egy zivatar után a délutáni csöndből szinte kirezdül a tavasz ígérete, hogy utána ismét szakadatlan zsongás lehessen a Damjanich utcára boltívként boruló platánfák ágai alatt. Ezt nem venni észre? A bőrig ázott rigók fölharsanó, vidám füttyét?

Ünnepe a hétköznapoknak az eső. Szeretem. A rügybe fakadó kora tavasznak vége, de a májusi eső hallgató neszezése tisztaságot hoz, értelmet ad a világnak. És ez jó. Kis öröm, kis vígság, de mégiscsak derű. Ónszínű, tehát városi, erősen lavírozott vizes kék akrillal.

A múltkor már írtam, kék színűnek képzelem a boldogságot. Tengernek, ami akkor és ott is susog fölöttem, velem, bennem, amikor egyébként elveszejtve érzem magamat. Ha oda nem illő dolgokat látok, ha irigy lárma zavarja békémet, ha az élet síkos utcakövein megbicsaklok, nem sűrűn jön kellő időben a segítség. Ám amint a víz kékje átdereng a gondolatokon – feledésbe süllyed el a bánat. Olyan a kék víz, akár egy álombeli jó szó. Vagy mint az álombeli simogatás.

Volt időszak, amikor nem szerettem a kéket, azazhogy pontosítok: nem is ismertem.
A zöldnek különféle, nevesincs árnyalataiban jártam, mert a zöld a remény színe, és abban az időben hinni szerettem volna. Más egyebet sem kívántam. Hinni. Bízni akartam, miközben éveket vártam. Közben a sok zöld gúnyám legtöbbje megfakult, eggyé vált a nádas színével. A maga akszamétos módján a természet belemosta vállpántos kabátom színét a tiszai erdő lomkoronájába, az októberi vénasszonyok nyarának sárguló zöldjébe játszott a vadász nadrágom, aminek oldalzsebéből sosem bírtam többé kipucolni a belészáradt kenyérmorzsákat, miközben az idő hóka permetét elhintette olajzöld kalapomra. Egyedül a katonai trikóimra nem hatott semminemű erő. Zöld viseletben, kurtákat köhintve mentem a dűlőúton, a döngölt földre esőcsöppek hullottak kopogva, vagy a nyár lógott a Rét lapályába csúszó kertek alján: lényegtelen volt, nem számított, hisz jómagam is egy voltam a mindenséggel, az összes kanizsai emberrel, akik ugyanarra a körhintára kerültünk, s csak annyiban különböztünk, hogy ki-ki másik eszközre ült föl. Némelyeknek, akikről azt hittük kiváltságosabbak piros rakéta, vagy sárga kisautó jutott. Akadtak, akik ágaskodó, műanyag lovak nyergébe szálltak. Viszont a többség csak csoportos kosárban, padokon szorongott. És mégis: mindahányan, akik a kanizsai bolondkocsira vettünk jegyet, végig ugyanazon lomha ritmusban, ugyanazokat a köröket róttuk, és ugyanarra a melódiára forgott velünk a világ.

Ennek a lassú, centrifuga létnek az egyik hozadéka a szédülés. A folytonos körkörös imbolygás, a térben való laza csapongás képzetét kelti. Azt hihetnők, utazunk. Valójában egy bizonyos pont körül keringünk, és bár aligha figyelünk föl rá, folyton ugyanazokat a képeket látjuk. Homályos észleléssel, a kanizsai bódulatunk ködén túl újból és újból a már ismerősnek tűnő dolgok tárulnak elénk. Talán ebben van a titkunk. Hogy a lelkünk mélyén tudjuk mindezt, és mégis maradunk. Zsebeinkben ott a jegy, gyűrögetjük. Nem belépő cetli ez, hanem a szó legnemesebb értelmében – sorsjegy.

És ennek birtokában esőben, szélben, tűző napon vagy a rideg téli hajnalokon is feledhető, milyen sovány díszletek között forog velünk a kerék, hogy a lábunk alatt soha nem elég vastag a föld, és a fejünk fölött csillagok teste porlik. Ha nem is mindig vagyunk bizonyosak efelől, legalább érezzük.
Hát, ezért is mondjuk annyi puhasággal, hogy Bácska.