LE KÉNE SZÁLLNI ARRÓL A MAGAS LÓRÓL

Egyik ismerősöm minapi levelében aggodalmának adott hangot: mi lesz, ha jövőre a Fidesz veszít, kérdezte. (Mintha bizony nekem azt pontosan tudnom kéne.) Nem tagadom, kicsit fölbosszantott. Felemás érzést keltett bennem a hozzáállása. Mindig elítéltem a defetizmust. Nem tekintem kiforrott karakternek, aki eleve föltartott kézzel, nyavalyogva indul a megmérettetésbe. Nem a bizonytalanságot kárhoztatom. Az emberi, az érthető. Az óriások lába is meg-meg szokott remegni. Viszont az idült kishitűséget elítélem. A legnagyobb bajok okozója. Nem elég, hogy visszahúz, ráadásul még ragadós is.

Csak egy történelmi igazolás, mennyit számít a rendíthetetlen eszménykép: a római légiók rendszerének megreformálója, az I. században élt Caius Julius azért volt a leáldozó ókor legelismertebb hadvezére, majd Caesar néven császár, mert közte és a katonái között a föltétlen bizalmat kiemelten fontosnak tartotta. Szakított azzal a gyakorlattal, hogy lóhátról, főtisztjei és testőrei gyűrűjében, távolból vezényli a csatát. Olyannyira bízott önmagában, a serege erejében, hogy ütközet előtt lováról leszállva a csatasor legelejére állt – mindig gyalogosan vezette harcosait. Ha nyeregben maradt volna, a vesztésre álló küzdelem végén egyszerűen elhagyja a csatateret, elmenekül, sorsára hagyva a légiót, ahogy az adott korban szokás volt. Ezt gyakran megtették a hadvezérek. Sok egyéb mellett emiatt is nagy volt a respektje. Caesarért szíves örömest meghaltak, imádták az emberei. Még annak dacára is, hogy a légiósoknak törvényileg kötelezően kijáró napi ötórányi (!) alvás helyett Caesar pusztán négyórányi pihenést engedélyezett a katonáinak. Megmagyarázhatatlan? Nem. Egyszerűen – mint ma – attól működött a dolog, a siker kulcsa az volt, hogy Caesar bár biztosan számolt „B” és „C” tervvel, előtte azért az „A” terv megvalósulásáért képes volt az övéivel együtt a tűzbe menni. Persze, ezt az elvhűséget ma már kevesen értik. Nehéz fölfognia az új, hópihe nemzedéknek, a megannyi X, Y meg Z generációsnak, hogy miként a távoli múltban voltak, úgy a XXI. században is akadnak még erények. Létezik morális tartás, nem szűnt meg teljesen a tiszta, vállalható szellemiség iránti elkötelezettség. És a hazaszeretet, a bátorság, a hűség, meg egy csomó ósdinak számító fogalom manapság is akkora erőt és értéket hordoz, ami még ebben a széthulló világban is képes rendet teremteni. Például az udvariasság is egy olyan dolog, ami hasznos reakció a szétfeslő emberi kapcsolatok közepette. Pont emiatt illet válaszolnom. 
Egy kormányváltás 2022-ben? Ahogy neki, úgy most itt is megpróbálom összegezni az ezzel kapcsolatos kósza gondolataimat.

Nagy a hangzavar a magyar belpolitikában. Szépen összefújta a szél a szemetet. Ahogy az lenni szokott, zsák a foltját megtalálta. Így került egy gyékényre a Duna-parti cipőkbe köpködő szélsőjobbos szimpatizáns az Amur-menti partizánként harcias Gyurcsányista prolival, meg a saját nemi szerepébe belezavarodott belvárosi „antifasiszta” éttermiségivel. Ez az úgynevezett ellenzéki összefogás. Már be is jelentkeztek egy új rendszerváltás víziójával. A baráti sajtóban hangosak, magabiztosan nyilatkoznak, ami a csövön kifér, megpróbálják tematizálni a közvéleményt. Kívülállónak úgy tűnhet, a Fidesz hallgat, az oppozíció pedig egyre harsányabb. Indokolt ez a hivalkodó zajkeltés? Aligha.

Bő három évvel ezelőtt is pont ilyen hangok hallatszottak.
Emlékszem 2018 tavaszán sorban álltam a kijelölt voksoló kerületi hivatalnál, két órától többet vártam, mire az utcai járdákon hosszan húzódó emberláncból, több száz szavazó közül bejuthattam. Közben, míg ott ácsorogtam folyamatosan azt hallottam mindenhonnét, hogy na, végre, most jól megverjük a Fideszt, buknak, el lesznek zavarva, irgumburgum. Mukkanni sem volt kedvem, olyan parázs volt a közhangulat. Aztán este a Duna-parti Bálnához csak elmentem. A nagy nevek, a politikusok már rég elvonultak belülre bulizni, de én akkor is örültem. Vettem egy üveg bort, ott helyben, aranyáron, nem számított a pénz, és kicsit boldognak éreztem magamat, pedig abban az időben árvább voltam a lehulló falevélnél is.

Az, hogy most hangos az ellenzék: ez is egy stratégia. Ahogy minden erre adott válasz mikéntje is már a kampány része. Ezzel együtt az bizonyos, hogy sokkal nehezebb lesz jövőre nyerni, mint a múltkor. Az is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, bár erre én kicsi esélyt, nagyjából 20%-ot adok. Mindazonáltal a bukás lehetősége fönnáll, kétségtelen. Semmi sem tart örökké. Négyévente új garnitúra érkezhet. Nem mindegy viszont, hogy a hatalomra kerülők pusztán ilyen négyéves ciklusokban gondolkodnak, vagy egy ország, egy nemzet, egy közösség irányítását hosszú távon is képesek megtervezni, majd megvalósítani.
Évek óta itt dolgozom Budapesten, de szerintem, ha még egyszer ide születnék, akkor sem érteném meg ennek a városnak, a népének a gondolkodását.
Egy éve Budapest lakossága a legtöbb helyen ellenzéki vezetőségeket szavazott be a kerültek zömébe. Nagy ünnep volt, a demokrácia diadala. A kóbor kutyák is tejcsokoládét okádtak.
Mi lett utána?
Csupán hónapok kellettek, és immáron tele szájjal szidja mindenki a kerületek új, moslékos vezetéseit, mert iszonyat dolgokat művelnek, lopnak gátlástalanul és kártékonyságban verhetetlenek. A hülye is látja, hogy Karácsony Gergely egy balfácán, ő a teljes inkompetencia, a két lábon járó szerencsétlenség. Mégis, komoly tételben merek fogadni, lesz még belőle miniszterelnök-jelölt is. Elképesztő, hogy ezzel a pipogyaságával együtt is eladható politikai termékként tekintenek rá. Azt kell konstatálnom: jó okkal. Az előbb említett pesti nagyérdemű ugyanis zokszó nélkül rá fog szavazni. Ezek ilyenek. Érthetetlen, és mégis ezzel, pontosabban ezekkel kell számolnunk. Mert a vajdasági magyar éttermiségi rettegőkkel szemben a valóság mégiscsak az, hogy a szavazófülkében, a függöny mögött mindenki úgy ikszel, ahogy akar. Sem Orbán, sem Pásztor nem áll a voksoló mögé ellenőrizni.
(Csak azok sivalkodják, hogy a VMSZ megerőszakolja az emberek akaratát, akik képtelenek belátni, beismerni impotenciájukat, a politikai ambícióik totális csődjét. Kényelmesebb azt mondani, hogy megfélemlített, megtévesztett a bácskai, bánáti magyar szavazó. Meg persze hülye. Mert a felsőbbrendűség finom gőgje a kiváltságosainké. De hát Mucsán keserű igazán a széplelkek kenyere. Biztos nem kíváncsiak a tanácsomra, de ha méltóztatnának leszállni a magas lóról, talán elfogadhatóbbak lennének a vajdasági választók előtt. Vagy ha elfogadhatóbbak nem is, de hitelesebbnek mindenképpen.)
Lesz, ahogy lesz. Korántsincs lefutva a meccs 2022-őt illetően, sem a Fidesz, sem az ellenzék szempontjából. Még eztán jön a java. És ha a járványnak valahogy vége lesz, mert egyszer vége kell, hogy legyen, akkor a Fidesz lépni fog. Én így látom. A túloldalról a kormánypárt mellé aligha lehet jelentős tömeget átcsábítani, a „moslék” szavazóiból átállítani nem lehet. Olyan fokú a gyűlöletük, hogy ez tartja őket egyben. (Más lapra tartozik, hogy ez egy ország majdani irányításához éppenséggel semmit nem ér.) A Fidesz bázis is hosszú ideje stagnál. Mi marad? A bizonytalanokat kell megnyerni. Kétség sem fér hozzá, a már eddig is példátlan családi, vállalkozói meg egyéb kedvezmények egész sora vár majd bevezetésre. (Bár, nekem már azt is nehezemre esik megértenem, hogy lehet egyáltalán valaki bizonytalan szavazó?!)
Meglátjuk.
Nem élem bele magamat. Inkább a saját dolgaimmal vacakolok. Ráérek majd azon a tavaszi napon is szurkolni, este kb. 10 óráig. Utána meg a helyzet alakítja majd a magyarságéval együtt a saját sorsomat is. És ezt elfogadom, mert mást úgysem tehetek.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.02.07-én.