A CSÖND

Míg e sorokat írom, Chopin szól. Lengyel, romantikus zeneszerző volt, és a magánélete is meglehetősen hányattatottan zajlott szegénynek, ám ezzel együtt a szó kerek értelmében úgy tekintünk rá, mint az európai zenetörténet halhatatlanára.

Egy belgrádi online rádiót hallgatok. Jó szívvel ajánlom mindenkinek: naxi.rs linken megtalálhatóak. Páratlanul gazdag a zenei kínálatuk. Minden stílus kedvelője talál közte magának megfelelőt.
(Elég hosszú ideje népzenén és klasszikus muzsikán élek. Esetleg hallgatok egy kis Cseh Tamást. Más már nem nagyon érdekel. A kortárs „könnyűzene” – ha egyáltalán ezt a minősítést megérdemli a szórakoztató ipar zajkeltése – tehát a pop és rock szakma harsányságától csak a kiszámíthatósága bosszantóbb. A komolyzenében maradandók az értékek. A folklórban dettó. Szükségünk is van ezekre az értékekre: a harmóniára, a kellően elmélyült és ugyanakkor játékos muzsikára, a majdnem a tökélyig komponált melódiára. Mindez nyugalmat áraszt. Egyúttal az ilyen zene gondolatébresztő is.)

Háborús ricsajban élünk. Vagy ha pontosabban akarnék fogalmazni, ez a pokoli lárma, ez a mindenhová beszüremlő kakofón cirkusz maga a háború. Az információs társadalom remélt áldásai helyett annak mocskában vagyunk nyakig. „S szájam széléig áradt már a sár” – írta Villon, ferdítette/fordította Faludy a múlt században. Okkal hihető, a két költőóriás is tisztán látta, hogy a középkori ballada nyomorúságos hangulata át fog égni korunkra.
A ma embere nem sokban különbözik a legsötétebbnek titulált középkor emberétől. Bizonyos szempontból rosszabb a helyzete: például a szakralitást a mindennapjaiban megélő XIV. századi Európa hite nagyon hiányzik mostanában. Nem a mértéke. A tartalma. Az üdvösség lényege veszett oda.
Egy lesilányított, a jelen idejű, végletekig lebutuló új középkor nem merő kitaláció. Benne vagyunk. Hogy ne untassak, mást ne soroljak: az írás kultúrája beszűkülőben. Hosszabb szövegekbe az átlagember már bele sem fog, hisz a többség, a tömegember nemhogy könyvet, egy orvosságos használati útmutató cetlit sem akar végigolvasni. Más kérdés, ha át is böngészi, értelmezni kínkeservvel tudja. A XXI. század szülötte nem ír kézzel, és csak címszavakat olvas. Nem lát: televíziót, vagy képernyőt néz helyette. Nem akar az elméje rögzíteni, ezáltal már nem akar emlékezni sem: a fotó mindenhatóságát előbbre tartja. Eltökélten egy szűk értelmezési ösvényen nyomul. Mankója a számítógép, a telefonja meg a legjobb barátja. Már a piaci kofák sem számolnak az ujjukon, pláne fejből. Elvonási tünetek jelentkeznek annál, aki térerő nélküli vidékre téved. Mondjuk, ilyen régió egyre kevesebb akad, sajnos. A legutolsó stádiumban vagyunk.

Mégis, az említett kütyük és a belőlük áradó információ dömping révén megugrott az okosok száma. Bámulattal adózom azon rettenthetetleneknek, akik szentül meg vannak győződve, hogy a tökéletes igazság szószólói. Igen, a politikai igazságra gondolok, elsősorban. De mondhatnám az élet minden területére átvitt igazságokat is, legyen szó vírus elleni védekezésről, fociról, férfi-nő viszonyáról, gyermeknevelésről, szexualitásról, táplálkozási szokásokról, egészséges életmódról, történelmi múltról, metafizikai kérdésekről, hitről, Istenről vagy szimplán csak egy közismert ember ügyes-bajos dolgairól: Tiszát lehet rekeszteni a magabízó kommentárokkal, az inkább terjengős, mint a lényeget láttató internetes hozzászólásokkal.
Aki mármost ilyen folyamatos odamondogatói, kommentáló kényszerben szenved, igen sajnálatraméltó, szegény. Gyaníthatóan lelki oka van ennek (minek nem?). Szépíteni rajta nincs mit. Az esetek többsége eleve kezelhetetlen már. Külső segítséggel a polgártársunk kényszeres agybaját megoldani nem lehet. Kinek-kinek a szellemi és lelki értelemben vett tisztasága a saját dolga. Ez egy ilyen, egy emberes küzdelem. (Nem csak ma. Mindig így volt, amióta embernek tekintjük magunkat.)

A világ komplexitása csak mostanában mutatkozik meg igazán. Az új internetes éra tárta föl, mennyire bonyolult struktúrában élünk. Ebben a szövevényben, ebben a minden mindennel összeérő kuszaságban legtöbbször az adott téma szakemberei sem látnak tisztán. Nem így a facebook ismerősünk! A billentyűzetet csépelve hamar megszületik a kikezdhetetlennek hitt szubjektív teóriája. A legtöbbjébe Proust is beledermedne.
Természetesen mindenkinek jussa van a saját véleményéhez. Írjon, posztoljon, járja körbe a témáját, nézzen utána, tájékozódjon. Ez a nehezebbik része a mutatványnak. Odaokádni valami alá a vélt igazat: az a könnyű. Mint megnyomni a kapucsöngőt és elszaladni. Nagy a keletje az efféle bátorságnak.
Aki ismer, tudja: sosem vitatkozok a közösségi portálokon. Nem látom értelmét. A fent taglalt őrjöngő, megkergült, földúlt önképű embertípussal nincs közös nevezőm. (Gondolom, nem kell bizonygatnom, ha akarnám, akár bele is állhatnék egy-egy mocskolódó diskurzusba. A virtuális páston lehetne írott, esetleg rajzolt kontra riposztom. Az asszóhoz viszont bizonyos udvariassági mérce dukál. Egy zakkant handabandázóra kár az érveket meg az időt pazarolni. Ha már végképp nem tudom magamba fojtani a kikívánkozó válaszomat, azt személyes üzenetben, levélben szoktam elküldeni. Az a tapasztalatom, a személyesség, az intim közeg jótékonyan hat. Lehiggasztja a megátalkodottabbakat is. De a legjobb, ha négyszemközt tisztázzuk le a vitás kérdéseket. A nagyszájú kommentálók között a többség ugyanis gyáva. Sunyi, igazi hernyó. Csak a pofon távolság biztonságából van fröcsöghetnékje. Ám akad a túlfélen is üdítő kivétel. Egy ádáz ellenfelemet, akit korábban sosem láttam, elhívtam sörözni. Leültünk, diskuráltunk. Kölcsönösen meglepődtünk, mennyire jól sikerült a csörténk. Egymás véleményét, és ami sokkal fontosabb, egymás személyét tiszteletben tartva vagyunk azóta is. Nem szeretném megnevezni, nem akarnám, hogy kára származzon az ismeretségünkből.)

Ha valaki netán a véleményemre kíváncsi, másnak is csak ezt tudom tanácsolni. Nehéz mit mondani. Mivel a facebook nevű szennytenger zsilipje fölhúzatott, most kénytelen-kelletlen viseljük az arrogáns hangnemű bekiabálást. Az erre izgulók sosem fogják megérteni, nem az ellenvéleményükkel, hanem a stílusukkal van a gond. Ami – ugye – maga az ember. Őhelyettük, meg a szájkaratézás helyett a máshollét sokkal varázslatosabb. A hasznos munka. A folyamatos építkezés.
A kellemetlen zajoktól ellépve jómagam is inkább a saját dolgaimmal foglalkozok.
És ha egyszer az utolsó cserép is a helyére kerül a haciendán, az istállón, onnét kezdve végképp a másik, az igazabb valóságban szeretnék majd élni.
Most hadd énekelje az áriát Bocelli. 

Pk

Az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.12.09-én.