Fekete hegyek - 2.

Perast

Mondanám, hogy nyaralok Crna Gorában, de ez nem pont igaz.

Ahogy már az előző részben említettem, közel három évtizede otthonról haza jövök ide, a Kotori-öbölbe. Először 1991-ben jártam errefelé.

A falu matuzsálemi, gigantikus méretű lucfenyője alatt rajzoltam, utcai portrékat, karikatúrákat készítettem. A fa dereka három ember számára is nehezen átölelhető, most is megvan. Akkora tobozok teremnek rajta, mint egy tekegolyó. (Mire föntről egy leér, és netán fejbe trafál: az eredmény is hasonló lesz. Csak eldőlsz, mint a kuglibaba. Van is nagy sivalkodás, ha a bóra, vagy a maestral levante rázza a fa koronáját. Behúzott nyakkal iparkodunk át alatta.)

A kilencvenes években merőben más volt itt az élet.

Azóta sokat fejlődött az ország, a környék, az én kis falum is. Néha nem tudom eldönteni, vajon biztos, hogy előnyére? Csak az emberek maradtak ugyanazok, akikkel életre szóló barátságok köttettek. Szokás mondani, hogy egy férfi számára az az igazi barát, akit hadba indulva, a csatában is szívesen a háta mögött tudna. Az idevalósi barátaim zömére nyugodt szívvel számítanék bármilyen ütközetben. Nem kitaláció, amit vélek. Az élet igazolta, hogy rájuk sokszor és jobban támaszkodhattam, mint bácskai kenyeres pajtásaim legtöbbjére.

Sajnos, vagy nem sajnos: ez az igazság.

Ennyi idő elmúlt, s mi az első pillanatoktól férfiasan megkedveltük egymást. A falubeli velem egykorú srácok mára apák, férjek, családos emberek.

Ezidáig számtalan jelét adták a szeretetüknek. Például egy ízben – még nem volt mobiltelefon, internet is alig – híre futott a faluban, hogy odahaza Bácskában, meghaltam. Hányaveti turisták, a régiónkból szalajtottak kotyogták el a (tév)hírt. Alighanem összekevertek valakivel. De a gyász valódira sikeredett. Futótűzként terjedt a szomorú ál-szenzáció: „Madjar je preminuo.” Aznap éjjel halotti tort ültek a kedvenc törzshelyemen, az olajfás kerthelyiségben sirattak, és hogy rám emlékezzenek, a korábban ott hagyott összes Cseh Tamás CD-met beleszórták a tenger vizébe. Pár hétre rá, vezetékes telefonon felhívtam valamelyiküket. Makogni tudott csak a telefonba, úgy meg volt illetődve. Akkor tudtam meg, szegény azt hitte, a túlvilágról tárcsázom. Kellett egy pár perc bizonygatás, nógatás, mire visszatért a lélekjelenléte.

Talán a szerencsének tudhatom. Talán más is közrejátszott: sosem éreztem egyikük ellenszenvét, netán gyűlöletét. Pedig eleinte elég hézagos volt a nyelvtudásom, lerítt rólam, idegen vagyok köztük. Mégis. Montenegróiak, „bokejacok”, magukat szerbnek, horvátnak, sőt jugoszlávnak vallók fogadták el a különbözőségemet. Liberálisok voltak, de hazafiak. (Hozzájuk képest a hazai potrohosok, az összes mozgalmár: ugatják csak a liberalizmust. Közük sincs hozzá. Nekik csak szájalás szinten Orbán Viktorhoz van közük, meg a politikai impotenciájukból fakadó, klinikailag igazolt frusztrációs szorongáshoz.)

Olyannyira itthon vagyok az öbölbeli kompániánál, hogy magyar szurkolóként is akad respektem.

Míg Kis-Jugoszlávia küzdött a magyar vízilabdacsapat ellen, a már említett kerthelyiségben százötven délszláv drukker között egy szál magam buzdítottam a piros-fehér-zöldeket. Ha a „delfinek” dobtak be gólt, palackok csapódtak a földhöz, másfélszáz torokból zendült fel a diadalordítás. Amikor meg mi, másfélszáz szúrós szempár nézett rám nem túl barátságosan.

Mit tehettem mást?

Huj-huj hajrá, mondtam közönyös hangon, és örültem, hogy nem vagyok még agyon verve. Végül minden jól sült el. Hál’Istennek a meccset – egy góllal – elvesztettük. (Világbajnokság volt, nem olimpia.) Soha annyi kedves, méltató szót nem kaptam! Százötvenen akarták megköszönni a sportos, de kemény küzdelmet, a mieink helytállását. A tisztes vereség miatt mindegyikük fizetni akart nekem egy áldomást. Hatalmas ünneplésbe fúlt az éjszaka. Nem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Ellenkezőleg. Életemben sokadszor voltam büszke rá.

Máshogy is itthon érzem magamat.

A falu talán legöregebb házának, egy kőből rakott halász kalyibának a falán emléktábla hirdeti: ez az a hely, ahol a galád osztrák-magyarok (austrougarska), élükön Horthy Miklós ellentengernaggyal kivégeztettek négy matrózt, akik 1918 februárjának legelején a cattarói matrózlázadás vezéralakjai voltak.

(Egy zárójel erejéig: még háború volt. Hadi állapotban a saját haderő elleni lázadás, de még a dezertálás is egyértelműen halálos főbűn. A rögtönítélő hadbíróság nem szokott teketóriázni. Még a demokrácia felkent bajnokainál, a nyugati hatalmaknál sem. Háborús időben lezajlott lázadásért csak a négy főkolompos kivégzése kiemelkedően enyhe büntetésnek számított. Egyébként meggyőződéssel vallom, ha a bitang vörös matrózok mellett az összes hithű kommunistával ideje korán hasonlóan járnak el, mára boldogabb lenne a világ. És talán százmilliók halála sem következett volna be. Mindegy. Zárójel bezárva.)

A királyi Jugoszlávia létrejöttekor fölkerült a tábla a helyére. Rajta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós nevével vésetten, aki miatt én minden itt tartózkodásom alatt leander koszorút akasztok a tábla alá. Nem szólnak miatta. Megértik. Pedig lenne okuk a sértődöttet játszani. Elvégre ellenségek voltunk valaha. Velük hadakoztunk.

Bezzeg otthon…

Kíváncsi lennék, ha odahaza Horthy-táblát akarnék koszorúzni: mondjuk Zentán, Magyarkanizsán vagy épp Szabadkán – vajon mit szólna hozzá a Magyar Mozgalom? Hogy megnyúlna Joó-Horti Líviánk arca!

Pk

Az írás eredetije a Jó ReggeltVajdaság véleményportálon olvasható.

Fekete hegyek - 1.

Herceg Novi

A legelején.

Egy vallomással tartozom.

Úgy pakoltam el otthonról, hogy meg sem hallgattam Koncz Zsé néni – Bródy Jancsi bácsi legújabb slágerét. Oka is van neki. Előbbinek egyetlen erénye évtizedekkel ezelőtti haja – a hangját, az összes egy oktávot már akkor is szíszogva káromolta a vájt fülű zenész szakma –, az utóbbi meg annyit tudott világéletében, hogy kamu népdalok szövegét hamisítgatta kínrímekbe, amikhez szegény Szörényinek kellett ciszeket és mollokat hozzá komponálnia, a fogyaszthatóság végett. Ráadásul Bródy még ma is „Tini”: a hetedik „X” után ez már inkább kínos, mintsem komikus.

Ilyen muzikális hiátussal vágtam neki Montenegrónak.

Eldöntöttem magamban, hogy tíz napig nem fog érdekelni a politika.

(Nem bírtam ki. Suttyomban csak követtem a közéleti diskurzust. A Kotori-öbölben – sajnos, vagy hála az égnek – nincs stand-up comedy. Márpedig a magyarországi ellenzék budapesti főpolgármester-jelöltjeinek napi megnyilvánulásaitól pompásabb kutyakomédiát keresve sem lehetne találni. Esetleg Bózsó Pista posztjai még ilyen jópofán kacagtatóak. Hiába kétfarkú, mikor egy ügyű a jámbor.)

Idestova harminc éve járok Crna Gorába, a Kotori-öböl egyik falucskájába. (Ilyen ragaszkodó típus vagyok.) Érkeztem már vonattal, busszal, repülővel, egyszer még stoppal is: gyakorlatilag mindennel közlekedve. Mivel Szabadkáról viszonylag egyszerű buszt találni Herceg Noviba, idén másodízben a buszozást választottam. Merő kalandvágyból. Utólag tudatosult bennem: kicsit túl jóra sikerült az óhajom. Kaptam akkora avantúrát a 15 órányi zötykölődés során, hogy míg ideértem teljesen lelohadt bennem az összes utazás keltette inger, élmény. Nem a járművel volt gond. Nem is a sofőrökkel. Hanem az utasokkal. Az összezártságunk órái alatt túlcsordult dózisban kaptam a balkáni mentalitásból. Vaskosabb szociológiai tanulmányra is futotta volna az útitársak viselkedésének empirikus megéléséből. Ezek közül kiemelném a táplálkozási szokásokat, amiktől csak a társalgási hangerő szokott fülsértőbb lenni. Éjfél múlott, mire az óbégatók zöme vagy elpilledt, vagy taknyosra lerészegedett, kidőlt. Már éppen kezdtem örülni a szokatlan csöndnek, mire leghátul egy Bécsből érkező atyafi elkezdte üvöltetni a tőle nagyságrendekkel okosabb telefonján az épp aktuális slágereket. Turbó folk, rap ritmusban: Podgoricáig.

Tiszta Kusturica. Ezzel vigasztaltam magamat.

A crna-gorai főváros autóbusz-pályaudvarán, a hülye útitársaktól megszabadulván, és a búcsútól elérzékenyülve abszolváltam egy kávét. Itt már meg sem tudakolják, milyet igényelünk: kéretlenül is töltik a sárgaréz dzsezvába a törökös feketét, amihez ugyanilyen természetességgel adják a jeges vizet. A jóformán teljesen kiürült busz és a látvány kárpótolt a kialvatlan éjszakáért. Noha fejből tudom már a kanyarokat, ismerősek a házak, de még tán a fák is, április óta sok minden változott Podgoricától az öbölig. Ami szembeötlő: Crna Gorában népsportot űznek az építkezésből. Rükvercesen himnuszi a hangulat: kőhalom állott, s most vár. A folytatás viszont betű szerint igaz: „Kedv ’s öröm röpkedtek”. Már ha örömködni lehet a harmincvalahány fokos kánikulában, miközben saluzni és betonozni muszáj. Még mielőtt a legendás munkabírásukról hírhedett montenegróiakat megsajnálnánk: az építkezéseken zömmel bosnyák és albániai és/vagy koszovói albán culágerok dolgoznak. Ezt már a falumbeliektől tudom, ahol szintúgy giga-beruházás zajlik. Uniós és egyéb pénzekből felújítják a strandot mólóstul. Kérdeztem a helyi közösség elnökét, vagyis a helyi polgármestert, ugyan, miért pont most robotolnak, nem lett volna februárban ésszerűbb? A válasza rövid volt és velős: azér’, mer’ mos’ lesz szezon. Nem is volt több kérdésem.

Ilyenkor, június végén még tényleg csak az előszezon (elő)szele érződik. A diákok éppen kimaradtak. Kell egy hét, mire összecuccolnak a családok. A turista roham július elején kezdődik és eltart Szent Istvánig, amikor az iskolákban megint az idei sztrájkról kezdenek pusmogni a tanárok…

Az árakról kár bármit írnom. Kedves ismerőseim a szülővárosomból érkeztek. Csurig pakolták a gépkocsi csomagtartóját, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. Így került le Montenegróba egy kisebb fél disznónyi ínyencség mellett tizenkilónyi hazai krumpli is, aminek örömét kissé megrontotta, hogy itt olcsóbb a burgonya, mint a Tisza mellett. Általában az árak emberbarát arculatúak. A zöldségek, a paradicsom, a gyümölcsök talán ha 10-20 százalékkal verik az otthoni piac árait, a hús sem sokkal hozzáférhetetlenebb. De aki igazán szereti a hasát – ez meg a bácskai néplélek ismérve –, az tejtermékeket, sajtokat, túrókat és tarhó féléket fog (v)enni, helyben sütött álom finom péksüteményekkel. Laktatóak, és a nagy melegben a legfinomabb magyaros borjúpörkölt is heveny vérnyomás-szökkenést, már-már zergényi bakugrást okoz. (Kipróbálva.)

A szállás árak is szolidnak mondhatóak. Nem drágábbak, mint Görögország, ahol, ha számításba vesszük, hogy több a szerb meg a magyar turista, mint Crna Gorában, akkor mégiscsak a Fekete Hegyek országába érdemesebb jönni. Nem tudom ki hogy van vele: nekem ez a tapasztalatom, pláne, hogy a buszozás is megerősített ebben.

Ideérkezésemkor rögvest munkába álltam.

Kebelbarátom szerzett valahonnét 18 köbméter apró szemű sódert. Azt talicskázgattuk a tengerre, pár négyzetméter strandot vettünk kölcsön a tengertől. Hovatovább így is, úgy is megszűnőben vannak a szabad strandok. Az egész délelőttnyi dolog jól is esett: elvégre előtte immáron két napja nem aludtam. Ki is izzadtam magamból a busz fáradalmait. Közben újabb barátokra tettem szert. Közülük is kiemelném Petkót. Vele lepacsiztunk, aztán másnap eltűnt négy hónapra. Most épp valahol Dél-Afrika felé hajózik, hogy a Fokföldet lekaréjozva eljuthasson egy 200 ezer tonnás monstrumon a Fülöp-szigetekre. Onnét aztán vissza. Petkó hajógépész, amúgy mérnöki a végzettsége. Húsz éve járja a világot. Hívott, hogy tartsak vele legalább Marokkóig, hisz „Caracas csak egy hét Firenzétől”, de szabadkoztam. Éppen elég lesz nekem visszakalandoznom Szabadkáig.

Pk

Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon olvasható.

ÁLLATOK ÉS EMBEREK*

A teremtett világunk pusztul. Meg is érett rá.

Jobbat nem érdemlünk. Elvégre mi vagyunk a végzete.

Engem nem az rémíszt meg, hogy a végórákat éljük, lett légyen szó még ötven, vagy több száz évről, akár még ezer évről is, ami az emberiségnek hátra van. (Hacsak közbe nem jön valami pozitív fordulatnak nevezett csoda, vagy ne adja az Isten valami még rosszabb, például egy termonukleáris katasztrófa, hipergyors járvány, netán eddig meg nem jósolt borzalom, ami – pikk-pakk – az ember emlékét is kiradírozza a bolygónkról.) Hanem az a közöny döbbent meg, az az érzéketlenség, ahogyan a környezetünk pusztulását szemléljük.

Tényleg nem akarnék semmit írni arról a ringyóról, aki agyonvert egy állatkerti teknőst. Elég ránézni, és látszik, hogy a sátán ürüléke is világít mellette. Sötét a lelke. Olyan sötét, mint még nagyon sokaké. Túlságosan sokaké. Az a nő egy kor tünete, s mint olyan, egy beteg kornak csak (elme)beteg lehet a szimptómája.

Egy görög teknőssel kevesebb. Na és?

Tavaly ilyenkor egy szurikátát vert agyon a kecskeméti állatkertben egy „kisfiú”. (Ötödikes. Könyörgöm. Tizenegy-két esztendősen a dzsungelben – ha rögtön harcossá nem is –, de vadásszá szokták avatni a fiúkat.) A kecskeméti suhanc bottal abajgatta az egyébként vemhes állatkát, ami védekezve odakapott a kezéhez, mire a „kisfiú” földhöz csapta. El is pusztult nyomban. Két kölykével együtt. Előtte pedig többször rászóltak, figyelmeztették a bitang tinédzsert. Mégis. Azaz, hogy mégsem lett nagyobb botrány belőle, annak tudható be, hogy egyesek nem átallották fölfedni a „kisfiú” etnikai hovatartozását. Rögvest elült a por, a derék PC kiskáté parancsa szerint, mert a politikai korrektség elmebaja pompás felmentést kínál az ilyen gazembereknek (is).

Közben profik fogalmazzák meg nevükben a bocsánatkérést.

Amott kutyákat löknek ki a semmibe.

Leverik a fecskefészkeket.

Sörétes puskával lődözik a fiait védő gólyamadárt.

Románia az idén január elseje óta az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő ország. Az a Románia, ahol az idén félmillió (!) mezei pacsirtát lőnek ki, csakis a madárkák nyelve miatt. A román elnökség jelmondata: „Kohézió, mint közös európai érték”. Alighanem a pacsirtákkal ezt elfelejtették közölni, akiknek, ha maradna nyelvük, dalolni tudnák a különbséget a román politikai karakterológia és a valóság között.

Papolhatnak nekem klímavédelemről, zöld programról.

Amiről azt mondják, hogy fenntartható fejlődés, az nem egyéb, mint tovább haladás a vesztünkbe. Lejtő, ami a pokolban ér véget. Nem fenntartani kéne és nem fejlődni, hanem inkább egy kicsit visszafejlődni. Megfontoltan rükvercbe kapcsolni. Talán még nem késő félszáz, vagy jó esetben akár száz évet „visszabutulni”.

Mielőtt följajdulna a sok finnyás, művelt széplélek, jelezném, hogy a hangsúly a „megfontolton” volt, és a „visszabutulást” tessék csak szimbolikusan érteni. Visszaegyszerűsödés – ha így jobban tetszik. (Működik. Példának okáért a faék, meg a prostituáltak ölének ergonómiája sok tízezer éve ugyanaz.)  

Az új kurzus hajnalát olyan egyszerű dolgokkal kezdeném, mint a köszönés.

A jó napot kivánokkal. Aztán a kéremmel. A köszönömmel. A sajnálommal, és a bocsánatot kérekkel. Meg azzal, hogy „elnézést, tévedtem”, „önnek van igaza”. Ilyesmiket taníttatnék: „Miben segíthetek?” És: „Máskor is, szívesen.” Visszaállítanám egy szó becsületét, hogy ha kimondják, érjen megint valamit: köszönöm.

Két „Pride-tüncikézés” és „nemteccikarendszer” óbégatása között ezeket az alapfogalmakat sokan megjegyezni sem tudják immáron, nemhogy megtanulni, használni.

Elhiszem, hogy könnyebb kamerák előtt fákat ölelgetni. Előadni magunkat, szabadgondolkodót mímelni, elitista poszthippiként bájologni. Cikket publikálni a biodiverzitásról egy léghűtött körúti lakásból, aminek a fürdőszobájában naponta csak a klotyón lezúdul két-háromszáz liter ivóvíz…

Például ott eszi a fene őket a Ligetben, merthogy ligetvédenek a Ligetvédők. Hja. Az, hogy egy putris cigánytábor is maga a rend, a tökély és a szervezettség ezekhez képest, mindennél ékesebben láttatja, mifélék az ilyenek. Esténként összegyűlnek, hőbörögnek egy jóízűt, főleg, ha a sajtóból érkezik valaki riportozni, a függetlenség netovábbjaitól, a baráti médiától. Fogy közben a kannásbor, fesztiváli a hangulat, a 70-es trolibusz megállójánál is érezni a marihuána illatát. El ne felejtsem: erről is a Zorbán tehet.

A minap a saját szememmel láttam az egyik demokratát. Épp a nagydolgát végezte a tüchtig ligetvédő, a platánfák alatti bokrok között, az Olof Palme-sétány mellett. Gondolom, arra is fölesküdött, hogy amíg dacol a magyarországi fasiszta rezsimmel, és a Fidesz láncfűrészes gyilkosaitól körme szakadtáig védi a Városligetet, addig annak talaját sem hagyja trágyázatlanul.

Az efféle rendtől iszonyodókat régtől kiismerem.

Veszettül gyűlölnek minden, mert mindig összehasonlítják magukat azzal, ami tisztább, normálisabb, egészségesebb, vagyis egy szóval szebb, mint ők. Ilyetén nagyjából a lócitrommal való összehasonlításból is vesztesként jönnek ki. „Orbántakaroggy” – ez a becsípődésük. Meg az a mániájuk, hogy nélkülük, mármint az ő hatalmuk nélkül, nincs demokrácia. Én meg amondó vagyok, hogy éppen őket kell kihagyni, hogy a demokrácia becsülete legalább tél-túl megmaradjon, ne devalválódjanak tovább a szavak, a fogalmak.

Még érdekelnek egy darabig, elnézegetem őket. Írok is róluk, bár nem érdemlik meg, hogy miattuk bárki idegeskedjen. Én sem teszem. Igyekszem nagy ívben elkerülni őket.

Hamarosan húzok kifelé egy vadakácokkal körbe vett kis tanyára. Kemence van benne, meg kéménykandalló. Erdőt akarok ültetni köréje.

Amint visszabutultam ebből a szépnek mondott világból, a bácskai rónán, biztos lesz olyan szerencsés napom, amikor pacsirtaszóra fogok ébredni. 

Pk 

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2019.06.19-én.      

MATYI*

Tanya Kishomoknál

Szerette a salátát, a friss gyümölcsöket. Sok zöldséget evett. Főleg paradicsomot, szeletelt céklát meg nyers uborkát. Nem válogatott. Megette, amit kapott. Kedves étele mégis a tejbe áztatott kenyér volt, amihez pompásan illett neki a legolcsóbb parizert harapdálni.

Matyi igazi ingyenélő volt.

Ha jóllakott, lustálkodott. Egyformán kedves volt számára a hűvösben szunyókálni, vagy a napon hunyorogva süttetnie magát. Jóformán mást sem csinált. Táplálkozott, aztán pihent. Ebből állt az élete. Éjszakánként néha álmatlanság gyötörte. Olyankor sokat szöszmötölt. Gyüszmékel a Matyi, mondogattuk, és másnap, ha kérdőre vont tekintettel néztem rá, sosem láttam a szemén a fáradtságot, pláne a megbánást. Inkább valami tompa közönyösség ült benne. Pislogott csak, ha kérdeztem.

Matyit szó szerint az út mellől szedtem föl. Azt hittem megnevelhetem, de néhány meddő próbálkozás után legyintettem. Matyi karakterén nem lehetett igazítani. Egyéniség volt, és az is maradt. Megváltoztathatatlan. Úgyhogy abba is hagytam a kísérletezést. Én akartam tanítani, de Matyinak sikerült megértetnie velem, mit is jelent beletörődni a megmásíthatatlanba. Együtt élni azzal, ami egy jottányit sem javul, vagy romlik immár: még a kedvemért se. Úgy lenni valakivel, éjjel-nappal, nagyon hosszú időn át valónkban és olykor gondolatainkba, az agyunkba, de leginkább a szívünkbe bezárva, hogy az ott sincs, nem is lesz. Jó lecke volt.

Matyiban egy nagy tanítómat tisztelem.

Mondom, pedig az út szélén akadtunk össze. Éppen át akart menni a forgalmas aszfalton, tekergette a nyakát, málékodott, miként kéne átevickélnie a biztonságos túloldalra, s már indult volna, pont egy robogó busz kerekei alá, amikor az utolsó pillanatban visszahúztam a fűbe. Nem köszönte meg, csak hunyorgott pimaszul. Szerintem az első pillantása elég volt neki, hogy fölismerjen. Nem tudhatom mi játszódott le az agyában. Elvégre „csak” egy mocsári teknős volt.

Egymásra találásunkkor akkora volt mindössze, mint egy kávéscsésze alja.

A kabátzsebben vittem haza. Eleinte egy kiszuperált fakapuval elkerített szögletben lelt szállásra, az udvar egyik kevésbé frekventált csücskében. Ám múlt az idő, egyre-másra teltek az évek, Matyi lassan a ház részévé vált, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, mikortól lett a hatalmas kertünk örökös albérlője, aki csak őszutón került vissza a régi helyére, hogy tavaszig egy púpozott rakásnyi alom alatt aludja ki egész évi semmittevésének fáradalmait.

Márciusban, amikor előbújt, sovány volt, de virgonc. Fejét beletúrva a tejbepapis-felvágottas tálkába jókedvűen szürcsölte a pempőt. Egyszer az ujjamat is megkapta, igaz. A feje búbját akartam simogatni, amit zokon vett, s nekem egy jó ideig csinos heg volt a mutatóujjamon, amelyben nyoma maradt Matyi papagájszerű pofájának. Tudott küzdeni. Hím volt. Ahogy nőtt, homorúbb lett a hasmánti páncélja. (Így, ilyen bölcsen intézte a Jóisten, hogy sokakkal ellentétben Matyi hozzáférhessen ahhoz, akit szeret.)

Amikor Matyi akkora lett, mint egy vasárnapi levesestál, elváltak útjaink.

Mennem kellett otthonról, várt az élet. Matyi megint a nagykabát zsebbe került, biciklire pattantam vele, és elkarikáztam a Járásra, a kanálishoz. Ahogy letettem a partra, rögvest a vizet szimatolta. Akkor láttam utoljára. Nem nézett vissza, csak belecsobbant a vízbe. Matyival együtt tűnt el az ifjúságom. Azt a loccsanás azóta álmomban olykor hallom. 

Nem tudom, mi lehet vele. Azt remélem, boldog, él, hisz a teknősök hosszú életűek.

A járási kanálisban lubickol vagy mereng félálomban, és azt is remélem, hogy néha én is eszébe jutok. Esetleg álmodik velem, ahogy én ővele. És amikor fölébred, akkor – velünk szemben – tényleg ott folytatja, ahol abbahagyta. Matyinak ott jó, ahol van. Jobb, ha nem tudja, mi van tőle távolabb.

Jobb, ha nem látja, mi történik a világban. Abban a világban, a mi világunkban, ahol hideg, szotykos lett az emberek lelke. Ahol a férfiak becstelenségétől és a nők léhaságától csak az önzés nagyobb, ahol szülőre emel kezet a gyermek, a szülők pedig a nagyszülőkkel pörösködnek, ahol nincs már szeretet, megértés, nagylelkűség, őszinteség, mert ezeket mind-mind gyöngeségnek tartja a mindennapok sokasága, ahol elvásik az emberek szíve, mert becsapják a másikat, eljátsszák a bizalmat: még a szeretők is egymást csalják.

Ebben a világban Matyit agyonvernék egy kockakővel.

Jobb ott neki, ahol most van. Nekünk meg?

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon.

Pk

*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2019.06.15-én.