 |
| Perast |
Mondanám, hogy nyaralok Crna
Gorában, de ez nem pont igaz.
Ahogy már az előző részben
említettem, közel három évtizede otthonról haza jövök ide, a Kotori-öbölbe.
Először 1991-ben jártam errefelé.
A falu matuzsálemi, gigantikus
méretű lucfenyője alatt rajzoltam, utcai portrékat, karikatúrákat készítettem.
A fa dereka három ember számára is nehezen átölelhető, most is megvan. Akkora
tobozok teremnek rajta, mint egy tekegolyó. (Mire föntről egy leér, és netán
fejbe trafál: az eredmény is hasonló lesz. Csak eldőlsz, mint a kuglibaba. Van
is nagy sivalkodás, ha a bóra, vagy a maestral levante rázza a fa koronáját.
Behúzott nyakkal iparkodunk át alatta.)
A kilencvenes években merőben
más volt itt az élet.
Azóta sokat fejlődött az
ország, a környék, az én kis falum is. Néha nem tudom eldönteni, vajon biztos,
hogy előnyére? Csak az emberek maradtak ugyanazok, akikkel életre szóló
barátságok köttettek. Szokás mondani, hogy egy férfi számára az az igazi barát,
akit hadba indulva, a csatában is szívesen a háta mögött tudna. Az idevalósi
barátaim zömére nyugodt szívvel számítanék bármilyen ütközetben. Nem kitaláció,
amit vélek. Az élet igazolta, hogy rájuk sokszor és jobban támaszkodhattam,
mint bácskai kenyeres pajtásaim legtöbbjére.
Sajnos, vagy nem sajnos: ez az
igazság.
Ennyi idő elmúlt, s mi az első
pillanatoktól férfiasan megkedveltük egymást. A falubeli velem egykorú srácok
mára apák, férjek, családos emberek.
Ezidáig számtalan jelét adták
a szeretetüknek. Például egy ízben – még nem volt mobiltelefon, internet is alig
– híre futott a faluban, hogy odahaza Bácskában, meghaltam. Hányaveti turisták,
a régiónkból szalajtottak kotyogták el a (tév)hírt. Alighanem összekevertek
valakivel. De a gyász valódira sikeredett. Futótűzként terjedt a szomorú
ál-szenzáció: „Madjar je preminuo.” Aznap éjjel halotti tort ültek a kedvenc
törzshelyemen, az olajfás kerthelyiségben sirattak, és hogy rám emlékezzenek, a
korábban ott hagyott összes Cseh Tamás CD-met beleszórták a tenger vizébe. Pár
hétre rá, vezetékes telefonon felhívtam valamelyiküket. Makogni tudott csak a
telefonba, úgy meg volt illetődve. Akkor tudtam meg, szegény azt hitte, a
túlvilágról tárcsázom. Kellett egy pár perc bizonygatás, nógatás, mire
visszatért a lélekjelenléte.
Talán a szerencsének tudhatom.
Talán más is közrejátszott: sosem éreztem egyikük ellenszenvét, netán
gyűlöletét. Pedig eleinte elég hézagos volt a nyelvtudásom, lerítt rólam,
idegen vagyok köztük. Mégis. Montenegróiak, „bokejacok”, magukat szerbnek,
horvátnak, sőt jugoszlávnak vallók fogadták el a különbözőségemet. Liberálisok
voltak, de hazafiak. (Hozzájuk képest a hazai potrohosok, az összes mozgalmár:
ugatják csak a liberalizmust. Közük sincs hozzá. Nekik csak szájalás szinten
Orbán Viktorhoz van közük, meg a politikai impotenciájukból fakadó, klinikailag
igazolt frusztrációs szorongáshoz.)
Olyannyira itthon vagyok az
öbölbeli kompániánál, hogy magyar szurkolóként is akad respektem.
Míg Kis-Jugoszlávia küzdött a
magyar vízilabdacsapat ellen, a már említett kerthelyiségben százötven délszláv
drukker között egy szál magam buzdítottam a piros-fehér-zöldeket. Ha a
„delfinek” dobtak be gólt, palackok csapódtak a földhöz, másfélszáz torokból
zendült fel a diadalordítás. Amikor meg mi, másfélszáz szúrós szempár nézett
rám nem túl barátságosan.
Mit tehettem mást?
Huj-huj hajrá, mondtam
közönyös hangon, és örültem, hogy nem vagyok még agyon verve. Végül minden jól
sült el. Hál’Istennek a meccset – egy góllal – elvesztettük. (Világbajnokság
volt, nem olimpia.) Soha annyi kedves, méltató szót nem kaptam! Százötvenen
akarták megköszönni a sportos, de kemény küzdelmet, a mieink helytállását. A
tisztes vereség miatt mindegyikük fizetni akart nekem egy áldomást. Hatalmas
ünneplésbe fúlt az éjszaka. Nem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Ellenkezőleg.
Életemben sokadszor voltam büszke rá.
Máshogy is itthon érzem
magamat.
A falu talán legöregebb
házának, egy kőből rakott halász kalyibának a falán emléktábla
hirdeti: ez az a hely, ahol a galád osztrák-magyarok (austrougarska), élükön
Horthy Miklós ellentengernaggyal kivégeztettek négy matrózt, akik 1918
februárjának legelején a cattarói matrózlázadás vezéralakjai voltak.
(Egy zárójel erejéig: még
háború volt. Hadi állapotban a saját haderő elleni lázadás, de még a dezertálás
is egyértelműen halálos főbűn. A rögtönítélő hadbíróság nem szokott
teketóriázni. Még a demokrácia felkent bajnokainál, a nyugati hatalmaknál sem.
Háborús időben lezajlott lázadásért csak a négy főkolompos kivégzése
kiemelkedően enyhe büntetésnek számított. Egyébként meggyőződéssel vallom, ha a
bitang vörös matrózok mellett az összes hithű kommunistával ideje korán
hasonlóan járnak el, mára boldogabb lenne a világ. És talán százmilliók halála
sem következett volna be. Mindegy. Zárójel bezárva.)
A királyi Jugoszlávia
létrejöttekor fölkerült a tábla a helyére. Rajta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós
nevével vésetten, aki miatt én minden itt tartózkodásom alatt leander koszorút
akasztok a tábla alá. Nem szólnak miatta. Megértik. Pedig lenne okuk a sértődöttet játszani. Elvégre ellenségek voltunk valaha. Velük hadakoztunk.
Bezzeg otthon…
Kíváncsi lennék, ha odahaza
Horthy-táblát akarnék koszorúzni: mondjuk Zentán, Magyarkanizsán vagy épp
Szabadkán – vajon mit szólna hozzá a Magyar Mozgalom? Hogy megnyúlna Joó-Horti
Líviánk arca!
Pk
Az írás eredetije a Jó ReggeltVajdaság véleményportálon olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése