A SZÉL, NOVEMBER ELEJÉN

Csak a szél marad. Minden más átértelmeződik.

A táj. A városom. Az emberek. Alighanem én is. Szakadatlanul formálja az idő önmagam körül a dolgokat. Ez az átváltozás rejtélyes, de azért ez a történés a gondolatok és az érzések hullámverését viszi előre. Tanács nélkül is bölcsebbé tesz, noha meghagyja agyunkban a kételyt. Ám a szívünkbe valami praktika folytán mégis szépséget plántál.

Csak a szél szava követendő.

A fölismerés döbbenete fialja a csöndöt, amikor kimegyek a temetőbe. Ezt tisztelem benne. A méltóságot. Az igazságot.

Éppen emiatt mostanában nem járok, nem jártam. Túl nagy a zaj. Sokan vannak. Végre ideért a szezon, huhog a levágott ujjú kesztyűjébe a sült gesztenye árus. Nem téved.

A hantok között tarka ruhás nők csörögnek a celofános virágokkal, affektáló gyerekeket húznak a kezüknél fogva, megtelnek a parkolók autókkal, a szokott két-három virágárus helyett bazársor éktelenkedik a temető bejáratánál és a vadgesztenyefák alatt siető családok diskurálása elnyomja az ágak között kaparászó huzat másvilági hangját.   

Itt egy bajnok, ott egy hős sírja. Amott van az a furcsa nevű orvos fejfája, a végszomszédságában – jelen esetben kettőzött értelmű a szó – srégen nyugszik az Erdélyből elszármazott Rozgonyi polgártárs nyughelye, igazi műremek a fejfájának a faragása.

A Mester síremlékének csúcsáról már levált egy gyufásdoboznyi malter. A másik Mesternek megrepedt a körösztje. Cikkcakkosan lajbis kánya repül, szárnyát összecsapva, tottyanva ér földet. Feketült diót tart a csőrében. Úgy ballag tova, olyan akszamétosan, mint megözvegyült öregemberek szoktak elbóklászni, palaszürke kabátjukban.    

Vasárnaponként gázolok a múlott nyár avarjában, és ez is áthallásos megállapítás, hisz valójában a múlt nekem is megírt levelei között lépdelek, néha rugdalva, meg-megbolygatva az őszi légvonat által halmokba egybefújt tenyérnyi pergameneket. Nyomulok zsebre tett kézzel az elhullatott, elsárgult növényi hártyák között. Hideg huzat mozgatja a fűszálakat és az ágak hegyéről néha ónszínű gyöngyök csöppennek el.

Bűvös egy hely a temető. Mindegyik. Keresni lehet bennük, ami elmúlt. Meg is lelhető, csak későn. Nem a nagy- és dédszülőkre gondolok, az elhunyt ismerősökre. Hanem az andalgó emlékekre, a gyámoltalanul megfogalmazott vágyakra, amiket immáron megszelídített és átminősített az a sok töprengés, és az a sok szeretet. Árnyalatok vannak csupán, amiket a belső indíttatású szemlélet fest püspöklilára vagy éppen borostyán színűre. Örömtelikre és kevésbé azokra. Párviadalt szül a lélekben.

Sosem tudjuk eldönteni mi a jó és mi az igazán rossz. Így és ezzel kell együtt lennünk, hisz amit elítélünk, amire kimondjuk a fekete verdiktet, igen, amit elátkozunk, még az is válthat másra, hasznosra, jóra. Még egy elpusztult óra is pontos tud lenni naponta legalább kétszer, amikor a valós időt igenis láttatja. Gondoljunk erre, mielőtt summáznánk valamit. Mielőtt valakit megbírálnánk.

Most, november elején, mikor olyan az ég színe, mint a kanizsai móló mellett fölpucolt halak gyomra, a kétségek kilobbanó fényénél fontosabb a bizonyosság, ami nem halhat meg sosem.

Az emlékezések versek. Rímek, dallam, ritmus: mind vérré válik bennünk. Egy idő után már elválaszthatatlanok tőlünk, névtelenül is a részeink lesznek. A taglejtéseinkben éppen úgy megmutatkoznak majd, mint a hangszínünknek, vagy a szemünk tüzének a változásában, az általunk elmondottak puhaságában, az olvatag szavakban, a kedveseknek címzett gesztusokban.

Hiába, hogy ilyen világ szakadt most ide.

Valami mindig lesz, megmarad.

Az idő képes a föld alá süllyedt ősi fákat kővé, szénné változtatni. A puha életből kristályokat önteni. Éppen úgy, mint a föld fölötti köveket porrá őrölni, hogy a Tisza homokja millió éves sziklák hamva legyen csupán. Tücskön-bokron át kergetni holmi halhatatlanságot: teljes csőd. Az élet egy tarkabarka intermezzo. Ha szerencse fia az illető, közszeretetben végzi be küldetését. Ha nem? Nos, akkor mi van? Semmi.

Gyűlölni és szeretni: majdhogynem komikus párhuzam.

Tudni kell akarni. Hinni.

Más: nem számít.

A végén úgyis csak a szél marad.

                                 Pk

A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom

A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 

Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.

Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.

Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 

A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.

Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.

                                                                            Pk

NAPLÓ - 96.

Fotóm illusztráció

Megéhültem a szépre, a jóra.

Nem sokba tartott.

Már szeptembert jelez a naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is. Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét belőlük.

Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal, lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.

Így kéne.

De az augusztus oroszlántekintete még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem káprázata. Nemhogy értelmezni.

Nincs még hűs. Szabad levegő sincs, amibe mosakodni jó.

Helyette szemtelen legyek dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél. Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul - hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról. Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat énekeltük…

Ez a tökfőzelék szagú csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.

Elakad a tekintetem.

Kék-sárga ruhás gyerekek cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből. Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát. Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba, és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.

A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék, pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.

Közben tudom: a Tiszán, a bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest, mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal, s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.

Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé. Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.  

                                                            Pk  

NAPLÓ - 91.

Keleti Pályaudvar - skiccem

Este megnyílik a mindenség. Olyan helyeket lehet bejárni, ahová szem nem látott eddig. Bántódás nélkül lehet álmodni, mikor a szomorúságot és minden mást felejt a szív, mert az éjjeli, természet szerinti álmunkban oktat bennünket az Ég. Üzeneteket kapunk általa. Ez biztos.

Sokan azt hiszik, hogy az álom valami kitaláció csupán. Hasonló, mint a tündérek tánca. Amannyian látták már, de mindenki tudja, hogy igazából tündérek nincsenek. Boszorkányok se, varázslat se, nemes szívű királyfiak és szőkén szerelmes királylányok se. Szerintük csodák sincsenek. Az effélék úgy tartják: az álom is csak színes mese, aminek köze sincs a valósághoz.

Én meg pont fordítva gondolom. Annak a fejjel lefelé fordított világnak muszáj lennie a valósnak, ahol szemvillanat alatt földönfutóból gazdag, öregből újból fiatal, betegből makkegészséges, bánatosból jókedvű, vagy szeretettelenből szeretetté válhat megint valaki. Azért lehet valóságosabb emettől, a mostani léttől, mert az az élhetőbb.

Mikor éjnek évadján ébren fekszem, és a bolyongó hold bekandikál az ablak fölső csücskén, követem tekintetemmel, míg a halkuló csöndben be nem borul az ég, és a felhők hullámos fodra el nem takarja a tányérnyi képét. Aztán már meg is ered az eső. Mélabúsan kopog az ablakpárkányon a sok kis esőcsöpp, föntről aláhulló hírnökök. A kopott fehér vekker tiktakolásába belevegyül a morzézásuk. Üzenet amonnét. A Nagy Négyarcú ujja a távírón. Csupa-csupa érthetetlen betűhalmaz. Néha összeáll belőlük egy értelmes szó. Sokszor inkább nem. Hiába minden.

Kódolva van a sorsunk. Tán jobb is, ha nem tudjuk megfejteni. A szobaszélre, sarokba húzott ágyban egyet tehetünk: ilyenkor imádkozunk. Ha szerencsénk van, és a fohászunk tiszta, ilyenkor az orrban deregeni kezd a régi, odaégett pirítós szaga. A zöldre kopott akácfa székek támláján marad a tenyér melege, lassan már emlékszünk a verébnyomokra a frissen hullott hóban, és a kutyáink megint elébünk szaladnak, mert a szeretet parancsa erősebben lobogott bennük mindenkoron, mint némely emberben. Nem kell halogatni a titkok föltárását. Egyszerűbb, olvashatóbb lesz az addig megfejthetetlennek hitt. Pókhálós szemünkről esik le a hályog, mert a félálom kegyelme szelíd hozzánk. Ott simít rajtunk, ahol a legjobban fáj. Tapintja rajtunk az anyagot, de valójában a formát adja nekünk. A hatás viszont sohasem egyértelmű. Nincs jó vagy rossz anyagú ember. Izgalmasnak legalább annyira izgalmasak vagyunk, mint amennyire unalmasak is. A lélek természete meg már csak olyan, hogy minden időben nagyobb becset igényel a teremtett testnél.

Megint álmomban komponált históriát láttam. A gimnáziumi kedves magyartanárom fedett meg. Előbb kikérte a füzetemet, ami nem lévén, helyette egy lány körkörös betűivel írott jegyzetét adtam át. Persze észrevette a turpisságot, azonnal. Utána már a beadott fogalmazásom sem tetszett neki. Sorolta a hibáit, és én hiába akartam közbeszólni, mondvacsinált ürügyek ezek Tanár Úr, kérem... – hang nem jött ki a számon. Megsemmisülten tűrtem a dühös orációját. Furcsa, nem szégyelltem magamat. Tudtam, hogy a beadott dolgozatom, az írás jó. Azt is átláttam, hogy bár neki is tetszik, a letolást teljesen másért kapom. Nyugodt volt a szívem. Álmomban nem eshet bántódásom.

Ilyen nagy dolog az, amikor valakinek igaza van.

                                                              Pk

Fekete hegyek - 2.

Perast

Mondanám, hogy nyaralok Crna Gorában, de ez nem pont igaz.

Ahogy már az előző részben említettem, közel három évtizede otthonról haza jövök ide, a Kotori-öbölbe. Először 1991-ben jártam errefelé.

A falu matuzsálemi, gigantikus méretű lucfenyője alatt rajzoltam, utcai portrékat, karikatúrákat készítettem. A fa dereka három ember számára is nehezen átölelhető, most is megvan. Akkora tobozok teremnek rajta, mint egy tekegolyó. (Mire föntről egy leér, és netán fejbe trafál: az eredmény is hasonló lesz. Csak eldőlsz, mint a kuglibaba. Van is nagy sivalkodás, ha a bóra, vagy a maestral levante rázza a fa koronáját. Behúzott nyakkal iparkodunk át alatta.)

A kilencvenes években merőben más volt itt az élet.

Azóta sokat fejlődött az ország, a környék, az én kis falum is. Néha nem tudom eldönteni, vajon biztos, hogy előnyére? Csak az emberek maradtak ugyanazok, akikkel életre szóló barátságok köttettek. Szokás mondani, hogy egy férfi számára az az igazi barát, akit hadba indulva, a csatában is szívesen a háta mögött tudna. Az idevalósi barátaim zömére nyugodt szívvel számítanék bármilyen ütközetben. Nem kitaláció, amit vélek. Az élet igazolta, hogy rájuk sokszor és jobban támaszkodhattam, mint bácskai kenyeres pajtásaim legtöbbjére.

Sajnos, vagy nem sajnos: ez az igazság.

Ennyi idő elmúlt, s mi az első pillanatoktól férfiasan megkedveltük egymást. A falubeli velem egykorú srácok mára apák, férjek, családos emberek.

Ezidáig számtalan jelét adták a szeretetüknek. Például egy ízben – még nem volt mobiltelefon, internet is alig – híre futott a faluban, hogy odahaza Bácskában, meghaltam. Hányaveti turisták, a régiónkból szalajtottak kotyogták el a (tév)hírt. Alighanem összekevertek valakivel. De a gyász valódira sikeredett. Futótűzként terjedt a szomorú ál-szenzáció: „Madjar je preminuo.” Aznap éjjel halotti tort ültek a kedvenc törzshelyemen, az olajfás kerthelyiségben sirattak, és hogy rám emlékezzenek, a korábban ott hagyott összes Cseh Tamás CD-met beleszórták a tenger vizébe. Pár hétre rá, vezetékes telefonon felhívtam valamelyiküket. Makogni tudott csak a telefonba, úgy meg volt illetődve. Akkor tudtam meg, szegény azt hitte, a túlvilágról tárcsázom. Kellett egy pár perc bizonygatás, nógatás, mire visszatért a lélekjelenléte.

Talán a szerencsének tudhatom. Talán más is közrejátszott: sosem éreztem egyikük ellenszenvét, netán gyűlöletét. Pedig eleinte elég hézagos volt a nyelvtudásom, lerítt rólam, idegen vagyok köztük. Mégis. Montenegróiak, „bokejacok”, magukat szerbnek, horvátnak, sőt jugoszlávnak vallók fogadták el a különbözőségemet. Liberálisok voltak, de hazafiak. (Hozzájuk képest a hazai potrohosok, az összes mozgalmár: ugatják csak a liberalizmust. Közük sincs hozzá. Nekik csak szájalás szinten Orbán Viktorhoz van közük, meg a politikai impotenciájukból fakadó, klinikailag igazolt frusztrációs szorongáshoz.)

Olyannyira itthon vagyok az öbölbeli kompániánál, hogy magyar szurkolóként is akad respektem.

Míg Kis-Jugoszlávia küzdött a magyar vízilabdacsapat ellen, a már említett kerthelyiségben százötven délszláv drukker között egy szál magam buzdítottam a piros-fehér-zöldeket. Ha a „delfinek” dobtak be gólt, palackok csapódtak a földhöz, másfélszáz torokból zendült fel a diadalordítás. Amikor meg mi, másfélszáz szúrós szempár nézett rám nem túl barátságosan.

Mit tehettem mást?

Huj-huj hajrá, mondtam közönyös hangon, és örültem, hogy nem vagyok még agyon verve. Végül minden jól sült el. Hál’Istennek a meccset – egy góllal – elvesztettük. (Világbajnokság volt, nem olimpia.) Soha annyi kedves, méltató szót nem kaptam! Százötvenen akarták megköszönni a sportos, de kemény küzdelmet, a mieink helytállását. A tisztes vereség miatt mindegyikük fizetni akart nekem egy áldomást. Hatalmas ünneplésbe fúlt az éjszaka. Nem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Ellenkezőleg. Életemben sokadszor voltam büszke rá.

Máshogy is itthon érzem magamat.

A falu talán legöregebb házának, egy kőből rakott halász kalyibának a falán emléktábla hirdeti: ez az a hely, ahol a galád osztrák-magyarok (austrougarska), élükön Horthy Miklós ellentengernaggyal kivégeztettek négy matrózt, akik 1918 februárjának legelején a cattarói matrózlázadás vezéralakjai voltak.

(Egy zárójel erejéig: még háború volt. Hadi állapotban a saját haderő elleni lázadás, de még a dezertálás is egyértelműen halálos főbűn. A rögtönítélő hadbíróság nem szokott teketóriázni. Még a demokrácia felkent bajnokainál, a nyugati hatalmaknál sem. Háborús időben lezajlott lázadásért csak a négy főkolompos kivégzése kiemelkedően enyhe büntetésnek számított. Egyébként meggyőződéssel vallom, ha a bitang vörös matrózok mellett az összes hithű kommunistával ideje korán hasonlóan járnak el, mára boldogabb lenne a világ. És talán százmilliók halála sem következett volna be. Mindegy. Zárójel bezárva.)

A királyi Jugoszlávia létrejöttekor fölkerült a tábla a helyére. Rajta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós nevével vésetten, aki miatt én minden itt tartózkodásom alatt leander koszorút akasztok a tábla alá. Nem szólnak miatta. Megértik. Pedig lenne okuk a sértődöttet játszani. Elvégre ellenségek voltunk valaha. Velük hadakoztunk.

Bezzeg otthon…

Kíváncsi lennék, ha odahaza Horthy-táblát akarnék koszorúzni: mondjuk Zentán, Magyarkanizsán vagy épp Szabadkán – vajon mit szólna hozzá a Magyar Mozgalom? Hogy megnyúlna Joó-Horti Líviánk arca!

Pk

Az írás eredetije a Jó ReggeltVajdaság véleményportálon olvasható.

Fekete hegyek - 1.

Herceg Novi

A legelején.

Egy vallomással tartozom.

Úgy pakoltam el otthonról, hogy meg sem hallgattam Koncz Zsé néni – Bródy Jancsi bácsi legújabb slágerét. Oka is van neki. Előbbinek egyetlen erénye évtizedekkel ezelőtti haja – a hangját, az összes egy oktávot már akkor is szíszogva káromolta a vájt fülű zenész szakma –, az utóbbi meg annyit tudott világéletében, hogy kamu népdalok szövegét hamisítgatta kínrímekbe, amikhez szegény Szörényinek kellett ciszeket és mollokat hozzá komponálnia, a fogyaszthatóság végett. Ráadásul Bródy még ma is „Tini”: a hetedik „X” után ez már inkább kínos, mintsem komikus.

Ilyen muzikális hiátussal vágtam neki Montenegrónak.

Eldöntöttem magamban, hogy tíz napig nem fog érdekelni a politika.

(Nem bírtam ki. Suttyomban csak követtem a közéleti diskurzust. A Kotori-öbölben – sajnos, vagy hála az égnek – nincs stand-up comedy. Márpedig a magyarországi ellenzék budapesti főpolgármester-jelöltjeinek napi megnyilvánulásaitól pompásabb kutyakomédiát keresve sem lehetne találni. Esetleg Bózsó Pista posztjai még ilyen jópofán kacagtatóak. Hiába kétfarkú, mikor egy ügyű a jámbor.)

Idestova harminc éve járok Crna Gorába, a Kotori-öböl egyik falucskájába. (Ilyen ragaszkodó típus vagyok.) Érkeztem már vonattal, busszal, repülővel, egyszer még stoppal is: gyakorlatilag mindennel közlekedve. Mivel Szabadkáról viszonylag egyszerű buszt találni Herceg Noviba, idén másodízben a buszozást választottam. Merő kalandvágyból. Utólag tudatosult bennem: kicsit túl jóra sikerült az óhajom. Kaptam akkora avantúrát a 15 órányi zötykölődés során, hogy míg ideértem teljesen lelohadt bennem az összes utazás keltette inger, élmény. Nem a járművel volt gond. Nem is a sofőrökkel. Hanem az utasokkal. Az összezártságunk órái alatt túlcsordult dózisban kaptam a balkáni mentalitásból. Vaskosabb szociológiai tanulmányra is futotta volna az útitársak viselkedésének empirikus megéléséből. Ezek közül kiemelném a táplálkozási szokásokat, amiktől csak a társalgási hangerő szokott fülsértőbb lenni. Éjfél múlott, mire az óbégatók zöme vagy elpilledt, vagy taknyosra lerészegedett, kidőlt. Már éppen kezdtem örülni a szokatlan csöndnek, mire leghátul egy Bécsből érkező atyafi elkezdte üvöltetni a tőle nagyságrendekkel okosabb telefonján az épp aktuális slágereket. Turbó folk, rap ritmusban: Podgoricáig.

Tiszta Kusturica. Ezzel vigasztaltam magamat.

A crna-gorai főváros autóbusz-pályaudvarán, a hülye útitársaktól megszabadulván, és a búcsútól elérzékenyülve abszolváltam egy kávét. Itt már meg sem tudakolják, milyet igényelünk: kéretlenül is töltik a sárgaréz dzsezvába a törökös feketét, amihez ugyanilyen természetességgel adják a jeges vizet. A jóformán teljesen kiürült busz és a látvány kárpótolt a kialvatlan éjszakáért. Noha fejből tudom már a kanyarokat, ismerősek a házak, de még tán a fák is, április óta sok minden változott Podgoricától az öbölig. Ami szembeötlő: Crna Gorában népsportot űznek az építkezésből. Rükvercesen himnuszi a hangulat: kőhalom állott, s most vár. A folytatás viszont betű szerint igaz: „Kedv ’s öröm röpkedtek”. Már ha örömködni lehet a harmincvalahány fokos kánikulában, miközben saluzni és betonozni muszáj. Még mielőtt a legendás munkabírásukról hírhedett montenegróiakat megsajnálnánk: az építkezéseken zömmel bosnyák és albániai és/vagy koszovói albán culágerok dolgoznak. Ezt már a falumbeliektől tudom, ahol szintúgy giga-beruházás zajlik. Uniós és egyéb pénzekből felújítják a strandot mólóstul. Kérdeztem a helyi közösség elnökét, vagyis a helyi polgármestert, ugyan, miért pont most robotolnak, nem lett volna februárban ésszerűbb? A válasza rövid volt és velős: azér’, mer’ mos’ lesz szezon. Nem is volt több kérdésem.

Ilyenkor, június végén még tényleg csak az előszezon (elő)szele érződik. A diákok éppen kimaradtak. Kell egy hét, mire összecuccolnak a családok. A turista roham július elején kezdődik és eltart Szent Istvánig, amikor az iskolákban megint az idei sztrájkról kezdenek pusmogni a tanárok…

Az árakról kár bármit írnom. Kedves ismerőseim a szülővárosomból érkeztek. Csurig pakolták a gépkocsi csomagtartóját, nehogy valamiben hiányt szenvedjenek. Így került le Montenegróba egy kisebb fél disznónyi ínyencség mellett tizenkilónyi hazai krumpli is, aminek örömét kissé megrontotta, hogy itt olcsóbb a burgonya, mint a Tisza mellett. Általában az árak emberbarát arculatúak. A zöldségek, a paradicsom, a gyümölcsök talán ha 10-20 százalékkal verik az otthoni piac árait, a hús sem sokkal hozzáférhetetlenebb. De aki igazán szereti a hasát – ez meg a bácskai néplélek ismérve –, az tejtermékeket, sajtokat, túrókat és tarhó féléket fog (v)enni, helyben sütött álom finom péksüteményekkel. Laktatóak, és a nagy melegben a legfinomabb magyaros borjúpörkölt is heveny vérnyomás-szökkenést, már-már zergényi bakugrást okoz. (Kipróbálva.)

A szállás árak is szolidnak mondhatóak. Nem drágábbak, mint Görögország, ahol, ha számításba vesszük, hogy több a szerb meg a magyar turista, mint Crna Gorában, akkor mégiscsak a Fekete Hegyek országába érdemesebb jönni. Nem tudom ki hogy van vele: nekem ez a tapasztalatom, pláne, hogy a buszozás is megerősített ebben.

Ideérkezésemkor rögvest munkába álltam.

Kebelbarátom szerzett valahonnét 18 köbméter apró szemű sódert. Azt talicskázgattuk a tengerre, pár négyzetméter strandot vettünk kölcsön a tengertől. Hovatovább így is, úgy is megszűnőben vannak a szabad strandok. Az egész délelőttnyi dolog jól is esett: elvégre előtte immáron két napja nem aludtam. Ki is izzadtam magamból a busz fáradalmait. Közben újabb barátokra tettem szert. Közülük is kiemelném Petkót. Vele lepacsiztunk, aztán másnap eltűnt négy hónapra. Most épp valahol Dél-Afrika felé hajózik, hogy a Fokföldet lekaréjozva eljuthasson egy 200 ezer tonnás monstrumon a Fülöp-szigetekre. Onnét aztán vissza. Petkó hajógépész, amúgy mérnöki a végzettsége. Húsz éve járja a világot. Hívott, hogy tartsak vele legalább Marokkóig, hisz „Caracas csak egy hét Firenzétől”, de szabadkoztam. Éppen elég lesz nekem visszakalandoznom Szabadkáig.

Pk

Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon olvasható.

NAPLÓ – 82.

2019. január - fotóm

Varázsütésre teremt új alakokat a régiek sziluettjére a lehullott hó. Nagyobb becsben van a külvilág. Fehér paplan alá szorítkozik a fagyszítta föld szürkesége. Az erőltetetett szögletes dolgok puhává simulnak, és suttogóra fogják mondandójukat a kinti formák. Semmi unalom nincs ebben, csak szépség. Tisztaság. Az ablakon kitekintve bámulom a havat. Odakint és idebent is mozdulatlanság. Tegnapelőtt még volt társam. 

Egy molylipével osztoztam a merengésen. Az íróasztali lámpám fényében ámulatomat gerjesztve röpdösött, emberül, vitézen, túlélve a januári telet. A molylipe dacolt az idővel. Feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel figyeltem. Nem bántottam. Néha neki-nekiszökkent a falnak, hogy aztán szárnyait összeillesztve megnyugodjék. Nem volt benne semmi különös, hivalkodó. Centiméternyi barna, semmilyen rovar. Se dísz, se színek, de még a szárnyalása sem volt kecsesnek mondható. Szaggatott, kerge tánca a villanykörte körül híján volt minden ésszerűségnek, harmóniának. 

Mégis kedvem tellett benne. Eszembe juttatta a kanizsai bogarakat. A tücskömet, amit dunsztos üvegbe zárva tartottam, hátha muzsikál valamit. Nem muzsikált. Rabságában néma maradt. Talán flegmával fogadta a fátumot, talán nekiszomorodva elment a kedve, vagy tán dacból, csak azért se nyikkantotta a vonóját? Sosem fogom megtudni, mi járhatott a gombostűnyi agyában. Mindenesetre elengedtem. Milyen zenész az, aki némaságra van kárhoztatva? A tücsök elpattant az üvegbörtöne mellől, és aznap éjjel a gang melletti virágos bokron zsizsegő szerenádot adott a kútmély sötét éjszakában fürdő holdnak. Egyik társa – vagy meglehet, ugyanaz a zenész? – késő ősszel beköltözött a konyhába. Jobbára éjféltájékon ébredt, de akkor olyan nekibátorodva hegedült, hogy napokig karikás szemmel, káromkodva üldöztem, míg végül – nagy nehezen – a kályha alatt rátaláltam. Kitettem az alsókonyhába. Ott aztán kedvére produkálhatta magát. Legföljebb a pókokat zavarta. 

Pókok. A mostani éjszakáim farkasszagú homályában ők is hiányoznak. A nesz nélkül szorgoskodó takácsok… Kísértetléptekkel rakják egymás mellé mind a nyolc lábukat, soha össze nem keverve, nem összeakadva, valami fölsőbb rend által szakszerűen irányítva, hogy minket, két lábbal is elbukókat emlékeztessenek a tökéletlenségünkre. A csütörtököt a péntektől elválasztó éjszakákon tökélyre vitt pókhálók készültek a sarkokban, meg az olyan zugokban, amit porolórongy nem ért, tollseprő még nem látott: ahol „a papok táncolnak” – tartja a népi mondás.  Azt is a derék pókoknak köszönhetjük, hogy gyerekkorunk összes vágott sebe, karcolása begyógyult: pókhálót raktunk rá, és folytattuk a játékot. Úgy tudni, a módszer hatékonyságát orvosilag is igazolták. A pókfonál jótékonyan elállítja a vérzést és megakadályozza a seb elgennyesedését. Ennek a rikítóan sok fölöslegességet gennyező, megbillent világnak aligha lenne elegendő az összes pókháló, amit valaha megfontak. A nagy potrohú keresztes vitézek nem is akarják megváltani a világot. Magányba, elvonultságban szorgoskodnak. Kötelességtudatuk lehengerlő. Korunk szerény, körösztös, csuhátlan szerzetesei. Beérik a falnak állított nyúlketrecek mögötti hűvös csücskökkel, ahol vámot szednek a szúnyogokból és eleszik az ördög elől annak eledelét, a legyeket. Kocsiszínben is láttam pókhálót: akkora volt, mint egy jókora ebédlőasztalra kiterített abrosz. Mértanilag tökéletes műremekként feszült a kocsi lőcs meg a szelemenfa közé, és amikor reggelente a rajta hintázó harmatcsöppökön átütött a kelő nap sugara, az maga volt a hitté izmosodott költészet. 

Mára molylipém sincs. Úgy nézem, most, hogy nincs, még az óra is lassabban halad. Mintha a világító tizenkettes szám óvakodna tovább menni éjféltől, ami az imént kondult a templomtoronyban.  

Pk