A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom

A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 

Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.

Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.

Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 

A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.

Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.

                                                                            Pk