NO POTHO REPOSARE

Szardínia zászlaja

Vörös Hadnagy Uram utolsó kívánságát kötelességem volt teljesíteni. Már évekkel ezelőtt rám testálta: bevégeztetvén, az elsiratás, a gyász helyett tessek szíves lenni valaki vadidegent, teljesen ismeretlent föllelni, akivel koccinthatok a tiszttárs emlékére, akinek mesélhetek róla, és nevethetünk együtt hunyt barátom viselt dolgain.

Megfogadtam neki.
Augusztus közepén, egy péntek délelőtt ért a híre: elment, végleg.
Nyugosztalja a Jóisten.
Másnap elővettem a frizsiderből a váratlan alkalmakra félretett liter kajszibarack-pálinkát. Nekilódultam a délutánnak, ígéretemet beváltani.

A belvárosi pincekocsmában rögtön kiszúrtam Christiant. Ült a párjával, csöndösen beszélgettek. Kortyolták a kézműves sörüket, élvezték a budapesti vakációjukat. Jó embereknek tűntek. Nem is csalt meg az ösztönöm. Széles mosollyal nyugtázták, hogy méregerős bácskai magyar pálinkával egy olyan valakinek az emlékére kell velem áldomást inniuk, akit sosem ismertek. Tört angolsággal beszéltem nekik a Vörösről, mutattam pár képet, s Christian meg a kedvese csöppet sem vette rossz néven a szokatlan, a bevett formaságoknak fittyet hányó közeledésemet. Ittuk a pálinkát és vihargyors tempóban meg is barátkoztunk. 

Mint kiderült, Christianék Szardínia szigetén élnek. És ahogy újdonsült szárd barátom átvette a szót, azt vettem észre: immáron én kapok tőlük többet, holott nekem volt szándékom kedveskedni őnekik.
Bevallom, azt sem tudtam mi fán terem Szardínia. Míg beszélgettünk néha Szicíliát mondtam helyette, ami legalább akkora bunkóság mint Szlovákiát Szlovéniával összekeverni. Égtem is miatta, mint a román zászló. Christian elnéző mosollyal rendre kiigazítgatott. Megtudtam, igazi hazafival van dolgom. Olyan valakivel, akinek első hallásra teljesen egyértelmű volt az identitásom: bácskai magyar vagyok. Ő is hasonlóan érzett: nem olasz, noha Olaszországhoz tartozó sziget lakója. De szárdul beszél, érez, álmodik: mindene a szülőföldje. Így, lokálpatriótaként hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Christian egy zenei kívánsága is teljesült. A világhálón rákeresett, és menten fölcsendült Budapest belvárosában egy álomszép nóta. Akkor hallottam először Andrea Parodiról, az előadóművészről, erről a szardíniai hazafiról. A szárd önazonosság híve volt. Dalaiban, egész életművével a szárd kisebbség kultúráját, örökségét népszerűsítette. Az énekes 2006 végén, 51 évesen, súlyos betegség után hunyt el. Utolsó koncertjén, alig negyven kilósan, a sugárterápiától kopaszon, hatalmas szívvel énekelte az ismert melódiát a csont-bőr Parodi. Ez volt a hattyúdala.
Az iránta való tiszteletből hetek óta Szardíniáról olvasok. És a csudaszép dalt átültettem magyarra.  

 A dalt ide kattintva lehet meghallgatni eredeti szárd nyelven, Andrea Parodi előadásában.   

A No potho reposare (szabad fordításban nincs nyugodalmam, vagy nem tudok pihenni) az első hallomásra népdalnak tűnő, szárd nyelven szóló szerelmes nóta. Valójában azonban műdal. 1915-ben Salvatore Sini nuorói ügyvéd írta. A műkedvelő költő verse, aminek „A Diosa” (Az istennőnek) címet adta vált a dal alapjává. Később, 1921-ben, egy helyi karmester, Giuseppe Rachel zenésítette meg: pianofortet és tenort komponált hozzá, hogy kísérje a verset, amelynek dalformája a már említett költemény első sorát kölcsönözve No potho reposare néven vált ismertté.

A dalt először 1936-ban adta elő a tenor Maurizio Carta, de csak Szardíniaban és Olaszországban vált ismertté. Egészen 1966-ig, amikor két népdalokat éneklő kórus is énekelni kezdte.

Azóta különféle művészek mutatták be. Közülük is a leghíresebb a szardíniai gyökereire büszke Andrea Parodi énekes által készült változat, amely 2004-benn Al Di Meola olasz származású amerikai gitáros kíséretében vált méltán népszerűvé.

Andrea Parodi (1955-2006)

A szardíniai kedves dalocska szövege magyar átköltésemben.  

Nincs nyugodalmam (No potho reposare)

Nincs nyugodalmam, folyton rád gondolok,

Ne légy bánatos, arany medalionom.
Ahogy búsulsz, ahogy fájlalsz

Még inkább el kell mondanom,

Csak teérted lángolok,

Imádlak, imádlak, szeretlek nagyon.

A holdat, napot viszem hozzád le az égből,

Az összes örömét az angyaloknak.

Loptam már fényes csillagokat is,

Hogy mesévé varázsoljam az életedet,

Boldogsággá a világodat.

A kerek mindenséget is odaadnám neked.

Szemünk szomorú, mert az emlékeink

Szétfoszlanak, mint a hajnali árnyak

A rideg valóság látványa, ami marad.

A szívem túlcsorduló bánata vagy,

Mert ki volt szerelemben valaha

Már érezte a vágyat, a sajgó fájdalmat.

No potho reposare (szárd nyelven)

No potho riposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

No istes in tristura prenda 'e oro

Ne in dispiaghere o pensamentu

T’assicuro ch'a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo

Si m’esset possibile d’anghelu

S’ispiritu invisibile picabo

Sas formas e furabo dae chelu 

su sole e sos isteddos

E formabo unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene

Unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene
No potho reposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

T’assicuro che a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo 

                                                                       Pk