Azt mondja Mácsai Pál színművész egy vele
készült friss interjúban, hogy a színház egy közéleti intézmény, amely nem
tudja megkerülni, hogy ne politizáljon. Aztán egy aktuális Hamlet előadás
kapcsán stadionozni kezd. Kifejti, mennyire találó volt, hogy ebben az új
feldolgozásban a klasszikus darabot egy stadion díszletbe álmodták bele:
szerinte így működik a hatalom bírálatának üzenete, milyen pompás, találó.
Mácsainak abban igaza lehet, hogy a színháznak reagálnia kell a közélet
dolgaira. Viszont az felettébb visszatetsző, mi több, hitelteleníti ezt a
színházi elvet, hogy a magyar színházi szakma élvonalában valamiért mindig a
konzervatív kormányok idején horgad fel a közélet fonákságait láttatni óhajtó
szándék és a politikát kritizáló hajlam. Hogy, hogy nem, az MSZP-SZDSZ kormányok regnálásakor – emlékeim szerint – sehol sem volt ez a fene nagy, igazmondó akarat. Mi
több, akkoriban a köztévé műsoraitól kezdve a színházakon, filmeken át egészen
a kabarékig mindenhol a kacagányos, bő gatyás, mucsai magyar ellenzéket
pellengérezték ki. A gyűröttebb homlokúak felidézhetik, mit kapott az első
Orbán-kormány, amikor 1998-ban ráijesztett a fősodorra és egy cikluson át
irányíthatta az országot. Utána – ahogy a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kabinetek
váltották egymást – hamar helyreálltak a paradicsomi állapotok, nem volt itt
semmi áthallás egyik színműben sem, a kortárs és a klasszikus darabokban sem,
hisz virágzott a demokrácia: Mácsai és társai szerint. A színház élt, virult és
szemérmesen kussolt a Tocsik-ügyről, a puccsról, a kilőtt szemű tüntetőkről, hogy
csak egy-két példát említsek, aminek bírálata nem érte el az akkori
színházcsinálók morális ingerküszöbét. Azóta viszont ismét gőzerővel politizál
a színház, immáron tizenhárom éve. Merthogy ez a kötelességük, nyilatkozta
Mácsai. Higgyünk neki. Ő csak tudja.