2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
2013. április 28., vasárnap
2013. április 26., péntek
Pósa Károly: Virrasztás
A megkopott
vasútállomáson,
A talpfák néma rendet idéznek.
A talpfák néma rendet idéznek.
Mind a rám
köszöntött áldomások
Vakvágányok. A
semmibe nézek.
A semmit igézem.
Odaát, a temető
kerítésén
Emberek, mondják:
Ki vérzett ki?
Szent Mihály
lovának nyerítését
Pénteken, maholnap,
ki érdemli?
Mi vész el itt?
Visszhang se jön,
a perc is lomha
Meg se kondult a
harang szava.
Elindulok, balra,
találomra.
Hunyó csillagok
haragszanak.
Ma van tavasz.
Gondolat libben a
fák fölött
Elűzi és oltja
vágyamat.
Az űrt tapintom
mibe lökött
Pókháló magánya
rám ragad.
Más nem maradt.
Ettől leszek
vidám és mókás,
Mint szerelemtől
a búcsúzkodás.
Itt vagyok
egyedül hagyottan,
Virrasztó a
megmeredt halottal.
Virrasztok.
Magyarkanizsa,
2013. 04. 26.
2013. április 18., csütörtök
Keresztek között 1. - Deszka
Járom a
Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.
Nyikorog a
huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé
forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a
gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van
odatemetve, meddig élt.
A kripták, hantok
alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a
nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés
foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a
temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős
márványtömb.
Sokan hisznek a
horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a
csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást
áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan
– a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság
erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az
összefüggések láttatása mégis üzen a mának.
A fátum, a nagy
játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető
sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye
vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a
beavatottnak érthető.
Az életút végén, az
egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.
Arra, hogy már
minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk
tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.
Igazi lázadó volt.
Forradalmak
szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.
Abban az évben,
amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el
lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet
maradhat csak örök időkig.
1956 jó év volt.
Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.
Ráadásul, a kis
Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a
napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató
szignója?!
A magyar história
két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára
függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra
írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást
láttatva.
De úgy, hogy
mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott
dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet
mutat a nagyvilágnak.
A kalapja. A
szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy
cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja
a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét –
csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a
szél a gömbakácok lombjai közé…
Ezt, csak ő tudta.
![]() |
Régi rajzom |
A kanizsai
gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk.
Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az
árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket,
betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet,
köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes
munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a
Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők,
piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig
sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami
annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan
voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.
Volt a tartásában
valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg
az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek
néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a
néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot.
Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki
a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó
szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.
Abban a viseltes
őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz
melege sugárzott.
Persze ivott.
Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a
maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és
derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz
lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az
italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.
Bombáztak bennünket
és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta.
Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal
szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak.
Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most
is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe
jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant
bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák
árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.
A Deszka odaguggolt
hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította
és csak annyit szólt:
- Te csak pihengess haverkám, meglesz a
normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.
És aznap meg utána
sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és
olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.
Vasárnap van. Lila
kis virágokat teszek a sírhoz.
A temetőből
hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A
hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet.
Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom.
Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.
Ha az előbb azt
írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.
Van, hogy a
szeretet onnét is igazít a sorsunkon.
És ránk teríti a
jóság a bőr kabátkáját.
Vajda János volt az
igazi neve.
Április 22-én
tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.
2013. április 16., kedd
Mlini - rajzom
Mlini egy Dubrovniktól 11 km-re keletre levő öbölben fekszik, ahol a
környék patakjai elérik a tengert.
A helység neve magyarul vízimalmot jelent - ennyiben is utal az itt lakók egykor tipikus mesterségére, a gabonaőrlésre. Mlini hamisítatlan mediterrán hangulatot áraszt, két éve ott nyaraltunk. Nagyszerű a felnőtt és a junior vízipólócsapatuk, a tengerparti települések egymás között játsszák a bajnokságokat. Amikor ott jártunk Korčula szigetének csapatát látták vendégül, izgalmas, jó volt a meccs.
Innét már csak egy macskaugrásnyira van a montenegrói országhatár, az emberek szálkásak ugyan, de szívélyesek is tudnak lenni, ha megfelelő módon és hangnemben szólunk hozzájuk. Ami nem föltétlen az ájult tiszteletet, udvariaskodást jelenti, hanem sokkal inkább az őszinteséget, a másikat egyenrangú félként kezelendő természetességet.
Lerajzoltam a kikötőcske kőmólóján ülve a falu egy részletét.
És közben rendesen le is égett a vállam. Míg görnyedtem, észre se vettem.
Ide biggyesztem a falu látképét, kikötőstől, középen a kőházzal, ami a rajzon szerepel.
A helység neve magyarul vízimalmot jelent - ennyiben is utal az itt lakók egykor tipikus mesterségére, a gabonaőrlésre. Mlini hamisítatlan mediterrán hangulatot áraszt, két éve ott nyaraltunk. Nagyszerű a felnőtt és a junior vízipólócsapatuk, a tengerparti települések egymás között játsszák a bajnokságokat. Amikor ott jártunk Korčula szigetének csapatát látták vendégül, izgalmas, jó volt a meccs.
Innét már csak egy macskaugrásnyira van a montenegrói országhatár, az emberek szálkásak ugyan, de szívélyesek is tudnak lenni, ha megfelelő módon és hangnemben szólunk hozzájuk. Ami nem föltétlen az ájult tiszteletet, udvariaskodást jelenti, hanem sokkal inkább az őszinteséget, a másikat egyenrangú félként kezelendő természetességet.
Lerajzoltam a kikötőcske kőmólóján ülve a falu egy részletét.
És közben rendesen le is égett a vállam. Míg görnyedtem, észre se vettem.
![]() |
Mlini tus-rapidográf |
Ide biggyesztem a falu látképét, kikötőstől, középen a kőházzal, ami a rajzon szerepel.
Címkék:
A,
Mlini,
Pósa Károly,
rajz,
Y
2013. április 15., hétfő
Zajdi, zajdi (macedón népdal és fordítása)
Fordításom, az eredeti macedón szöveg és a dal Tose Proeszki fiatalon elhunyt énekes előadásában.
Macedóniában voltam katona, nagyon megszerettem a népét, a kultúrájukat. Ott hallottam, először valahol Bitola környékén ezt a gyönyörű nótát. Szeretném, ha minél többen megismernék. Milyen kár, hogy néha túlságosan keveset tudunk egymás értékeiről!
Macedóniában voltam katona, nagyon megszerettem a népét, a kultúrájukat. Ott hallottam, először valahol Bitola környékén ezt a gyönyörű nótát. Szeretném, ha minél többen megismernék. Milyen kár, hogy néha túlságosan keveset tudunk egymás értékeiről!
Zajdi, zajdi
(macedón népdal)
Virradj, virradj, napkorong,
Nyugodj le, jön az én alkonyom,
Halvány holdvilág
Aludjál, búfelhő a párnád.
Virradj, virradj, napkorong,
Nyugodj le, jön az én alkonyom,
Halvány holdvilág
Aludjál, búfelhő a párnád.
Szenvedsz erdő,
szenvedsz nővér,
Nekem is száll a fohász esőért,
Hulló levelet siratnak a fák,
Én meg a szerelem múlását.
Lombjaid, leveled erdő nővér
Visszahozza majd a tavaszi szél,
De az én rózsám, a párom,
Örökre hervadó marad a virágom.
Nekem is száll a fohász esőért,
Hulló levelet siratnak a fák,
Én meg a szerelem múlását.
Lombjaid, leveled erdő nővér
Visszahozza majd a tavaszi szél,
De az én rózsám, a párom,
Örökre hervadó marad a virágom.
magyarra átültette. pk
Zajdi, zajdi
Zajdi, zajdi
jasno sonce
zajdi pomrači se
i ti jasna le, mesečino
zajdi, udavi se
Žali goro, žali sestro
dvajza da žaleme
ti za tvojte lisja le, goro
jas za mojta mladost
Tvojte lisja, goro sestro
pak će ti se vratat
mojta mladost goro le, sestro
nema da se vrati
zajdi pomrači se
i ti jasna le, mesečino
zajdi, udavi se
Žali goro, žali sestro
dvajza da žaleme
ti za tvojte lisja le, goro
jas za mojta mladost
Tvojte lisja, goro sestro
pak će ti se vratat
mojta mladost goro le, sestro
nema da se vrati
![]() |
Tose Proeszki (1981-2007) |
2013. április 11., csütörtök
Pósa Károly: Ember a vízben
Nem az a baj
Hogy a minden
Lett idegen.
Hogy a minden
Lett idegen.
Hogy másképp van
Idelenn,
Mint Önök között
Mint Önök között
A megkörösztözött
Volt odafent.
A baj,
A baj,
Hogy
dal híján
Eretnek
csönd
Van
a fülemben.
És
a biciklit is
Szőrén
ülöm meg.
Mert
Egy ideje már, hogy
Egy ideje már, hogy
-
Szeressek bárhogy –,
Levettem
A rongyos ruhám,
S ha már
Levettem,
Magamat többször
A rongyos ruhám,
S ha már
Levettem,
Magamat többször
Is
levetem.
Akár:
Akár:
A
hajókorláton át.
A
világ magát látta
-
Tükröm-tükröm,
Összetöröm
-
És
alkotott.
A
megátalkodott.
Így
lett víz szennye,
Mi
nem igaz.
Mind nem vigasz.
Ami
nem a helyén az.
Más: mi lehet?
Bókok
Káinnak
A
leples álruhásnak.
Ez
a kikelet
Fagy-lehelet.
Fals
ígéretek.
Csókok
a kínnak,
Meg
Júdásnak,
A leplezett
árulásnak.
Vására
a hiúságnak.
A
tél elrúgta érveit
Nekem
meg az éveim
Eme
piszkos
Rossz arcú idő
Anyagyilkos,
Édesapára ütő.
Édesapára ütő.
Bevallottan.
Március keservei.
Március keservei.
A
tavasz
Bú-állottan
Kétrét görnyed
Kétrét görnyed
Míg
odébb, föntebb
Kik azt hiszik vétlenek,
Kik azt hiszik vétlenek,
Föl-fölröhögnek.
Idétlenek.
Pezsgőzőn, tétlenen.
Idétlenek.
Pezsgőzőn, tétlenen.
Ringó hullámon
Hitvány csézában.
Rengő hullákon
Halvány láz-árban.
Úszom alattuk.
Vízből ki nem vehetőn.
Hervadni kezd a világosság.
Felejthetőn.
Hitvány csézában.
Rengő hullákon
Halvány láz-árban.
Úszom alattuk.
Vízből ki nem vehetőn.
Hervadni kezd a világosság.
Felejthetőn.
2013. április 6., szombat
2013. április 5., péntek
Pósa Károly: Gólya a hóban
…”a négy legjelentősebb
nemzeti közösség közül
a magyarok átlagéletkora a legnagyobb.
Ebből következik logikusan, de nem
törvényszerűen,
hogy az elhalálozási arány is itt a
legnagyobb,
illetve, hogy a születési index
pedig sajnos a legkisebb.”
(A 2011. évi szerbiai népszámlálás nemzetiségekre vonatkozó adatai)
(A 2011. évi szerbiai népszámlálás nemzetiségekre vonatkozó adatai)
Kanizsán
Gólya áll
A hulló hóban.
Piros lábán
Fehér fagyott
pólya.
Kelep, kelep.
Szomorú gólyadalt
Énekelek.
Jégtűvel hóba
mart
Madár áll árván.
Hóka bálvány.
Groteszk a
látvány,
Dermedt
kiáltvány.
A tavasz arcán,
Ott a fagyott
grimasz.
…Hátba döfte
április,
Ígért az Ég
bármit is…
Jégpántú bitang
A pimasz.
Az idén oda a
tavasz.
A gólya néz.
Homlokán ránc.
Egyet lép.
Boszorkánytánc.
Lég teste, jég
hidege.
Érkezése:
Szenvedése.
Most kéne riadót
fújni!
Egymáshoz
közelebb bújni.
Igen ám,
De a harsonán,
Remegők az ujjak.
Csak mint
félnótás,
Kicsapott
kornétás
Erőlködök,
Hogy mély
rikoltott,
Kitartott hangot
fújjak.
Hiábavaló.
Pusztába kiáltott
szó.
Alant, a hóból
Ki se halló.
A világ romló.
Összeomló.
Bicsaklott
forgója:
- Látod, látod te
gólya?
Ösztönöd
Mit mutatott,
Tagadja a
tudatot.
Szemeddel látod:
Mirajtunk átok
Sorsunk
Elmulatott.
Zsebünkben nincs
hitel,
Sem érme.
Magyarnak nincs
hite,
Se szemérme.
Hó lehullt,
Elnémult
Állat és ember
Bömbölése.
Terveztünk:
Így lett a
vesztünk
Tömbbe vésve.
Kanizsán
Gólya áll,
A dermedt hóban.
Piros lábán
Véres fehér
pólya.
Fején s fölöttünk
Koronatövis.
Magára hagyott
Ő is,
Mi is.
Magyarkanizsa, 2013. április 4.
2013. április 4., csütörtök
Pósa Károly: Halász dal
"E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele."
(Máté 16, 4.)
![]() | ||
|
Lelkem
mélyén,
Ahova
űzött
Cérnára
fűzött
Kőrisbogárként
A
hiúság ördöge rőten:
Kapaszkodok.
A
kedvem erőtlen.
Horgász
vagyok.
Mondani
már merem:
Arcom Tisza-vízből ismerem.
Istenem.
Az
is olyan,
Mint
Rorschach úr
Szép
tesztje:
Szétfolyó
tintafolt…
Meglökött
hintámon
Belső
képem
Körösztje.
Magam
ácsolt,
Nem
harácsolt,
Méztől
csöpögő kaloda.
Tanoda.
Tud
biz lenni:
Néha cifra palota.
Néha cifra palota.
Oszt
ennyi.
Benne
remélek
Mint
hal a varsába,
Jónás
meg a hal hasába.
Bennem
is föléledt
(tán
vasárnap?)
A
tegnapi hősök bátorsága,
Erénye.
A
lényeg.
Az
ára?
-
Bár nem kívánom -
(vagy
sírok, vagy hányok)
Nagyon
nyom magányom.
Hisz
tudván tudja,
Ki
arcát kutatja,
Ezüst
pikkely tükörben
-
Bizony! Épp ott! –
A
heg: egy nő műkörme.
Ismerd
be!
-
Bizonyított…
Ezért
nem vigasztal
Malaszttal,
Másnak
mi is
A
csalival terített asztal.
Tömegből
kiválok.
Ébren
szundikálok.
Nekem
az is zene,
Mit
ad szúette
Üres
gitártok.
Dúdolok.
Dúdolok,
s kivárok.
Magyarkanizsa, 2013. április 3.
2013. április 1., hétfő
Pósa Károly: A culáger
Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld,
Kinek szava majd egy világra hallik
S ki egykor millió vágyat betölt!
Juhász Gyula
1883. április 4. – 1937. április 6.
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld,
Kinek szava majd egy világra hallik
S ki egykor millió vágyat betölt!
Juhász Gyula
1883. április 4. – 1937. április 6.
Április eleje havazást és
éjszakai fagyokat hozott. Hajnalban még eső esett és az ónszürke föllegek olyan
reménytelenül borultak a jéggel összepántolt pocsolyákra, mint tegnapi halottra
a szemfödő.
A kocsma előtt fél tucat bicikli van letámasztva. Odabent füst. A kardigánjába burkolózott pincérnő a kályhával vesződik. Most gyújtott be, vizes a fa, nehezen gyullad. A söntés körül nagykabátos emberek. Ki szatyorral, ki kosárral. Még a reggeli előtt betértek egy pohárkára. Többnyire pálinka van előttük, némelyik kezében kávéscsésze gőzöl. A kályha füstje elnyomja az olcsó cigaretták szagát. Halkan szól a rádió, azt se hallani szerb vagy magyar nyelvűek a hírek? Kinek használ, ha kora reggel már azzal kürtölik tele a fejeket, hogy semmi se változott, sőt, az éjszaka még rosszabbra fordult a világ állapota? Az idő agyoncsapni való, marad a tél. Akárki tapasztalhatja. A kajszibaracknak annyi, a szőlő tán nem sínyli meg ezt a kenyeretlen időjárást. De a tűzrevaló vészesen húzza össze a lábát.
Bekecses fiatalember mellett egy idős bácsi. Bajsza konya és az arcát akárha baltával faragták volna. Ülnek az asztalnál, nagy ritkán szót váltanak. A fiatalabb beszél, az öreg hallgatja. Ekkor-akkor közbevet valamit. Övé már a vénség szűkszavú bölcsessége.
A fiatalember ragyás. Hadar és gesztikulál.
- Ez az ország kész. Itt semmi nem működik. Munka nincs, ha van, akkor meg beledöglesz, de pénzt akkor se keresel rendesen. Mondom magának, hogy vége. Én itten nem maradok. Kiment a sógorom is, harmadmagával. Három-négyórányi autókázás, és belecsöppen az ember a jólétbe. Ausztriába vannak, feketén dolgoznak, de nem bánja. Újévkor a bécsi főutcán pezsgőztek. Náluk öt euró a sör. De annak a habja megtartja a húszdináros érmét! Vittek ki egy nejlonzacskónyit, mert beveszi a parkolóóra, oszt euróért árulják a húszasokat… - nevet saját magán, majd hozzáteszi - Semmi baja. Majdnem ezer eurót keres… – a szapora beszédű bekecses beszippantott szájjal nézi az öreget, lesi az irdatlan pénzösszeg említése utáni reakciót, de amaz rezzenéstelen arccal néz kifelé a maszatos ablakon. A fiatalabb a pohár után nyúl és tovább próbálkozik:
- Most még Bécsben vannak. A dolog könnyű, kőművesek keze alá dolgozik.
- Culáger – bólint az öreg. A bekecses észrevehetően megörül a szónak, kap az alkalmon, hogy végre valami diskurzus indulhat.
- Az hát! Ugyanazt csinálja, mint idehaza, csak ötször annyi pénzért… - aztán kissé elbizonytalanodva hozzáteszi – csak hát a lakbér kicsit drága. Egy ágyért fizet háromszáz eurót. Meg annak is ad háromszázat, aki kivitte. Jár a szervezőnek. Másképpen nincs meló.
Az öreg először veszi le a tekintetét az ablakról. A bekecses szemét keresi:
- Háromszáz meg háromszáz, az hatszáz. Mi marad neki?
Az ifjabbik kezében megáll a pohár.
- Várjon csak bátyám, hát hazafelé is ad az asszonynak kettőszázat. Köll a gyerekekre, iskolára…
- Oszt a maradék kettőszázból olyan szépen él abban a Bécsben?! – villan az öreg tekintete.
A szapora beszédű szemmel láthatóan zavarba jön. Töri a fejét valami frappáns válaszon, de a száját se nyithatja, mert a bajuszos tata csak mondja, kíméletlen éllel:
- Ahol a sört drágán mérik, ott más se olcsó. Az élet se! Akkor meg minek ment ki?! Egymagába nyomorogni?! Itthon is keres kettőszázat, ha culágerkodik. És a családjával van, a saját ura. Nem mások rabszolgája.
A bekecses fölfortyan.
- Mit tudja maga már, mi az, hogy élet?! A maga idejébe elég volt egy ló. De máma már jó autó nélkül nem ember az ember. Akik kint vannak, gyűjthetnek lapos tévére, meg mikrohullámú sütőre. Hozzák haza a használt mélyhűtőket! És látják a világot, ami nem ilyen szegény, mint a miénk! Maguknak, vén csontoknak elég a barna kenyér, de én fehéret akarok enni – a ragya világít az arcán, míg beszél.
A megemelt hangra fölfigyel a kocsma. Néhányan közbedörmögnek. Egy orosz sapkás, alacsony, zsíros képű férfi a bekecseshez fordul, és úgy szól, hogy mások is értsék:
- Én egy éve gyüttem haza. Két és fél évig bírtam kint. Ott se fenékig tejföl az élet. Pedig már a szót is értettem, mégse köllöttem a németnek. Ott gyün rá az ember arra, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. Majd meglátod...
Sűrű csönd telepszik a bentiekre. Mindenki a hallottakat emészti. Ki-ki a saját gondolataiba mélyed, lesik a belső súgta hangokat. Aztán valaki rágyújt, koppan az öngyújtója, megszűnik a varázs.
Az öreg és a bekecses egyszerre intenek a pincérnőnek. A fiatalabb átnyúl az asztalon:
- Hagyja bátyám! A vendégem volt máma.
A kocsma előtt fél tucat bicikli van letámasztva. Odabent füst. A kardigánjába burkolózott pincérnő a kályhával vesződik. Most gyújtott be, vizes a fa, nehezen gyullad. A söntés körül nagykabátos emberek. Ki szatyorral, ki kosárral. Még a reggeli előtt betértek egy pohárkára. Többnyire pálinka van előttük, némelyik kezében kávéscsésze gőzöl. A kályha füstje elnyomja az olcsó cigaretták szagát. Halkan szól a rádió, azt se hallani szerb vagy magyar nyelvűek a hírek? Kinek használ, ha kora reggel már azzal kürtölik tele a fejeket, hogy semmi se változott, sőt, az éjszaka még rosszabbra fordult a világ állapota? Az idő agyoncsapni való, marad a tél. Akárki tapasztalhatja. A kajszibaracknak annyi, a szőlő tán nem sínyli meg ezt a kenyeretlen időjárást. De a tűzrevaló vészesen húzza össze a lábát.
Bekecses fiatalember mellett egy idős bácsi. Bajsza konya és az arcát akárha baltával faragták volna. Ülnek az asztalnál, nagy ritkán szót váltanak. A fiatalabb beszél, az öreg hallgatja. Ekkor-akkor közbevet valamit. Övé már a vénség szűkszavú bölcsessége.
A fiatalember ragyás. Hadar és gesztikulál.
- Ez az ország kész. Itt semmi nem működik. Munka nincs, ha van, akkor meg beledöglesz, de pénzt akkor se keresel rendesen. Mondom magának, hogy vége. Én itten nem maradok. Kiment a sógorom is, harmadmagával. Három-négyórányi autókázás, és belecsöppen az ember a jólétbe. Ausztriába vannak, feketén dolgoznak, de nem bánja. Újévkor a bécsi főutcán pezsgőztek. Náluk öt euró a sör. De annak a habja megtartja a húszdináros érmét! Vittek ki egy nejlonzacskónyit, mert beveszi a parkolóóra, oszt euróért árulják a húszasokat… - nevet saját magán, majd hozzáteszi - Semmi baja. Majdnem ezer eurót keres… – a szapora beszédű bekecses beszippantott szájjal nézi az öreget, lesi az irdatlan pénzösszeg említése utáni reakciót, de amaz rezzenéstelen arccal néz kifelé a maszatos ablakon. A fiatalabb a pohár után nyúl és tovább próbálkozik:
- Most még Bécsben vannak. A dolog könnyű, kőművesek keze alá dolgozik.
- Culáger – bólint az öreg. A bekecses észrevehetően megörül a szónak, kap az alkalmon, hogy végre valami diskurzus indulhat.
- Az hát! Ugyanazt csinálja, mint idehaza, csak ötször annyi pénzért… - aztán kissé elbizonytalanodva hozzáteszi – csak hát a lakbér kicsit drága. Egy ágyért fizet háromszáz eurót. Meg annak is ad háromszázat, aki kivitte. Jár a szervezőnek. Másképpen nincs meló.
Az öreg először veszi le a tekintetét az ablakról. A bekecses szemét keresi:
- Háromszáz meg háromszáz, az hatszáz. Mi marad neki?
Az ifjabbik kezében megáll a pohár.
- Várjon csak bátyám, hát hazafelé is ad az asszonynak kettőszázat. Köll a gyerekekre, iskolára…
- Oszt a maradék kettőszázból olyan szépen él abban a Bécsben?! – villan az öreg tekintete.
A szapora beszédű szemmel láthatóan zavarba jön. Töri a fejét valami frappáns válaszon, de a száját se nyithatja, mert a bajuszos tata csak mondja, kíméletlen éllel:
- Ahol a sört drágán mérik, ott más se olcsó. Az élet se! Akkor meg minek ment ki?! Egymagába nyomorogni?! Itthon is keres kettőszázat, ha culágerkodik. És a családjával van, a saját ura. Nem mások rabszolgája.
A bekecses fölfortyan.
- Mit tudja maga már, mi az, hogy élet?! A maga idejébe elég volt egy ló. De máma már jó autó nélkül nem ember az ember. Akik kint vannak, gyűjthetnek lapos tévére, meg mikrohullámú sütőre. Hozzák haza a használt mélyhűtőket! És látják a világot, ami nem ilyen szegény, mint a miénk! Maguknak, vén csontoknak elég a barna kenyér, de én fehéret akarok enni – a ragya világít az arcán, míg beszél.
A megemelt hangra fölfigyel a kocsma. Néhányan közbedörmögnek. Egy orosz sapkás, alacsony, zsíros képű férfi a bekecseshez fordul, és úgy szól, hogy mások is értsék:
- Én egy éve gyüttem haza. Két és fél évig bírtam kint. Ott se fenékig tejföl az élet. Pedig már a szót is értettem, mégse köllöttem a németnek. Ott gyün rá az ember arra, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. Majd meglátod...
Sűrű csönd telepszik a bentiekre. Mindenki a hallottakat emészti. Ki-ki a saját gondolataiba mélyed, lesik a belső súgta hangokat. Aztán valaki rágyújt, koppan az öngyújtója, megszűnik a varázs.
Az öreg és a bekecses egyszerre intenek a pincérnőnek. A fiatalabb átnyúl az asztalon:
- Hagyja bátyám! A vendégem volt máma.
Csörömpölve nyílik az ajtó,
gumicsizmák toporognak a söntés előtt. A vaskályhában a láng végre erőre
kapott. Elkél a meleg.
Bár most volt húsvét, cudar idő járja már egy ideje.
Bár most volt húsvét, cudar idő járja már egy ideje.
Magyarkanizsa, 2013. április 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)