2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. április 26., péntek

Pósa Károly: Virrasztás





A megkopott vasútállomáson,
A talpfák néma rendet idéznek.
Mind a rám köszöntött áldomások
Vakvágányok. A semmibe nézek.
A semmit igézem.

Odaát, a temető kerítésén
Emberek, mondják: Ki vérzett ki?
Szent Mihály lovának nyerítését
Pénteken, maholnap, ki érdemli?
Mi vész el itt?

Visszhang se jön, a perc is lomha
Meg se kondult a harang szava.
Elindulok, balra, találomra.
Hunyó csillagok haragszanak.
Ma van tavasz.

Gondolat libben a fák fölött
Elűzi és oltja vágyamat.
Az űrt tapintom mibe lökött
Pókháló magánya rám ragad.
Más nem maradt.

Ettől leszek vidám és mókás,
Mint szerelemtől a búcsúzkodás.
Itt vagyok egyedül hagyottan,
Virrasztó a megmeredt halottal.
Virrasztok.

Magyarkanizsa, 2013. 04. 26.

2013. április 18., csütörtök

Keresztek között 1. - Deszka



Járom a Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.
Nyikorog a huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van odatemetve, meddig élt.
A kripták, hantok alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős márványtömb.
Sokan hisznek a horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan – a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az összefüggések láttatása mégis üzen a mának.  
A fátum, a nagy játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a beavatottnak érthető.  
Az életút végén, az egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.
Arra, hogy már minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.

Igazi lázadó volt.
Forradalmak szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.
Abban az évben, amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet maradhat csak örök időkig.
1956 jó év volt. Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.
Ráadásul, a kis Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató szignója?!
A magyar história két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást láttatva.
De úgy, hogy mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet mutat a nagyvilágnak.
A kalapja. A szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét – csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a szél a gömbakácok lombjai közé…
Ezt, csak ő tudta.

Régi rajzom
A kanizsai gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk. Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket, betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet, köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők, piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.
Volt a tartásában valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot. Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.
Abban a viseltes őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz melege sugárzott.  
Persze ivott. Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.
Bombáztak bennünket és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta. Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak. Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.
A Deszka odaguggolt hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította és csak annyit szólt:
 - Te csak pihengess haverkám, meglesz a normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.
És aznap meg utána sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.

Vasárnap van. Lila kis virágokat teszek a sírhoz.
A temetőből hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet. Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom. Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.
Ha az előbb azt írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.
Van, hogy a szeretet onnét is igazít a sorsunkon.
És ránk teríti a jóság a bőr kabátkáját.

Vajda János volt az igazi neve.
Április 22-én tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.

2013. április 16., kedd

Mlini - rajzom

Mlini egy Dubrovniktól 11 km-re keletre levő öbölben fekszik, ahol a környék patakjai elérik a tengert. 
A helység neve magyarul vízimalmot jelent - ennyiben is utal az itt lakók egykor tipikus mesterségére, a gabonaőrlésre. Mlini hamisítatlan mediterrán hangulatot áraszt, két éve ott nyaraltunk. Nagyszerű a felnőtt és a junior vízipólócsapatuk, a tengerparti települések egymás között játsszák a bajnokságokat. Amikor ott jártunk Korčula szigetének csapatát látták vendégül, izgalmas, jó volt a meccs.
Innét már csak egy macskaugrásnyira van a montenegrói országhatár, az emberek szálkásak ugyan, de szívélyesek is tudnak lenni, ha megfelelő módon és hangnemben szólunk hozzájuk. Ami nem föltétlen az ájult tiszteletet, udvariaskodást jelenti, hanem sokkal inkább az őszinteséget, a másikat egyenrangú félként kezelendő természetességet.
Lerajzoltam a kikötőcske kőmólóján ülve a falu egy részletét.
És közben rendesen le is égett a vállam. Míg görnyedtem, észre se vettem.

Mlini
tus-rapidográf




































Ide biggyesztem a falu látképét, kikötőstől, középen a kőházzal, ami a rajzon szerepel.


2013. április 15., hétfő

Zajdi, zajdi (macedón népdal és fordítása)

Fordításom, az eredeti macedón szöveg és a dal Tose Proeszki fiatalon elhunyt énekes előadásában.
Macedóniában voltam katona, nagyon megszerettem a népét, a kultúrájukat. Ott hallottam,
először valahol Bitola környékén ezt a gyönyörű nótát. Szeretném, ha minél többen megismernék. Milyen kár, hogy néha túlságosan keveset tudunk egymás értékeiről!



Zajdi, zajdi

(macedón népdal)

Virradj, virradj, napkorong,
Nyugodj le, jön az én alkonyom,
Halvány holdvilág
Aludjál, búfelhő a párnád.

Szenvedsz erdő, szenvedsz nővér,
Nekem is száll a fohász esőért,
Hulló levelet siratnak a fák,
Én meg a szerelem múlását.

Lombjaid, leveled erdő nővér
Visszahozza majd a tavaszi szél,
De az én rózsám, a párom,
Örökre hervadó marad a virágom.

magyarra átültette. pk
Zajdi, zajdi

Zajdi, zajdi jasno sonce
zajdi pomrači se
i ti jasna le, mesečino
zajdi, udavi se

Žali goro, žali sestro
dvajza da žaleme
ti za tvojte lisja le, goro
jas za mojta mladost

Tvojte lisja, goro sestro
pak će ti se vratat
mojta mladost goro le, sestro
nema da se vrati


Tose Proeszki (1981-2007)



2013. április 11., csütörtök

Pósa Károly: Ember a vízben



Nem az a baj
Hogy a minden
Lett idegen.
Hogy másképp van
Idelenn,
Mint Önök között
A megkörösztözött
Volt odafent.
A baj,
Hogy dal híján
Eretnek csönd
Van a fülemben.
És a biciklit is
Szőrén ülöm meg.
Mert
Egy ideje már, hogy
- Szeressek bárhogy –,
Levettem
A rongyos ruhám,
S ha már
Levettem,
Magamat többször
Is levetem.
Akár:
A hajókorláton át.

A világ magát látta
- Tükröm-tükröm,
Összetöröm -
És alkotott.
A megátalkodott.
Így lett víz szennye,
Mi nem igaz.
Mind nem vigasz.
Ami nem a helyén az.
Más: mi lehet?
Bókok Káinnak
A leples álruhásnak.
Ez a kikelet
Fagy-lehelet.
Fals ígéretek.
Csókok a kínnak,
Meg Júdásnak,
A leplezett árulásnak.
Vására a hiúságnak.

A tél elrúgta érveit
Nekem meg az éveim
Eme piszkos
Rossz arcú idő
Anyagyilkos,
Édesapára ütő.
Bevallottan.
Március keservei.
A tavasz
Bú-állottan
Kétrét görnyed
Míg odébb, föntebb
Kik azt hiszik vétlenek,
Föl-fölröhögnek.
Idétlenek.
Pezsgőzőn, tétlenen.
Ringó hullámon
H
itvány csézában.
Rengő hullákon
Halvány láz-árban.

Ú
szom alattuk.
Vízből ki nem vehetőn.

Hervadni kezd a világosság. 
Felejthetőn.  

2013. április 5., péntek

Pósa Károly: Gólya a hóban


…”a négy legjelentősebb nemzeti közösség közül
 a magyarok átlagéletkora a legnagyobb.
 Ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen,
 hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb,
 illetve, hogy a születési index
 pedig sajnos a legkisebb.”
(A 2011. évi szerbiai  népszámlálás nemzetiségekre vonatkozó adatai)

Kanizsán

Gólya áll

A hulló hóban.

Piros lábán

Fehér fagyott pólya.

Kelep, kelep.

Szomorú gólyadalt

Énekelek.

Jégtűvel hóba mart

Madár áll árván.

Hóka bálvány.



Groteszk a látvány,

Dermedt kiáltvány.

A tavasz arcán,

Ott a fagyott grimasz.

…Hátba döfte április,

Ígért az Ég bármit is…

Jégpántú bitang

A pimasz.

Az idén oda a tavasz.



A gólya néz.

Homlokán ránc.

Egyet lép.

Boszorkánytánc.

Lég teste, jég hidege.

Érkezése:

Szenvedése.

Most kéne riadót fújni!

Egymáshoz közelebb bújni.

Igen ám,

De a harsonán,

Remegők az ujjak.

Csak mint félnótás,

Kicsapott kornétás

Erőlködök,

Hogy mély rikoltott,

Kitartott hangot fújjak.

Hiábavaló.

Pusztába kiáltott szó.

Alant, a hóból

Ki se halló.



A világ romló.

Összeomló.

Bicsaklott forgója:

- Látod, látod te gólya?

Ösztönöd

Mit mutatott,

Tagadja a tudatot.

Szemeddel látod:

Mirajtunk átok

Sorsunk

Elmulatott.

Zsebünkben nincs hitel,

Sem érme.

Magyarnak nincs hite,

Se szemérme.

Hó lehullt,

Elnémult

Állat és ember

Bömbölése.

Terveztünk:

Így lett a vesztünk

Tömbbe vésve.



Kanizsán

Gólya áll,

A dermedt hóban.

Piros lábán

Véres fehér pólya.

Fején s fölöttünk

Koronatövis.

Magára hagyott

Ő is,

Mi is.
Magyarkanizsa, 2013. április 4.

2013. április 4., csütörtök

Pósa Károly: Halász dal

 "E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele." 
(Máté 16, 4.) 


Festett kazettás mennyezet Drávaiványi, 1792.

Lelkem mélyén,

Ahova űzött

Cérnára fűzött

Kőrisbogárként

A hiúság ördöge rőten:

Kapaszkodok.

A kedvem erőtlen.

Horgász vagyok.

Mondani már merem:

Arcom Tisza-vízből ismerem.

Istenem.



Az is olyan,

Mint Rorschach úr

Szép tesztje:

Szétfolyó tintafolt…

Meglökött hintámon

Belső képem

Körösztje.

Magam ácsolt,

Nem harácsolt,

Méztől csöpögő kaloda.

Tanoda.



Tud biz lenni:
Néha cifra palota.

Oszt ennyi.

Benne remélek

Mint hal a varsába,

Jónás meg a hal hasába.

Bennem is föléledt

(tán vasárnap?)

A tegnapi hősök bátorsága,

Erénye.

A lényeg.



Az ára?

- Bár nem kívánom -

(vagy sírok, vagy hányok)

Nagyon nyom magányom.

Hisz tudván tudja,

Ki arcát kutatja,

Ezüst pikkely tükörben

- Bizony! Épp ott! –

A heg: egy nő műkörme.

Ismerd be!

- Bizonyított…



Ezért nem vigasztal

Malaszttal,

Másnak mi is

A csalival terített asztal.

Tömegből kiválok.

Ébren szundikálok.

Nekem az is zene,

Mit ad szúette

Üres gitártok.

Dúdolok.

Dúdolok, s kivárok.

Magyarkanizsa, 2013. április 3.

2013. április 1., hétfő

Pósa Károly: A culáger



Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld,
Kinek szava majd egy világra hallik
S ki egykor millió vágyat betölt!
Juhász Gyula
1883. április 4. – 1937. április 6.
Április eleje havazást és éjszakai fagyokat hozott. Hajnalban még eső esett és az ónszürke föllegek olyan reménytelenül borultak a jéggel összepántolt pocsolyákra, mint tegnapi halottra a szemfödő.
A kocsma előtt fél tucat bicikli van letámasztva. Odabent füst. A kardigánjába burkolózott pincérnő a kályhával vesződik. Most gyújtott be, vizes a fa, nehezen gyullad. A söntés körül nagykabátos emberek. Ki szatyorral, ki kosárral. Még a reggeli előtt betértek egy pohárkára. Többnyire pálinka van előttük, némelyik kezében kávéscsésze gőzöl. A kályha füstje elnyomja az olcsó cigaretták szagát. Halkan szól a rádió, azt se hallani szerb vagy magyar nyelvűek a hírek? Kinek használ, ha kora reggel már azzal kürtölik tele a fejeket, hogy semmi se változott, sőt, az éjszaka még rosszabbra fordult a világ állapota? Az idő agyoncsapni való, marad a tél. Akárki tapasztalhatja. A kajszibaracknak annyi, a szőlő tán nem sínyli meg ezt a kenyeretlen időjárást. De a tűzrevaló vészesen húzza össze a lábát.
Bekecses fiatalember mellett egy idős bácsi. Bajsza konya és az arcát akárha baltával faragták volna. Ülnek az asztalnál, nagy ritkán szót váltanak. A fiatalabb beszél, az öreg hallgatja. Ekkor-akkor közbevet valamit. Övé már a vénség szűkszavú bölcsessége.
A fiatalember ragyás. Hadar és gesztikulál.
- Ez az ország kész. Itt semmi nem működik. Munka nincs, ha van, akkor meg beledöglesz, de pénzt akkor se keresel rendesen. Mondom magának, hogy vége. Én itten nem maradok. Kiment a sógorom is, harmadmagával. Három-négyórányi autókázás, és belecsöppen az ember a jólétbe. Ausztriába vannak, feketén dolgoznak, de nem bánja. Újévkor a bécsi főutcán pezsgőztek. Náluk öt euró a sör. De annak a habja megtartja a húszdináros érmét! Vittek ki egy nejlonzacskónyit, mert beveszi a parkolóóra, oszt euróért árulják a húszasokat… - nevet saját magán, majd hozzáteszi - Semmi baja. Majdnem ezer eurót keres… – a szapora beszédű bekecses beszippantott szájjal nézi az öreget, lesi az irdatlan pénzösszeg említése utáni reakciót, de amaz rezzenéstelen arccal néz kifelé a maszatos ablakon. A fiatalabb a pohár után nyúl és tovább próbálkozik:
- Most még Bécsben vannak. A dolog könnyű, kőművesek keze alá dolgozik.
- Culáger – bólint az öreg. A bekecses észrevehetően megörül a szónak, kap az alkalmon, hogy végre valami diskurzus indulhat.
- Az hát! Ugyanazt csinálja, mint idehaza, csak ötször annyi pénzért… - aztán kissé elbizonytalanodva hozzáteszi – csak hát a lakbér kicsit drága. Egy ágyért fizet háromszáz eurót. Meg annak is ad háromszázat, aki kivitte. Jár a szervezőnek. Másképpen nincs meló.
Az öreg először veszi le a tekintetét az ablakról. A bekecses szemét keresi:
- Háromszáz meg háromszáz, az hatszáz. Mi marad neki?
Az ifjabbik kezében megáll a pohár.
- Várjon csak bátyám, hát hazafelé is ad az asszonynak kettőszázat. Köll a gyerekekre, iskolára…
- Oszt a maradék kettőszázból olyan szépen él abban a Bécsben?! – villan az öreg tekintete.
A szapora beszédű szemmel láthatóan zavarba jön. Töri a fejét valami frappáns válaszon, de a száját se nyithatja, mert a bajuszos tata csak mondja, kíméletlen éllel:
- Ahol a sört drágán mérik, ott más se olcsó. Az élet se! Akkor meg minek ment ki?! Egymagába nyomorogni?! Itthon is keres kettőszázat, ha culágerkodik. És a családjával van, a saját ura. Nem mások rabszolgája.
A bekecses fölfortyan.
- Mit tudja maga már, mi az, hogy élet?! A maga idejébe elég volt egy ló. De máma már jó autó nélkül nem ember az ember. Akik kint vannak, gyűjthetnek lapos tévére, meg mikrohullámú sütőre. Hozzák haza a használt mélyhűtőket! És látják a világot, ami nem ilyen szegény, mint a miénk! Maguknak, vén csontoknak elég a barna kenyér, de én fehéret akarok enni – a ragya világít az arcán, míg beszél.
A megemelt hangra fölfigyel a kocsma. Néhányan közbedörmögnek. Egy orosz sapkás, alacsony, zsíros képű férfi a bekecseshez fordul, és úgy szól, hogy mások is értsék:
- Én egy éve gyüttem haza. Két és fél évig bírtam kint. Ott se fenékig tejföl az élet. Pedig már a szót is értettem, mégse köllöttem a németnek. Ott gyün rá az ember arra, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. Majd meglátod...
Sűrű csönd telepszik a bentiekre. Mindenki a hallottakat emészti. Ki-ki a saját gondolataiba mélyed, lesik a belső súgta hangokat. Aztán valaki rágyújt, koppan az öngyújtója, megszűnik a varázs.
Az öreg és a bekecses egyszerre intenek a pincérnőnek. A fiatalabb átnyúl az asztalon:
- Hagyja bátyám! A vendégem volt máma.
Csörömpölve nyílik az ajtó, gumicsizmák toporognak a söntés előtt. A vaskályhában a láng végre erőre kapott. Elkél a meleg.
Bár most volt húsvét, cudar idő járja már egy ideje.


Magyarkanizsa, 2013. április 1.