Éjfél után a szelíd kék ég takarója már mélyen ölelt,
fuldokolt a holdfény, én a padomtól kissé arrébb léptem.
Köd szállt le a park platánjára, egy árny hajolt hozzám közel:
a Csönd odaguggolt mellém a tintázott árnyak ölében.
Ez az éjszaka is ezüst tejként, langyban csorogva telt el,
lehunyt szemem kóró ladikja döccent a bánáti partra.
Az a régi érzés, mintha egy hétig tartott volna kettesben
– az idő úgy nyargalt át fölöttem –, ahogy rólad álmodtam.
Ugyanaz a néma kép a Ligetben. Láttam vagy ezerszer:
folyton kutatom, a kámzsás Névtelen fekete értelmét.
Úgy sejtem, a bronz redőkbe van írva: szerethet az ember,
csak nehogy megvirradjon. Félnék tőle, ha felébrednék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése