Az átlagostól tételesen jobban ismerem a szláv népeket. Sokáig éltem közöttük. Beszélek pár délszláv nyelven is. A szlovákot, a bolgárt, a lengyelt inkább csak értem, okkal-móddal az orosz is megy. Az egyik budapesti barátom ogyesszai ukrán-moldáv, akivel oroszul diskurálunk. Ha ő megért, talán mások is.
Ami ettől fontosabb: ismerem a szláv néplelket.
És most nagyon jól figyeljenek, akik egy Oroszországgal megvívandó háborúról delirálnak!
Egyik oldalon adott lesz egy 150 milliós náció, akiket évszázadonként legalább egyszer – és mindig Nyugatról! – megpróbáltak leigázni.
Általában nem csak egy nemzet hadserege, hanem szövetségek rontottak rájuk. Mindnek ugyanaz volt a célja: összefogva az oroszok ellen, megregulázni, térdre kényszeríteni Moszkvát! Történelmi tény, mindez évszázadokon át egyik hadi tömörülésnek sem sikerült. A csúfos kudarcok következményeit mindenki tudja, kár leírnom, miként párolgott el a kezdeti siker, és az oroszok revánsa után a diadalt remélőket a saját otthonukban miként alázták porig.
Ez a 150 milliónyi orosz ugyanolyan, mint az őseik. Vaskézzel irányítva, vodkával bódítva, koszosan, rongyokba burkolva, a legelemibb emberi ösztönöktől vezérelve, bárhogyan is, de képesek föláldozni magukat a hazájukért, az Orosz Anyácskáért!
Előttük egy végeláthatatlan síkság, hatalmas folyamokkal. Mögöttük az Ural-hegység, és ami az mögött van, az az európai ésszel föl nem fogható Szibéria, ahol a semmi nem csak kezdődik, hanem végződik is. És ebben a semmiben mégis ott lappang a világ ásványi kincseinek jókora hányada, olyan irgalmatlan halmazatban, ami nem egy 150 milliós népnek, hanem a földgolyónak és évszázadokra elegendő lenne. Az orosz öntudaton túl ezt az eszméletlen kincsesbányát is védi az a másfélszáz milliónyi, akinek zöme már akár hétfőről keddre is vérét ontaná a hazájáért. Mert ilyenek a szlávok. A férfiak és a nők is. Ha a haza szólítja őket, a férfiak első szóra indulnak, a nők pedig könnyeiket nyelve erősek maradnak. Sőt, erősebbé válnak mint valaha, és a férfiak helyett is elvégzik a munkát, miközben szülnek, a családot etetik, és hazaszeretetre nevelik a gyerekeiket, hogy ha kell, ők is önként induljanak az édesapáik után meghalni, Oroszország dicsőségére.
De most, a háborúért lihegő másik oldalon vajon mi a helyzet?
A Lengyel-síkságtól az Atlanti-óceánig van 450 milliónyi mindenféle náció. Szó szerint százféle nemzet, ugyanannyi érdekkel, mentalitásbeli és egyéb különbözőségekkel.
Egy szocializmuson edződött közép-európait már a rendszerváltozáskor sem értett meg egy skandináv. A francia és német arroganicát a XX. században végignyögte a többi nemzet, és akkor még nem is beszéltünk a generációs züllésről. A korabeli franciák és németek java még szuronyrohamra ment a sáros lövészárokban. Ma az ő dédunokáik majdnem mindegyike elkényeztetett, rózsaszín agyú, se fiú se lány, hímnős valami, anyagelvű hülyegyerek csupán. Egytől-egyig wifi-függő, okostelefon nélkül vécére se induló pojáca, hatalmas önérzettel, nulla fizikummal, aki mindenféle értelmes életcél híján a nihilbe szerelmes. Ezekből nemhogy nemzeti hadsereget, de egy normális ezredet sem lehetne verbuválni: az első benzinkúti Mc’Donalds mosdójából dezertálnának.
Ezek álljanak az orosz sztyeppén, -25 fokban, süvöltő szélben, ahol még Napóleon harcedzett veteránjai meg a Waffen SS válogatott legénysége is földre rogyott? Vicc.
Ahogy egy rossz vicc az ismét aktuálissá váló sorkötelezettség is, de erről majd máskor írok. Tény: csakis profi haderő képes hatékonyan harcolni.
Ha pedig ebből indulunk ki, siralmas a nyugati összkép. A NATO európai erői közül egyedül a törököknek van 800 ezres hadseregük, nekik is csak úgy, hogy abból 200 ezer csendőr. Egész egyszerűen a komplett nyugat-európai haderő képtelen lenne másáfél milliónál több egyenruhást mozgósítani. Bátor számot írtam, valójában jó ha a harmada összejönne...
És a legfontosabb: vegyük hozzá, hogy ez a cirka fél- vagy egymillió mindenféle baka motiválatlanul nézne szembe a saját hazáját, a szeretteit védő, számarányában, moráljában és helyismeretében is sokkal erősebb orosz ellenféllel.
Nem folytatom.
Menjen csak a NATO-főtitkár a Dnyeper túloldalára, kísérje, legyen a bajtársa a kiskutyája, lévén fia, gyermeke nincs. Ahogy a többinek sem nagyon akad. Viszont mások fiait, gyermekeit szívesen a frontra parancsolnák.
Ezért még felelni fognak. Együtt fog bukni az összes gazember!
Átok rájuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése