SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész

Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 

Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.

"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 

- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.

SZERBÁTÜLTETÉS - SORKATONASÁG - 1. rész

Bazi Joe őrmester
Donald Sutherland - rajzom

Ezeknek a soroknak a zöme hetekkel ezelőtt íródott.

Lassan szedegettem össze a mondandómat, fésülgettem, rendezgettem a szöveget. A katonáskodás kérdésköre várhat – gondoltam. Hát, elszámoltam magamat. A téma aktuálissá vált, így most az ezzel kapcsolatos írásom közzéteszem. 

Manapság egyre több szó esik arról, hogy veszélyes időket élünk, muszáj lesz visszavezetni a sorkatonaságot. Horvátországban már listázzák a katonakorúakat, és ahogy nézem, Belgrád részéről is van egy kardcsörtető elit, aki szívesen küldené a mások fiait fegyveres kiképzésre.

Ami sejthető volt, mostanra valósággá vált: mai hír, Szerbia ez év végétől bevezeti a kötelező sorkatonai szolgálatot. A férfiak 75 napos kiképzést kapnak majd. A nőknek egyelőre nem kötelező, önkéntesként viszont lehetőségük lesz bekerülni az állományba. 

Nem mindenki támogatja a szerb politikum ezirányú terveit. Mások mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is ellenzi, de Belgrádot jól láthatóan csöppet sem hatja meg, hogy a VMSZ állhatatosan a szerbiai sorkatonaság bevezetése ellen emeli fel a szavát, így valószínűleg az sem lesz mérvadó, hogy a VMSZ-hez hasonlóan jómagam is hülyeségnek tartom a kötelező katonai szolgálat bevezetését. És nem, nem azért, mert voltam katona, és a bolond ifjúságomból egy évet áldoztam a haza szolgálatára. A szó klasszikus értelmében még pacifista sem vagyok, a faölelgetős, poszthippi, ultraliberális ideológia messze áll tőlem. Pusztán észérvek alapján tartom fölösleges pótcselekvésnek, hogy éppen csak nagykorú fiatalembereket hónapokig olyan célokét dresszírozzanak, amiknek nincs értelmük. 

Ebben a pénzközpontú korunkban a honvédelem rettentően drága dolog. Ahogy az országos politikát, úgy a fegyveres szolgálatot sem lehet műkedvelőkre bízni: kényszerrel besorozott amatőrökre meg egyenesen marhaság. Röviden csak káromkodva tudnám összefoglalni a lényeget, ezért kissé visszafogottabb hangnemben, inkább két részben igyekszem kifejteni a véleményemet. 

Mikor még a katolikus papok is bajuszt hordtak, tehát nagyjából a Rákóczi-szabadságharc tájékán az egyre fejlődő ipar föltalálta, majd sorozatgyártásban elterjesztette a puskát, ami rögvest a színházak kelléktárába küldte porosodni a testpáncélt, a nehézlovasságot. 

Pedig utóbbiak voltak az előző évszázadok John Ramboi: a középkorban egy páncélos vitéz lovastól, fegyverestül, plusz két kovács és az inasok, a korabeli termelési szinten egy jobbágyfalu évi jövedelmét jelentették. Csapjuk hozzá a lovag több mint egy évtizedes kiképzését: számoljunk utána, milyen potentát lehetett az a főúr, aki akár csak 50-100 ilyen képzett, fölszerelt harcost tudott csatamezőre vinni. Akadtak persze országos nagyurak, akik ezernyi lovagot tartottak fenn, de a többségükre ritkán volt szükség, mert a menetrendszerű, akár tízezres vasvillás-kaszás parasztlázadást rutinból szétkergette már egy százas nagyságrendű, etetett-itatott, arannyal kitömött nehézlovas különítmény is.

A derék Mátyásunk idejében Európa aranyának háromnegyedét az akkori Magyar Királyság hegyeiben bányászták, aranyért pedig lehetett élelmet, lovat, bort, markotányosnőt és páncélos zsoldost kapni. Amikor viszont legatyásodott a kincstár, a dicső Fekete sereget meg kellett zabolázni, mert erőszakkal vették el a lakosságtól, ami nekik járt. Aztán jöttek a törökök, egy másik, erősebb zsoldossereggel, gazdagabb finanszírozóval, akit szultánnak hívtak, és ő pontot tett a közép-európai régió bárminemű fejlődésére. Miatta került zárójelbe másfélszáz évre a magyarság kétharmadának minden álma. (Mondom főleg azoknak, akik manapság lelkendezve nézik a televízióban Szulejmán-sorozatként futó, botrányosan történelemhamisító szappanoperát.) 

Tehát, mifelénk egy szomorú korszakra lehúzták a rolót. Európa szeldzsuk törököktől ment nyugati része viszont a Napkirály ötletétől vezérelve belépett a tömeghadseregek korába. És ez már – tetszik vagy sem – a kapitalizmus beköszönte. A szintet lépő, fejlettebb ipari módszerek révén tömegtermelésben készült puskák gyorsan elterjedtek. Sokkal olcsóbbnak és hatékonyabbnak bizonyultak, mint a vértezett mének hátán, kopjástól gunnyasztó, félrészeg birodalmi droidok. Egy írástudatlan, csóró, bugris siheder lábára egy pár bakancsot húzni, és a kezébe puskát nyomni lényegesen egyszerűbb volt, mint a drága arannyal hizlalt nemeseket jóllaktatni. 

Innét kezdve a harcászatban az emberi minőségen diadalmaskodott az emberi mennyiség elve. Magyarán: az győzött, aki több szuronyos-puskás, parasztfiút-gyalogost tudott a véres sakktáblára rakni.

(Folytatása következik!)

RÜKVERC GRÖNLANDON

Lattman elvtárs vs. Peter Magyar

„Egy kiebrudalt NER-nyalonc akarja megmondani nekem, hogy hogyan kell ellenzékinek lenni?! Kezd nagyon elegem lenni ebből az országból! Mi folyik itt?!” – fakadt ki a Fidesz szimpátiával nehezen vádolható balliberális "éttermiségi" Lattman Tamás.

Segítek. 

Semmi sem folyik itt Tamás. 

Hogy a tiszás focistafeleségnek mi a problémája a személyeddel, csak sejtem. Azt viszont tudom bizonyosan, az a társadalom baja veletek, hogy harminc éve te meg a kompániád folytok és pofáztok bele a normális emberek hétköznapjaiba, a sorsunkat akarnátok megszabni helyettünk. Volt idő, mikor úgy tűnt, sikerrel jártok, mindent visztek a buliból, de mióta a tisztességes többség öntudatra ébredt, visszavettük tőletek az irányítást. És ezért hisztériáztok hosszú évek óta. És most kiizzadta a kétségbeesett erőlködésetek ezt a vécékefe fejű politikai komprádort, akit méltóztatsz kárhoztatni! Pedig a ti bűnötök, hogy Magyarországra szabadult. Úgyhogy inkább maradj csöndben!

Tét

A hét elején a derék grönlandiakat megdöbbentette a német hadsereg lépése: a Bundeswehr 15 fős kontingense felszállt az első Európába tartó fapados gépre, és búcsúlevél nélkül visszarepültek a kontinensre.

Komédia ez az egész. Körülbelül ennyit ér a NATO – jelenlegi állapotában. Már a görög-török viszonyt se voltak képesek kezelni. Most pedig, hogy Washingtonban új szelek fújnak, és elkezdődött egy új éra, meggyőződésem, hogy az amerikaiak a NATO-t se veszik már komolyan. Nem érdekli őket. 

Tizenvalahány év alatt az egyik fő konkurensüket, az EU-t sikerült kinyírniuk gazdaságilag. Nem véletlenül és nem ok nélkül dobbantottak a britek. Hogy mindig fájjon, amikor akarják, Washingtonban előbb létrehozták a független, életképtelen, de radikalizálódó Boszniát, és ha már lúd, legyen kövér alapon egy iszlám tűzfészek mellé egy maffia-államocskát is világra segítettek, Koszovó néven. Mindkét entitás nyílt seb Európa arcán. Szegény Európát az ág is húzza! Most ugyan Ukrajna lett az Ókontinens legnagyobb baja, de tudjuk, ezen kívül is rengeteg probléma halmozódott fel.

Ég az Európai Unió háza! 

Ilyetén a teuton hadfiak rükverce után nem Grönland, hanem Európa maradt magára. 

Szétesés és gazdasági csőd vár az EU-ra: ezt már minden épeszű politikus látja. Orbán Viktor nagy spíler, soha ilyen külpolitikai pozícióink nem voltak, mint most. (Na jó, utoljára talán Nagy Lajos, vagy Róbert Károly, esetleg Mátyás idején.) 

Összeomlás jön, és a nemzetközi politika világméretű tektonikus mozgása közepette, félig-meddig a tragédia küszöbén egyensúlyozunk, most kellene észnél lennünk, kikre bízzuk az országunkat, a magyarok sorsát. 

Kis ország Magyarország. Csak egy hazaáruló csőcselékünk van: az taknyolódik oda-vissza MZP-től, a Momentumon, LMP-n, át egészen a Tisza szektáig. Velük szemben a Fidesz másfél évtizede stabilan kormányoz, világos jövőképet ad, és minden botlása, minden hibája, és minden téves kádere ellenére zömében olyan intézkedéseket foganatosított, úgy kormányozta az országot, hogy az nekünk magyaroknak – kormánypártiaknak meg ellenzékieknek is – egyaránt csak a hasznunkra vált. 

Tájékozatlan, vak, vagy hülye, aki mást állít. Kérdés sem lehet, kire szabad rábíznunk a folytatást. Az egyik oldalon ott van egy a családját, a barátait, a korábbi köreit, majd az összes könnyűvérű nőjét megtagadó pszichopata, kiegészülve a régi éra levitézlett kommunista tanácsadóival. A másikon az az ember, aki két hét alatt mindkét szuperhatalommal legfeleső szinten tárgyalt, pluszban törökökkel, és Brüsszelben is sakkmester. 

Én csak egy családapa lennék. 

Nem vagyok Fidesz párttag, sosem voltam, de immáron több mint három évtizede nekik szurkolok. 

Nem istenítem Orbánt. Senkit se. Az Isten az Egy. 

Akkor is muszáj észrevenni, Orbán Viktor jelenleg az egyetlen magyar, és talán európai szintű vezető, aki látja, érzi, mire megy ki a játék. A világ újrafelosztása már elindult. 

Miért kell ezen csodálkozni? Félszáz éven át a liberális elit szája íze szerint történtek a hódítások: az erő elvén. 

Most majd hozzászoknak, hogy hasonló hódítások, hasonló gazemberségek lesznek, de már nem az ő szájuk íze szerint. És szintén az erő fog diktálni. 

Mit tehet a magyar? A világ erőközpontjaitól egyforma távolságra, mindenkivel partneri viszonyt ápoló politika folytatása, a saját nemzeti érdekek képviselete mentén kell tovább haladnunk. És imádkozzunk, hogy megússzuk.

A NAGY EURÓPAI ELSZABÁS

Öt pont

Nem törődve a magyar, a szlovák és a cseh ellenkezéssel, a brüsszeli észlények egy évtizedre magukra vállalnák Ukrajna finanszírozását. Ahogy a vicc poénja szól: nesze sánta, itt egy púp! 

Tegyék csak. Mi meg elénekeljük a Nélküledet, miközben a sánta Brüsszel bele fog rokkanni a rápúpozott Ukrajnába. 

Ezzel az erővel Közép-Afrikát is csatolni lehetne az Unióhoz. A friss fekete emberanyagnak legalább Macron örülne, a szikkadt Ursula von der Leyen sem ellenzi, rosszabb politikus, mint Angela Merkel volt. Ráadásul bizonyítottan korrupt is.

Igaza van Orbán Viktornak: nem kell ide HUXIT, fölösleges. 

Hamarosan az EU saját magát fogja föloszlatni. Egyelőre még akadnak, akik nyögve-nyelve tolják a ganajos szekeret, de már igavonó nincs, a németek berosáltak, a franciák, mediterrán népek mindig lógósok voltak, a skandinávoknak csak a szájuk nagy, de kevesen vannak és otthon is akad annyi idegenek generálta problémájuk, hogy még egy koloncot már nem bírnának el. Akadnak lengyelek, akiknek zöme utálja az ukránokat és 70%-uk már hallani se akar semmiféle csatlakozást, legszívesebben szétmérnék Ukrajnát az oroszokkal megegyezve. Ki marad? A baltiak, akik összesen sincsenek annyian, mint Budapest az agglomerációval. Na, nekik is úgy kell Ukrajna, mint szar a zsebbe.

Mára kristálytiszta: az EU – ahova Magyarország hajdan belépett – mivel képtelen volt a való életre megdöglött, kimúlt. Gyakorlati szétbomlása, mint egy lótetemnél, csak idő kérdése. Nekünk a néhai Európai Unióval kapcsolatban a már megkezdett, különutas politikát kell tovább folytatnunk. Semmi új, közös dologba nem szabad és nem is kell belemenjünk. 

1. Meg kell tartani a nemzeti valutát, a forintot! Ez az egyik legfontosabb! 

2. Még véletlen sem szabad engedni az EU ügyészségének, nem társulunk, nem igazodunk hozzájuk! 

3. Budapest szuverén külpolitikát folytat, Moszkvával, Washingtonnal, Pekinggel is tartja a partneri viszonyt, bárki bármit ugat erről. 

4. Magyarország tárgyalásokat kezd Ausztriával, Szlovéniával, Horvátországgal, Szerbiával, a V4-ek bővítéséről. 

5. A Fidesz áprilisi győzelme után jogászok csoportja újraértelmezi a hazaárulás fogalmát: büntethetővé teszik az online verbális erőszakot, a szóbeli és fizikai agresszió összes formáját visszanyesi, minden hazaellenes megnyilvánulást – itthon, vagy Brüsszelben – retorziók fognak követni. 

Lenne még ötletem, de majd szép sorban. 

Avatar

Berobbant a mozikba az új, „régen várt” Avatar film. 

Isten látja hófehér lelkemet, nekem már az első rész is csak kínnal-keservvel nézhető kategória volt. Nem tudom, ki hogy van vele, rettenetesen zavar a digitális CG világ. Az Avatar vetítésén úgy éreztem magam, mintha egy gyerekeknek szánt matiné előadásán ülnék, és egy kicsit költségesebb animációs filmet látok. Ezek a túltolt látvány elemek nekem inkább nevetségesek, bosszantóan öncélúak. A Csillagok háborúja első két-három részét is egyre fogyó lelkesedéssel néztem, pedig azokban még bőven volt valóságos élet, valóságos szereplőkkel, élő helyszínnel, valósághű makettekkel, nem csupán egy méregzöld stúdióban kipontozott harisnya ruhában vonaglottak a színészek. (A többi részt csak fél szemmel, undorral néztem. A filmes gödör alja a robotos harc volt, amikor sokszorosított számítógépes játékra züllesztették a mondandót.) 

Megleszek az Avatar nélkül is. Ha rajzfilmet akarok nézni, előbb veszem elő a Dr. Bubó, vagy a Gusztáv akármelyik epizódját.

 

ITT A 4. VILÁGHÁBORÚ

Az átlagostól tételesen jobban ismerem a szláv népeket. Sokáig éltem közöttük. Beszélek pár délszláv nyelven is. A szlovákot, a bolgárt, a lengyelt inkább csak értem, okkal-móddal az orosz is megy. Az egyik budapesti barátom ogyesszai ukrán-moldáv, akivel oroszul diskurálunk. Ha ő megért, talán mások is. 

Ami ettől fontosabb: ismerem a szláv néplelket. 

És most nagyon jól figyeljenek, akik egy Oroszországgal megvívandó háborúról delirálnak! 

Egyik oldalon adott lesz egy 150 milliós náció, akiket évszázadonként legalább egyszer – és mindig Nyugatról! – megpróbáltak leigázni. 

Általában nem csak egy nemzet hadserege, hanem szövetségek rontottak rájuk. Mindnek ugyanaz volt a célja: összefogva az oroszok ellen, megregulázni, térdre kényszeríteni Moszkvát! Történelmi tény, mindez évszázadokon át egyik hadi tömörülésnek sem sikerült. A csúfos kudarcok következményeit mindenki tudja, kár leírnom, miként párolgott el a kezdeti siker, és az oroszok revánsa után a diadalt remélőket a saját otthonukban miként alázták porig. 

Ez a 150 milliónyi orosz ugyanolyan, mint az őseik. Vaskézzel irányítva, vodkával bódítva, koszosan, rongyokba burkolva, a legelemibb emberi ösztönöktől vezérelve, bárhogyan is, de képesek föláldozni magukat a hazájukért, az Orosz Anyácskáért!

Előttük egy végeláthatatlan síkság, hatalmas folyamokkal. Mögöttük az Ural-hegység, és ami az mögött van, az az európai ésszel föl nem fogható Szibéria, ahol a semmi nem csak kezdődik, hanem végződik is. És ebben a semmiben mégis ott lappang a világ ásványi kincseinek jókora hányada, olyan irgalmatlan halmazatban, ami nem egy 150 milliós népnek, hanem a földgolyónak és évszázadokra elegendő lenne. Az orosz öntudaton túl ezt az eszméletlen kincsesbányát is védi az a másfélszáz milliónyi, akinek zöme már akár hétfőről keddre is vérét ontaná a hazájáért. Mert ilyenek a szlávok. A férfiak és a nők is. Ha a haza szólítja őket, a férfiak első szóra indulnak, a nők pedig könnyeiket nyelve erősek maradnak. Sőt, erősebbé válnak mint valaha, és a férfiak helyett is elvégzik a munkát, miközben szülnek, a családot etetik, és hazaszeretetre nevelik a gyerekeiket, hogy ha kell, ők is önként induljanak az édesapáik után meghalni, Oroszország dicsőségére. 

De most, a háborúért lihegő másik oldalon vajon mi a helyzet? 

A Lengyel-síkságtól az Atlanti-óceánig van 450 milliónyi mindenféle náció. Szó szerint százféle nemzet, ugyanannyi érdekkel, mentalitásbeli és egyéb különbözőségekkel. 

Egy szocializmuson edződött közép-európait már a rendszerváltozáskor sem értett meg egy skandináv. A francia és német arroganicát a XX. században végignyögte a többi nemzet, és akkor még nem is beszéltünk a generációs züllésről. A korabeli franciák és németek java még szuronyrohamra ment a sáros lövészárokban. Ma az ő dédunokáik majdnem mindegyike elkényeztetett, rózsaszín agyú, se fiú se lány, hímnős valami, anyagelvű hülyegyerek csupán. Egytől-egyig wifi-függő, okostelefon nélkül vécére se induló pojáca, hatalmas önérzettel, nulla fizikummal, aki mindenféle értelmes életcél híján a nihilbe szerelmes. Ezekből nemhogy nemzeti hadsereget, de egy normális ezredet sem lehetne verbuválni: az első benzinkúti Mc’Donalds mosdójából dezertálnának. 

Ezek álljanak az orosz sztyeppén, -25 fokban, süvöltő szélben, ahol még Napóleon harcedzett veteránjai meg a Waffen SS válogatott legénysége is földre rogyott? Vicc. 

Ahogy egy rossz vicc az ismét aktuálissá váló sorkötelezettség is, de erről majd máskor írok. Tény: csakis profi haderő képes hatékonyan harcolni. 

Ha pedig ebből indulunk ki, siralmas a nyugati összkép. A NATO európai erői közül egyedül a törököknek van 800 ezres hadseregük, nekik is csak úgy, hogy abból 200 ezer csendőr. Egész egyszerűen a komplett nyugat-európai haderő képtelen lenne másáfél milliónál több egyenruhást mozgósítani. Bátor számot írtam, valójában jó ha a harmada összejönne... 

És a legfontosabb: vegyük hozzá, hogy ez a cirka fél- vagy egymillió mindenféle baka motiválatlanul nézne szembe a saját hazáját, a szeretteit védő, számarányában, moráljában és helyismeretében is sokkal erősebb orosz ellenféllel. 

Nem folytatom. 

Menjen csak a NATO-főtitkár a Dnyeper túloldalára, kísérje, legyen a bajtársa a kiskutyája, lévén fia, gyermeke nincs. Ahogy a többinek sem nagyon akad. Viszont mások fiait, gyermekeit szívesen a frontra parancsolnák. 

Ezért még felelni fognak. Együtt fog bukni az összes gazember!

Átok rájuk!

SZEPTEMBERI LÖVÉSEK

Szeptemberi lövések

 

Szeptember második napján írtam az alábbiakat. Szó szerinti idézet következik:

„Van egy Facebook-oldalam, ahova időnként a nekem tetsző politikai tartalmakat is feltöltöm. Úgy gondolom, szabad országban ezt megtehetem. Aztán nagyon szoktam csodálkozni, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek miket üzengetnek egy-egy posztom alá. Tegnap egy férfi nyolc (8) fotót küldött kommentben, a képek egyenként is bíróságért kiáltottak volna, a legegyszerűbbön Orbán Viktort ábrázolták ácshurkos kötéllel a nyakában. Ki is tiltottam, töröltem a nyomorult kommentelőt, amit utólag már bánok. Egy képernyőfotót megért volna, ahogy a neve is, már nem jut eszembe, valami komáromi autószerelő fickó, egyszer a szemébe kéne nézni. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ebben a fene nagy diktatúrában az ellenfél túl sokat enged meg magának. Ennek gátat kéne szabni, mihamarabb, mert nem lesz jó vége. Még az idióták önbíráskodásba kezdenek. Tudom miről beszélek, ahonnét származom már több miniszterelnököt is megöltek.”

Egy hétre rá az amerikai Utah államban orvlövész végzett egy országosan ismert, 31 éves, konzervatív nézeteket valló közszereplővel. 

Költői kérdés

Szól a tranzisztor. 

Az irritálóan vénasszonyos nyökögésű, háromnevű politikai szakértőt megint mikrofonhoz engedték. Nyilván nem véletlenül szerepeltetik Nagy Attila Tibort. Az elmúlt időszakban szabad akaratából a Tisza Párt holdudvarába sodródott, jutalomfalat jár neki a balliberális médiában. 

Az elvárásoknak megfelelve nap mint nap bő nyállal mosdatja a lebukott tiszás adóemelést, mentegeti a közéleti botrányokba keveredett kedvenceit, méltatja a párt vezetőjének vélt erényeit... Teszi a dolgát, kétségtelen. Egy valami ilyenkor mindig fölötlik bennem:  

Nem tudom a kappanhangú Nagy és Attila meg Tibor, a többi kollégájával, a Magyar Pétert ünneplő politikai elemzőkkel együtt ismerik-e a lélektani alapfogalmakat?

Ha nem, olvasgassák Dr. Jekyll klasszikus horror-történetét! 

Meglehet kiviláglik előttük, miféle bestiális kettősség LÁTSZIK a Tiszás főember minden megnyilvánulásában. Vak, aki nem veszi észre, és ostoba, aki elnézi neki, csak azért, mert egyetlen halvány reménysugarat lát benne a 'Zorbán leváltására. 

Hiszik, vagy sem, amit most írok. Az elmúlt egy év alatt több elvált nő, asszony – függetlenül a világnézeti hovatartozásától - mondta már nekem, a Tisza Párt atyaistenét látva azonnal fölsejlik előttük a volt kapcsolatuk. A bántalmazó férjük minden rossz tulajdonságát viszontlátják a Poloska gesztusaiban, a hanghordozásában. Ezek a meghurcolt, tapasztalt nők finom ösztönükkel érzik a veszélyt. Sosem szavaznának bizalmat a Poloskának. Ezzel szemben van a nők (meg férfiak) másik csoportja, akik a frusztrációjuk okán alig várják, hogy megvezesse őket egy ripacs, valami remény félét húzzon el az orruk előtt. Fölfoghatatlan számomra, hogy bízhatnak egy ilyen alakban?

Itt élek ebben az országban, magyarnak születtem ötvenvalahány éve, de már sosem fogom megszokni, hogy ennyi irigy, frusztrált, mentálisan zavart, lelkileg terhelt emberrel kell együtt lennem, vitatkoznom kellene olyanokkal, akiknek egy nyilvánvalóan pszichés nyavalyákkal bőven megrakott, pénzsóvár pozőr is Vezénylő Messiásnak tekinthető. Egyszerűen nem értem a nép ezen részét. Használják az eszüket? Vagy csak hipnotikusan néznek a Poloskára, mint megbűvölt pocok a kígyóra... Komolyan mondom, minden lenézés és megjátszott együttérzés nélkül, amikor egy-egy ilyennel szembesülök, elönt a szekunder szégyen. Pedig nem kéne, hogy mások hülyesége fájjon. De ha arra gondolok, hogy ezek ugyanúgy az utcán mászkálnak, esznek-isznak, közösségekbe mennek, munkába járnak, de még izélés közben is a Zorbán jár az eszükben, mert képtelenek kiszakadni az idoljuk bűvköréből: hát... Ha egyszer Budapestről elköltöznék, leginkább előlük, miattuk akarok majd rendesebb helyre menni.

 

Kvóták

Az ukrán-orosz konfliktus kezelése hatalmas fiaskó Európa részéről. Vissza nem térő alkalom lehetett volna, tán békedíjat is kapnak érte, ha rögtön az elején leül a két fél, és egy csillogó EU-s fővárosban megegyeznek, ehhez csak néhány jelképes, de erős politikai gesztust kellett volna megtennie Brüsszelnek, de ezek a bitangok erre sem képesek, pudingon nőtt az egész kompánia. Helyette bizniszeltek százezerrel. Ursula egy csőd: ha volt valaha kétsége bárkinek, ez a némber jó időre eljátszott minden eshetőséget, hogy majd fontos, kontinensnyi régiókat irányító női vezető kapjon bizalmat. Katasztrofális, amit művel(t). Mondjuk, Merkel sem volt különb, de neki akadt némi belpolitikai ügyessége. A többi kvótanő Kallassal meg a szlovén ügyésznővel beállnak a vonatba, zakatoltatják őket Új-Zélandtól Grönlandig. 

Dráma

 

Az ovális irádában ott ült Donald Trump előtt félkaréjban az Unió összes vezetője. Mivel a repülőút előtt megint szájon kapta az asszony, Macron az arcát tapogatva feszengett a széken: az alfele is sajgott, az éjjel figyelmetlen volt a néger testőre, pedig csak annyit kért tőle, hogy „lökjél padlóla, de dulván!” Ursula pajkosan vértelenre szívta az amúgy is szottyadt száját, Zelenszkijre pislogott, de a gyászfeketében gubbasztó ukrán elnök ezúttal elkerülte a tekintetét. Meloni az okostelefonján a Borgiák életét nézte, a német kancellár pedig megtapogatta a zsebében nagyanyja bárcája mellett a Black Rock részvényeit igazoló kártyát. Egyedül a NATO-főtitkár, a holland Rutte ült nyugton. Szokás szerint nem értett az egészből semmit, földbuta volt és maradt. 

A mahagóni íróasztalon megcsörrent a vörös telefon. Az amerikai elnökre szegeződött minden szempár. 

- Halló, itt President Trump... 

- Csá Donald. Magyar Péter vagyok. Hadüzenetet küldtem Moszkvának. 

A holtsápadt vendégek arcát látva Trump csak annyit bírt kinyögni: 

- Szóljatok Putyinnak, utaljon többet Ilikének!

PÁPAVÁLASZTÁS

AGÓNIA

Jugoszláviában születtem, ott éltem húsz évig. Aztán 1990-ben más ország állampolgára lettem, pedig nem költöztem sehova. Harminc éves koromig - közjogilag - ha jól számolom, vagy három különféle állam polgára voltam (JSZSZK, Szerbia és Montenegró: "Kis-Jugoszlávia", majd Szerbia), és még mindig ugyanott laktam. Amit tudok, azóta is mélyen vallom: a néhai Jugoszlávia Szlovéniától a Macedón határig kicsiben ugyanaz volt, mint most az Európai Unió. Tényleg. Fejlett és fejletlenebb részek, politikai-etnikai kuszaság, más-más történelmi háttér, másmilyen gazdasági erővonalak és kisezer egyéb fontos tényező, amiket a különféle érdekekkel szemben csak a szocialista diktatúra ereje tartott egyben. Lehet szépíteni, de fölösleges. Másként ez nem megy. És mivel az EU képtelen erős kézzel a rendpártiságot szavatolni, hisz az erre irányuló közép-európai, vagy a magyar törekvéseket is csak gáncsolni tudja, borítékolhatóan szét fog esni, akárcsak a volt Jugoszlávia. A pénz, a jólét semmit sem ér, erő, akarat nélkül.

Nagyon egyszerű, plasztikus példa, ha az igazamat akarom bebizonyítani egy EU-rajongónak, számos alkalommal húztam párhuzamot a házasság, és az Unió között. Ha két ember, ha sok ország kapcsolatát pusztán gazdasági szempontok alapján kötjük össze, a bukás eleve szavatolt. A pénz nem elég összetartó erő, márpedig az Unió egy szén és acél közösségként cuccolt össze, majd gazdasági társulásként folytatta.  Mára a debil és önsorsrontó vezetői politikai alapon igyekeznek egyben tartani, irányítani: csakhogy ez kontraproduktív. Minél jobban erőltetik a központi akaratot, annál nagyobb lesz az ellenállás a szuverén országok részéről. Azok is ki fognak farolni ebből a kényszerházasságból, akik most még kussolva tűrnek, sodródnak inkább. Be fog telni a pohár. Lesz Európa, talán lesz valami laza szövetség is, de ez a mai formája tarthatatlan és végtelenül káros. Pont mint a régi Jugoszlávia: ugyanazok a szimptómák Brüsszel tájékán. Egyszer már átéltem. Ismerős a döglődés.

PARÁDÉ

Május 9-ére már suvickolják az orosz csizmákat. Moszkvában külön gondossággal takarítják a Vörös teret, katonai parádé lesz, nyolcvan éve ért véget a II. világháború. A média terheltebb fele versenyezve a nyugati mainstream politikummal aggódva jajong, vajon ki lesz ott az ünnepségen, kivel fotózkodik Putyin és kivel nem.  Felemelt ujjal mutogatnak Budapest felé is. Elképesztő ez a pimaszság. Nagyon dühítő, mikor mások akarnak belepofázni a mi dolgainkba, mások kritizálják egy szuverén ország vezetésének a politikai döntését. Nem hinném, hogy Orbán ott lesz Moszkvában, de az majdnem biztos, képviseleti szinten Magyarország igenis részt vesz a ceremónián. Kinek mi a baja ezzel? Rosszul tudom, nem a Vörös Hadsereg nyerte meg a II. világháborút, nem ők rúgták be a berlini bunker vasajtaját? Mert előfordulhat, hogy rosszul tudom, Virág elvtárs, ideológiailag én nem vagyok képzett... Ha viszont a Szovjetunió és a szövetségesei győztek nyolcvan éve, illik megtisztelni őket legalább egy jelképes állami delegálttal. Nyugi, garantálom, hogy a lapító némaság dacára lesz ott német küldött is.

BUKTA

Schiffer András nagyszerű tanulmányát olvasom a brüsszeli parazita elitről, miként herdálják el az Unió maradék hitelességét. A liberálisok, vagyis a napjainkra átpúderezett kommunisták mindig azt hirdették, hogy kiválóan be tudják osztani más pénzét, állandóan mások zsírján élősködtek. Aztán mégsem sikerült a gazdasági csoda: rendre csődbe vitték a rájuk bízott bármit, legyen az intézmény, vagy épp egy egész ország. Rükvercben Robin Hoodok, az aljasabb fajtából: ők a szegényeket is előszeretettel fosztják ki, és sosem adnak vissza semmit. Lépcsőházi effektus, utólag még idebiggyesztem, mert kikívánkozik belőlem: akkor lesz igazán jó Magyarországnak, ha a Fidesz politikai ellenzékét legalább ilyen Schiffer kaliberű figurák fogják vezetni. Hogy ez mikor következik majd be, egyáltalán lehetséges-e, na, az egy jó kérdés marad.

PÁPAVÁLASZTÁS

A sokadik szenzációs cikk lihegi, mekkora esélye van egy magyar pápának. Készségesen elismerem, egyházpolitikailag és történelmileg is hatalmas magyar siker lenne, de aligha lesz: legalábbis személy szerint kételkedem Erdő Péter bíboros úr megválasztásában, ne legyen igazam. 

Kicsit úgy lennék vele, mint Kertész Imre irodalmi Nobel-díjával. Jó, hogy kaptuk, de...

TÚLÉLÉS

Túlélő túra

Európa oktondi vezetői addig-addig játszották a tévedhetetlen, bátor stratégát, míg Paulus tábornok vagy Napóleon helyzetébe faroltak, de tövig…

Most már semmit sem tehetnek. Kívülről óbégathatnak maximum, a karaván halad…

Putyin köszöni, szélütötten, az infarktusos ràk utolsó stádiumában, maláriás kolerában totál demensen is eléri a háborús céljait, hályoggal a szemén, félsüketen és félvakon egyre csak nyomul előre.

Nekünk meg marad egy újabb történelmi tanulság: Moszkvát nem ajánlatos ingerelni, Brüsszelre pedig egy kétszobás lakás lomtalanítását sem szabad bízni.

Annyi már látható, ennek a háborúnak is egyszer vége lesz, ám a halottakat egyik oldalon sem fogják feltámasztani. Majd százezernyi emberélet után lesz egy sajtónyilvános és egy zártajtós tárgyalás, ahol aláírják a békét. Nem mellesleg akkor lesz lerakva az új világrend alapja, de ez nem fogja vigasztalni sem az árvákat, sem az özvegyeket, senkit, aki a tragédia részese volt.

A XX. századot elvesztettük, mert rendre egy-egy hülye szövetségesi rendszernek volt muszáj megfelelnünk. Most legalább időben retiráltunk, az önálló magyar politikának hála!

Míg lessük a frontharcok híreit, Brüsszel politikuma óva inti a kontinens népét, túlélő csomagot reklámoz az egyik politikusnő, nem fogják elhinni, három napra bespájzolt a nagysága.

A hírre eszembe jutottak a nagyszüleim. Ők felszólítás nélkül is annyi zsírt, cukrot, sót és mindenféle alapélelmiszert tároltak, hogy azon nem egy szűkös hétvégén, hanem egy-két évig is kitartottak volna. Ha csak felidézem a bácskai éléskamrákat, némelyik spájz akkora még most is, mint Pesten egy kisebb garzonlakás. Még a szüleink is tudtak előrelátón gondoskodni. Ha nem volt kenyér, sütöttek egy-kettőt. Volt lekvár, befőtt, a veremben krumpli meg zöldségek. A padláson a dió száradt, a vitrinek tetején meg kosárszám almák illatoztak.

Európában meg a vészhelyzeti tartalék hetvenkét órára vizionált fejadag, röhej kategória.

Az albán-görög határövezetben az 1989-es évben sorkatonaként már akkor arról értesített a szakaszparancsnokunk, hogy Svájc országos hadgyakorlatot tart. Azt szimulálták, mi történne, ha egy napon megszűnne az áram- és vízellátás. Az Alpokban sem láttak a jövőbe, de valamit tudhattak. Milyen bájos ez a háromnapi elemózsiás öjrópai optimizmus! Mintha bizony szerdáig kéne csak kibírni, csütörtökön visszaáll a Kánaán, Ursula újabb nembináris gyereket szül Webernek, megjön Tusk esze, kieresztik az antifákat a magyar vármegyei tömlöcökből, az oroszlánok mellé antilopok hevernek majd, Nyugaton kel a nap és már a lengyel keleti határon dacosan a Föld alá bújik, százmillió litván fog ötvenkétmillió észt osztani a tízmilliós lett metropoliszoknak, miközben Putyin gyalásóval lesz kénytelen a moszkvai mosógépek chipjeit a harci szamovárjaikba applikálni... Mindenek tetejébe Magyar Péter háremébe végre bekerül Lendvai Ildikó és Karácsony Gergelyt a Duna jegén Nyírtass főpolgármesterévé kiáltják ki.

Szép kilátások.

Plánum

Új fogalom született a szerbiai sötét, közéleti égbolt politikai csillagjai között.

"Plénum". Az utcáról összefütyült ismerősök ügydöntő bizottsága amolyan laza átmenet vérbíróság és a lakóközösségi gyűlés között, de mintha elmegyógyintézetben tartanák.

Majd a plénum eligazgatja a szerb társadalmat.

Megáll az eszem. És ezt nyíltan be is vallják, ezt képviselik, hirdetik, szemben a szerb alkotmánnyal és minden demokratikus törvénnyel...

Retorzió – egyelőre – semmi, mert Vucsics dicséretére legyen mondva, kesztyűs kézzel, önmérséklettel kezeli a helyzetet. Az a "plénum", hogy összeül pár önjelölt bölcsész hülyegyerek és elkezdenek okoskodni, dirigálni, hogyan tovább... A balos szépelgők, fotelkommunisták, elméleti proletárok és más válogatott gazemberek úgy akarnak három havonta új ájfónt, hogy közben a fújszemétkizsákmányoló piacgazdaság omoljon össze, mert jajj szegény pandák, indiánok, elembéték, jéghegyek, satöbbik. Ők csak mindenki más szabadságát, véleményét akarják visszafogni, a sajátjukat soha. Miért is kéne, hiszen ők egyenlőbbek, és az új ájfont is csak azért veszik, hogy ezzel belülről bomlasszák Vucsics kapitalista rendszerét.

EHETETLEN KÜLDETÉS

 

HALÁLOS FEGYVER

A washingtoni Instutite for the Study of War arról írt elemzést, hogy az oroszok győzelme végső soron Magyarországot is veszélybe sodorhatja, ezért célszerű lenne Ukrajnát úgy felfegyverezni, hogy a haderejük a második legerősebb legyen Európában. Hátha így Kijev a jövőben kordában tudja tartani a mindenkori Moszkva harci kedvét – így okoskodnak a jenkik.

Na mármost: ha eljátszunk a gondolattal, miszerint az oroszok úgy megverik Ukrajnát, hogy közös magyar határ lesz velük, szerintem semmivel sem lesznek rosszabbak, vagy jobbak, mint a jelenlegi kijevi vezetés. Viszont attól kifejezetten fázok – a Jóisten mentsen meg tőle bennünket! –, hogy egy kiszámíthatatlan, frusztrált, szélsőségektől hemzsegő ukrán szuperhadsereg fenekedjen Magyarország szomszédságában.

Még mit nem! Értem, hogy ez az USA dédelgetett opciója, de csak akkor bólintanék rá, ha a majdani Mexikó atomrakétái San Francisco és Los Angeles felé lesznek fordítva, vagy esetleg Kuba nukleáris arzenálja a keleti part metropoliszait fogja célba venni.

Ami a jelenben minket illet: Európának volt egy nagyszerű esélye, hogy kelet felé terjesztve érdekeit az oroszokkal, majd végső soron a kínaiakkal tökélyre fejlessze. Egy versenyképes – gazdasági értelemben szuperkontinens – Euro-Ázsia jöhetett volna létre, ahol a nyugati technológiát az ókontinens szavatolja, egy olyan trión belül, ahol a partnerek soha nem akarták se a politikai, se az ideológiai, se a vallási akaratukat az európaiakra rákényszeríteni. Ez a triumvirátus lehetett volna az igazi kihívója a vízfejjé dagadt washingtoni lator államnak. Ehelyett mi történt? Az unoka bácsi európai szigetország a nevéhez méltóan angolosan távozott a brüsszeli ketrecből, az ottani majmok meg fürt banánért eladják, dobra verik Washington akarata mentén a gyermekeik jövőjét. Már ha van egyáltalán gyerekük, és nem a kutyával izélnek odahaza.

Régtől monomániásan mondom: egyetlen mentsvárunk Közép-Európa. Egy jottányit se szabad engedni a nemzeti érdekeinkből! Látom a Fidesz időnkénti hibáit. De ha a túloldalra nézek, százszor inkább ismét Orbánékra szavazok!

AVAS ÚR

Az egykori tévés Havas Henrik lett Gattyán György médiabirodalmának elnöke. A pénz nem érdekli, csak a feladat motiválja – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel…

Nem irigylem én ezt az embert. Soha sincs nyugalma. Egykoron volt valami, ám a képernyő dicsősége elmúlt. Az idő tájt legalább Magyarország egyik fele ismerte, ha feltétlenül nem is rajongtak érte.
Így is jól járt. Horn Gyuláéktól kapott sarzsit. Aztán, mint tudjuk, gyorsan kiesett a csecs a szájából. Kárpótlásul hagyták nyomulni a mindent leuraló balliberális és bulvár sajtóban, mert mégiscsak egy  elkötelezett "haveri kutya" volt és maradt. Az elvtársak ezt szem előtt tartották. Aztán "az idő vasfoga elrepült felette". Manapság egyre kínosabb a szereplése, Farkasházy médiasúlyával nivellál, ami már a közeli hozzátartozóknak is szekunder szégyen. Ettől függetlenül Havas nem hagyja magát, nyüzsög tovább. Azt hiszi, megint visszajönnek a kilencvenes évek, Gyárfás helyett Gattyánra, NAP Tv-t váltva pornhub. com-ra áll majd a zászló. Az évek pedig szállnak tova, lelki megbékélés nélkül, míg végül – mint mindenki – Havas is odaér az út végére, és akkor majd széttárt kézzel álldogálhat, tanácstalanul, mi végre is pazarolta el magát ennyi marhaságra.

EHETETLEN KÜLDETÉS

Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke publicisztikát írt a Die Welt oldalára, amelyben kifejtette: szégyenletesnek és abszurdnak tartja, hogy a magyar miniszterelnök a migrációs paktum ellen szavazott.

Szegény, szegény Weber…

Elképzelem, ahogy odahaza a tükör előtt grimaszokat vág, húzza össze a szemöldökét, hogy férfiasabbnak, határozottabbnak lássék, elvégre úgy indult a pályája, hogy húsz év múlva már a nyugati kisdiákok történelemkönyveinek a címlapján lesz, mondjuk alexandriai Nagy Sándor, XIV. Lajos, vagy Kolumbusz portréi mellett. De legrosszabb esetben is érettségi tételként húzzák majd matrózblúzos, térdszoknyás tinik.

Erre föl egyre inkább úgy fest, nemhogy címlap, lábjegyzet sem köthető majd Manfred Weber nevéhez. Vigaszágon anno majd egy wc-öblítő – meglehet – viseli a Weber nevet, de lássuk be, ez azért mégsem akkora dicsőség, mint a Napóleon konyak. Weber tehát dühös a világra, magára és a sarki fényre, amely a bitang Orbán Viktor kézlegyintésére nem a derék Manfred kopasz feje búbja fölé vont glóriát. Be kell érnie a fürdőszobai tükör előtt a 100-as LED égő sugarával, az örök táskahordozó tedd ki hadd hűljön szerepével, hogy emberszámba már senki nem veszi. Ráadásul az asszony is megöregedett, tragédia, egy istennek se akart soha franciázni.

DANSE MACABRE

2019-es rajzom

Haláltánc

Brüsszel nem a Római Birodalom. De nekik legalább az ókori hanyatlásuk időszakában is ütőképes légióik voltak, még ha zömmel barbár csapatok is alkották, azért egy irányba mutatott a kardjuk.

Az Európai Uniónak nincs közös, gyorsan és hatékonyan hadra fogható katonasága, és kardok híján csak a politikusnak hazudott gazember fiúlányok micsodája mutat egyfelé: a pokol legalján lévő fertő irányába.

Történelmi párhuzamként a nyakukon itt vannak a barbárok is, csakhogy azok a lábuk közét nem ideológia alapon himbálják a szélrózsa minden irányába, hanem célirányosan gyermeknemzésre használják.

Lassan, de biztosan a kreol, a barna meg a fekete európaiak kiszülik az őshonos népeket az Ókontinensről. Mondjuk, egy részükért más most sem kár. Hozzájuk képest – némi vigaszként – Közép-Európa még bástyaként tartja magát.

Nem lenne hasznos feladni az elveinket. Isten-haza-család.

Elvégre ugyanezt mondják az új honfoglalók is:  Allah – potya jólét, új, lerabolható élettér – és a család helyett nagycsalád, vagyis nemzetség. Kopogtat az ajtón a civilizációk harca. Nem rövidlátó, hanem vak, aki nem látja. Vagy egyszerűbben fogalmazva gonosz, számító szélhámos, kártékony elem, valamilyen brüsszeli bürokrata.

Utóbbiakról elmondható, az még csak hagyján, hogy gazdasági analfabéták, de ami rosszabb, egyúttal alvilági elemek is. Ráadásul kicsinyesek. Még ezt sem képesek nemes nagyvonalúsággal művelni. Hosszú évek óta korrupcióról és jogállamisági értékekről prédikálnak. Az egyik kezükön a finnyásan eltartott kisujj, a felemelt mutatóujjal, ám a másik kezükön teli tenyérrel sem győzik a saját túlkapásaikat és csalásaikat takargatni. A korrumpálódott európai képviselők vígan élik mindennapjaikat, miközben azokat a tagállamokat, akiknek az álláspontjuk szembemegy az övékével, mindenféle légből kapott vádakkal a végletekig elnyomják.

Igen, minden birodalom a végnapjai felé közeledve túllép a saját törvényeinek a határain, mivel tudja, vagy inkább érzi, hogy elemeire fog széthullani. Tehát az európai vezetők végső tetteiben se keressünk racionalitást. A szemünk előtt vonaglik Európa politikuma, aminek se befelé, se kifelé nincs már tekintélye.

A magyarok hajdanában önként léptek be ebbe az inkompetens közösségbe. Csalódtunk, és most fölemeltük a hangunk, mert komolyan aggódunk, van okunk a kritikára.

Aki pedig bírálni merészeli a nyugati politikai elitet, hamar bűnösnek találtatik.

Brüsszel szemében Magyarország ma a renitens, a rossz diák. A kezelhetetlen, problémás eset. A megszelídülésre képtelen dúvad.

Nem baj. Maradjunk meg ilyennek. Az idő minket igazol. Bizonyos, hogy holnap holnapután már nem leszünk egyedül, ahogy már ma sem vagyunk azok. Fű alatt, suttogva akadnak támogatóink.

Az európai mainstream a mi folytonos „büntetésünket” szánja talán az utolsó összetartó erőnek, nem számolva azzal, hogy ez egy kétélű fegyver. A porondmester mellett zenebohócot játszó többi tagország számára is nyilvánvaló lett: ha velünk egyszer végeznének, bármikor bárkivel ugyanezt megtehetik majd.

A derék Huntington rég megírta: a hanyatló birodalmak központosítanak és igyekeznek uniformizálni. Közös célokról és közös értékekről papolnak, miközben épp értéktelen kacatként a céltalanságba hullanak…

Milarepa* módszer

Felgyújtották a sepsiszentgyörgyi Kultúrpalotát. Először azt hitték, hajléktalanok miatt égett porig a patinás épület, ám később meglettek a valódi tettesek, akiket a politikailag korrekt média csak „fiatalokként” mer megnevezni. Ne is firtassuk, kifélék, mifélék.

Nem szabad őket börtönbe csukni. Lábbilincsben, rabláncon ki kell vezetni őket az elüszkösödött, füstölgő romok közé, és a kezdődő újjáépítésen napi 12 órát robotoltatni mindhármukat, míg az utolsó dudacserép a helyére nem kerül. Legyenek a kőművesek culágerei, hordják a cementes zsákokat, keverjék a maltert, pakolják a téglákat, cipeljék a törmeléket. Pár évnyi renoválás után engedjék őket szabadon egy-egy farbarúgással, fillér fizetség nélkül. Hátha addigra ember lesz belőlük.

* A buddhizmus egyik legnagyobb misztikus alakjának, Milarepának a vezeklésül felépített épületeit le is kellett bontania, majd új tornyokat húznia, míg a mestere véget nem vetett a tortúrának.

NAPLÓ – 105.

festményem

Január 19. Vasárnap.
Dúdolok: „ahogy ez itt szokás...". Kimegyek a Tamáshoz meg a Mesterhez.

A Déli pályaudvarnál tekintgetek. Csipetnyi aggodalom bennem. Kínos. Muszáj egy pillanatra beugranom valahova. A nyilvános illemhely odőrje, kinézete csöppet sem bizalomkeltő.  A nénié sem, aki mint valami bibircsókos, összeaszott Cerberus a föld alá süllyesztett egységet fölügyeli. Vesződök egy sort a kapunyitó automatával, visszadobja az érmét. Végül a nyanya ingerült hangon leiskoláz, miként kell 200 forintot bedobnom, s lőn: szezám tárul. Eszembe jut Bécs, a tisztaság, a rendszer simasága, a gumikesztyűs, vasalt egyenruhás, kitűzőt viselő fickó, amint illatos kéztörlőt cserél, és nem szólok vissza semmit.

A bankautomatánál hiéna próbál kunyerálni, elhessegetem. Megveszem a szokott fajtájú mécseseket, de nincs a helyén az ismerős kertész ember. Gondolom, a karácsonyi nyüzsgést most piheni ki. A sarki üzletbe vagyok kénytelen betérni, hál’Istennek gyufájuk is van.

Sétálok, bámészkodok. Aztán mégsem bírom ki, fotózni kezdek a temetőben. Csodálatosan deresek a fák, valami apró szemű hó hullik. Teljesen egyedül vagyok, és ez jó így. Makovecznél és a Tamásnál is egyből lobban a gyufám. Kiegyensúlyozottság, nyugalom van. Utána beugrok a Keleti Guriba. Rám ír egy üzenetet az Író, átjönne hozzám, mert nála elromlott a fűtés. Mondom, halasszuk el egy félidőnyit, meccset nézek, éppen verjük a szlovénokat. Míg szurkolunk, egy kiállított képemre alkudozik az a fickó, akinek ráspolyos hangja tisztára, mint a Nagy Pistáé. A garzonban az Íróval elvagyok, teát főzök neki. Aztán elviszi a taxi a barátnőjéhez. Zenét eresztek, Cseh Tamás átdolgozásokat, természetesen. Ma minden dolgom szépen sült el. Ritka nap.

Nemhiába: vasárnap. Szerintem amióta világ a világ, a normalitás azt diktálja, hogy az ember az életritmusa, a rendje végett, valamint az egészsége, vagyis saját maga miatt megtartsa a vasárnapot. Mindez persze nem kötelező. Pusztán csak színvonal, erkölcs és emberi tartás kérdése. A spártaiak sem harcoltak a hét hetedik napján. Mátyás életrajzírójától, Bonfinitől tudható, hogy az utolsó szent királyunk udvarában vasárnap csak a kutyapecérek dolgoztak, mert a vadászkopókat etetni kellett. De még az udvari szakácsok is megfőztek szombat estig, vasárnapra ne maradjon munkájuk. Az ostromlott Dobó várkapitány Egerben kedélyeskedve válaszolta Petőnek: „Vasárnap van, hogy lőnénk?”A sumér teremtéstörténet jóval ötezer évvel ezelőtt a holdhónapot már három dekádra, azaz tíznapos periódusokra porciózta. Később a célszerűség érdekében módosítottak, mert hamar rájöttek, hogy a hét napból álló ciklus alkalmasabb az időmérésre. A hetes szám ugyanis prímszám: azaz tovább nem lehet szétmérni, míg a tízet hajlamosak vagyunk rögtön kétszer ötre osztani.

A hét ezzel, és enélkül is mágikus és mitikus szám, a számmisztika szereti elemezgetni.

Az elvitathatatlan szakrális tartalmakon túl talán akad rá racionális magyarázat is.

Oka sem túl bonyolult: az emberi agy, átlagosan és rövidtávon hét egyszerű információt képes megjegyezni. Ezért zömmel hétjegyűek a telefonszámok, és hétkarakteresek – négy karakteres irányítószám, település, utca, házszám – a levelező címek. Lehet persze kivétel, ha a rendszer telítettsége miatt többet kíván. A történelem és a mítoszok is szívesen foglalkoztatják a hetest. Ezért van hét törpe, hétpecsétes titok, hét vezér, hétmérföldes csizma, hét ókori világcsoda, bibliai hét szentség, hét erény és Rómának hét dombja mellett hét legendás királyát szokás emlegetni. A klasszikus korban a hét szabad művészet elsajátítása volt a műveltség alfája és ómegája. A paraszti hagyományban a kajszibarack fák csak minden hetedik évben hoznak bőséges termést: ezt akármelyik pálinkaivó igazolja. Ha jobban belegondolok, a jó Móricz hét krajcárja sem a véletlen írói fantázia szüleménye, sokkal inkább visszautalás a hetes szám szent mivoltára, magyar hagyományban is gyökerező tiszteletére.

Nem elszakadva a hetestől és a vasárnaptól, mert az európai értékrend egyik pilléréről beszélünk: fontos a jelenvalósága. Az, hogy kiemeljük. Ugyanis a vasárnapok nélkül is ott tartunk, hogy már nem is Európa válságáról kell szólnunk, hanem egyenesen Európa haldoklásáról. Ha volt (nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor megbukott az Európa-terv. Az identitás nevű szappanon csúszott el minden. Ez tett be az eszmének. Meg a tagadás és a hülye helyeslése mindennek, ami beteges, ami kártékony, ami korábban vállalhatatlan volt. 

Innen nézvést egyetlen szalmaszálunk maradt: köntörfalazás nélkül kéne végre a valóságos dolgokról, a valóságos problémákról beszélni. Ám a mostani idők nem kecsegtetnek vérbő reményekkel. Európa nagyjai most sem a dicső elődök nyomdokain lépdelnek, nem terveznek semmit, pláne nem óhajtanak megvívni győztes csatákat. Sokkal inkább másokat akarnak sírba vinni maguk helyett. Mert finnyásak. Mert a moralizáláson túl nincs sem látószögük, sem látóperemük.

Pedig csak elég lenne egy-egy januári vasárnapon kimenniük a zúzmarával futtatott bolyhos faágak alá és szétnézniük.   

           Pk

119 ÉVES LENNE A MESTER

Ma, április 11-én született, 1900-ban.

Soha, senki nem alakított annyit a gondolkodásomon, a tetteimen, a vágyaimon, mint ő. Talán csak Krúdy mérhető hozzá. De az, vagyis ő már egy későbbi találkozás volt.
Mára kiegészítik egymást. Kosztolányival, Mikszáth-tal, Karinthyval, Móriczcal, Wass-sal, Csurkával, Temesivel, meg a többivel, a felsorolásból joggal hiányzóval.

Márai Sándor
(1900. április 11. — 1989. február 21.)

Brüsszel felett az ég

"A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is."

Igaza volt. Ebben is.

                                       Pk

EURÓPA ELRABLÁSA (Most múlik pontosan)

Új európai férfimódi

Nincs annál szörnyűbb érzés, mint amikor a szemünk láttára történnek meg olyan dolgok, amikre ugyan befolyásunk vajmi kevés van, ám mégis tudjuk: a mi bőrünket viszik éppen vásárra, a mi világképünk, fölfogásunk, a mi összes megismerésünk válik semmivé. Valakik most is – míg e sorokat írom – a mi gyerekeink jövőjével játszanak. Valakik egy egész kontinensnyi emberrel packáznak. Ráadásul nem (csak) egy kívülről ránk kényszerített hatalom, idegen erő próbál bennünket a végzetünk irányába lavírozni, hanem közülünk kerülnek ki az elárulóink. Igen, miközülünk.

Akiknek éppenséggel mindegy.

Rövidlátásból-e, elmebajból-e, vagy pusztán merő gonoszságból-e: ezt még eddig nem sikerült megfejtenem, kibogoznom. Valószínűleg többféle motiváció játszik szerepet az érdekeiknél. De a jóindulatuk, a jobbító szándékuk kizárható.

Európainak, demokratikusnak, progresszívnek és minden más szép jelzős szerkezetnek mondott, „politikailag korrekt”, jólfésült, bülbülszavú urak és hölgyek, illetve az általuk vezetett pártok, mozgalmak, szervezetek döfnek kést a hátunkba. Noha nyakkendőt és kosztümöt viselnek, ne legyenek kétségeink afelől: ezek az első adandó alkalommal megint lámpavasakra fognak akasztgatni, tömegbe lövetnek majd, vagy vérbíróságok osztják majd az igazságukat, miként politikai elődeik tették azt, nem is túl régen, a közelmúltig. Deresebb üstökűek még emlékeznek rá, mit műveltek, amikor teljhatalom volt a kezükben. Most finomabb módszerekkel ugyan, de a régi vágy hajtja őket.

Mert ők akarnak hatalmon lenni, még ha az istenáldotta nép egyre kevesebbszer is kér belőlük. Szakértőnek hiszik magukat. Fölsőbbrendűek. Kikezdhetetlenek, mert szerintük ők képviselik a demokráciát, meg persze az igaz emberi értékeket. (Jézusom: ők lennének a humánum prófétái?) Mindenki más véleményen lévő bunkó. Rasszista. Fasiszta. Ésatöbbi.

Címkéznek, mert ahhoz is jogot formálnak, hogy megmondják, ki és mi nekünk a jó. Ha nekik valaki, vagy valami nem tetszik, addig óbégatnak, hisztiznek, tüntetnek, addig szavaztatnának újra, meg újra, míg az általuk elfogadott személy vagy párt a sokadszori voksolás után nem kerül ki győztesen. Akkor köszöntene be a virtigli demokrácia. Akkor lesz nekik örömteli az élet, akkor billen vissza a világképük. Hiába rossz a többségnek. A bedöglött szocializmus is hajszálpontosan erről, vagyis róluk szólt:

 – Hallod-e elvtárs, mi fölsőbbrendű ideológia vagyunk. Azok az idióta kapitalisták életképtelenek, tehetségtelenek és rosszak. Mi szebbek, értékesebbek, többek vagyunk tőlük.

 – De hát a rohadt kapitalisták mégis jobb autókat, jobb árucikkeket, jobb élelmiszereket gyártanak! Mégis hogy lehet ez?

 – Marhaság, mi vagyunk felsőbbrendűek, és slussz. Aki szerint a BMW jobb a Ladánál, a Don Perignon a Krasznaja Zvezdánál, a Lee Cooper meg a Trapper farmernál az imperialista elhajló!

Máglyára vele!
Ugyanezt teszi manapság a liberális mainstream is.

Európa alapvetően egy fehér faj kontinensnyi otthona. Nekem speciel jobban tetszenek a fehér nők a négernél. Fehér modelleket szeretnék látni a divatbemutatókon, a reklámokban. De még az esélyegyenlőségre, toleranciára hivatkozva sem zsíros hajúakat és narancsbőrösöket, méternyi kerületű hájas valagúakat ám, hanem szépeket. Ebben az esetben én egy hímsoviniszta, büdös rasszista vagyok. Mert kvázi mérvadó politikai eszmerendszerek szerint a kövér meg a néger szép. És miután megfenyítenek, kiközösítenek emiatt, ám még mindig nem lesz gusztusom mondjuk a hájas néger nőktől elalélni, már meg is vagyok bélyegezve, mehetek a máglyára. Nos, ez a doktriner gondolkodás több ezer éve kudarcot kudarcra halmoz. Mindig. Mert a valóság nagyon rohadt, kínos dolog ám.

Annakidején Sztálin is megjegyezte, hogy sajnos, a tények makacs dolgok.

Az iszlám betelepülés és a színes bőrűek, közel-keletiek kontrolálatlan beáramlása, akárcsak a kábítószer-használat legalizálása, a homoszexualitás propagálása, a hagyományos családmodell nevetségessé tétele, az egyházi hitélet visszaszorítása, a hagyományok betiltása, az egész társadalmat átszövő liberális anarchia pusztán egyetlen célt szolgál: egy velejéig romlott rendszert úgy-ahogy, kínnal, keservvel, de valameddig még tovább éltessen. Hollandiában, meg más elmeroggyant nyugati térségekben ezért betiltják a Mikulást krampuszostul, a karácsonyt, meg a helyi tradíciókat. Amott leszerelik a templomokról a kereszteket. Nehogy sértse az Európába özönlő idegenek lelki világát. 

Ma már a franciáknál sem sokat gatyáznak. Egyszerűen plázákat csinálnak a templomokból, közösségi házként kezdik működtetni a több száz éves gótikus szentélyeket, amikben – borítékolható – hamarosan parádékat, fesztivált fognak rendezni, a másság tiszteletére hivatkozva. Értik: a hajdan fölszentelt Isten házában…

Nem is csoda, hogy a hétvégén majd’ kétharmaddal azt az Emanuell Macront választották meg az Ötödik Köztársaság elnökévé, aki egykori gimnáziumi tanárnőjét vette feleségül, s aki a harmatgyenge, teszetosza de módfelett korrupt Hollande szocialista kormányában pénzügyminiszteri poszton spílerkedett.  

Mindig is mondtam, hogy nagyon okosan számító volt a kommunista rendszer, amikor a középiskolai oktatásban betiltotta a latin nyelv, az ókori etika, és a klasszikus görög filozófia, meg a logika tanítását. Sokkal könnyebben kezelhetővé teszi a tömegeket a boldog tudatlanság. Az, ahogyan félművelt egyének kisistent játszva kinyilatkozhatnak mások feje fölött. Tudjuk: vakok között félszemű a király. Mivel szerintük köztudomású tény, hogy a dolgok "csak úgy" történnek. Kiváltó okok, előzmények nélkül. Random – mondaná a fiatalság. Így most a szemünk láttára Európa végnapjait éli.

Ahogy egy haldokló mellett tartózkodni sem vidám dolog, úgy ezt a végjátékot sem örömteli szívvel nézi az (európai) értelem. Közben a sok gazember magyaráz. Mondják a mondhatatlant. A tények ellen dumálnak. Ebben verhetetlenek, mi tagadás. Így hőkölte a bibliai Noét a tömeg, hogy minek az a bárka, ekképpen magyarázták annak idején a római hadvezérek, hogy a keletről érkező, barbár hun lovasok íja nem tisztességes, a római légióknak a megszokott módon kell ellenük harcolni. Így legyintettek Kolumbusz kihajózásakor, így közölték tengerész Henrikkel a vaskalaposok, hogy a könnyű, háromárbocos karavella, az hülyeség. Kopernikusszal, hogy nem igaz, hogy a Föld kering a Nap körül. Ezért vágta a szemébe lord Kelvin Plancknak, hogy levegőnél nehezebb repülő szerkezet nem építhető. Ezért írta siránkozva a török Cselebi, hogy: Allah trónja remeg, ilyet látni, eldobni a handzsárt, a mindig győzedelmes fegyvert, és szuronyos puskát adni az igazhívő kezébe, mint a gyáva gyaurok...

Buta, rövidlátó, doktríner gondolkozású személyek mindig is voltak. Mentségükre mondom, hogy a maiakkal ellentétben a zömük nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból hangoztatta a vélt igazát.

A történelem sosem őket igazolta. Aki tehette, már akkor is kiröhögte őket. Most ez a szabadelvűséget, liberalizmust, "tisztességes anarchiát", rendetlenséget hirdető kompánia akar nekünk magyarázni, a saját szemünk által tapasztalt dolgok ellenkezőjéről meggyőzni bennünket. Egyet tehetünk: mi is kiröhögjük őket.Gyenge vigasz, hogy így legalább Európának vidámabb lesz a temetése.