MINDENNAPI PANASZUNKAT

Elég sok mindent láttam a világon. Jót is, de rosszat is. 

Az előbbit elraktároztam az emlékeim ládafiába, míg az utóbbiakat igyekeztem nem elfelejteni, de hátrébb tolni az agyam sötétebbik, pókhálósabb zugába, mert míg a jó dolgok segítő szándékkal inspiráltak, a rosszak minden esetben csak terheltek. 

Emiatt a rosszat még fölemlegetni is ódzkodom. 

Jön az magától, kéretlenül: minek a falra festeni? 

Ha a híradások iramodnak velem szembe, ha másokat hallgatok, óhatatlanul beszüremlik az életembe a sok gonoszság, a sok baj. Nem kell hozzá különösebb fölismerés, mérgezi a lelket mikor csak ezzel foglalkozunk. 

Ilyetén hosszú ideje vallom, a háború nem Ukrajnában dúl, hanem bennünk, emberekben. Ukrajna, Szíria, Vietnam, Irak, vagy Jugoszlávia tragédiája ennek csak a következménye, a kivetülése.

Próbálok hát derűs képpel mászkálni. Szlalomozva kerülgetem a problémákkal együtt a problémás embertársaimat is.

De még ezzel a tudatos elővigyázatossággal is folyton elképeszt a magyar mentalitás egyik legbizarrabb jellemzője, a nyavalygás.

A nagy magyar panaszáradat a kútmérgünk.

Le kellene számolnunk ezzel a kóros, beteges elégedetlenséggel!

Nekünk semmi se jó!

Valamiért a kákán csomót kereső nemzet vagyunk, sajnálom.

Nehéz megértenünk, hogy hálásnak és sokkal elégedettebbeknek kellene lennünk. A világ felső egy harmadához tartozik az ország: van termőföld, van víz, vannak ásványi kincsek, gyönyörű magyar vidékek váltogatják egymást, van egy példátlanul színes és egyedi történelmünk, a hagyományaink tárháza gazdag és értékes, a milliós szókincsű, rokontalan nyelvünk egy tünemény, és a sporttól kezdve a kultúrán át a tudomány minden szegletéig más népek bámulva tekintenek fel ránk. A városainkban villanyvilágítás és mindenféle fűtési technológiával együtt a modern kor számos vívmánya biztosítja a kényelmünket. Aki akar, dolgozik. Szinte mindig, mindenhol akad munkalehetőség. Ehetünk, ihatunk, utazhatunk, szabadok vagyunk.

Ezzel együtt tényleg minden téren - beleértve az egészségügyet, a közösségi és egyéb közlekedést, az oktatást, a közbiztonságot, a vidék Magyarországának infrastruktúráját, vagy a telekommunikációt -, attól sokkal, de sokkal jobban állunk átlagosan is, mint ami a világ alsó kétharmadának, vagyis közel nyolcvan százalékának megadatott. 

Mégis megy a vinnyogás.

Ha a nemzet karakterológiáját veszem, szoktam volt mondani, nem biztos, hogy a magyarságnak jót tett az évezredes osztrák szomszédság. Földrajzilag, ugye, itt van a hónunk alatt Ausztria, ami történetesen a világ jóléti államainak élbolyában virít.

(A legkívánatosabb, legélhetőbb városok toplistáján Bécs rendre az első ötben végez. A késes és egyéb terrortámadások valószínűleg csak színező adalékok, fokozzák a világpolgároknak a város iránti rokonszenvét…) 

A sógorokat rendes háború évszázadok óta nem dúlta. Utoljára a mi Mátyásunk sarcolta Bécset, ami akkortájt egy fapalánkos, füstös juhakol volt egy középszerű váracska tövében. Később áthaladtak rajta ilyen-olyan hadak, de az osztrákok ezt ugyanolyan méla közönnyel nyugtázták, eszük ágában sem volt ellenállni. Legfeljebb integettek az idegen seregeknek, ha meg nyitott Mercedesben jött a hódító, tömegével lendítették magasba a jobb karjukat, és virágesőt szórtak a piktor kocsija elé. Aztán mindezt letagadták. A háború után sóhajtozva bizonygatták, Mozart osztrák volt, Hitler meg német, és az sem zavarta őket, hogy ennek pont a fordítottja igaz. 

Szépen bezsebelték a Marshall-segélyeket. Mikor a második világháború után bő tíz évvel megint szétlőtték Budapestet, az osztrákok egy újabb korsó sört rendeltek. És azóta is vígan elvannak. Igaz, a világ néha értetlenkedik rajtuk, népszokásukká lett, hogy évtizedekre pincébe zárják és erőszakolgatják a családtagjaikat, de van az a jólét, ami minderre fátylat borít.  

A kedélybeteg magyar polgártársnak elég egy pillantást vetnie a Lajtán túlra, máris dől belőle a panasz, ott minden mennyivel jobb. Bezzeg keletebbre, délebbre nem szokás tekinteni, pedig például “Bezzegromániában” még lepratelep (!) működik a Duna deltájában, és a szomszédaink jó részénél nem nő fel egy nemzedék sem polgár-, vagy lokális háború nélkül.

Nem tudunk örülni a kevéskének, annak, hogy hála Istennek, ez VAN. 

Illúzióim nincsenek: a most felcseperedők is ebben az átkos örökségben szocializálódnak. És tartok tőle, igények, vágyak tekintetében felülmúlják majd az előző nemzedékeket. Ilyen világban élünk. 

Egy biztos: változtatnunk kellene az önképünkön. 

GYÓNÁS

Nagy valószínűséggel életem felén túlvagyok.
Ha visszagondolok az eddigiekre, felemás érzés kavarog bennem.
Nem biztos, hogy mindent megtettem, amit meg kellett volna tennem. Gyanús, nagyon gyanús… Biztos akadtak elszalasztott dolgaim, hanyagoltam rám háruló feladatokat, amiket – utólag ráeszmélve – éppenséggel megtehettem volna. Émelyítőn rossz ezzel szembesülni. Visszacsinálnom meg már nem lehet.
Némi mentségül szolgáljon, arra ügyeltem, mindig aggodalmasan kerültem, hogy rosszat okozzak.
Tehát sok mindenért kárhoztatható vagyok.
Korántsem rólam mintázták a tökéletesség szobrát, de azt némi joggal állítom, alapvetően mindig a jó szándék vezérelt. Igen, még akkor is, ha hibáztam.
Ilyetén reggelente vissza merek nézni a tükörbe.
Hogy van-e alapja a létezésemnek, nem tudhatom. Egyfajta értéket azért igyekszem belerakni a mögöttem hagyott időbe. Megvolt a menekülésem, a futásom, vívódtam is pont eleget, és amikor ritka szerencsés napokon jóízűen nevettem, biztos voltam benne, valamikor majd sírni is fogok. Volt bennem mindig egy megtelepedett akarat, ami szárba hajlott és olykor virágot hozott. Ezt nehéz elvitatni tőlem. Ám az is sűrűn előfordult, hogy hagytam veszni a belső dallamot, inkább elmenekültem előle: ezt utólag bánom.
Már nem szeretnék gyűjtögető lenni. Kevéssel beérem, az évek lefaragták rólam a fölöslegességeket. Nyilvánvaló, hogy amit csinálok, nem örök érvényű. Képletesen mondva az életművemet homokba írom, amit a megvalósulása pillanatában el is kezd homályosabbra, életlenre porolni a feledés szele, hogy aztán az idő hullámai a maradékát is elmossák. Kár is ezen bánkódni.
A teljességet lehet ugyan hajkurászni, de nem érdemes.
Úgy lenne jó élni, mint a költöző madarak. Ha a kis fészekben didergek, valakihez oda lehessen bújni. A szépségen túl egy-egy tragédiában is ott lappad az inspiráló erő, amitől az összeomlás helyett a fájdalmasabb túlélés választható – ezt alaposan megjegyeztem magamnak.
Szoktam töprengeni, ha tetszik, kétségek között hánykolódni, csak nem szeretnék nagyképűnek tűnni, pláne szenvelegni.
Naponta éppenséggel nem, de hetente több ízben is be-betérek a kedves templomomba.
Útba esik. A váltott helyem az utolsó pad szélén a meghorpadt plüss kárpittal mindig ugyanúgy vár, ahogy a régtől kifigyelt pávaszemnyi folt is ismerősen néz vissza a csorba kőpadlóról.
A Páduai Szent Antalról elnevezett óriási szentély a magyar főváros egyik legnagyobb temploma. Nem túl régi, még százesztendős sincs. Mindig elbámulok azon, hogy míg körülöttünk, a nagyvilágban zajlott a második világháború, mikor a pokol szabadult az emberiségre és a káosz gonoszsága lett úrrá az értelmen, akkor egy közép-európai kis ország fővárosában dacolva a vérzivataros esztendőkkel a magyarok adományaiból templomot építettek.
Magyar hegyek köveiből, de a hit által, a Mindenható dicsőségére.
A háború reménytelensége ellen a legtökéletesebb óvóhelyet habarcsolták össze, ami menedékül szolgált, és ma is annak szolgál, aki igazi oltalomra vágyik.
Mi ez, ha nem a földi csoda?
Az érzékszerveimen túllépve ez az építő irgalmasság hatja át a bosnyák-téri Isten házát.
Talán ennek köszönhetően tavaly májusban végül meggyóntam.
Éveken át halasztgattam.
Volt, hogy órányi sorban állás után, mikor rám került volna a sor, a gyóntatószéket megkerülve iszkoltam ki a templomból. Volt, mikor azzal áltattam magamat, most épp senki sem elérhető, foglalt az összes pap, mert bár én mennék, súgnám a vétkeimet az apácarácsos fülkében, csak hát nincs, aki meghallgasson, sajnálom. Hazudtam magamnak eleget, nem is vagyok rá büszke.
Aztán azon a tavalyi, májusi napon, ama rettegett, sokszor elátkozott tavaszi hónapon szemernyi kétely, hezitálás nélkül markoltam meg a gyóntatószék ajtajának kilincsét, ami olyan melegen simult a tenyerembe, mintha egy szép nő kezét fogtam volna meg.
Az atya – egy nagydarab, ősz öregember – mikor megtudta, hogy évtizedek óta nem gyóntam – felkelt ültő helyéből, és a kitárt ajtón udvariasan elküldte az utánam várakozókat, hogy rájuk ma már aligha marad ideje, jöjjenek máskor.
És utána meghallgatott.
Háromnegyed órán át bólogatott, odaátról figyelt egy szürke szempár. Az idős pap néha, nagy ritkán közbeszólt, énbelőlem meg kifakadt minden, ami huszonhat év után egy embernek a legbelsőbb énjéből előáradhat.
Nem írom le. Nem illő és pont elég, hogy szégyellem.
Penitenciaként szelíd kérést kaptam: majd vegyek egy-egy imádságos füzetecskét a katolikus könyvesboltban.
Nem emlékszem rá, hogy támolyogtam ki az utcára.
Megálltam az árkádok alatt, a templom kapujában. Előttem csörömpölt el a hármas villamos. Csak néztem utána. Elment, eltűnt a szemközti sarok fordulójában és megláttam, hogy az égen világítani kezdtek az első esti csillagok.      
  

EHETETLEN KÜLDETÉS

 

HALÁLOS FEGYVER

A washingtoni Instutite for the Study of War arról írt elemzést, hogy az oroszok győzelme végső soron Magyarországot is veszélybe sodorhatja, ezért célszerű lenne Ukrajnát úgy felfegyverezni, hogy a haderejük a második legerősebb legyen Európában. Hátha így Kijev a jövőben kordában tudja tartani a mindenkori Moszkva harci kedvét – így okoskodnak a jenkik.

Na mármost: ha eljátszunk a gondolattal, miszerint az oroszok úgy megverik Ukrajnát, hogy közös magyar határ lesz velük, szerintem semmivel sem lesznek rosszabbak, vagy jobbak, mint a jelenlegi kijevi vezetés. Viszont attól kifejezetten fázok – a Jóisten mentsen meg tőle bennünket! –, hogy egy kiszámíthatatlan, frusztrált, szélsőségektől hemzsegő ukrán szuperhadsereg fenekedjen Magyarország szomszédságában.

Még mit nem! Értem, hogy ez az USA dédelgetett opciója, de csak akkor bólintanék rá, ha a majdani Mexikó atomrakétái San Francisco és Los Angeles felé lesznek fordítva, vagy esetleg Kuba nukleáris arzenálja a keleti part metropoliszait fogja célba venni.

Ami a jelenben minket illet: Európának volt egy nagyszerű esélye, hogy kelet felé terjesztve érdekeit az oroszokkal, majd végső soron a kínaiakkal tökélyre fejlessze. Egy versenyképes – gazdasági értelemben szuperkontinens – Euro-Ázsia jöhetett volna létre, ahol a nyugati technológiát az ókontinens szavatolja, egy olyan trión belül, ahol a partnerek soha nem akarták se a politikai, se az ideológiai, se a vallási akaratukat az európaiakra rákényszeríteni. Ez a triumvirátus lehetett volna az igazi kihívója a vízfejjé dagadt washingtoni lator államnak. Ehelyett mi történt? Az unoka bácsi európai szigetország a nevéhez méltóan angolosan távozott a brüsszeli ketrecből, az ottani majmok meg fürt banánért eladják, dobra verik Washington akarata mentén a gyermekeik jövőjét. Már ha van egyáltalán gyerekük, és nem a kutyával izélnek odahaza.

Régtől monomániásan mondom: egyetlen mentsvárunk Közép-Európa. Egy jottányit se szabad engedni a nemzeti érdekeinkből! Látom a Fidesz időnkénti hibáit. De ha a túloldalra nézek, százszor inkább ismét Orbánékra szavazok!

AVAS ÚR

Az egykori tévés Havas Henrik lett Gattyán György médiabirodalmának elnöke. A pénz nem érdekli, csak a feladat motiválja – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel…

Nem irigylem én ezt az embert. Soha sincs nyugalma. Egykoron volt valami, ám a képernyő dicsősége elmúlt. Az idő tájt legalább Magyarország egyik fele ismerte, ha feltétlenül nem is rajongtak érte.
Így is jól járt. Horn Gyuláéktól kapott sarzsit. Aztán, mint tudjuk, gyorsan kiesett a csecs a szájából. Kárpótlásul hagyták nyomulni a mindent leuraló balliberális és bulvár sajtóban, mert mégiscsak egy  elkötelezett "haveri kutya" volt és maradt. Az elvtársak ezt szem előtt tartották. Aztán "az idő vasfoga elrepült felette". Manapság egyre kínosabb a szereplése, Farkasházy médiasúlyával nivellál, ami már a közeli hozzátartozóknak is szekunder szégyen. Ettől függetlenül Havas nem hagyja magát, nyüzsög tovább. Azt hiszi, megint visszajönnek a kilencvenes évek, Gyárfás helyett Gattyánra, NAP Tv-t váltva pornhub. com-ra áll majd a zászló. Az évek pedig szállnak tova, lelki megbékélés nélkül, míg végül – mint mindenki – Havas is odaér az út végére, és akkor majd széttárt kézzel álldogálhat, tanácstalanul, mi végre is pazarolta el magát ennyi marhaságra.

EHETETLEN KÜLDETÉS

Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke publicisztikát írt a Die Welt oldalára, amelyben kifejtette: szégyenletesnek és abszurdnak tartja, hogy a magyar miniszterelnök a migrációs paktum ellen szavazott.

Szegény, szegény Weber…

Elképzelem, ahogy odahaza a tükör előtt grimaszokat vág, húzza össze a szemöldökét, hogy férfiasabbnak, határozottabbnak lássék, elvégre úgy indult a pályája, hogy húsz év múlva már a nyugati kisdiákok történelemkönyveinek a címlapján lesz, mondjuk alexandriai Nagy Sándor, XIV. Lajos, vagy Kolumbusz portréi mellett. De legrosszabb esetben is érettségi tételként húzzák majd matrózblúzos, térdszoknyás tinik.

Erre föl egyre inkább úgy fest, nemhogy címlap, lábjegyzet sem köthető majd Manfred Weber nevéhez. Vigaszágon anno majd egy wc-öblítő – meglehet – viseli a Weber nevet, de lássuk be, ez azért mégsem akkora dicsőség, mint a Napóleon konyak. Weber tehát dühös a világra, magára és a sarki fényre, amely a bitang Orbán Viktor kézlegyintésére nem a derék Manfred kopasz feje búbja fölé vont glóriát. Be kell érnie a fürdőszobai tükör előtt a 100-as LED égő sugarával, az örök táskahordozó tedd ki hadd hűljön szerepével, hogy emberszámba már senki nem veszi. Ráadásul az asszony is megöregedett, tragédia, egy istennek se akart soha franciázni.

Véres krumplileves

Zsákutcás rajzom

Eleinte azt hittem, hogy az oroszok gyorsabban elérik, amit akarnak. Nem így történt. A háborúba tevőlegesen beszállt a Nyugat, és most ukránok tízezreinek a halála árán mindenképpen térdre szeretnék Moszkvát kényszeríteni, meg akarják alázni Putyint.

Nagy hiba.

Aligha fog sikerülni, ugyanis azzal nem számoltak, hogy az orosz arzenál legfélelmetesebb és legerősebb fegyvere nem az atomrakétáikban rejlik, hanem az orosz néplélekben. Ez a különös magatartás, ez a gyermekien ellágyulni képes, majd minden átmenet nélkül szilajba átcsapó habitus sokszor bizonyított már a történelem során. Miként a keleti emberek észjárása – mondjuk a kínai vagy a japán világfelfogás – előtt is értetlenül áll az oktondi, nyugatos ember, pont úgy felfoghatatlan neki a keleti szláv mentalitás is. Például a lengyelek mély katolikus lelkesedésével sem tudnak mit kezdeni, pláne rejtély számukra az ortodoxok, az oroszok csökönyössége.

A véres játszma tehát folytatódik.

És még sehol sem repülnek az orosz nehézbombázók, nincs általános mozgósítás milliós hadtestekkel, az erőművek is egyben, a Szerbiát a NATO bombázások alatt gajra vivő grafitbombák se hullottak az elektromos áramelosztó központokra, a nagy kőolaj-finomítók, a gyáróriások termelnek, a gázcsap sincs elzárva, van benzin, működnek a liftek, a bojlerokból még folyik a meleg víz. Sőt, az ukrán fővárosban üzemelnek az éjszakai lokálok, diszkózik a jónép. Mindazonáltal nincsenek vérmes reményeim. Bajok viszont vannak, és még nagyobbak lesznek. Rádiót hallgatok, nézem a világhálós híreket. Taszít, amit látok és hallok. Eleget tapasztaltam már. Elegem is van az egyfelől-másfelől véleményekből, ám még így is mindig elbámulok a tematikus műsorokban vagy a cikkekben megnyilatkozó magabiztos szakértőkön, a megmondó embereken. Mekkora elánnal és milyen hitelesen tudják a veretes szemléletüket előadni! Pedig gyanítom, katona se volt némelyik, de hát tudjuk, a focihoz meg az izéléshez se kell gyakorlat, tudás, egyéb ismeret, mert azokhoz is mindenki mell-döngetve szokott érteni. Tavaly még a fél ország virológus volt, idén tavasztól katonai stratéga lett mindenki.

Szakértők? Egyikük sincs ott a helyszínen, ha ott lenne, akkor se sokat látna, csak részigazságokat. Ehelyett orosz és ukrán bloggerek, mindenfajta kütyüs szélhámosok "jólértesültségei" alapján osztják az igét: tegnap feketét mondtak, máma fehéret alapon nekik aztán édes mindegy, csak mikrofon legyen az orruk alatt. Közben egyik-másik egy harckocsit sem tud megkülönböztetni egy önjáró lövegtől, egy géppuskát egy gépkarabélytól. Buszon hallottam féle információkból hintik az igét, amit már nagyon unok. Tragédia, de unalmas tragédia.

Az egyetlen, halvány vigasz, hogy a magyar határtól azért elég messze zajlik ez a háború. Megnéztem, Budapesttől másfél nap autózásnyira találkató Harkov. Másfél ezer kilométerre lődözik egymást. Eddig csak a háború szelét éreztük. Eddig. Maradjon is így. Magyarország – és nekünk Szerbia, annak is az északi, magyarlakta része – külpolitikailag és geostratégiailag ebben a nagyhatalmi játszmában jól áll. Jó helyen vagyunk és – ha szabad így fogalmazni –, jó oldalon, azaz viszonylagos semlegességben: a szerbek a NATO irányába, mi az oroszok felé. Nagyon bonyolult ez a világpolitikai képlet. Rengeteg a kérdés, de ha a saját történelmi analógiáinkat nézzük, meg józan paraszti ésszel gondolkodunk, némi bizakodásra azért van okunk. Sovány vigasz, de ez van.

A tények makacs dolgok. Belátni, egyre inkább igaza van annak a magyar politikának, ami február 27-étől kezdődően azt mondja, hogy ebből nekünk ki kell maradni. Bármi áron, még akkor is, ha évekig csak krumplilevest eszünk. Amit kifőztek, egyék meg egymást a testvérek, csak minél távolabb tőlünk.

Mégis: akárhányszor a híreket hallgatom déjà vu érzésem támad. Én már ezt egyszer átéltem, a néhai Jugoszláviában.

Két lehetőség van:

Az első, hogy a háború gyors lefolyású lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A másik lehetőség, hogy a háború lassú és elhúzódó lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A neheze következik. Isten irgalmazzon nekünk.

        Pk

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 2. rész

Csak az amatőrök szoktak múzeumokkal meg a prospektusok által ajánlott helyekkel városnézést kezdeni. A profik rögtön az első árnyékot vető gyanús mellékutcába befordulnak és mihamarabb kocsmát keresnek. Egy becsületvesztőben előbb rálelni a lokális néplélekre, a színekre, a szagokra, és általában a város hangulatára, mint ott, ahol százával tolonganak a szelfiző turisták. Érdemes kipróbálni! Még jobb, ha a piac az első úti célunk! 

Bécs belvárosában, valahol a Keplergasse környékén volt szerencsém rögtön egy szombat reggeli piacba botlani. Nagy dilemma, a piac-e a megfelelő kifejezés, vagy inkább a bazár szó illene rá? Ugyanis a bódésorok zöme csöppet sem a porcelános mosolyú osztrák miliőt sugallta. 

Sokkal inkább a (Közel-)Kelet tarkabarkasága köszönt rám. 

Bizton elmondható, hogy az általam bejárt részeket nehéz lenne Bécs úri negyedeihez sorolni. Ez a lakosság összetételén legalább annyira meglátszott, mint az üzletekbe kitett portékákon, vagy azok árain. A fedett piactéren – ami nagyjából akkora lehetett, mint a kanizsai – minden szokott kellék adott volt. Zöldségesek, pékek, hentesek, ruhaárusok, talponállók és erősen leminősített kávézók, koszlott kis trafikok szorongtak egymás mellett. Nem is a kínálat volt a meglepő, hanem az árusok összetétele. Megszámoltam (debiz’Isten): kilenc (9) hentesbolt közül lehetett válogatni. Ebből öt (5!) török és/vagy arab, amiknek beszédes neve – Mekka, Sesam, Ali Kebab – mellett azt is feltüntették, hogy ott „halal”, azaz kóser módon, muszlim rítus szerint vágott, elkészített húsokat lehet kapni. További három (3) húsüzlet délszláv tulajdonosokkal és vevőkörrel bírt: a személyzet névről szólította (anyanyelvükön persze) a kuncsaftokat. A három exjugoszláv boltból kettő szerb vagy horvát, a harmadik viszont bosnyák kézen működött. Ez utóbbiban tudniillik sertésből készült dolgokat nem árultak. A maradék (1) hentes kirakatában a hagyományosan, osztrák módi szerinti húskészítmények sorakoztak. Lefotóztam néhány pultot. Hátha érdekel valakit, viszonyítási alapként mi a helyzet a hazai meg az ottani árak között.

A beszédes nevű Istanbul (sic!) polcain egy kilogramm borjúszelet (Kalb Kotlett) 15,00 euró. A bárány lapocka (Lamm Schulter) 10 euró, a báránycomb (Lamm Keule) 11 euró. Másutt az „Ungarische Kolbas” tíz dekája másfél pénz, azaz kilója 15 euró. A kenyerek zöme 3 eurónál kezdődik. Igaz, kilón felüli mindegyik.  

Egy kifőzdének teraszán megreggeliztem – naná, török volt a tulajdonos. Alighanem a lánya kezelte a kasszát. A panírozott kakascombot nem lehetett kihagyni. Kenyérrel, két uborkával négy és fél eurót kóstált. Nagyvárosi ár, kétségtelen, de ha ennyi, akkor ennyi. Közel ilyen összeget bizonyára Budapesten is elkértek volna érte. A piac túlfelén furcsa, nem európai szakállas férfiakra lettem figyelmes. Az összes ruhaárus indiai szikh (!) volt: pontosan látszott a turbánjukon kifélék. A nap további részében – a teljesség igénye nélkül – találkoztam lengyel, ukrán, szlovák járókelőkkel. A szerb-horvát-bosnyák beszédre már oda se figyeltem. Ültek mellettem vietnámi nyugdíjasok, perzsa, arab férfiak, és hidzsábos nők százai lófráltak a sétáló utcán. A sok kínai és pöttöm thai között tél-túl, ha lehetett európai arcélűt látni. Új Babilon épül – dúdolgattam az Omegát. Vasárnap hajnalban két bagaria fekete suhanc csinálta a fesztivált az utcasarkon. Kukákat rugdosva ordítva „társalogtak” furcsa nyelvükön. Nem tudtam eldönteni be vannak-e drogozva, vagy csak nagyon részegek. Mindenesetre az a kevés ember, aki vasárnap reggel negyed hétkor a szeles bécsi utcán ment a dolgára, nagy ívben kikerülte őket.

Szemérmességből legszívesebben kihagynám, de mivel hazudni nem szabad: találkoztam magyarokkal is. A délelőtt folyamán egy elhanyagolt külsejű, nagy szatyrokkal fölcuccolt trió magyarul társalgott a metró lejáratánál. Olcsó dobozos sörrel hadonásztak. Hajléktalannak tűntek. Nagyon lecsúszott állapotuk megdöbbentett. Az egyikük a járókelőktől kunyerált. Lesunyt fejjel kotródtam odébb. Némileg javította kedélyemet, hogy a Szent István dóm melletti étterem pincérnője is magyarul irányított az ebédasztalhoz. Este pedig a magyar táncházban – ahol a Korinda együttes muzsikálta moldvaira ropták a bécsi magyar közösség tagjai – egészen helyre is billent a lelki egyensúlyom. 

Amúgy – hogy finom legyek – Bécs nem okozott különösebb kulturális sokkot. Amiről annyit hallottam, nevezetesen az osztrák főváros építészeti arculata – nem hagyott bennem mély nyomot. Igen, a XX. század második felében fölhúzott lakóházak, középületek kicsit különböznek a Közép-Európában megszokottól. Kevésbé lepukkantak. Vélem, Bécsben aligha volt panelprogram, nem a szovjet mintázatú urbanisztikai rémálmokat kellett megvalósítaniuk. Ennek dacára az osztrák főváros építményei, az emeletes irodaházak, bérházak meglehetősen szürkék, fantáziátlanok. Se íze se bűze üveg és vasbeton mindenütt. Kiherélt élettér – ez volt az első benyomásom, és ezen az sem segített, hogy a Hofburg barokk palotanegyedét is megnéztem. Szép, szép a császári rezidencia. Csak az én ízlésemnek túl hivalkodó, még ha kellemes lótrágyaszag is lengi be a Heldenplatz környékét, lévén nem messze tőle a lovarda, azaz a királyi istállók vannak. Egy-két fiákeros befogott a turisták végett, de a januári hidegben nem tolongtak a furikázni vágyó utasok.

A végére hagytam, noha a bécsi kiruccanás legjavának számít. Ráfutottam egy príma szerb étteremre. La Koliba a neve: jó szívvel ajánlom minden arra járónak. A sarki lokálba belépve mintha Leskovac valamelyik csárdájába toppantam volna. A főúrtól kezdve a pincéreken át az összes vendég szerb volt. A svédasztalon pedig pacal, szárma, lóbab, sült malac és bárány közül lehetett válogatni. Desszertként Sacher torta helyett természetesen baklavával. Mindez 14 euróért. 

Kellő hangerővel turbó folk szólt, ettem a parázson pörgetett birkát és azon méláztam, mi lett volna, ha a második világháborúban a németek győznek?

Vélhetően akkor ma Belgrádban nyüzsögnének a munkát kereső osztrákok. A valjevoi német maffiától rettegne fél Európa, és a Szarajevóban ellopott méregdrága Zastavákat rendre valahol Berlin, München vagy Bécs környékén találná meg a rendőrség.

Nyeltem csöndben a birkahúst. Bécs – én így szeretlek.

                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.01.31-én. 

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 1. rész

A színészlegenda is épp Bécsben volt

Eddig úgy voltam Béccsel, hogy onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig csak ártott nekünk, magyaroknak.

Bár a Babenbergek idején még tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami magyar.

Utoljára Mátyás még osztott a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra. 

Attól datálódik a sógorság ezzel a népséggel. 

Jól bevásároltunk velük, kétségtelen. 

A számlájukra írható Mohácstól kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én kicsi pónim sorozatot.

A jó Rákóczit ugyanúgy el akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte. 

Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan hatalomvágyukon. 

Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit, aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683 őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a borzalmas sramlizenéjükhöz.

Mit kezdjek én ott, ahol még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt? Holott ennek pont a fordítottja igaz. 

De valamiért az osztrák néplélek már csak ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a legelborultabb alanyait.

Hogy ne folytassam tovább a sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat. Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem hírvivő csillagai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.

Biztos a környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.

Éppen emiatt húztam a kuruc számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?

Azt mondják ez a megújuló energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.

Szerintem meg épeszű ember ilyesmire nem büszke.

Gondolom, azon kevesebben töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak, elavul a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó meló.

A főváros előtti lapályon pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek. 

Be van kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50 cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az tutira a néhai Jugoszlávia szülötte. 

Szombat kora reggel, a második emeleti erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom, hihetetlen, de még a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe botlok. Mindenhol: szó szerint.

Ezért talán érthető megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem.  Ott, az Arthaberplatzon villant be egy nagyon régi élményem. 

Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet, az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.

Valami hasonló párhuzamot vontam le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató. 

(folytatjuk)*                                                                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.01.25-én.

BÜHNAGY SZÉKELY SZÓTÁR

Könyvajánló

Ez a kötet egy csaknem ötszáz oldalas, irdatlan méretű jószág.

Sérvgyanúsok, gyönge hasfalúak ne is kísérletezzenek vele.

Konyhamérlegre téve három kiló hetvennégy deka, Tito pionír becsületszavamra. Lemértem, mert kujakmarci módra megdöbbentett a súlya, lévén ellebed az ember, mire hazacepeli. A fizikai terhe még csak-csak. Az hagyján. A tartalma azonban attól es erőst vaskosabb.

Már az elődjében, az 1994-ben megjelentetett Székely szótárban is több ezer szócikkely cserepelt. Akkoriban Sántha Attila, ez a szűkszavúra vett, nagyszerű erdélyi magyar költő, a finomra hangolt, csélcsap poétákat meghazudtoló lendülettel, és szívós munkabírással szedte csokrétába a régió ízét-zamatát adó kifejezéseket, szavakat, a facsaros góbé észjárás gyöngyszemeit imígyen átmentve a XXI. század elszürkült, senyvedő nyelvezetébe.

Nem várta a sült galambot. Jól tette. Ha jól emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek harmadfelének nyugtán – amikor 17 évesen hipergyorsan kiégette az agyunkat a diszkó, elborzadtunk a Modern Talking elénk festett zenei jövőképétől, és már az örökzöld rock slágerekre való tombolást is untuk – valaki közülünk elkezdett népzenét cincogtatni. Varázsütésre ragadt át ránk a szent kórság. (Onnét datálva mindmáig csak népi folklórt hallgatok. Duhaj kedvemben Cseh Tamással megpallérozva.) Akkoriban találkoztam először az egyetemes magyar népi kultúra kincses ládikájával, mert a muzsika óhatatlanul uszályként húzza magával a mondákat, a rigmusokat, a balladai történeteket, az új ismeretek – a népszokások, a helytörténet és a helyrajz – iránti mohó kíváncsiságot, ahogy a népviseletben való megjelenés, a ruha adta tartás is immáron azokat a szépen kiberetvált képű idők dicsőségét illeti. Akkortájt szedtem bögyre a mondást: „A huszonnegyedik órában vagyunk. Nem vitatkozni kell, hanem gyűjteni.” – jelentette ki egy elismert magyar etnográfus, miután tanúja volt a jelenetnek, amikor egy a fiatal budapesti hegedűs az ezerráncú adatközlőjét finoman helyesbíteni próbálta, mondván, a nóta ennél meg ennél a résznél nem pont így van bácsi, mert…

Középső lánykám, Emma (2016)

Igaz tehát minden, azóta is. Nem okoskodni kell, egyetemi irodakalitkából pampogni, pompás teóriákat gyártani, és százezernyi bogárfekete karaktereket ütni a frászkarikás semmiről, hanem notesszal, diktafonnal, kamerával kell elmenni oda, ahol nemhogy az adott műfaj iránt elkötelezett szakértő, de még a madár sem járt. Ehhez egyfajta megszállottság, küldetéstudat meg legfőként szakmai alázat szükségeltetik. Sántha – hál’Istennek! – egyiknek sem volt híján.

A szótár megálmodója még azt hitte, egy-két éven belül kijöhet a nyomdából a könyv második, javított, bővített változata. Ehhez képest tizenhárom esztendőbe telt feldolgozni azt az óriási szó- és adatmennyiséget, amellyel a székelyek elárasztották az állhatatos, hangyaszorgalmún lelkiismeretes gyűjtőt.

A befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Megérte várakozni. Az új kötet szócsaládok szerint csoportosítja a sok esetben először nyomdafestéket látó (és azt olykor nehezen tűrő) székely szavakat (is). Az ajánlójában többek között ezt írják róla méltatásként: „A Bühnagy Székely Szótár több mint egyszerű szószedet: inkább egy sok-sok szócikkből álló elbeszéléskötet, vagy regényfolyam, ami a világ egyik legkülönlegesebb és legképlékenyebb nyelve – a magyar – születésének a csodáját is föltárja. Bárhol üssük is föl a kötetet, máris Tündérországban találjuk magunkat”.

Megtudhatjuk belőle, hogy jár az a kislány, aki köförtöly, mit csinál a nyemák ember, amikor nyemákol, mi a közös a nyári menyasszonyban és a téli kutyakölyökben, miért örvendünk meg a szénásszekéren a meglelt örömmadzagnak, vagy hogy miként iszik aki guluttyol.

Okosabbak leszünk, ha megismerkedünk a bütü, a kulyak, a gángur, a zákhányos, a tatar, a zelegor, a lesbeteg, a kalafinta, az üvecs mibenlétével.

Ízelítőül, a legvégén közkinccsé téve, pőre valójában álljon itt egy tartalomból találomra kiemelt szócikk.

csihányra pisil, csihányra pesel  – kötekedik, veszekedik, nyugtalan

„– A lengyel azétt még átjár hezzánk a pincébe borkóstolni, ugye.   

–  Há, nemigen.

– S Nagy Sándor fijjai?

– Azok csihányra peseltek.

Az öreg homlokán erre már fölszaporodtak a borozdák.

– Fiam, ha aszondod, hogy már a rácok se néznek bé hezzánk meghúzni a butikót, én megkónyollak.” (Csíkországi Gyika: Látogatás Vacsárcsiban)

És így tovább, sok ezernyi szócikkelyen át, gyönyörködve a könyvet illusztráló számtalan színes fotóban, amelyek egytől-egyig Ádám Gyula és Fodor István értő szemén át láttatják a még romlatlan székelyföldi szellemiség kiragadott pillanatait, gazdagítva a Bühnagy Székely Szótár amúgy sem szegény tartalmát. Bucsálkodjék, aki még nem tette a könyvespolcára.

Kiadó: Előretolt Helyőrség Íróakadémia

Kiadás éve: 2018

ISBN: 9786155814044

Terjedelem: 472 oldal

                                             Pk

Pósa Károly: SZÁMVETÉS

Ahogy elfogytak a park fái, virágai, úgy fogyott el a magyar, úgy fagyott el az idő.

Most, szemben a régi Agbaba-féle villával, a kőrisek árnyával, a hintett tövis erkölcsű világban hűlni látszik a szeptemberi rokonszenv: a töltés falevél-magány boldogságára előbb csodálkozó szemet- , aztán kis lila palástba bugyolált körösztöt vetnek az álombeli ingujjra vetkezett, kalapos urak s csipkés hajú hölgyek. Vakon is halló, süketen is látó szerelmesek. Ezek a lábatlan-kezetlen tévelygők csak mennek, csak mennek… Velük teli a part, s míg Bachról, Lisztről utólag és helyettük szétszilánkolt hegedűszólammal kísért birsalma nevetés kél a karikás szemű publikum soraiban, mindenek fölött éteri  moraj figyelmez a húzd-meg-erezd-meg tarthatatlan, de izgalmas állapotára. A harangok megkondulnak. Kis időre fölfénylik a tömegember szíve-joga, irányított öröme, a kezdődő ősze, a nagykabátja zsebében dugdosott, zsizsegő állatok ára meg ösztöne. Nincs Mátyás, se igazság, nem mezítelen se nem álruhás a király. A korona lehull, fölüti a hazugság szótárát a történelem, s döglött ökörnyálként úszik be a süket csöndbe a rátarti paraszt kényelem. Árulás. Viszály.

Ahogy a határból eltűnnek a szürke lovak, úgy fogy a Tisza mente, úgy fogy a magyar.

Utánunk gömbakác-sor marad – egy darabig talán - , vakolt falak, elkiáltott szavak, szemenszedett igazság, nádbugák meg ugar. Felejti arcát a fajtám, márvány templomi padlóra kuporog az istenkáromlás, haladnak a kutyák, a karaván meg csal áll, marad, hisz szétszóratott a portéka, a múltnak terve füstbe ment, elkopott a próféták szándéka, s mára ami megmaradt, az összes egykoron tajtékzó kézirat csak arra való, hogy önigazolja a hamis messiásokat, akik minden időben első szóra jajgatva árulták el a mindannyiunk által féltve őrzött jelszavakat: Isten, föld, haza. Akárhogy kérnénk az ég hallgat, se Neki, sem az ördögnek nincs hozzánk szava, pogány utazók vagyunk, az ismeretlen bóklászók kora a miénk, barbárok hajnala. A lélek pára. Vetélt kanca orrlyukából fúvatott egyszeri, szomorkás varázslat, tükörképünk ott marad a mohos peremű esővizes dézsába, egyre ritkábban találkozunk önmagunkkal, még ritkábban másokkal, nincs már élő csak holt, aki értene, agyonverettetik a gondolat kísérlete.   

Ahogy tovarobog az utolsó szekér, a ráfok elhörgik a magyar végszónak szánt ötsorost.

Hajtűkanyarban, ahol a pislogós lámpa sárga méz színűn forgácsolja szét a perceket, ritkán tagolt a forgalom. Mondhatni szabatosan fogalmazott, fényszóróval darabolt, mint egy modern tiltó totemoszlop. A derékba kanyarodó járdaszegély szélén szélsöpörte csikk bukfencezik. Aranykarika a végén és mégis látszik, aki elpöckölte – szegény. Cinkos lehetett a vajdasági „magyar ügyben”. Valóságérzet. Annak vagyunk híján, annak kéne napernyő, hogy a Járás szikén ököllel dörömbölő vakító fény elterüljön a legelő síkján, hogy a rajzos monotóniába belegabalyodott tekintet elvesszen a tenyerünk mögé. Ahogy elbandukol az az utolsó szekér. Viszi bogár hátán az önámító naplót, a suta kézzel megírt mesénket, vonagló, kivonatosan szűkre szabott, félve méricskélt esélyeket, a pezsgős bankettek urambátyám koccintását, a bácskai csatadalunkat, meg az altató illatát a terített ravatalunknak. Illedelmesen viselkedő, kedélyesen leselkedő utcám béli emberek minden reggel ásóval, kapával mennek, lépdelnek elfele ezen a tájékon. Kékfestő keszkenő a függönyük. Egy asszony kaput nyit, mintha intene, s a szél meglegyinti a homlokán kéklő árnyékot.

NAPLÓ 30.

Perast - grafikám

„Már megfogadtam százszor, hogy nem írok naplórészletet a migráns kérdésről. Amit lehetett – mások, tőlem okosabbak, szebben érvelve – elmondták. Véleményem az ügyről különben is közismert. Kár lenne túlbonyolítani.
Hasztalan. A kutya lerázza magáról a vizet, mert ösztöne súgja: az jó neki. Nem ilyen az ember. Nem rázzuk le a vizes bundánkat, inkább didergünk miatta. Akkor sem szabadulnánk meg tőle, ha tudván tudjuk: hosszú távon vesegyulladást, derék- és hátfájdalmakat fog okozni. Nem, mi nem kutyák vagyunk, oktalan állatok, ösztönlények, akik a problémájukat megoldják, leteszik-lerázzák, és elfelejtik. Mi emberek lennénk. Okosok. Értelmesek. A doktriner alapállás rabjai. Így aztán meghibbanásig együtt kell élnünk mindazokkal a szörnyűségekkel, amiket mások – a dolgokat máshol, sokszor felfogásunktól, értékrendünktől, tradícióinktól merőben másmilyennek tűnő dimenzióban – ránk oktrojálnak. Mélyen beléjük ivódott a rossz szellemük, ennek dacára feltétel nélkül kísérjük, kommentáljuk és rögzítjük zavaros ügyeiket. Abban vagyunk ludasak, hogy az általuk gyúrt információáradatból kedvvel szeretünk kihalászni véres, tragikus híreket. Mintha egyedüli lehetőségként csak ilyen rossz-hír cölöpbe döngölve lenne élvezhető az életünk.
Nyakig merülve abba a szennytengerbe, amiből egyedül periszkóppal nézhetünk kifelé.
Hogy tudom irigyelni azt a tanyasi öreget, akit a televízió sosem érdekelt! Aki heti egyszeri alkalommal – rend szerint a városi piacon megforduló szomszédaitól – csupán hallomásból szerez tudomást arról, mi folyik a szomszéd faluban. Akkor sem a világ eseményei foglalkoztatják, hanem az érdekli, mennyi a vetőmag ára, és érdemes-e a hízókat eladni, vagy várjon vele, míg kedvezőbb lesz az élő hús ára. Gondolom, az öreg paraszt nem sűrűn tekingetett a csuklóján lévő órára se. (Nincs is órája…) Inkább kémleli az eget. Odakint, a földeken a városi fogalmak diktálta szükség szerint nem lehet elkésni semmivel, hisz az időt nem a nagymutató porciózta percekben mérik, hanem az idő az ami. Idő. Esőszagú vagy napos, délelőttre és délutánra osztható. Attól függően, mit kíván a vetés, a jószág, a tanya körüli teendő. Munka ugyanis – mindig akad. A földműves szakadatlanul teszi a dolgát. Csak a ráérősebb népség ül esténként a televízió elé, híradót nézni, simogatva az okostelefont, kattintgatva az internetre, meredten nézve a tőle fényévnyire lévő világok harci-, politikai- meg egyéb eseményeit. Utána már nem is muszáj nehezet vacsorázni. Amit látott, attól garantáltan rémálmok fogják gyötörni.
Most Brüsszelben szabadult el a pokol.
Robbantottak a repülőtéren, majd detonáció történt egy központi metróállomáson is. Kisgyerekkoromban a libanoni milíciák, az Irak-iráni háború, és a menetrendszerű latin-amerikai puccsok kapcsán lehetett hallani ezeket a fogalmakat: hogy mikor mi aktivizálódott, mennyi az áldozat, és ki vállalta magára a merényletet, ha már egyszer tömegeket gyilkolni volt kedve. Mára a társadalmi dráma nem a fejlődő világ kontinensein zajlik, hanem begyűrűzött Európa magvába. Azért nem írom, hogy a szívébe, mert meggyőződéssel vallom: az Ókontinens szíve – ha maradt neki, és még ver egyáltalán – akkor itt dobog valahol mifelénk. Nem a Pilis okkult mivoltára, meg a divatos táltos szemléletre, netán vallásra gondolok. Mert persze, az dobog. (Pláne ha egy jó pénzen vett kézműves dobot püföl valaki, miközben kántál a világbékéért, parázson mászkál, és arra a sznobvonatra sikerült fölkéredzkednie, amin kötelező viselet a hófehér gúnya, kiegészítve nap és hold istenanya kösöntyűkkel: a hívők homlokán meg ott a nagymester Hókuszpók szent vizeletével rákent jel. Jóllehet legalább annyira tisztelem az ezotériát, mint az indiánok a bolondériát, Attila föltételezett sírjáért egy kapavágást sem tennék a Pilisben, sem másutt. Ugyanilyen távolságtartás jellemez, ha a magyar kiválasztottságról hallok már-már bibliai elemekkel tűzdelt okfejtést. Ezen az alapon minden nép egyedinek és utánozhatatlannak tarthatná magát. Ahogy tartják is. De ez egy másik téma. Elkalandoztam. Zárójel bezárva.)
Szóval Európa magva, közepe, ha tetszik – értelme, tudata – lassan és bizonyíthatóan immáron mifelénk lesz keresendő. Nagyjából a régi Monarchia területét fölölelő részeken, ahol az utóbbi száz évben köztudottan megtörtént egy s más, ami eltérő és mégis hasonló sorsot hozott az itt élő népeknek – egyiknek se valami nagyszerűt, feledhetetlent –, de valahogy még így is sikerült megőrizniük egy szeletnyi tartást a múltjukból, a korábbi, a déd- és ükszülőknél abbamaradt egymásra utaltabb időkből.
Erre a tartásra van most a legnagyobb szükség Európában. Eddig Brüsszelben, Párizsban meg máshol nyugaton megmosolyogták, fotózták, megbámulták azt a nőt, aki öt-hat gyerekével sétált az utcán. Olyanok nevették, akik legfeljebb a plüss kabátkába öltöztetett kutyájukat sétáltathatták ugyanott. Mert gyerekük nem volt. Mert már családjuk sem volt. És hitük, Istenük, nemzethez tartozásuk büszkesége sem volt. Helyette volt elegendő pénzük, nyugdíjalapjuk, a legdivatosabb eldobható szir-szar elektronikus kütyüjük, meg kockahasuk és botox-kúrájuk. Mindenük volt, amit egyetlen szóval jólétnek hittek. És most csodálkoznak, hogy emberek százezer- és milliószám elkövetelik tőlük nem csak a jóléti társadalmaik által megtermelt javaikat, hanem végső soron az életüket, ami egy máshonnét bevándorolt, más kultúrából érkezett szemében nem ér fabatkát sem: hit, család, Isten, gyermekáldás meg valahová tartozás nélkül.
Ide jutottunk. Ez Brüsszel, Párizs, London és Madrid üzenete. A röszkei határnál tavaly nyáron megtörténteknek is.
Festhetik százszámra trikolór színűekre a középületeket. Borulhat gyászba Európa, félárbocozhatnak, konferenciázhatnak vég nélkül: az erőszakot immáron semmi nem fogja megállítani. A nagybetűs Nyugat föltartott kézzel engedi magát lekiskorúsítani. Rájuk kimondatott a végszó. Azt hiszem, menthetetlenek. Sajnos, a magyar határvonalon fölhúzott drótkerítés is csupán ideiglenesen ható ellenerő. Hamarosan mit sem fog érni tűzparancs nélkül.
Hogyha valami reményre adhat okot, az Közép-Európa nemzeteinek életben maradási ösztönének lesz köszönhető. Annak a kemény héjnak, ami a jövőben egyúttal kénytelen lesz a mag szerepét is fölvállalni.
A mag reménységéét, a mag örökítő, s megőrző erejét.”   

FŐHAJTÁS

A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA              

T. Józsefnek szeretettel ajánlva

Skicc

 A mai napig minden jezsuita novíciusnak, vagyis szerzetes-növendéknek van egy kötelezően elvégzendő feladata. A tanulmányai végénél egy próbát kell kiállnia. Alig váltásnyi ruhával, szerény batyuval elküldi a rendfőnöke zarándokútra. Fillér nélkül kell indulnia, üres zsebbel. Semmi luxus. A legalapvetőbb élelmet, konyhai kellékeket sem vihet magával. Ahol megáll, csak a jóindulatú emberek irgalmára szabad hagyatkoznia. Akkor is tilos kérnie, ha éhes. Ha napok óta nem evett. Ugyanis csak azt szabad elfogadnia, amit önzetlenül adnak neki. Ahol ráesteledik, ott vackol meg. Nem koldulhat. Házakhoz bekopognia tilos. Csak akkor szállhat meg valakiknél, ha azok fölajánlják az otthonuk melegét, biztonságát. Ugyanígy tiltott bárminemű kényelmi igényét hangoztatnia. Mihelyt kap fürdőszobát, zuhanyozhat. Amennyiben vetett ággyal kínálják: alhat tiszta lepedőn, cihás párnán. De míg tart a zarándoklata, mindvégig mások kegyelmére van ítélve. Így tanulja meg egy életre a jámbor szerzetes-jelölt, mi a szerénység, az alázat, és ismeri föl saját lelki erejét, ami a későbbiekben hasznára lesz az élet kihívásaiban.

Talán furcsának találja valaki, hogy A magyar kultúra napja alkalmából ilyesféle önsanyargató, ódivatúnak tűnő diszciplína leírásával indítok. Az önzetlenségről és az önzésről értekezvén.

Megvan rá az okom. Nekem tudniillik néhány éve a magyar kultúra fogalma már nem a mindenkori műveltségünk dicső nagyjairól és azok cselekedeteiről, meg az örökbecsű műveikről szól. Arról is. Másodlagosan. Ám 2016 legelejére nyilvánvalóvá vált, hogy a megtartó erőnek hirdetett kultúránknak sokkal inkább van köze a szellemi nemességünkhöz, a szeretetteljességünkhöz, az áldozatkészségünkhöz – egyszóval a jóságunkhoz –, mint azt mi gondolni, vagy hinni mernénk. Mindazonáltal nem áltatom magamat. Hisz ahol a búza, ott az ocsú is. Tehát amikor a magyar értelemről, elméről, ihletettségről esik szó: ajánlott a másik pólusra is emlékezni. A magyar sekélyességre, önföladásra, irigységre. Az önzésünkből fakadó sötét, lehúzó energiákra.

Kivételes esetekben olykor megfeledkezhetünk róluk. Ha valóban a színvonal, a minőség kerül elébünk. Ha találkozunk egy-egy zsenivel, évszázados lángelmével, új korszakot nyitó jelenséggel, amitől a lélegzetünk is elakad... Akkor nagyon jó azt érezni: lám, mi is magyarok vagyunk! Hozzá tartozunk. Ahhoz a nemzeti közösséghez, ami rendkívüli erőfeszítéssel immáron több mint ezer esztendeje teszi a dolgát, szívósságból és állhatatosságból példát mutatva a világnak. Hajt bennünket a naturális ösztön. Faji, nyelvi rokonoktól távol. Ritka barátokkal és sűrű ellenségekkel a tövünkben. Túlélünk. Túléltük. Történelmünk során nagy néha megadatott, hogy cselekedeteinket mérlegelhettük volna. Akkor sem tettük. Akkor sem a könnyebbik utat választottuk. Magyar sors, mondták mások és húzogatták a szemöldöküket. Magyar sors, dörzsölték a tenyerüket, vigyorogtak az ellenérdekeltek.
Olykor keleten, olykor nyugaton – és igen! – fájdalmas bevallani, de azt is el kell ismernünk: sűrűn előfordult, hogy a sajátjaink között találhattuk azokat, akik a magyar kultúrát, a magyar pszichét jobban gyűlölték mindennél. Irtották, tiltották, pusztították, ahol csak érték. Mert féltek tőle. Az önzés vezérelte őket, egyéni érdekeik érvényesítése – lett légyen szó idegen szerencselovagokról, labanc lelkületről, Habsburgokról, bécsi spiclikről, pecsovicsokról, komisszárokról majd kommunista cenzorokról. Egyforma szempontok alapján tűzzel-vassal léptek föl minden ellen, amire rásütötték a billogot: magyar. Tehát veszélyes.

Mint mostanában. Azoknak a gazembereknek a véleménye harsog, akik el szeretnék hitetni velünk, hogy az idegent muszáj szeretnünk. A más a szép. Mi több: a más, a tőlem merőben másmilyen kultúrájú, vallású, értékrendben-, ethoszban-, erkölcsiségben- és kismillió más dologban  különböző: az sokkal szebb. Az vállalhatóbb, az értékesebb, az a jobb. Nem az enyém. Nem az, ami magyar, ami emberi.

Ebben a bűnös tanításban nő föl velünk az új nemzedék. A mi kötelességünk kinyitni a szemüket. Már nem kell sokáig óvatosnak lennünk.

Meg fogja rázni magát a mindenség.

Sokáig nem tűrhető, ami most folyik.

A szabadelvű falkának a torkára fagy majd a szó. Hisz abból élnek kétszáz esztendeje, hogy lenullázzák, elhallgatják, agyon ferdítik, elhazudják és ellehetetlenítik a magyar szellemmel kicsit is átitatott gondolatokat. Ma, mint a századelőn, ugyanúgy a liberálisnak mondott, valójában az etikát, mint olyat levetkező, a nemzeti minimumtól is irtózó, a hagyományt megvető, a gyökértelenséget hirdető erők állnak harcban mindennel, ami magyar. Budapesten, Újvidéken, néha Szabadkán véleményterrorjuk révén mondják meg, ki a jó író, a jó rendező, a jó festő, a jó színész vagy épp a jó zenész. Hogy kit és mit ajánlott olvasni. Az ő kegyeltjeik lehetnek bölcsek, a szavuk mindig szent. Kinyilatkoztatás. Emitt, a másik oldalon meg mihelyt lenne egy hang, már megszólalásakor felsüvölt a kórus: mucsai, gumicsizmás, a „modern eszméket”, a „trendet”, a világi áramlatokat kellően nem ismerő dilettáns az illető. És persze mindemellett, ráadásként kimondatik a verdikt: tehetségtelen.

Önzésükben odáig mennek, hogy belterjes módon egymásnak adogatják a kitüntetéseket. Három meleg hangú kritikádért kapsz egy művészeti plecsnit. Gurítunk alád kiadót, koncertlehetőséget, önálló tárlatot. A pályázaton elég egy telefonon jelezned részvételedet: biztos nyerni fogsz. A többi úgysem számít, igaz-e barátom?

Közben ilyen mondattöredékek születnek az önző, elefántcsonttornyukban ücsörgőktől, a fotelekből alkotóktól: „A posztmodern világ metakommunikatív paradigmaváltása, decens módon dinamizálja a létezés kvintesszenciáját.”

Nem érti a kedves olvasó? Én sem. Éppen ez a cél.

El szeretnék hitetni velünk, hogy a művészet, valami embertől elrugaszkodott, távoli, megfoghatatlan, zavarosnak tűnő csiribiri hókuszpókusz. Márpedig nem az. A művészet a lélek tisztaságából eredő jobbító akarat megtestesülése. Nem ködösít, hanem megvilágít. Nem maszatol, hanem kiélezi a képet. Nem egymásra hajigált hangok kazla, hanem dallam, ami akaratlanul belénk vésődik.

Sokan vannak kortárs művészeink közül, akik fölismerték a múltunkból gyökerező szerves alkotás jelentőségét. A forrásból merítkezés megalkuvást nem tűrő alázatát. Törekvésüket gyakran gúny, meg nem értettség övezi. Mégsem állnak be a brekegő sorba, nem tartják a tenyerüket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a művészetük nincs a média fő sodrában.

A figyelem a színesekre, az ordenáréra vevő. A talmi ragyogásra.

Mégis teszik, amit tenniük diktál a lélek. Vagy kérdezzék meg azokat, akik talán a legönzetlenebbül mentik a magyar műveltséget, óvják, tovább adják népünk önbecsülését, szerte a Vajdaságban. Az amatőröket, félprofikat. A népi kultúránk őrzőit. Néptáncosokat, kézimunka köröket, asszonykórusokat, hagyományápolókat, civileket. Pénz nélkül, önszerveződéssel alkotnak maradandót, hatalmasat, évről-évre. Akiknek a népviseletüket, tájszólásukat, szokásaikat a saskabarés adócsalók oly szívesen gúnyolják. Hazai véleményvezérekkel együtt.

Amikor – úgy az időt álló, kincseket termő kortárs alkotóink, mint a szélesebb rétegeket szervezők – áldozatos tevékenységére gondolunk, a legkevesebb, hogy A magyar kultúra napján levesszük süvegünket, és csöndben meghajolunk előttük.  

Pk                

KARAKTER-GYILKOSSÁGOK

 

Igen.

Most az ilyesminek a szezonja van. Ugyanis gyilkolni nem egyszerű, ám meglehetősen könnyű, és még mielőtt önellentmondásba keverednék, elmagyarázom mire is gondolok. Bizonyos emberek – magukat értelmiségiként definiálók – szerint, ha valaki megír egy verset, még nem föltétlenül tekinthető költőnek. Ám ha az első rímeket, versszakokat több is követi, majd sorrendben megszületik a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik vers, az alanyunk csakhamar rákap a költészetre, és végül költővé válik. Azt most ne firtassuk milyen költővé! Költővé és kész.  

Ugyanez a helyzet a gyilkossággal. Abból a hóhértanoncból, aki elundorodik az első kivégzése után, már sosem lesz hóhér. De ha túlteszi magát a biszbasz lelki nyavalyákon, ha egyféle szakmai kötelezettségként tekint arra, hogy mások életét kioltja, ne adj Isten még élvezi is amit csinál, akkor bizony menthetetlenül hóhérrá válik. Jön majd a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik delikvens. Jobbik esetben közszolgaként teszi a dolgát, akasztgat; egy-egy elutasított kegyelmi kérvény után meghúzza a villamos kart; méreginjekcióval hajtja végre az ítéletet. Az a rosszabbik verzió, ha a szenvedélye folytán sorozatgyilkos lesz belőle, és magányos elmebetegként öldökölni kezdi a gyanútlan polgártársait. Mert ilyen egyszerű költővé vagy gyilkossá válni.

Esetleg karaktergyilkosságra vetemedő újságíróvá.

Akárhogy is van, valljuk be: ép elmével pont olyan nehéz hátba szúrni például egy közparkban sétáló ismeretlent, mint a halálsor legvégén a gázkamra piros gombját kezelni. Vagy valakiről, annak háta mögött hamis pletykákat terjeszteni; rágalmazni. Mocskolni a személyét.

Ezek után mit mondjunk arra az emberre, aki pusztán hobbiból szeret gyilkolni? Aki a kényelmes otthoni íróasztala mögül lődöz másokra, nyakszirten szúr orvul, nyomja amannak a bordái közé a vádaskodással mérgezett tőrét?

Divat lett a karakter-gyilkosság. Fegyver sem kell hozzá, csak néhány ezer leütött betű. Egy blikkfangosan megírt jellemrajz. Régi történet, újratöltve. Néhány homályos utalás, a dolgok rosszindulatú tolmácsolása, tetézve az érem másik oldalának fölvillantásával, mindezzel rájátszva az örök emberi irigységre: már kész is a bűntény. A gyilkos elégedetten dől hátra. Személye oltalomban, lehetőleg álnév, vagy legalább szignók mögé rejtve. A földrajzi távolság is őt segíti. Biztonságos odújából vigyorog – nehezen kérhető számon, és nagy valószínűséggel pont a virtuális messzeség okán még az egyébként nagyon is jogos, indulattal adott nyakleves sem abszolválható neki.

Honi, és az egyetemes nemzeti közéletünk is hemzseg az efféle szellemi alultápláltságtól. Olyanok nem röstellenek számon kérő hangon óbégatni, akik dekádonként buktak már vagy háromszor. Szanaszét pártok katonáiként, az éppen előttük fölsugárzó valagban, mind-mind élő bizonyítékai annak, hogy a demencia nem életkor-, sokkal inkább lelki alkat függvénye, és ha rájuk tekintünk rögtön nyilvánvaló lesz, hogy finoman szólva sem az aranymetszés szabálya szerinti a személyiségük. Ha nekirugaszkodnak, bírnak ezek szemét dolgokat művelni.

Csak egy pár példát hadd hozzak föl. 

Messzebbről indítva: Magyarországon a minap egy volt köztársasági elnököt temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Köztársasági elnökségig vitte az életműve. (Gondoljon bárki, bármire.)

Őelőtte pár hónappal szintén egy magyar írót temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Nemhogy köztársasági elnök, de a római magyar nagyköveti posztra sem engedték kinevezni. Valakik. A média hiénái szétszedték, jóllehet Szentmihályi akkor már a súlyos betegsége végső stádiumában volt. Alig egy évig még bírta a meghurcoltatást, azt ahogyan gyalázzák. Aztán meghalt.

Ennyit az írók, a politikusok, meg a másik oldalon állók egyenlőségéről.
(Meg a hangnem... Hogy kiről mit írtak a halálakor - na, azt is meg lehetne nézni. Egy szerény összevetés erejéig érdemes lenne egymás mellé tenni a sajtóban megjelent nekrológokat.Úgyhogy én nem is áltatom magamat.)

Vagy itt van a legújabb. A Nógrádi György jelenség. Bizonyos köröknek már nemhogy megengedett, hanem napi rutinnal kötelező a tévében gyakorta szakértőként fölbukkanó elemző torkának nekiugrani. A bérért ugye illik megdolgozni? Miért? Mert menekült-ügyben Nógrádi következetesen kemény álláspontját hangsúlyozza, expressis verbis ugyanazt mondja mint a magyar kormány. Ennyi. Máris kinyírható a személye.

De azt még a passzátszelet fújó ellenfelei sem tagadhatják, hogy messze ő a legfölkészültebb, leggördülékenyebben előadó, a lényeget láttató, világosan fogalmazó biztonságpolitikai szakértő, akire most mint egy falat kenyérre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű televíziónéző agyában is kikristályosodjon a kép: kik, miért és mit is hazudoznak nekünk világpolitikai játszma címszó alatt.

Nógrádi  - ráadásul - azzal a logikával érvel, amit a sok bárgyú európai politikus, rövidlátó vezető képtelen fölfogni. (Ámbár, épp mai a hír: úgy fest, hogy egyre többen fogadnak szót neki.)

Hát persze, hogy ilyenkor leszedik a szájkosarat a médiakutyákról, napiparancsba adottan, hogy szépen kicsinálhassák a nekik nem tetsző vélemény képviselőjét. Ezzel együtt Nógrádi csak tegye tovább a dolgát, oda se bajszintson a vonyíkoló kórusra.
A cipője sarkáig nem ér föl egy sem.

Saját bőrünkön tapasztaljuk a média alantas eszközeit. Fél éve, a nyár elején az egyik hírhedetten szabadelvű kereskedelmi adó (én bizony ide nem írom a nevét!) szenzációra éhes stábja a Magyarkanizsát ellepő emberáradat kapcsán megszólaltatott egy helybéli, járókelő asszonyt. Szegény nő a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi is nyomja a szívét. Amit mi már akkor is tapasztaltunk. Persze, a tévések szépen átvágták. Jobban mondva – megvágták. A mondandót. Kihámozták belőle, amit hallani akartak. A többit elsumákolták. Tették ezt akkor, amikor még Magyarországra csak szállingóztak a jövevények, nálunk viszont már itt táboroztak ezrével a köztereken. Pontosan látszott, kifélék, mifélék. Aztán az anyaországban is megismerhették, mi fán terem az őáltaluk elképzelt szép új migrációs világ. De állítom, hogy ha a Keleti Pályaudvarnál, meg a horgosi határátkelőnél nincs a balhé – a közvélemény, a megmondók jó részét még mindig az izgatná: volt-e bugyi Ördögh Nórán vagy sem.
Az érintett helybéli asszony egy darabig közröhej tárgya volt az interneten. Senki nem kért tőle bocsánatot.

Ekképpen nem kérnek elnézést azoktól sem, akiket a porba döngölnek. A média szabadságára hivatkoznak, a vélemény szentségére, miközben az érinthetetlenségük tudatában játszadoznak adatokkal, nevekkel, események ferdítésével, hamis tükrözéssel. Mi tagadás: manapság erős a mezőny az aljasság-bajnokságon.

Ezért nekünk sem kell megbocsátanunk akkor, ha szótöviseket hintőbe botlunk.

Ragadjuk meg a grabancát és nézzünk a szemébe.

Patkány fog rángani az íriszében.

Pósa Károly

EURÓPAI KABÁTLOPÁS

Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam. 

Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek  nincs ehhez erkölcsi alapja.

Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?

Igaz.

Mert nem az ő ügye.

Trianon, és a csonkolás bizony az volt.

Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.

Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.

A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.

Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.

Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd  számítania.

Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.

Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.
Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.

Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.

De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.

Pósa Károly