Ahogy elfogytak a park fái, virágai, úgy fogyott
el a magyar, úgy fagyott el az idő.
Most, szemben a régi Agbaba-féle villával, a
kőrisek árnyával, a hintett tövis
erkölcsű világban hűlni látszik a szeptemberi rokonszenv: a töltés falevél-magány
boldogságára előbb csodálkozó szemet- , aztán kis lila palástba bugyolált
körösztöt vetnek az álombeli ingujjra vetkezett, kalapos urak s csipkés hajú
hölgyek. Vakon is halló, süketen is látó szerelmesek. Ezek a lábatlan-kezetlen
tévelygők csak mennek, csak mennek… Velük teli a part, s míg Bachról, Lisztről
utólag és helyettük szétszilánkolt hegedűszólammal kísért birsalma nevetés kél
a karikás szemű publikum soraiban, mindenek fölött éteri moraj figyelmez a húzd-meg-erezd-meg
tarthatatlan, de izgalmas állapotára. A harangok megkondulnak. Kis időre fölfénylik
a tömegember szíve-joga, irányított öröme, a kezdődő ősze, a nagykabátja
zsebében dugdosott, zsizsegő állatok ára meg ösztöne. Nincs Mátyás, se igazság,
nem mezítelen se nem álruhás a király. A korona lehull, fölüti a hazugság
szótárát a történelem, s döglött ökörnyálként úszik be a süket csöndbe a rátarti
paraszt kényelem. Árulás. Viszály.
Ahogy a határból eltűnnek a szürke lovak, úgy
fogy a Tisza mente, úgy fogy a magyar.
Utánunk gömbakác-sor marad – egy darabig talán -
, vakolt falak, elkiáltott szavak, szemenszedett igazság, nádbugák meg ugar.
Felejti arcát a fajtám, márvány templomi padlóra kuporog az istenkáromlás,
haladnak a kutyák, a karaván meg csal áll, marad, hisz szétszóratott a portéka,
a múltnak terve füstbe ment, elkopott a próféták szándéka, s mára ami
megmaradt, az összes egykoron tajtékzó kézirat csak arra való, hogy önigazolja
a hamis messiásokat, akik minden időben első szóra jajgatva árulták el a
mindannyiunk által féltve őrzött jelszavakat: Isten, föld, haza. Akárhogy
kérnénk az ég hallgat, se Neki, sem az ördögnek nincs hozzánk szava, pogány
utazók vagyunk, az ismeretlen bóklászók kora a miénk, barbárok hajnala. A lélek
pára. Vetélt kanca orrlyukából fúvatott egyszeri, szomorkás varázslat, tükörképünk
ott marad a mohos peremű esővizes dézsába, egyre ritkábban találkozunk
önmagunkkal, még ritkábban másokkal, nincs már élő csak holt, aki értene,
agyonverettetik a gondolat kísérlete.
Ahogy tovarobog az utolsó szekér, a ráfok
elhörgik a magyar végszónak szánt ötsorost.
Hajtűkanyarban, ahol a pislogós lámpa sárga méz
színűn forgácsolja szét a perceket, ritkán tagolt a forgalom. Mondhatni
szabatosan fogalmazott, fényszóróval darabolt, mint egy modern tiltó
totemoszlop. A derékba kanyarodó járdaszegély szélén szélsöpörte csikk
bukfencezik. Aranykarika a végén és mégis látszik, aki elpöckölte – szegény.
Cinkos lehetett a vajdasági „magyar ügyben”. Valóságérzet. Annak vagyunk híján, annak kéne napernyő, hogy a Járás szikén ököllel dörömbölő vakító fény
elterüljön a legelő síkján, hogy a rajzos monotóniába belegabalyodott tekintet
elvesszen a tenyerünk mögé. Ahogy elbandukol az az utolsó szekér. Viszi bogár
hátán az önámító naplót, a suta kézzel megírt mesénket, vonagló, kivonatosan szűkre szabott, félve méricskélt esélyeket, a pezsgős bankettek urambátyám koccintását, a bácskai csatadalunkat, meg az altató illatát a terített
ravatalunknak. Illedelmesen viselkedő, kedélyesen leselkedő utcám béli emberek
minden reggel ásóval, kapával mennek, lépdelnek elfele ezen a tájékon. Kékfestő keszkenő a
függönyük. Egy asszony kaput nyit, mintha intene, s a szél meglegyinti a
homlokán kéklő árnyékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése