NAPLÓ - 45.

Derékban kitört gyümölcsfák sora...

„Óvatosnak muszáj lennem, a modorosság csapdájába ne essek, mert meglehet, néha kicsit patetikusnak, néha meg szatirikusnak fog tűnni, amit írok.

Koromból, neveltetésemből kifolyólag és az elveimnek, életfölfogásomnak köszönhetően tisztelni szoktam a másik embert, ameddig az rászolgál. Vagy legalábbis erre törekszem. De a délvidéki magyar kézitusa-szerű közéletben részvevő ellenérdekeltekkel szemben  nincs már bennem se lovagias elnézés, se tisztelet, se könyörület. Ahhoz túlontúl régóta élek a Tisza mellett, Bácskában. Túlontúl régtől fogva figyelem, tapasztalom, mi zajlik körülöttem. Ennek áldásaként itt-ott homályosan ugyan - alkalmanként még most is rácsodálkozva -, de látom a jelen korunk történéseit. Pörög a sztori. Noha én csak epizodista vagyok benne, körülöttem domborítanak a Nagy Vajdasági Magyar Film színészei. Egyeseket közvetve ismerek, sokukkal tegeződök. Beazonosítottam már a nagypolitika szereplőit, a mellékszereplőit. Sőt ismerem a szakértőket, a dramaturgtól kezdve a forgatókönyv-írón át a büfés kisasszonyig. Beszélő viszonyban vagyok megannyi fővilágosítóval, rendező asszisztenssel, szinkronhanggal meg egy csomó politikai kaszkadőrrel is. Nekem immáron tökmindegy, hogy az én hátamon történelmi nagyjátékfilmet készülnek-e forgatni, családi dráma, szappanopera, kalandfilm, komédia vagy netán bűnügyi történet fog összeállni. Csak ha kérhetném: horror ne legyen! Elegem van a háborús alkotásokból is. Békességet keresnék. Mégsem találok.

A nézeteimmel homlokegyenest ellentmondó gondolatok képviselőivel ugyanis nem lehet megegyezni. Nem adnak rá lehetőséget, nincs rá esély. 
Mit is remélhetnék tőlük? Mit kezdjek például azzal a régi kedves ismerőssel, aki mára odáig vitte: ha a kisujjamat fölmutatom, ha a kalapom lengetem már a magyar kormányra asszociál, majd rögvest lángot okádva kezdi becsmérelni Budapest politikáját, de olyan vehemenciával, hogy muszáj komoly aggodalommal szemlélnem az egészségi állapotát. Valami mirigyzavara lehet. De ha nem, arany foglalatba illesztve a sárga epéjének a kövéért egymást túllicitálva tolonganának az amszterdami zsidók. Honi elvbarátai szerint én már benácultam. Így megy ez kérem. A sznobvonat elment, nehéz utolérni. Tudniillik hajdani szegény barátom szellemi kasztja – ez a szűk, egy-két nagyvárosi beltenyészet - folyton aprólékosan kidolgozott elméleteket gyártva elhiteti magáról, hogy a délvidéki magyarság kemény jövődrámáját írja. Holott legjobb esetben is csak B kategóriás eposzra futja. Éjfekete cinizmus kell ahhoz, hogy a valóság teljes mellőzésével kettős kommunikációt folytathassanak mindmostanáig. Hiába. Ha a kétfarkú kutya ugat, indiánosan szólva: kétnyelvű az ugatása. (Hadd tegyek kitérőt a dakota közmondások felé, tudván - ahelyett, hogy szelíden irigykednének, még dugás közben is az a szörnyű Orbán Viktor jár az eszükben.) 

Hosszan tartó nyavalygásos lelki civódás után, az idén érett meg bennem az elhatározás: innentől nekem sincs igényem rájuk. Hogyan keressem a közös nevezőt, mi módon temessem a szellemi árkokat – ha közben folyton nekem feladatom a csatabárd elásása -, ráadásul a túlfélen csak akkor működik konfliktusmentesen a párbeszéd, ha az én megelőlegezett jó szándékom, tiszteletem, de legfőképpen a véleményem nem körösztözi az ő álláspontjukat? Pedig bizony – körösztözi. És már kész is a baj.

Valamivel ezelőtt még elnéztem nekik, ha emiatt egyszer-egyszer megesett - barackot nyomtak a fejemre.  Egy darabig kerestem a hibát magamban. Volt bennem akarat a másra. Akkoriban. Ellenben ma már az indulat olyan erővel vezérli őket, hogy bár úgy tűnhet, látszólag csak a hüvelykujjukkal akarnak fejbúbon koppintani, de nyilvánvaló: azzal a mozdulattal egyetemben a víz alá is kívánnak nyomni. 
Gyógyíthatatlan idealistaként csöndben eljátszom a gondolattal: meglehet, még így sem lenne késő kiegyezni. Lehet, a legkisebb közös többszöröst, a nemzeti minimumot megtalálhatnánk, amennyiben ez a tarkabarka társaság képviselne bármiféle nemzeti karaktert, és nem csak festené a hajára, és a magán viselt szivárványos zománcra a tulipirost meg a fazék-zöldet. Akkor talán lenne értelme a párbeszédnek. Így, rozéborozó elitista formációként sosem fognak szót érteni se velem, se a bogarasi tanyavilág lakóival. Mondjuk, akinek csöpp esze van, az tudja: nem is ez a szándékuk.
A legtöbb, ami a forradalmi hevületükből kitelik, hogy időnként Rodás szatyorral mennek bevásárolni a Mercatorba és este – némi hezitálás után - lájkolják valamelyik facebook huszár irományát, amikor mozgalmi hevületben a levitézlett magyar liberális sajtóból idézett gondolatokat és nem a vacsoráját hányja a billentyűzetre.

Addig is nem ártana halmazatilag megélni a délvidéki magyar valóságot. Mielőtt a jövevényeket elsajnálva a népvándorlás mellett agitálnának, szíveskednének olykor az érintett vajdasági magyar emberek véleményével szembesülni. Lehetőleg a helyszínen, a megkárosított gazdákat, az élhetetlen körülmények miatt panaszkodókat meghallgatva. Azokat a bácskai magyarokat is emberszámba véve, akiknek van rálátásuk, keserves tapasztalásuk arról, ki- és mifélék a rajtunk körösztül vonuló idegenek.

Tegnap a magyar határzár innenső oldalán, a horgosi termelők letarolt gyümölcsöseiben járva nyilvánvalóvá vált, ami eddig is köztudott volt. Hadi út fölvonulási terepe lettünk. Sáskajárás, vandalizmus mindenütt. Az ellenérdekeltek akármilyen szűrőkkel, rózsaszín ködösítéssel próbálnak más képet vetíteni nekünk, a liberális kánon bájolgó kényszere mögül mindig előtűnik az igazság. Pörög, pörög a film. Sajnos a tragédia műfajában.„

Tarra csupált almafák, a szanaszét hajigált termésbe csak harapásnyomok...

Szétdobálva a kenyér, szemét mindenütt...

Pk