EBADTA!

„Kutyát csak paprikásba.

A macskát azt lehet sütni is.

Különösen a máját.”

(Elhangzott egy kanizsai vita kapcsán, 1998 tavaszán.)

1.      rész

És fogytak a környék kóbor kutyái. Kezdetben senkinek sem tűnt föl a közterületen lézengő négylábúak létszámának hirtelen megcsappanása. Ugyan kinek hiányzott az a néhány vedlő bordájú, nyálát csorgató, utcán őgyelgő, borzas eb? A csavargó, éhenkórász falka állományáról sosem készült statisztika.    

Előbb a mulya, semmire se való, az emberhez dörgölőző fajtájúaktól, azok közül is a nagyobb termetű, súlyosabb bolhazsákoktól ürült ki a zöldövezet. Majd egy-két hétre rá megjött az étvágy. Az igények fokozódtak. Ennek következtében a szükség törvényt bontott. Minden mindegy alapon sorra került az összes csatangoló blöki, ami vesztére éppen a városon kívüli töltés körül szerette volna megtalálni a gazda nélküliség örömét, a szökött házőrzők szabadságát, vagyis a láncaiktól megszabadult proletár ebek mennyországát. Amelyik szép szóra, hívásra nem esett kézre, nem jött lábhoz, kicsit zavarni meg hajtani kellett ugyan, de a csoportos vadászat ősi receptje kötelezően hozta az eredményt. A befogott kutyák nem a négylábúak édenkertjébe kerültek. Egytől-egyig a bográcsban végezték. Igaz, néha mégis a paradicsomban, mert előfordult, hogy egyik-másik különösen ínyenc, torkos vendég ragaszkodott hozzá, hogy márpedig a pörköltbe a paradicsom is kötelező. Az ajánlásukat komolyan vették. Veterán szakácsok is akadtak közöttük. A tapasztaltabbja már sündisznót is evett. Éppen ezért, az ártani nem árt elvét elfogadva - ha odahaza volt, vagy a piacon találtak elgurulva, a betonpultok alatt otthagyva - paradicsomot is adtak a matériához.  A szép, egészségesen piros hús többnyire gyorsan megfőtt, a végjátéknál alig kellett hozzá evőkanálnyi őrölt paprika. Hogy a kényesebbje ne panaszkodhasson a szokatlan mellékízre, ezt az indokoltnál erőteljesebb fűszerezés ellensúlyozta. Ilyenkor aránytalanul gyorsan fogyott a bors, a vegeta. Egyszer valaki hozott két kacsatojást. Isten tudja melyik fészekalj siratta. Kerítettek hozzá lábasnyi éppenhogycsak mutatóban zsizsikes lisztet, és már készült is a szaggatott nokedli, amit a foxterrier-keverék szaftjával tunkolni oly nagy öröm, élvezet volt.

Népünnepély számba mentek ezek a kora estéken kezdődő kulináris szeánszok. Szép, önmagára sokat adó, értelmes társaság verődött össze. A meghívottak a kiskapu mellé támasztották a kopott biciklijeiket, paroláztak a már ott lévőkkel, majd a terasz melletti padra rakták a magukkal hozott üveg italokat. Olcsó gyümölcspálinka, konyakszerű pancsolt szesz, hamisított gyomorkeserű járta. A kert barackfáinak lombja alatt az esti párákkal a filléres cigaretták büdös füstje pompásan összekeveredett. Föl-fölizzottak a csibukok: a lakomavendégek egymásnak adták a tüzet. Míg némelyek - a háziasabbak - az eszcájggal csörömpöltek, készítették a kerti székeket, meg az asztalt, hátul a susnyás takarásában nyúzókések, és az erre a célra kifent bicskák élén csillogott a hold hulla fénye. A fészerben használt rosszabbik balta fokával akkurátusan kupán- pontosabban agyonvert kutya pedig már nem tiltakozott, amikor elejtett nyúl módra fejjel lefelé, a két hátsó lábára hurkolt madzagon le lett lógatva a meggyfa ágáról. Alkalmanként szépen odaadta a bundáját, tenyérbe kínálta a mancsát, hogy a bőréből kifordítottan, vágódeszkára helyezve kis kockákra lehessen darabolni. Ahogy az már egy szokványos paprikás húshoz illik. Sorshúzással döntötték el, kinek a feladata a fej, a belsőségek, az irha meg a nyakörv eltüntetése.  

Nyilvánvaló, hogy a gusztustalan munkát senki nem szívesen végezte. Mégis el kellett ásni a terhelő bizonyítékokat. Így aki a rövidebbet húzta, annak állampolgári kötelessége volt a dögtemetés. Ha esze volt, megtette a vacsora előtt. Evés után, teli hassal ugye - senkinek sincs kedve dolgozni.  

A vacsora készítése sosem ment vita nélkül. Mindig volt a rotyogó üst mellett néhány avatottabb szakértő, akik a hasukat féltve végig- aggodalmaskodták a dínom-dánom előkészületeit: okoskodtak, kibiceltek, ott pákosztoskodtak a tűz körül, beleszóltak, hogy milyen és mennyi parázs szükséges az éppen csak pöszörgő, alig buborékoló, lassan fövő masszához, kell-e még hozzá babérlevél, vagy milyen időközönként kell okvetlenül megrázni a bográcsot, nehogy odakapja az alját, a csontosabb legyen alul, a karmonádlija a tetején... Egy közepes méretű, rendes háznál tartott, nem nagyon éheztetett, nem túl öreg, kétszer-háromszor kölykezett tacsikutyához általában másfél kilónyi, a Rétből lopott káposztát szeltek föl. Azt sem az e célt szolgáló konyhai káposzta-gyaluval, hanem késsel vagdalták. A társaság zöme a vaskos szálú salátára esküdött, csak úgy, mint a kenyér esetében, aminek divatosan keskeny karimájú porciózását megvetették, túlontúl úrinak, finomkodónak találván azt. Emiatt a péktől zsákokban árult, rinfúzban, aprópénzért megvett, a jószágnak szánt többnapos vekniket jobbára négyfelé vágva ette amelyikük adott az egészséges táplálkozásra, vagy akinek érzékenyebb volt a gyomra, és esetleg nehezebben viselte volna a zsíros szaftját a négylábú pörköltnek.

Ám a mondás szerint minden szép dolognak vége szokott lenni. Egyik napról a másikra eltűntek a közterekről a kóbor kutyák. Az éhesebbje már a vasúton túli kerületet is átvizsgálta, egy alig kilónyi félvér pekingi pincsivel, vagy egy alvégi vashordóban érlelt, szíjas hátú öreg szukával is beérték volna. Lázas keresésük közepette, legnagyobb keserűségükre érte őket a hír: munkába állt a községi gyepmesteri szolgálat. A konkurencia!  – szakadt ki a sóhaj az egyik gourmand-ból. A többiek szívták a fogukat, szűrték a szót, káromkodtak.

A dolgok ilyetén alakulásának a válogatósabbak, a kákabelűbbek betegei lettek. Elétvágytalanodtak. Családtagjaik legnagyobb megdöbbenésére csak turkálták az otthoni kosztot. Ehetetlen volt nekik még a kakaspaprikás is, és undorral tolták el maguk elől a borjúpörköltet. Titokban kutyával álmodtak. Vaskos, széles hátú, kihízott combú kutyákkal, hagymásan, sok tejföllel.

  

(folytatása következik)