KUTYA ÉLET

Az Apró-tanya őrei

Kuvasz élet

A magyar rendőrség kutyás egységénél ezentúl kuvaszok is teljesítenek majd szolgálatot. Néhány kölyökkutyával már el is kezdték a kiképzést.
Érdekes kísérlet. Egyelőre megtartom a véleményemet, annyit viszont megjegyeznék, tamáskodom a sikert illetően. Egyedi a kezdeményezés, kétségtelen. Meglátjuk. A kuvasz kiváló őrző-védő, egy emberhez ragaszkodó fajta. Hogy a rendőri állományban miként fog viselkedni, na, ezt nem tudom…Efelől akadnak kétségeim.

Öreg tanyás barátomnál jelenleg is tucatnyi kuvasz vigyázza a gazdaságot.
Európai bajnokok a kutyái, jó kis tenyészet.
Tapasztaltam, ha belül vagyunk, szelídek. De a kerítésen, placcon kívüli világ jobban jár, ha kikerüli őket. Hobbiból aranysakálokat hoznak haza hajnalonként. Kiterítik a trófeát a küszöbre. Már ami maradt belőle…

A tanyaudvaron belül semmihez sem nyúl a kuvasz. Jellemzően a telekhatáron kívül is békén hagyja a haszonállatokat, tehát a dűlőúton poroló birkanyájat, lovaskocsikat meg se ugatja, az elhaladó forgalmat fél szemmel nézi, de nem zavarja, mint egy-két idegbeteg városi bolhazsák, amik – ha kell, ha nem – képesek kirojtozni a biciklisek nadrágszárát, vagy rárontanak boldog-boldogtalanra.
Nem, a kuvasz nem alattomos. Tisztában van az erejével, ám csak akkor használja, ha az indokolt. Mondjuk, ha egy konkurens kankutya koslat a környéken, annak nekimegy: elzavarja, vagy ha más mód nincs az odébb tessékelésére, meg is küzd vele.
Viszont a kuvasznak hely kell. Nemhiába a rideg pásztorélet az övé. Hallottam öregkorára megbolondult kuvaszról, amit az ismerős vadász a tetőről lőtt agyon, mert már nem bírtak vele. Csak azt nem teszik hozzá, hogy egy életen keresztül harminc négyzetméteres "udvarban" tartották. Még rosszabb, ha megkötik. Más is megőrülne ettől.

Rend, rend, rend

Napok óta közbeszéd tárgya, hogy a magyar rendvédelmi szervek hadat üzentek a kábítószer maffiának. Az országos szintű akció révén egyre-másra iktatják ki a drogüzéreket.

Dicséretes a buzgalom – hajrá, hajrá!

Lenne viszont egy kis hozzáfűznivalóm.

Ugyan kedves policájok, tessenek néha Budapest belvárosában is razziázni!

Mokány terepjárók, drónok, de még nyomkövető kutya se kell hozzá!

Pusztán a múlt vasárnap, a Keleti Pályaudvar környékén, a Bethlen sétálóutcán félórányi teraszos kávézás alatt vagy húsz drogdílert számoltam össze, s csak azért nem többet, mert a mellékutcákba nem néztem be. Az arrafelé lakók gyakorlatilag már arcról ismerik a cuccos neppereket. Szívesen meg- és bemutatjuk őket.

Tudjuk, melyik padon időznek, melyik sarkon alkudoznak, és melyik vonattal húznak el a vérbe...

Ha a magyar rendvédelmi szervek átütő sikerre vágynak, tiszteletüket teszik a pályaudvarok környékén: a Nyugatinál se jobb a helyzet. Legyenek előrelátóak, minimum egy rabszállító autóbuszt biztosítsanak, mert a sima rabomobil ide kevés lesz.

Monomániám: két darab posztos rendőr állandó, sétáló jelenléte minden pályaudvar környékén normalizálná a közállapotokat. A fűtött-hűtött rendőrautóban könnyű tespedni. Nehezebb két lábon üldözni a bitangokat.

Persze, van, amikor a rohamkocsis járőrnek is melege lesz.

Videó készült róla, ahogy az egyik Párizs környéki kerületből az autóikba menekülő egyenruhások pánikolva hajtanak tova az utcán randalírozó csőcselék elől. Az egyenruhásoknak sikerült a kitörés, nyomták is a gázpedált, szélsebesen robogtak vissza a biztonságosabb belvárosba.

A söpredék gátlástalansága a francia mindennapoknak részévé vált. Ahogy a német karácsonyi vásárok hozadéka lett a beton úttorlasz, pont úgy megszokható a napi rendszerességgel zajló göteborgi bandaháború. A társadalmi közöny bizonyos szintje után pedig vonogathatóak a vállak.

Mindez álprobléma. Tudjuk.

Nincsenek is NO-GO zónák.

Berlinben, Párizsban a zsinagógák környékén önkéntes arab polgárőrök – civilben zömmel agysebészek, de legalább informatikus főmérnökök – vigyázzák a rendet, sőt szólnak, ha egynémely zsidó feledékenységből nem viseli közterületen a kipáját. Ha nincs nála, adnak neki: mármint kipát…

A brit protestánsok mostanában a mecsetekbe járhatnak misézni, beengedték őket a pakisztániak, miként örvendetes az is, hogy a Charlie Hebdo végre megjelenik pastu nyelven, mert a főszerkesztőségét áthelyezték Iszlámábádba, ahol a főimám további Mohamed karikatúrákat vár tőlük! Rijád önkormányzata nemzetközi pride-ot szervez, sörrel, disznótorossal, és a szabadszellemű félmeztelen stoppos svéd lányok végre biztonságosan kirándulhatnak Algéria vadregényes hegyi falvaiba.
21. század, mi így szeretünk!

NAPLÓ – 84.

                                                                                                    Sz.J.-nak ajánlva

"Kienged a tél dermedt kedélye. Szemlátomást nap süt az átellent lévő tűzfalra. Ráfér. Most a fönti fény világolja be langymelegen az évszázados malterba ágyazott téglákat, amik tegnapelőtt még nyomott lélekkel, egymáshoz préselődve dideregték végig a januárt. Az ablakon kitekintve látom őket. Olybá tűnnek a téglák a málló vakolat foltjaiban, akárha riadt nyájat alkotnának, egy deformált karámba zárva. Csupa kiégetett, agyagvörös birka.

Kijjebb, a platánok koronáján túl a szögletes kürtők hatalmas füstöket eregetnek fölfelé, sötétebb kékre festvén az eget, ráterelvén egy galambrajt a felhők aljára. A galambok ezüstösek. Egy-egy pöttyként hatnak csupán. Van közöttük néhány városi strasszer. Zömmel mégis inkább keverékek. Láttam egyet a minap. Karikás, buta szemmel kóválygott, körkörösen tipegve, ahogy ezek szokták. Szétázott kenyérbelet csipegetett a beton járdán, a szégyentelen. Akkora volt, mint egy kisebb tyúk. Kövéren, elhájasodva, minden félelem nélkül kapkodta fel a piszkosfehér, pépes falatokat, ügyet sem vetve a járókelőkre. Pedig néha majdnem ráléptek.

Odahaza nincs ilyen gyengéket zsibbasztó látvány. A kanizsai galambokért jótállok, ámbár azokat sem szerettem agyon soha. Kelletlenül vakargattam az orrom, ha csapatostul megjelentek és a gőzpárás trágyadombra telepedtek. Nemigen vetettem ügyet rájuk. Csak a kutyák kapdostak értük. Szerencsés esetben – ami a galambnak nem tűnhetett akkora mázlinak – az udvar és a környék tele lett galambtollakkal, mintha párnaciha szakadt volna szanaszét. Pedig csak egy purcli bambulhatott el, s akart megkésve szárnyra kapni. Ilyenkor a kutyák ünnepélyes arcot öltöttek. A vizsla úgy járatta rajtam mazsola színű tekintetét, hogy kénytelen voltam megdicsérni.

A galambot nem sajnáltam. Akit a Jóisten egy fillérre teremtett, az csinálhat bármit, sose lesz belőle kétfilléres valaki. Ám akit a gondviselés kegyelmébe fogad, az még egy korhadt, foghíjas deszkahídon is arany karikagyűrűt fog találni.

Egy ideje azonban hátba ütöget a gondolat: mi van a verebekkel? A mi verebeinkkel. A budzsáki Kisbolt szomorúfűzén, meg a Didó Bandi háza előtti gizgazos surjában, a lecsonkolt bodzabokrok között százával lehetett hallani őket. Az az elvadult placc igazi tejjel-mézzel patakzó országa volt a verebeinknek. Ott adták az urat. Az Első Hosszú Sor, az egész utca jókedvük fényes zománcáról verte vissza a messze halló csivitelésüket. Azokban a bokrokban a veréb társadalom fölosztott grádicsain ücsörögtek a kis madarak. Fölül a király, egy fölborzolt tollú, öreg bakveréb. Alant a beosztottak. Jó dolgukban diskuráltak. Vagyonban gyarapodni nem akartak. Hisz még azt sem tudták elkölteni, amijük megadatott. Egy testük volt, ám sok titkuk lehetett. Épp mint nekünk, embereknek.

Néha, nem ártana verébnyi ésszel tekinteni a világra. Röppenhetnénk minden gond nélkül ide-oda. Akár a világ végére is, ami ott van nem messze, a Hosszú Sor végén. Kistemetőnek hívják. Embercsontokkal van bevetve, s árvácskák meg nyárelőn pipacsok rengetege nyílik ki kertjének fekete földjéből. Semmiféle kinccsel nem vehető rá egyetlen piktor se, hogy azt hűen megfesse. Azon a pipacstengeren mindössze a szem pihenhet, szelíden. A rőt hullámok között félszázados, meg még régebbi fejfák teteje kandikál ki. Végigbúvárkodni a környéket mégsem lehet, mert nem olyan tenger az, mint a közönséges sós vizek. Ott csak a szív tud alámerülni. Le, Viktória nénémhez, nagyanyám körösztanyjához: például. Vagy a harangláb tövéhez: ha eszembe jut az évente egyszeri kongatása, még most is hálával veszem le a kalapom. Szerteszéjjel homokkő körösztök morzsálódnak a szélben. Némelyiken avítt fotó. Tojásdad portré egy emberről. Már a nevét is elkoptatta az eső. Bőven szokott záporozni a temetőre. Eső is. Meg más is.

Olvastam valahol: a török sírok szélén a kő keretek sarkain mesterséges mélyedések vannak. Az esővíznek vájták ki, hogy a temető madarai azokból oltsák szomjukat. Szép szokás. De nálunk van elég víz. Pocsolya, folyó, kanális meg tó is. A tükrükben reggelente fürdenek a kanizsai fellegek. Attól olyan tiszta mifelénk az égboltozat.

Egymás mellé pakolja az idő az emlékeket. Összemossa mindet, szomorgó vegyületek gyanánt. Mégis ellenállhatatlanul szárnyal a lelkem, a szűkre mért közökön, a város fölött. Együtt a huzattal, együtt a verebekkel."   

          Pk

MARTIN ÉS A KUTYA

Illusztáció (internet)

Róla még nem szóltam, pedig ugyanolyan szereplőjévé lépett elő az életemnek, mint a lábatlan gazdája, aki bár jelen van, többé már soha nem léphet sem előre, sem hátra, mert a sors elvette tőle az egyik lábát combtőből, s tolószékéből csak egyszer sikerül majd ellépnie. De mindannyian azt reméljük – a kutya is, meg én is, és valahol Martin is bízik benne -, hogy ez nem hamarosan fog bekövetkezni. Legalábbis nem a jövő héten.

Martin kutyája a pad alatt lakik. Műanyag ételhordó tányérkában (alighanem saláta lehetett benne), most víz van. Az a kutyáé. Martin, amit eszik, azt szokott vetni neki. Közös koszton vannak. A kutya nem sovány, de nem is hasonlít a többi, rendes emberek által nevelt rendes házi kedvencre, akikre ilyentájt már helyes mellénykét adnak az őket rendesen sétáltató gondos gazdáik. A legnyiszlettebb pórázos patkányon is vadonatúj utcai pruszlik virít, csillogó biléta, aranyos kis csöngő a nyakukban, gondolom azért, hogy ha bagoly vinné el őket, lehessen hallani melyik irányba hussant el velük a belvárosi éj sötétéjében. Martin kutyája nem ilyen kockacukron nevelt, pedigrés nyavalya.

Meghatározhatatlan fajtájú, inkább középtermetűtől kisebb egy számmal. A színe, mint a mamáék nappali szobájának a szekrénye, barnás cirombás. Spicces a pofája, lehet benne egy adagnyi foxi vér, meg talán tacskó: de ezt most hadd ne kelljen esküvel bizonyítani! Egészen különös az eb füle állása. Az egyik kajla, lóg neki féloldalasan, mintha ezzel is a gazdájára igyekezne hasonlítani, aki szintén féloldalas immáron, a maga módján, szegény. A kutya másik füle hegyesen mered a novemberi semmit morzsoló levegőbe. Olykor körbefordul az álló fülkagyló, de a kutya nem szívesen kel föl a pad alól, az aszfaltra leterített rongydarabjáról. Egy valaha gyermekeknek szánt béléses kiskabát, dzseki a vacka. Kislányé lehetett, mert rózsaszín, csak már nagyon szutykos. Jó ideje használhatja a kutya. Mondta Martin mikor szóvá tettem, hogy most még nem, de decemberre tervezi, hogy kikukáz, keres egy másikat, még vastagabb, téli rongyot a kutyának. Talán Mikulásra megkapja, szívta a csikkjét Martin, s ahogy ránézett a kutyára, az illedelmesen billentett a farkával. 

Eldöntött tény tehát, hogy a kutya új fekhelyet fog kapni. Csak idő kérdése. Martin soha nem pöröl a kutyával. Arca ellágyul, mikor lenéz a pad alá. Ilyenkor szilaj, ördög karmizsálta, koravén, ráncos arcán valami elégedett mosolyféle jelenik meg. Éppen alig észrevehetően, a borostás szája szegletében. Emberivé válik az arca. Megszépül. Még a legmagatehetetlenebb ember is tud szeretni. A szeretet, a ragaszkodás emberi tulajdonság. Is. De leginkább a kutyák erénye és mindazon állatoké, akiknek romlatlan lelkületüket azért csodáljuk, mert velünk ellentétben őket a Jóisten a saját örömére teremthette, míg minket inkább a bánatára, hogy annyi bajt csinálunk egymásnak, hogy ennyire nem tudunk vigyázni a másikra, azok lenni, amit Ő szeretett volna.

Ilyentájt különös csömör ül a városi tekintetekben. Unalmas és felháborító események történnek, gyors egymásutánisággal. Émelyítő keddek kezdődnek majd végződnek. És se Martinra se a kutyájára mindez nem hat. A korcs fekszik a szappan színű, koszos gyerekholmin. Amaz meg ül a tolókocsijában, gubbaszt ott, mint egy kikirics sárga mellénybe öltöztetett borzasztó méretű fekete holló. Válla közé húzott fejjel, kapucnisan bámulja az eszelős zűrzavart, a civilizációnak mondott hisztérikus demonstrációt, ahogy a város önmagára sem figyelve ostoba, barbár erőszakossággal őriz valami bolondos akusztikájú, kiszámíthatatlan ütemű hangzást, szagtalan közterekbe csomagolt mikrovilágot, felöklendezve belőle a föld gyomrából előbukkanó táskás, szatyros embereket, akiknek a fülükből legtöbbször zsinegek, drótok folynak ki és a zömük magában beszél, hogy hallani a legintimebb dolgaikat is: mit enne vacsorára, hová viszi a bort, mennyire volt aggasztó az a múltkori számla és milyen jó, hogy maradt pénz, mert most különben mi lenne? Pénz, pénz, pénz. Az az alfa és az ómega. Mindnek. Kivéve Martint és a kutyáját. Martin soha nem emlegeti a pénzt. Nincs neki, és kész. Fölösleges arról beszélni, ami nem létezik. A kutya sem szól soha. Ugatni még egyszer sem hallottam, noha lehet hangja, tudhatna vakkantani egyszer-egyszer, attól hogy egy hajléktalan ebe.

Mégis: mit is szólhatna a jámbor? Hisz házőrző gyanánt – ház, lakás híján – nemigen van szerepe. Ahhoz túl sok járókelőt lát, hogy nagy ritkán megmorogjon valakit, aki netán támadólag, rossz szándékkal akarna Martin irányába fellépni. Ugyan ki lenne az a balga, aki egy rokkant nincstelent szemelne ki rablás céljából? A kutya tehát munkanélküli. Fekszik naphosszat a pad alatt. Ha esik, arra az időre begördülnek a buszmegálló plasztik teteje alá és kivárják, míg a nedves szelek a vihartól vemhes levegőből eltrombitálják az esőfelhőket. Szenvtelenül nézik az utcák forgalmát, néma egyetértésben láttamozzák a történteket, a sok pénze után szaladó kétlábút, a velük csurig tömött esti járdát, ami telis-tele van folyton sertepertélő, nyögve sóhajtozókkal, ügyükbe feledkezett, boldogságukat reménytelen intenzitással kereső polgárokkal. Biztos pontok ők ketten a bizonytalanságban. Martin kerekes székébe kötötten, a kutya a pad alatti rongydarabján. Nem tudjuk, mi járhat a kutya fejében. Aiszóposz, Phaidrosz, de még La Fontaine is – akik a legszebb állat történeteket írták - csak sejthették. Anatole France-nál a kutya egy szatirikus filozófus.

Martin kutyája szőlőszínű szemével bandzsít. Ferde világunkat nézi, látja.
Neve nincs neki. Úgy hívják: kutya. Teljesen olyan, mintha ember lenne.

                                                              Pk

EBADTA!

„Kutyát csak paprikásba.

A macskát azt lehet sütni is.

Különösen a máját.”

(Elhangzott egy kanizsai vita kapcsán, 1998 tavaszán.)

1.      rész

És fogytak a környék kóbor kutyái. Kezdetben senkinek sem tűnt föl a közterületen lézengő négylábúak létszámának hirtelen megcsappanása. Ugyan kinek hiányzott az a néhány vedlő bordájú, nyálát csorgató, utcán őgyelgő, borzas eb? A csavargó, éhenkórász falka állományáról sosem készült statisztika.    

Előbb a mulya, semmire se való, az emberhez dörgölőző fajtájúaktól, azok közül is a nagyobb termetű, súlyosabb bolhazsákoktól ürült ki a zöldövezet. Majd egy-két hétre rá megjött az étvágy. Az igények fokozódtak. Ennek következtében a szükség törvényt bontott. Minden mindegy alapon sorra került az összes csatangoló blöki, ami vesztére éppen a városon kívüli töltés körül szerette volna megtalálni a gazda nélküliség örömét, a szökött házőrzők szabadságát, vagyis a láncaiktól megszabadult proletár ebek mennyországát. Amelyik szép szóra, hívásra nem esett kézre, nem jött lábhoz, kicsit zavarni meg hajtani kellett ugyan, de a csoportos vadászat ősi receptje kötelezően hozta az eredményt. A befogott kutyák nem a négylábúak édenkertjébe kerültek. Egytől-egyig a bográcsban végezték. Igaz, néha mégis a paradicsomban, mert előfordult, hogy egyik-másik különösen ínyenc, torkos vendég ragaszkodott hozzá, hogy márpedig a pörköltbe a paradicsom is kötelező. Az ajánlásukat komolyan vették. Veterán szakácsok is akadtak közöttük. A tapasztaltabbja már sündisznót is evett. Éppen ezért, az ártani nem árt elvét elfogadva - ha odahaza volt, vagy a piacon találtak elgurulva, a betonpultok alatt otthagyva - paradicsomot is adtak a matériához.  A szép, egészségesen piros hús többnyire gyorsan megfőtt, a végjátéknál alig kellett hozzá evőkanálnyi őrölt paprika. Hogy a kényesebbje ne panaszkodhasson a szokatlan mellékízre, ezt az indokoltnál erőteljesebb fűszerezés ellensúlyozta. Ilyenkor aránytalanul gyorsan fogyott a bors, a vegeta. Egyszer valaki hozott két kacsatojást. Isten tudja melyik fészekalj siratta. Kerítettek hozzá lábasnyi éppenhogycsak mutatóban zsizsikes lisztet, és már készült is a szaggatott nokedli, amit a foxterrier-keverék szaftjával tunkolni oly nagy öröm, élvezet volt.

Népünnepély számba mentek ezek a kora estéken kezdődő kulináris szeánszok. Szép, önmagára sokat adó, értelmes társaság verődött össze. A meghívottak a kiskapu mellé támasztották a kopott biciklijeiket, paroláztak a már ott lévőkkel, majd a terasz melletti padra rakták a magukkal hozott üveg italokat. Olcsó gyümölcspálinka, konyakszerű pancsolt szesz, hamisított gyomorkeserű járta. A kert barackfáinak lombja alatt az esti párákkal a filléres cigaretták büdös füstje pompásan összekeveredett. Föl-fölizzottak a csibukok: a lakomavendégek egymásnak adták a tüzet. Míg némelyek - a háziasabbak - az eszcájggal csörömpöltek, készítették a kerti székeket, meg az asztalt, hátul a susnyás takarásában nyúzókések, és az erre a célra kifent bicskák élén csillogott a hold hulla fénye. A fészerben használt rosszabbik balta fokával akkurátusan kupán- pontosabban agyonvert kutya pedig már nem tiltakozott, amikor elejtett nyúl módra fejjel lefelé, a két hátsó lábára hurkolt madzagon le lett lógatva a meggyfa ágáról. Alkalmanként szépen odaadta a bundáját, tenyérbe kínálta a mancsát, hogy a bőréből kifordítottan, vágódeszkára helyezve kis kockákra lehessen darabolni. Ahogy az már egy szokványos paprikás húshoz illik. Sorshúzással döntötték el, kinek a feladata a fej, a belsőségek, az irha meg a nyakörv eltüntetése.  

Nyilvánvaló, hogy a gusztustalan munkát senki nem szívesen végezte. Mégis el kellett ásni a terhelő bizonyítékokat. Így aki a rövidebbet húzta, annak állampolgári kötelessége volt a dögtemetés. Ha esze volt, megtette a vacsora előtt. Evés után, teli hassal ugye - senkinek sincs kedve dolgozni.  

A vacsora készítése sosem ment vita nélkül. Mindig volt a rotyogó üst mellett néhány avatottabb szakértő, akik a hasukat féltve végig- aggodalmaskodták a dínom-dánom előkészületeit: okoskodtak, kibiceltek, ott pákosztoskodtak a tűz körül, beleszóltak, hogy milyen és mennyi parázs szükséges az éppen csak pöszörgő, alig buborékoló, lassan fövő masszához, kell-e még hozzá babérlevél, vagy milyen időközönként kell okvetlenül megrázni a bográcsot, nehogy odakapja az alját, a csontosabb legyen alul, a karmonádlija a tetején... Egy közepes méretű, rendes háznál tartott, nem nagyon éheztetett, nem túl öreg, kétszer-háromszor kölykezett tacsikutyához általában másfél kilónyi, a Rétből lopott káposztát szeltek föl. Azt sem az e célt szolgáló konyhai káposzta-gyaluval, hanem késsel vagdalták. A társaság zöme a vaskos szálú salátára esküdött, csak úgy, mint a kenyér esetében, aminek divatosan keskeny karimájú porciózását megvetették, túlontúl úrinak, finomkodónak találván azt. Emiatt a péktől zsákokban árult, rinfúzban, aprópénzért megvett, a jószágnak szánt többnapos vekniket jobbára négyfelé vágva ette amelyikük adott az egészséges táplálkozásra, vagy akinek érzékenyebb volt a gyomra, és esetleg nehezebben viselte volna a zsíros szaftját a négylábú pörköltnek.

Ám a mondás szerint minden szép dolognak vége szokott lenni. Egyik napról a másikra eltűntek a közterekről a kóbor kutyák. Az éhesebbje már a vasúton túli kerületet is átvizsgálta, egy alig kilónyi félvér pekingi pincsivel, vagy egy alvégi vashordóban érlelt, szíjas hátú öreg szukával is beérték volna. Lázas keresésük közepette, legnagyobb keserűségükre érte őket a hír: munkába állt a községi gyepmesteri szolgálat. A konkurencia!  – szakadt ki a sóhaj az egyik gourmand-ból. A többiek szívták a fogukat, szűrték a szót, káromkodtak.

A dolgok ilyetén alakulásának a válogatósabbak, a kákabelűbbek betegei lettek. Elétvágytalanodtak. Családtagjaik legnagyobb megdöbbenésére csak turkálták az otthoni kosztot. Ehetetlen volt nekik még a kakaspaprikás is, és undorral tolták el maguk elől a borjúpörköltet. Titokban kutyával álmodtak. Vaskos, széles hátú, kihízott combú kutyákkal, hagymásan, sok tejföllel.

  

(folytatása következik)    

       

NAPLÓ 9.

Juhász

„Esőszagú péntek. A szél jó asszony módjára odaadón ringatja a fák ágait. Édesedik a füvek magja, a bátrabb kikirics már erős sárgán pöttyözi a járdák szegélyét, a binyaklott kéményekből egyre ritkábban száll föl a kandallók füstje, az ablakokba pedig visszakerülnek a téli hónapokban gondosan elplántált virágok. Tömött zsákú emberek mennek a piacra. Már a harang szavára sem torpannak meg. Sietős a léptük. Fürgeségük mégsem az elevenség derűjét sejteti, sokkal inkább szól a tanácstalan kapkodásáról. Messziről látni rajtuk, hogy e szegényes idők tavaszán ki-ki a napi megélhetése után iparkodik. Azt ugyan bottal üthetik! Cudar a március. Cudarabb lesz az április – károgják a népek.

Gazdátlan ez a péntek, szétszórt cukros morzsáit kínálja a hétvége. 

A színház udvarában ittfelejtett kóbor kutya száraz kenyér héját rágja. 

Nincs neve. 

Én csak Kutyának szólítom. Kávészínű német vizsla. Sovány szuka. 

A törzskönyves papírja is meglehet valahol, a hajdani gazdájánál, annál a rongy embernél, aki kicsapta az utcára. De előbb alaposan elverhette, mert a nyeszlett pára hosszú ideje nagy ívben kerül mindenkit. Vedlő bordával kullog tova, mihelyt bizalmas távolságba kerülnék hozzá. Amióta etetem, mintha enyhülne irántam. Mostanában nem rebben el oldalazva, ha füttyentek neki. Valami kevéske, alig észrevehető, bensőséges viszony már kezd kialakulni közöttünk, mert ahogy szomorú szemét rám függeszti, a tekintetében egy kis lángocskája gyúl a hálának. Megismer. Úgy tűnik, meleg kutyaszívében talált helyet számomra, értékeli a figyelmemet. 

Az elhatározásom, hogy törődök vele nem új keletű. Sintér volt öregapám. Szeretem a kutyákat, a jószágot. Nem a ma divatos rögeszmés akarattal, hisztérikus állatvédőként, hanem csak úgy, meghitt egyszerűséggel, ahogy egy érzékenyebbre hangolt lénnyel illik bánni.

Régebben tele volt a város kóbor kutyákkal. Télutón, kora tavasszal, amikor a fagyott földön már dolgot adott a tüzelőre kupacolt tavalyi csutka maradékát összegereblyézni, és a piszkos hófoltok makacsabbja is csak a legeldugottabb, árnyékos szögletekben incselkedett a melegedő fuvallattal, az utcákon falkába verődve loholtak a bolhazsákok. Csupa tarka, szedett-vedett korcs. Fürtökben szaladtak egy-egy tüzelő szuka nyomában. Némelyik nyakörvesen, hosszú, több méteres láncot húzott maga után: alighanem a fajfönntartás ösztöne erősebbnek bizonyult az őrzött családi ház iránt parancsolt felelősségtudatnál, meg a kerítésnél is… Aztán, ahogy elszaporodtak a köztereken kószáló blökik, az illetékesek begyűjtötték őket. Európai módon. Egyen-ketrecekbe csukták a sok kóbor kutyát. A szerencsésebbjeit új gazdák fogadták örökbe. Amelyikkel meg mostohán bánt a természet, küllemre nem volt tetszetős, vagy fogahullott, vénülő házőrző volt, azt egy injekció irgalmasan végső pihenésre dirigálta.

Mostanában alig látni gazdátlan kutyát. Chipet, nyakörvet kap a legvadabbul kinéző fajtalan négylábú is, így lassan megszűnőben a társadalmi rangkülönbség a pedigrés bajnokok, a házi kedvencek, a drága bundájú divatkutyák meg a letisztázhatatlan vérvonalú, hordókból ugató korcsok között. Ritkán, azért fölbukkan egy kósza jószág, jelezve, hogy egyáltalán nem az emberi lelketlenség van szűnőben, pusztán a gyepmesteri szolgálatnál veszik komolyabban a dolgukat.

De akármekkora legyen a rend, én azért szeretek utcán csatangoló kutyával találkozni.

Lehet neki csettinteni és ételmaradékot vetni. Nem kerül sokba jónak lenni. A színház udvarában lakó kutyának látni a szemén, hogy ő is tudja ezt. Ért bennünket. Ért, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy legbelül szánakozik is rajtunk.”

                                                                                Pk   

A KIS HERCIG

 „Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.”

A kutyákat mindig közel éreztem magamhoz. Általában szeretem az állatokat. Igaz: nem mindig és föltétlen, a mostanában szokott divathoz igazodva. Szerintem ugyanis nem az kedveli az állatot, aki agyonsimogatja, babusgatja, mindenféle finom falattal tömi tele szőrös-, tollas-, pikkelyes- vagy netán csupasz védencét. A mértékkel történő intenzív gondoskodás sokkal meghatározóbb. Rendszerességgel, tapintattal, és a kiszámíthatóságunkkal erősebb, mélyebb bizalom ébred irántunk, mintha édibédi gügyögéssel tetszelegnénk a kedvencünknek. A tévében látható állatos műsorok émelyítő nyelvezetét megvetem. A „kislány-kutya”, „fiú-kutya”, „gazdi” kifejezésektől hemzsegő adások szűnni nem akaró szenvelgése mindig meggyőz arról, hogy permanens az emberiség elhülyülése. Ettől csak az a bosszantóbb – ami ma már szinte parancsolatszerűen kötelező -, hogy az adott jószágot már a szakemberek is „aki” vonatkozó névmással emlegetik. Például:

 - Ő egy mókus, aki magvakkal táplálkozik. (?)

Régebben, amikor még viszonylag rendes kerékvágásban haladt a világ - és nem a zűrzavar, az álszent szóhasználat finomkodó cafrangjait fújták az új szelek -, így fogalmaztak volna:

 - Ez egy mókus, ami magvakkal táplálkozik.

Értetlenkedek a sikoltozó állatvédőkön, megannyi aktivistán, amiért nekik tetszőbb egy kétmázsás ártány disznót is embernek kijáróan megszemélyesíteni. Pedig csínján kéne osztogatni az „aki”-t, mint kizárólag személyekre alkalmazható vonatkozó névmást, mert már az „ő” személyes névmás használata is kezdi az elmebaj határát súrolni. Amikor a piacon ilyeneket hallok:

-         Dinnyét is kér?

-         Igen. Őt!

Nincs abban semmi lenéző, ha a nőstény kutyát – nem kutyust! - szukának nevezzük, a párját meg kannak. És a macska sem „hal” bele (legföljebb elpusztul, vagy kissé durvábban kimúlik, horribile dictu: megdöglik…), ha nem cica lesz a riportban, hanem az, ami: macska. Gazdástól.

Talán mondtam már, a nagyapám a város utolsó sintérjeként szolgált. Gyepmester azért nem lehetett, mert abban az időben gyep még a gazdagabb párttitkárok udvarában sem volt. Közterületen meg pláne. A komisszárok, fő elvtársak kerítésén belül is baromfik kapirgáltak. Az utcákon, a tereken meg rendes fű nőtt. Időnként lekaszálták, és szénaként hasznosították. Gyep? Legközelebb tán Gödöllőn, a kastély parkjában. (Ha addigra le nem tiporták a szovjet katonacsizmák.)

Keringhet ereimben némi nagyapai vér, mert odahaza két eb is örömmel, nyüszítve szokott várni. Az egyik egy öreg „tacsi-féleség”. Tudják: az olyan korcsot hívják így, aminek egyik szülője is tacskó-szerű testi jegyekkel bírt. A Kóbászt fialó szuka hiába volt pedigrés fajkutya. Amint összeszűrte a levet egy rangon aluli bajnokkal, borítékolható volt, hogy a kölykei inkább az apjukra fognak hasonlítani. A tacskó gének ugyanis legendásan erősek, strapabíróak. Így is történt. Avatatlan szemlélő a Kóbász kutyánkat simán törzskönyves tacskónak vélné. Csak a hozzáértők látják azonnal, hogy nem valami puccos alomból jött vérvonalú. Ezzel együtt a vadászösztöne, az állhatatossága és a ragaszkodása tüneményes. Immáron tucatnyi éve az udvarunk lakója. A másik egy fiatal német vizsla szuka. Állatmenhelyről vettük gondozásba. Lelkes házőrző. Jól megfér az öreg Kóbásszal.

Megannyi kutyát tudnék fölidézni. Volt hogy kijöttünk egymással, és megtörtént ennek az ellenkezője is.

A hősöket bizonyára a csatában szerzett sebeik emlékeztetik. Büszkeség a karddal vágott váll, a szúrt sérülés nyoma mellkas tájékon! Mind-mind férfias erényről tanúskodik. Akár háború után a golyó ütötte hegek dicsősége.

Nekem csak egy kutya harapása jutott. (Eddig.) Az sem valami presztízzsel bíró helyen. (Mondjuk nyak tájékon, hogy mesélhessem az unokáknak – a tata régen bizony vérfarkassal birkózott…) Nem. A jobb vádlimon húzódik a heg. Olyan szerencsétlenül, hogy ha netán kíváncsi lennék rá, akkor is legföljebb hátratekert nyakkal, kínos pózban láthatnám csak. 

Még kis srác voltam.

Minden reggel a suliba bandukoltam. Az szomszédos utcában építkezés zajlott. A léckerítésen túl egy ismeretlen, ádázul ugató, acsarkodó kutya vigyázta a készülő házat. Többszöri próbálkozásomra sem volt hajlandó megbékélni velem. 

Elhatároztam, hogy megszelídítem. Fél órával korábban indultam hazulról, hogy a kerítés előtt guggolva valahogy magamhoz szoktassam leendő pajtásomat. Tanítás után magánszorgalomból megint egy órácskát időztem a kutya előtt. Mondanom sem kell, kezdeti – keresztényi szeretettel átszőtt – kísérletezésem nem hozott átütő sikert. Az a dög egyre csak tombolt. Aztán megvilágosodtam! Valahol olvastam, hogy ennivalóval a legvérmesebb vadállat is csitíthatóvá válik. Attól kezdve, ha konyhai maradék nem akadt, a szomszédos Fejős-boltba is befordultam, és olcsó kolbászt, szafaládét vettem. Vagy két hétig a legjobb falatokat szervíroztam a kutyának. Nem hatotta meg a balekságom. Ráadásul a boltosnő – Marika néni – jelezte a szüleimnek, hogy valami nem stimmel velem: reggelente csomagszámra viszem tőlük a mócsingot. Miután otthon kérdőre vontak, és nadrágszíjjal lezártuk az ügyet, már nem volt kedvem állatidomárt játszani. Ahogy a szerelem átcsap gyűlöletbe, úgy utáltam meg máról holnapra a kutyát. Többet nem hordtam neki az ételt. Sőt. Megálltam előtte, és hergeltem. A kutya persze tépte a kerítést, habzó szájjal őrjöngött, de az építkezést végző culágerok jó erős palánkot húztak a porta köré. Észrevehette a kutya is, mert egy idő után már akárhogy incselkedtem vele, nem volt hajlandó a placc sarkáig kísérni. Csak a szeme sarkából figyelt, tákolt háza előtt elnyúlva a porban. Pedig még dobáltam is.

Sokadszorra mehettem el ház előtt, rutinból a léceket rugdalva, amikor döbbenten vettem észre, hogy a kerítésből egy tábla hiányzik. A kutya meg már várt, és a vicsorgása olyan volt mintha nevetne.

Nem futottam el rögtön. Nem is tiltakoztam. Túl fiatal voltam. Hogy nem a torkomnak ugrott, hanem csak a vádlimba mart, azt a nagyvonalúságának köszönhetem. Felelős volt értem, az emberért. Akkor még nem ismertem a rókának a Kis Herceghez szóló intelmeit. Arról, hogy egyébként kinek kit kell szelídítenie.  

   

Pósa Károly

 

Pósa Károly: A korcs

Ilus és István a Simonunkon

Ásd ki csontod, rágódj rajta,

Játszad pajtás szereped,

De mélyre kapard - jól elássad!

Mert elveszik: hisz szereted.

Nyüszíts pajtás, ha más helyett

Korbács csattan – miért rád?

Mindig tudtad: ágy elé lesz

Kiterítve az irhád.

Szűkölj holdat, ha vasárnap

Vacsorád csak tök bele.

Valószínű, hogy gebén is

Elnyel majd a dögtelep.

Nyújtsd a mancsod, add a pacsit!

Nesze bohóc - fél óra.

Más egyszer sem, te mindenkor

Kútba ugrasz szép szóra.

Mutasd fogad, ugasd nekik:

És a hűség vajh’ mit ér?

Úgyis mindegy, mert amott jön

Érkezik már: a sintér.