A KIS HERCIG

 „Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.”

A kutyákat mindig közel éreztem magamhoz. Általában szeretem az állatokat. Igaz: nem mindig és föltétlen, a mostanában szokott divathoz igazodva. Szerintem ugyanis nem az kedveli az állatot, aki agyonsimogatja, babusgatja, mindenféle finom falattal tömi tele szőrös-, tollas-, pikkelyes- vagy netán csupasz védencét. A mértékkel történő intenzív gondoskodás sokkal meghatározóbb. Rendszerességgel, tapintattal, és a kiszámíthatóságunkkal erősebb, mélyebb bizalom ébred irántunk, mintha édibédi gügyögéssel tetszelegnénk a kedvencünknek. A tévében látható állatos műsorok émelyítő nyelvezetét megvetem. A „kislány-kutya”, „fiú-kutya”, „gazdi” kifejezésektől hemzsegő adások szűnni nem akaró szenvelgése mindig meggyőz arról, hogy permanens az emberiség elhülyülése. Ettől csak az a bosszantóbb – ami ma már szinte parancsolatszerűen kötelező -, hogy az adott jószágot már a szakemberek is „aki” vonatkozó névmással emlegetik. Például:

 - Ő egy mókus, aki magvakkal táplálkozik. (?)

Régebben, amikor még viszonylag rendes kerékvágásban haladt a világ - és nem a zűrzavar, az álszent szóhasználat finomkodó cafrangjait fújták az új szelek -, így fogalmaztak volna:

 - Ez egy mókus, ami magvakkal táplálkozik.

Értetlenkedek a sikoltozó állatvédőkön, megannyi aktivistán, amiért nekik tetszőbb egy kétmázsás ártány disznót is embernek kijáróan megszemélyesíteni. Pedig csínján kéne osztogatni az „aki”-t, mint kizárólag személyekre alkalmazható vonatkozó névmást, mert már az „ő” személyes névmás használata is kezdi az elmebaj határát súrolni. Amikor a piacon ilyeneket hallok:

-         Dinnyét is kér?

-         Igen. Őt!

Nincs abban semmi lenéző, ha a nőstény kutyát – nem kutyust! - szukának nevezzük, a párját meg kannak. És a macska sem „hal” bele (legföljebb elpusztul, vagy kissé durvábban kimúlik, horribile dictu: megdöglik…), ha nem cica lesz a riportban, hanem az, ami: macska. Gazdástól.

Talán mondtam már, a nagyapám a város utolsó sintérjeként szolgált. Gyepmester azért nem lehetett, mert abban az időben gyep még a gazdagabb párttitkárok udvarában sem volt. Közterületen meg pláne. A komisszárok, fő elvtársak kerítésén belül is baromfik kapirgáltak. Az utcákon, a tereken meg rendes fű nőtt. Időnként lekaszálták, és szénaként hasznosították. Gyep? Legközelebb tán Gödöllőn, a kastély parkjában. (Ha addigra le nem tiporták a szovjet katonacsizmák.)

Keringhet ereimben némi nagyapai vér, mert odahaza két eb is örömmel, nyüszítve szokott várni. Az egyik egy öreg „tacsi-féleség”. Tudják: az olyan korcsot hívják így, aminek egyik szülője is tacskó-szerű testi jegyekkel bírt. A Kóbászt fialó szuka hiába volt pedigrés fajkutya. Amint összeszűrte a levet egy rangon aluli bajnokkal, borítékolható volt, hogy a kölykei inkább az apjukra fognak hasonlítani. A tacskó gének ugyanis legendásan erősek, strapabíróak. Így is történt. Avatatlan szemlélő a Kóbász kutyánkat simán törzskönyves tacskónak vélné. Csak a hozzáértők látják azonnal, hogy nem valami puccos alomból jött vérvonalú. Ezzel együtt a vadászösztöne, az állhatatossága és a ragaszkodása tüneményes. Immáron tucatnyi éve az udvarunk lakója. A másik egy fiatal német vizsla szuka. Állatmenhelyről vettük gondozásba. Lelkes házőrző. Jól megfér az öreg Kóbásszal.

Megannyi kutyát tudnék fölidézni. Volt hogy kijöttünk egymással, és megtörtént ennek az ellenkezője is.

A hősöket bizonyára a csatában szerzett sebeik emlékeztetik. Büszkeség a karddal vágott váll, a szúrt sérülés nyoma mellkas tájékon! Mind-mind férfias erényről tanúskodik. Akár háború után a golyó ütötte hegek dicsősége.

Nekem csak egy kutya harapása jutott. (Eddig.) Az sem valami presztízzsel bíró helyen. (Mondjuk nyak tájékon, hogy mesélhessem az unokáknak – a tata régen bizony vérfarkassal birkózott…) Nem. A jobb vádlimon húzódik a heg. Olyan szerencsétlenül, hogy ha netán kíváncsi lennék rá, akkor is legföljebb hátratekert nyakkal, kínos pózban láthatnám csak. 

Még kis srác voltam.

Minden reggel a suliba bandukoltam. Az szomszédos utcában építkezés zajlott. A léckerítésen túl egy ismeretlen, ádázul ugató, acsarkodó kutya vigyázta a készülő házat. Többszöri próbálkozásomra sem volt hajlandó megbékélni velem. 

Elhatároztam, hogy megszelídítem. Fél órával korábban indultam hazulról, hogy a kerítés előtt guggolva valahogy magamhoz szoktassam leendő pajtásomat. Tanítás után magánszorgalomból megint egy órácskát időztem a kutya előtt. Mondanom sem kell, kezdeti – keresztényi szeretettel átszőtt – kísérletezésem nem hozott átütő sikert. Az a dög egyre csak tombolt. Aztán megvilágosodtam! Valahol olvastam, hogy ennivalóval a legvérmesebb vadállat is csitíthatóvá válik. Attól kezdve, ha konyhai maradék nem akadt, a szomszédos Fejős-boltba is befordultam, és olcsó kolbászt, szafaládét vettem. Vagy két hétig a legjobb falatokat szervíroztam a kutyának. Nem hatotta meg a balekságom. Ráadásul a boltosnő – Marika néni – jelezte a szüleimnek, hogy valami nem stimmel velem: reggelente csomagszámra viszem tőlük a mócsingot. Miután otthon kérdőre vontak, és nadrágszíjjal lezártuk az ügyet, már nem volt kedvem állatidomárt játszani. Ahogy a szerelem átcsap gyűlöletbe, úgy utáltam meg máról holnapra a kutyát. Többet nem hordtam neki az ételt. Sőt. Megálltam előtte, és hergeltem. A kutya persze tépte a kerítést, habzó szájjal őrjöngött, de az építkezést végző culágerok jó erős palánkot húztak a porta köré. Észrevehette a kutya is, mert egy idő után már akárhogy incselkedtem vele, nem volt hajlandó a placc sarkáig kísérni. Csak a szeme sarkából figyelt, tákolt háza előtt elnyúlva a porban. Pedig még dobáltam is.

Sokadszorra mehettem el ház előtt, rutinból a léceket rugdalva, amikor döbbenten vettem észre, hogy a kerítésből egy tábla hiányzik. A kutya meg már várt, és a vicsorgása olyan volt mintha nevetne.

Nem futottam el rögtön. Nem is tiltakoztam. Túl fiatal voltam. Hogy nem a torkomnak ugrott, hanem csak a vádlimba mart, azt a nagyvonalúságának köszönhetem. Felelős volt értem, az emberért. Akkor még nem ismertem a rókának a Kis Herceghez szóló intelmeit. Arról, hogy egyébként kinek kit kell szelídítenie.  

   

Pósa Károly

 

A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE?

Lóember, ha lóra szállna,

Háta mögött éjsötét a gond.

Valkay Zoltán

Bizonyára szépszámú kanizsai látta annak idején a mára már klasszikusnak számító filmet, ami egy maratoni táncverseny kegyetlen küzdelmeit tárja elénk. Regényként olvasva sem szól egyébről, mint az amerikai társadalom képmutatásáról.

Arról, hogy a hétköznapi embert miként morzsolja fel egy minden erkölcsiség híján lévő, rémületes rendszer.

És mivel tudjuk, hogy a múlt század óta az Újvilág mennyi divatja, eszméje, hóbortja, vagy inkább átka gyűrűzött be hozzánk, nem kell különösebben csodálkoznunk azon, hogy az imént emlegetett elembertelenedő világfelfogás összes baját a saját bőrünkön tapasztaljuk. 
Szomorú tény, hogy nem ildomos Amerikára mutogatnunk, amikor reggelente elég, ha a vakfoltos tükrünkbe belenézünk. 
A látvány lehangoló. 
Söpörjünk csak kicsit a saját portánkon!

Mivel mindenki magából indul ki - rögtön rajtam kezdeném. 
Az úgy volt kérem szépen, hogy míg kisgyerek lehettem, soha nem öltem állatot. 
Nem boncoltam békát, nem fojtogattam kismacskát, nem abajgattam sündisznót. Lepkék, legyek szárnyát se téptem ki. Nem csaltam lépre madarakat, hogy utána kalitkában lássam elsorvadni őket. Pecázni is csak surbankó koromtól kezdtem, és a horogra akadt halak vergődését látva gyorsan le is szoktam róla. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de valamikor fölnőtt fejjel történt meg velem először, hogy megnyúztam azt a nyulat, aminek én lettem a végzete. 
Nincs ebben semmi drámai. 
Hacsak az nem, hogy valahol az ilyesféle tettekkel együtt hal el az a bizonyos ártatlanságunk, ami születésünk pillanatában még teljében ragyog, majd egyre halványodik, és a végén elveszik. Pont úgy, mint a meséink. Vagy a fiatalos hitünk. Emberek vagyunk mindahányan. Fölnövünk. 
Szépíteni lehet, ám megmagyarázni már nehezebb.

Észre sem vesszük, ahogy változunk. 
Mindeközben egyvalami állandó marad, amiről viszont sosem szabadna megfeledkeznünk: helyünk, szerepünk – mi több! – feladatunk van ezen a világon. A nagy egész része vagyunk, az állandóság malomkerekének kicsiny, de pótolhatatlan alkatrésze.

A régiek tudták ezt, és ekképpen igyekeztek élni.

Egyek maradtak a természettel. Tisztelték, szerették, óvták a mindenséget, hisz tisztában voltak annak minden értékével, csak úgy, mint a saját felelősségükkel. 
Például az állatok iránt.

És ma? 
Nézzünk csak szét magunk körül! Hová tűntek az udvaron kapirgáló tyúkok, kacsák, pulykák? Hány udvarból hallani tehénbőgést? Évtizedekkel ezelőtt ezen a környéken koldusszámba vették azt, akinek csak egyetlen disznót sikerült fölhizlalnia. Manapság meg festékes pácba mártogatott sonkát, gyanús tőkevakarékot eszik még a módosabbja is! Kecskét tartani egyenesen szégyen, a birkapaprikást is orrfacsarónak tartja a sok finnyás. Fejből, majdnem a két kezünkön összeszámolható, hány ló van ma Magyarkanizsán! (Viszont szamaraknak, ökröknek nem vagyunk híján...)

S mindez miért?
Mert elszoktunk az állatok iránti felelősségtől.
Jó, ha itt-ott a kutyát, macskát megtűrik. Fontosabb a díszpázsit, az elvágólag nyírt sövény, a drága ivóvízzel föllocsolt, kikockázott háztájék.

Pedig azzal, hogy kiirtottuk udvarunkból a jószágokat, egy bizonyos értelemben az üdvösségtől fosztottuk meg magunkat. 
Ez utóbbi állításomat csak az érti, aki valaha nézett háziállatának a szemébe; naponta forgolódott négylábú társai szolgálatára; akit röhögve, toporogva, mekegve, bégetve, röfögve, rikácsolva, kotyogva, boldogan szökellve vártak teremtmények, és akiktől több ragaszkodást, szeretetet kapni minden egyes találkozáskor, mint a legtöbb embertől valaha elvárható lenne. Olyan kincsről mondunk le önként, ami végig ott lapulhatna a tarsolyunkban, és általa hitet, erőt, bizonyosságot tudhatnánk magunknak egy egész életen keresztül.

Ám a kényelem, a tespedtség nagy úr.

Nagyobb, mint a vállalás, a felelősség.

És ez amennyire állja az állatok révén elszalasztott lehetőségeinket mérlegelve, úgy még inkább az, hatványozottan igaz a másik ember iránt. 
A környezetünket, a közösségünket ért mulasztásaink tükrében.          

Pósa Károly