Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete

Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !

Szépem orcája benned tündököl:

Várhatom-e vajon, hogy a világon

Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,

Tégedet dicsérve hordja szép neved,

S elősorolja minden érdemed…?”

(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)

Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 

Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:

útikalauzt írhatnék testedről:

- kezem szeráfjáról

- tekintetem rabjáról

- vágyam gondjáról

Mikor köd bomlasztja hajzatát

s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet

hirtelen s részletező aprósággal:

- kihagyva tégedet gondosan

- hold arcod világát

- szabadságod lepketáncát

mikor nézel könnyeden rajtam át

s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják

E célom röpke és hiú ábránd:

- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát

- sóhajod várát duzzadó melleden

- hol vánkosra lelhet minden idegem

Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát

vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd

És emberfelettin nemtelen a zárkád:

-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben

-         a helyzetem magaslatán

-          (a lélek sír)

Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát

mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem

-         hogy mindez nem te vagy

-         kéz, láb töredék

-         mert te máshol élsz, és mint vendég

-         néha-néha visszatérsz

ha magasra hág égen a hold

és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)

A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE?

Lóember, ha lóra szállna,

Háta mögött éjsötét a gond.

Valkay Zoltán

Bizonyára szépszámú kanizsai látta annak idején a mára már klasszikusnak számító filmet, ami egy maratoni táncverseny kegyetlen küzdelmeit tárja elénk. Regényként olvasva sem szól egyébről, mint az amerikai társadalom képmutatásáról.

Arról, hogy a hétköznapi embert miként morzsolja fel egy minden erkölcsiség híján lévő, rémületes rendszer.

És mivel tudjuk, hogy a múlt század óta az Újvilág mennyi divatja, eszméje, hóbortja, vagy inkább átka gyűrűzött be hozzánk, nem kell különösebben csodálkoznunk azon, hogy az imént emlegetett elembertelenedő világfelfogás összes baját a saját bőrünkön tapasztaljuk. 
Szomorú tény, hogy nem ildomos Amerikára mutogatnunk, amikor reggelente elég, ha a vakfoltos tükrünkbe belenézünk. 
A látvány lehangoló. 
Söpörjünk csak kicsit a saját portánkon!

Mivel mindenki magából indul ki - rögtön rajtam kezdeném. 
Az úgy volt kérem szépen, hogy míg kisgyerek lehettem, soha nem öltem állatot. 
Nem boncoltam békát, nem fojtogattam kismacskát, nem abajgattam sündisznót. Lepkék, legyek szárnyát se téptem ki. Nem csaltam lépre madarakat, hogy utána kalitkában lássam elsorvadni őket. Pecázni is csak surbankó koromtól kezdtem, és a horogra akadt halak vergődését látva gyorsan le is szoktam róla. Már nem emlékszem pontosan a körülményekre, de valamikor fölnőtt fejjel történt meg velem először, hogy megnyúztam azt a nyulat, aminek én lettem a végzete. 
Nincs ebben semmi drámai. 
Hacsak az nem, hogy valahol az ilyesféle tettekkel együtt hal el az a bizonyos ártatlanságunk, ami születésünk pillanatában még teljében ragyog, majd egyre halványodik, és a végén elveszik. Pont úgy, mint a meséink. Vagy a fiatalos hitünk. Emberek vagyunk mindahányan. Fölnövünk. 
Szépíteni lehet, ám megmagyarázni már nehezebb.

Észre sem vesszük, ahogy változunk. 
Mindeközben egyvalami állandó marad, amiről viszont sosem szabadna megfeledkeznünk: helyünk, szerepünk – mi több! – feladatunk van ezen a világon. A nagy egész része vagyunk, az állandóság malomkerekének kicsiny, de pótolhatatlan alkatrésze.

A régiek tudták ezt, és ekképpen igyekeztek élni.

Egyek maradtak a természettel. Tisztelték, szerették, óvták a mindenséget, hisz tisztában voltak annak minden értékével, csak úgy, mint a saját felelősségükkel. 
Például az állatok iránt.

És ma? 
Nézzünk csak szét magunk körül! Hová tűntek az udvaron kapirgáló tyúkok, kacsák, pulykák? Hány udvarból hallani tehénbőgést? Évtizedekkel ezelőtt ezen a környéken koldusszámba vették azt, akinek csak egyetlen disznót sikerült fölhizlalnia. Manapság meg festékes pácba mártogatott sonkát, gyanús tőkevakarékot eszik még a módosabbja is! Kecskét tartani egyenesen szégyen, a birkapaprikást is orrfacsarónak tartja a sok finnyás. Fejből, majdnem a két kezünkön összeszámolható, hány ló van ma Magyarkanizsán! (Viszont szamaraknak, ökröknek nem vagyunk híján...)

S mindez miért?
Mert elszoktunk az állatok iránti felelősségtől.
Jó, ha itt-ott a kutyát, macskát megtűrik. Fontosabb a díszpázsit, az elvágólag nyírt sövény, a drága ivóvízzel föllocsolt, kikockázott háztájék.

Pedig azzal, hogy kiirtottuk udvarunkból a jószágokat, egy bizonyos értelemben az üdvösségtől fosztottuk meg magunkat. 
Ez utóbbi állításomat csak az érti, aki valaha nézett háziállatának a szemébe; naponta forgolódott négylábú társai szolgálatára; akit röhögve, toporogva, mekegve, bégetve, röfögve, rikácsolva, kotyogva, boldogan szökellve vártak teremtmények, és akiktől több ragaszkodást, szeretetet kapni minden egyes találkozáskor, mint a legtöbb embertől valaha elvárható lenne. Olyan kincsről mondunk le önként, ami végig ott lapulhatna a tarsolyunkban, és általa hitet, erőt, bizonyosságot tudhatnánk magunknak egy egész életen keresztül.

Ám a kényelem, a tespedtség nagy úr.

Nagyobb, mint a vállalás, a felelősség.

És ez amennyire állja az állatok révén elszalasztott lehetőségeinket mérlegelve, úgy még inkább az, hatványozottan igaz a másik ember iránt. 
A környezetünket, a közösségünket ért mulasztásaink tükrében.          

Pósa Károly