Valkay Zoltán: Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között

Pósa Károly achillesz sarkai
Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold- vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és víz alatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája, illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével fata morganaként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világokról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Élet- és alkotásmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Herceg Novi

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt elmozdított és rétegelt síkok, másrészt színes kaleidoszkópszerű képeken; csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi – nem a tenger alját –, hanem a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződése; amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimpszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot...   

Ulcinj

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz-, azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres.   

Mediterran 2.

A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednének azok ki a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...   

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé.” És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellenállni. A tenger női sóhajjal felérő kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. A tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges.

Mediterran 1.

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között megtörténik velünk…

(*Pósa Károlynak a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban, október 20-án, Magyarkanizsa városnapja alkalmából megtartott Hazatalálás című tárlatán elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)
Az írás eredeti változata itt olvasható: Magyar Szó, 2021.10.30

ÖSMERŐS ARCZOK (6.) - Valkay Zoltán, építész

Kedvenczeim albumába most tényleg egy nagy kedvencz kerül, aki Magyarkanizsán építészként épített örökségünknek éppen úgy istápolója, mint ahogy a délvidéki épített jövőnknek is a nagy megálmodója. Nem mellesleg érdemei mellett örökös barát, koporsós czimbora.

Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete

Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !

Szépem orcája benned tündököl:

Várhatom-e vajon, hogy a világon

Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,

Tégedet dicsérve hordja szép neved,

S elősorolja minden érdemed…?”

(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)

Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 

Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:

útikalauzt írhatnék testedről:

- kezem szeráfjáról

- tekintetem rabjáról

- vágyam gondjáról

Mikor köd bomlasztja hajzatát

s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet

hirtelen s részletező aprósággal:

- kihagyva tégedet gondosan

- hold arcod világát

- szabadságod lepketáncát

mikor nézel könnyeden rajtam át

s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják

E célom röpke és hiú ábránd:

- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát

- sóhajod várát duzzadó melleden

- hol vánkosra lelhet minden idegem

Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát

vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd

És emberfelettin nemtelen a zárkád:

-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben

-         a helyzetem magaslatán

-          (a lélek sír)

Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát

mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem

-         hogy mindez nem te vagy

-         kéz, láb töredék

-         mert te máshol élsz, és mint vendég

-         néha-néha visszatérsz

ha magasra hág égen a hold

és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)

VALKAY ZOLTÁN: A női Bácska

Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.

   Ahogy a Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni. Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában. 

   Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja. Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?

     Mondhatni, hogy Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja. 

    Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…

   Van, hogy olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni; körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…

   Hogy gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.

2016. március 8-án Magyarkanizsán                         Valkay Zoltán építész

  

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában

MAGYARKANIZSA SZELLEME - PALACKBAN?

Nosztalgiázó diavetítés volt a Dobó Tihamér Képtárban. Archív fotókon a hajdani szépséget és értékeket csodálhattuk.

A közelmúltban Vácon járva azon hüledeztem, hogy majdnem minden házon, középületen emléktábla jelzi ki lakott ott, melyik híresség a szülöttje. Mennyi ikonikus váci lakos volt! 
Az ottani városvédelmet nem tegnap kezdték. A 19. század végén már javában működtek a lelkes lokálpatrióták. Ténykedésük nyomát, az értékmentést mindez idáig látni lehet. 

Kanizsai kubiskosok

Valóban megőrizték a település, az utcák, a közterek hangulatát. Mi több: munkájuk révén öntudatot plántáltak az utánuk jövő generációkba! Úgyhogy most több tízezernyi büszke váci ember hirdeti azt, hogy derék dolog lenni Visegráddal szemben, a Duna partján. Nagyon hiányzik a mi Kanizsánknak is ezafajta önérzet. Első lépésként kéne egy főépítész; aztán egy jó városrendezési-terv; még utána pedig egy civil szervezet, aki minden koron féltő gonddal arra fog törekedni, hogy ami kanizsai - az is maradjon. A jellegünk, a múltunk. Röviden: amiért érdemes és jó itt élnünk. De mivel nem mi fújjuk a passzátszelet, mert minden sorsunkat érintő kérdésben Belgrád dönt rólunk – legtöbbször a megkérdezésünk nélkül, mintha ott jobban tudnák, mi kell minekünk -, ezért a valóban hatékony városvédelem helyett kénytelenek vagyunk megmaradni a jelképes gesztusok szintjén. Féltve gyűjtjük, őrizgetjük a szülőföldünk múltjáról készült fényképeinket. A családi fotók mellett ereklyeként vigyázunk a hajdani utcarészleteket, házsorainkat, rég lepusztított középületeinket ábrázoló fotókra. Van, aki a gyűjteményét digitalizálja, és közkinccsé teszi.

Ilyen lelkes ember Szögi István – Csifusz is, akinek - immáron félezres - régi kanizsai képekből álló albumát, egy népszerű közösségi portálon bárki érdeklődő megtekintheti. Az ő példája adta az ötletet, hogy egy előadás-sorozat keretén belül beszélgessünk szülővárosunk múltjáról. Szakember-helytörténész mondja el véleményét a képekről. Mindeközben pedig idézzük fel versekkel, irodalmi betétekkel Magyarkanizsa hangulatát, szellemét. Csütörtökön este Valkay Zoltán építész kommentálásával mintegy száz válogatott fotót nézhettek meg az érdeklődők: kanizsai képeslapokat, zsánerképeket, a sokat emlegetett Koncz-hagyaték egyes elemeit, a tiszai porondokat, a népkertet fénykorában, a már letűnt kubikus-világ dokumentumképeit, csak úgy, mint az eddig sosem látott utcai pillanatfelvételeket, kordokumentumokat. Mindezt helytörténettel, épített múltunk ismertetőjével taglalva, hasznos ismeretterjesző előadás keretében. A térben és időben való utazást Pósa Károly közíró a verseivel, vonatkozó írásainak részleteit felolvasva tette meghittebbé, hangulatosabbá.

A rendezvényen felvetődött egy elképzelés. Olyan központ megalakítását kéne létrehozni, ahová bárki bevihetné régi, a közösségünkre, Kanizsára vonatkozó fényképeit, hogy azokat helyben beszkennelve-lemásolva digitális formában tárolni lehessen. Így megalakulhatna egy több ezer fotóból álló archívum, ami a világhálón rendszerzetten a nagyközönség rendelkezésére állhatna. Nem új találmányról lenne szó: Martonoson már évek óta szépen működik egy ilyen hagyományápoló egyesület. Nagyszerű modelljüket csak át kéne venni.

Mi kell mindehhez? Egy kis népszerűsítés; egy szkenner, számítógép; meg semmi más, pusztán akarat, hogy az utolsó utáni pillanatban is menteni lehessen, ami még menthető.

Az est szervezői, a kispiaci Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely pont abban bízik, hogy a kanizsaiak nosztalgiai iránti vágya nem marad meg csupán a múlt utáni sóhajtozásnál, hanem a jó szándékú kezdeményezést felkarolva tettekkel tudjuk majd igazolni - szülővárosunk szellemét nem hagyjuk palackba dugaszolva elsírni.

Rajtunk múlik ugyanis, hogy azt a bizonyos szellemet, erőt, öntudatot ki tudjuk-e szabadítani?

Pósa Károly  

     

Új Kanizsai Újság, 2014. május 22. XXI évfolyam (702) 20. szám.

Valkay Zoltán: ELRAJZOLT SZÍNEK, FELAJZOTT VONALAK...

Elhangzott Pósa Károly magyarkanizsai képzőművésznek 2014. március 14-én, a dunakeszi Garas utca 26 alatti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola Iskolagalériájában megrendezett tárlatmegnyitóján.  

 Mottó:

…„ A Rétnek csíkolt ránca van.

Bácska mezítláb.

Pőre múzsák táncolnak.

Pörög hozzánk,

Szikra búzánk.”(…)

Barázdás múlt-erő.

Pusztai szélfútta értelem.

Délibábos lételem.

Tarló óarany-rőt lánca.

Zsizsegő, zsizsegő…

Lapuló a csönd-álca.”…

(Pósa Károly: Arató dal)

És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a szűkebb világ, a szűkebb környezet, mely bennünket körülvesz. Így van ez a magyarkanizsai Pósa Károly festészetében is. Aki az Alföld azon déli tájékáról jött, ahol a magasan égő Naptűz uralkodását némileg enyhíti a Tisza-víz nílusi frissességének termékeny géniusza. Onnan; a valaha gazdagabb-boldogabb Bácskából, ahol a határtalanság kerek ege alapélmény. Bácskából, ahol az alföldi szabadságvágy és bezártság érzése szárnyak és gyökerek metaforáiként mintegy katalizálják a művészi irányultságot. Ahol a gyökerek a hagyományhoz, a szülő/termő-földhöz való ragaszkodást, a szárnyak viszont az újra való érzékenységet és a nyitottságot jelképezik. Ahol, ugyanakkor nagyon könnyű elsüllyedni is…

„Még így is, hogy az élet gyakran nyakon önt vízzel, még így is lángolok, hát, még ha nem így lenne, akkor mennyire röpülnék” – mondja Pósa Károly, akinek művészetében jószerével a lángoló Nap-tűz vesz találkát a Tisza éltető vizével. Ezért képei; benső igazságának vizualizációi – a techné szemszögéből nézve – a gyorsan felhordott folyékony festékrétegek a sárral tapasztás; a saralás impulzív és expresszív pecsétjeként jelennek meg. S ha megengedhetünk magunknak ilyesmit, művészi percepciója, akár egy sörös-szódás üvegen túli, rekkenő délibábos összeolvadás, s annak ellentétét a széttörtséget idéző alföldi szénakazlak szálkás világának vegyítése, összeszövése. S teszi mindezt ide-oda cikázó fénynyalábokkal közvetítve – rivaldafénnyel keverve. Mert festve rajzol, és rajzolva fest.

Igazi bácskai fauve-ista módjára vadul, mintegy tombolva keresi önön legbelső és felfokozott, néha indulatos de mindig együtt érző érzelmeinek piktúrális kifejezését. A megélt és átélt újrafogalmazását végzi: tapasztalatait elrajzolt színek nyelvén értelmezi. Élményábrázolásába annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. És persze, hogy meghagyja. Pósa Károly festészetében a rajzos mozdulat főszereplő. Mert hisz a mozdulat hitelességében… 

A villámgyors mozdulattal; a pőre gesztussal, Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldöntetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…

Munkáiban a spirituszt a mimézisen túltengő poézis szolgáltatja: mert ábrázolva bármi-valamit, valakit, egészen másról: érzésekről, vágyakról, a mögöttesről próbál tanúbizonyságot tenni. Alkotási módszere hasonlatos a karikacsapáshoz: indulatos szelídség. Mondhatni duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon nekünk valamit, valami olyat, ami egyébként illanó, akár egy hetérikus, fatális nő pillantása, egy faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy széljárta járásszéli kóró-csomó hajlongása, egy a Tiszán tovatűnő árnyékhullám, vagy egy magányos bácskai tanya életjele a semmiben, vagy csak egy távolba tűnő ismeretlen égi absztrakció. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget megragadni próbálna. Festészetének magasztossága ebben rejtezik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, s mindezt azért, hogy a kiváltott érzés által a régi emlékének kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára hívja fel a figyelmet.

A megszokásba zárt nézések felszabadítására irányuló tettét akkor kíséri siker, ha a képzeletét és kezét jó érzékkel nyitott szívvel tudja közvetíteni… Mert az alkotáshoz lélek kell, a lélek pedig röpül… röpül és jószerével megfoghatatlan… És ha megfoghatatlan is, kívánságként mégis megmarad számunkra a kiengesztelhetetlen vágy – festőnk nemes és egyszerű üzenete, hogy megőrizzük a mindenkor kereső tekintet lelkes állapotát…