ÖSMERŐS ARCZOK (6.) - Valkay Zoltán, építész

Kedvenczeim albumába most tényleg egy nagy kedvencz kerül, aki Magyarkanizsán építészként épített örökségünknek éppen úgy istápolója, mint ahogy a délvidéki épített jövőnknek is a nagy megálmodója. Nem mellesleg érdemei mellett örökös barát, koporsós czimbora.

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA? - II.

2. rész

A város épületek halmaza. Utcák, terek, kisebb-nagyobb objektumok egésze. Mindezt egyfajta számon kérhető rendezettség uralja. Ezért város a város. A település szerkezetéből adódóan sejthető: az adott rész, negyed mikor, melyik korban születhetett, és avatatlan szemlélőnek is nagyjából kielemezhető hogyan tagozódott be abba a strukturális egységbe, amelynek révén a semmiben, azaz a térnek nevezett helyszínen megvalósulhatott a teremtés. Ahol lezajlott a drámai párbeszéd a közösség akarata és a múló idő diktálta lehetőség között. Ha a megépülő házak kényszerből lesznek; netán valami hagymázas hóbort, fals korszellem, kontár pénzszórás szüli őket, és a megépítésüknek nincs semmiféle párbeszéd-szerű alapja; ha a kérdés-felelet a betöltendő űr igénye és az építők színtiszta igazságkeresése között elmarad; ha a megfogalmazódó helynek nem sikerül magasba emelnie a lelkeket, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy egy idő után el fog sorvadni az a rész. Értelmét veszíti, hisz csak annak van értelme, lényegisége, ami értékkel bír. Az idő pedig habozás nélkül selejtez. A kételkedőknek figyelmükbe ajánlom az évtizedekkel ezelőtt értelmetlenül fölhúzott kanizsai tömbház-sorsok alakulását, azok közül is különös gonddal, lelkiismerettel megnézve a Fő utcai – mára erősen legatyásodott – emeletes Unidom lakóházak tanulságos történetét.

Pedig mennyi mindent elmond rólunk egy utcarész, egy ház- vagy fasor! Ahogy az udvarló a legszebb ruháját ölti magára, igazítja haját, ad a külsejére, az ápoltságára, úgy a város lakóit is szignifikánsan meghatározza az épített örökségük, a környezetük állaga, a kinézete, a minősége. Kicsit szomorúan vallom be, de sajnos igaz: egy éppen ideérkező, még soha nálunk nem járt külföldi ismerősömnek valószínűleg nem a kanizsai nagyutca lenne, amit első körben dicsekvés gyanánt megmutatnék neki. Nincs rajta mit nézni. Bocsánat.

A központunk tele van beteg ötletelésekkel, a régmúltból megörökölt hegekkel. S bár a szűk centrumban, meg a sűrűbben használt lokációk környékén elkezdődött valami rehabilitáció, kármentés-féle folyamat, az örökös pénztelenségre való hivatkozás rendre megakadályozza az igazán látványos beavatkozásokat. Toldozunk, foltozunk. Jó ha a meglévő helyzet szinten tartására, az állagmegóvásra futja. Hányattatott sorsunk mégis – legalább szavakba öntötten, elképzelések szintjén – arra sarkall bennünket (mármint azokat, akik olykor el-elgondolkodnak a közösségi ügyeinket illetően), hogy a jelen állapotokat összevetve a hajdanvolt dicsőséges időkkel iparkodjunk legalább épkézláb ötletekkel impulzusokat adni a gyógyulás folyamatához. Jóllehet a leírt szavak kevesek. Ettől ugyan nem fognak visszamászni a homlokzatokra az onnét lemállott vakolatdarabok: mondaná az a defetista, aki mikor tehetett volna valamit, egyik téglát a másikra, akkor is éppen a Pató Pál versenyen megnyert babérjain ücsörgött.

Úgy kéne fölfognunk, beismernünk végre, hogy nekünk, bácskaiaknak a szülővárosunk a hazánk. Nekem a Budzsák, a Tóparti-közök, a Kistemető, a Járás, meg a többi, elhagyhatatlan kanizsai részlet ad identitástudatot. Nem Szeged és nem Szabadka. Azok csak áttételesen. És ez nem a kanizsaiságom torz piedesztálra emelése, nem a kritikátlan rajongás, a csüggő majomszeretet mondatja velem, hanem a belém nevelt értékrend, a mára megértett, és megérzett létezésemnek az alapja. A szeretetteljes fundamentum. Ami azt sem zárja ki, hogy morogjak, káromkodjak, toporzékoljak, vagy esetleg körbepofozzak, ha a szomorú tényállás ezt a végső, drasztikus érvrendszert megkívánja. Az az edző, akinek a versenyzője mezítláb szalad a sárban, míg a többiek szöges futócipőben salakpályát használhatnak, nem térbetyülve, könyörgéssel bírja rá az emberfeletti teljesítményre védencét. Márpedig Kanizsa – a hasonló cipőben járó nyugati, de már a magyarországi települések viszonylatában is – súlyos hendikeppel állhat csak rajtvonalhoz. Még egyszerűbben fogalmazva: nekünk a hínáros kanálisban kell ugyanazt megúszni, amit mások – tőlünk szerencsésebb múltúak – olimpiai medencében teljesítenek.

Kis lépésekben, szakaszonként lesz muszáj haladnunk. Ahogy egy óvodást megterhelne egy háromdimenziós rajz elkészítése, mert esetleg belerokkanna, mert belebetegedne a teljesíthetetlen föladatba, úgy mára tőlünk sem várható el – ha akarat lenne is, esélyünk nincs rá –, hogy máról holnapra, mintegy varázsütésre orvosoljunk minden Kanizsával fölmerülő urbanisztikai problémát. Elkerülő-utak, tehermentesítés, piac, fürdőfejlesztés, a szlömösödés megállítása, az elnéptelenedő házak további sorsa: tovább soroljam-e?

Halkan jegyzem meg: talán jobb is, hogy nincs nálunk az aranytojást tojó tyúk. Ne keseregjenek miatta! Félő, ha miénk lenne, újból a régi hibába esnénk és kulturális hagyományainkat megint sutba hajítva agy nélkül nekiállnánk építeni.

Az elején mondtam: ésszel kell. No meg persze: szívvel. Érti, aki érti. Leginkább az, aki itt él, szeret, boldogul, iparkodik, tesz valamit. Mindig rájuk kell hallgatni. Ennyire egyszerű ez.

(folytatjuk)

Pk

Itt olvasható az írás első része!

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?

1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből

 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.

Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?

Nem. Nem az.

Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.

„ A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)

Sokféle csönd létezik ugyanis.

Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.

Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.

Érteni mindent. Fölismerni.

Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.

Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     

Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.

A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.

Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.

(folytatása következik)

Pk

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában