MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.

A halászkirály legendája - Vogel Soma

 

Vogel Soma magyar olimpiai válogatott vízilabda kapus - rajzom

Rasovszky Kristóf a nyílt vízi úszás olimpia bajnoka - rajzom

A párizsi olimpián pénteken rendezték a férfi nyílt vízi úszók versenyét a Szajnában. A győzelmet a nagyszerű erőben, kirobbanó formában lévő Rasovszky Kristóf szerezte meg. 
Hajrá!

Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!

A MEGRAJZOLT BŰNCSELEKMÉNY

B. Obama és az új-guineai diktátor barátja - a kevés cenzúrázott rajzaim egyike

Elmélkedés egy képzőművészeti elismerésről 

Hogy mikor rajzolták le az első karikatúrát, azt senki emberfia meg nem mondhatja. Talán már a barlangrajzokkal kezdődött. Talán a babilóniai, az egyiptomi ábrázolásokon is ott ült az a bizonyos rejtett poén, miként a középkori miniatúrákon, vagy az iniciálék színes tollrajzaiban, ahol már bizonyítottan jelen van a humor, még úgy is, hogy minuszkula írásmódú a szövegbuborék.

Aztán egy Guttenberg nevű alak Európával is fölfedezteti a nyomtatott írást, és onnét dokumentáltan léteznek illusztrációk, furcsa képi ábrázolások, amikről alappal hihető, hogy a karikírozás szándékával készültek. A finnyás, tudományoskodó álláspont szerint viszont csak az első újságok nyomtatásával, a széles néprétegeknek szóló hírharsonák elterjedésével jelent meg a karikatúra. Vagy, ahogy szerintem tévesen, és elég rosszindulatúan szokás nevezni: a gúnyrajz.

Akárhogyan is lenne, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy amióta ember az ember, bennünk van a kisördög. Szeretünk a dolgok mögé látni. A fonákot kukkolni. A véresen komoly ügyeket orron pöccintve nevetni egyet. Sokszor magunkon, jóízűt. Ám ennél is többször másokon. Még kajánabb vigyorral, hisz a legszebb öröm – ez is mennyire emberi! – sajnos, mindig más kárára történik.

Mivel nincs szándékom a karikatúra művelődéstörténeti tételeit elemezni, legyen elég annyi, hogy a műfajt már sokszor eltemették. Vélt haldoklása a nyomtatott sajtó visszaszorulásának egyenes következménye: legalábbis ez a refrénje a gyászoló zsoltároknak.

A karikatúra viszont nem adja olcsón a bőrét. Beállt abba a sorba, ahová a már sokszor leselejtezett, de valahogy mégis meg-megéledő dolgok tartoznak.

Csak a példa kedvéért: a karikatúrához hasonlóan ma is reneszánszát éli a rádió, a bakelit lemez, a vitorlás hajózás, vagy, hogy profánabbat ne mondjak – a disznózsír.

A karikatúra köszöni szépen, jól van.

Ha nem így lenne, akkor most Dániáról mit sem tudna az arab világ, egy párizsi vicclapnak is élne még a fél szerkesztősége, és aligha kérdéses, velük együtt ezrek, sőt, sok millió ember élete másként alakult volna.

Jelen korunk – a nyugatos civilizáció érdemeként – a sajtószabadságra élénken vigyáz.

Ez jó.

Ez annyit jelent, hogy a karikatúrát, mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét szabadon lehet gyakorolni, meg értelmezni is. Elvileg. A Valóság nevű nagybácsi viszont mást mutat. Noha a karikatúra pont a határtalanságától, a mérhetetlen energiájától, a benne lévő értelmezési lehetőségek széles skálájától lesz igazán azzá, ami, napjaink politikailag korrekt közbeszéde miatt alaposan vissza lett nyesegetve a rajzolók szárnyaló fantáziája.

Egyfelé lejt a pálya.

Akik szerint ez helyes, azok mondogatják előszeretettel, hogy a humor baloldali műfaj. Tehát létezik nekik megfelelő humor, míg a többi méla utálat. Van ebben a hozzáállásban valami felsőbbrendűség, gőg és egy jó csomó tévképzet. „A humor csak ellenzéki lehet” – szokták volt ugyanezt a fostrombitát fújni. Hát: nem tudom… Ha csak a közelmúlt évek tapasztalatából indulok ki: amikor három cikluson keresztül a Fidesz ellenzékben politizált, akkor is a nemzeti oldal volt a céltáblája a jelenleg az ellenzéki térfélről publikáló skriblereknek, rajzolóknak. Ama nyolc év alatt nem sok kormánykritikus rajzzal, humoreszkkel, szatírával találkoztam a balos-liberális „baráti” sajtóban. Ha jól emlékszem, egyszer Uj Péter, az Index akkori főszerkesztője is kifakadt. Valami olyasmit írt, hogy emberek, vegyük már észre, évek óta nem a Fidesz kormányoz!

De ezt megszoktuk.

Rájuk nem vonatkoznak az egyébként általuk támasztott követelmények. Ők állítják a tilalomfákat, határozzák meg a tabukat, amelyeket mások rovására olyan szívesen ledöntenek. Mostanában a keresztény, a konzervatív szemlélet kap hideget-meleget. Viccelni szabad mindennel: kivéve, amivel viccelni nem szabad. Így lesz a történelmi múlt egyik tragédiája máig érinthetetlen – és ez ízlésem szerint való is. Csak akkor a kommunizmus áldozataival is tessenek szívesek ugyanilyen méltósággal bánni, a vörös diktatúra tragédiája is legyen ezzel a mércével mérve. Ez valahogy – mégsem sikerül. Pedig a kiontott piros vér a fagyos Duna-, meg később a fagyos Tisza-parton is ugyanúgy vöröslött. Úgy tűnik, Magadan pokla nem egyenértékű Dachau poklával. Nincs egyenlőség.

Nagy baj az is, hogy az egyébként szabad műfajú karikatúra mára mérhetetlenül eldurvult. Az ötlettelenséget az ordenáréság pótolja, a szellemességet a sima gyalázkodás. Az intelligens humort felváltotta a gyilkos indulat. Hogy „nagyot szóljon” egy rajz a legembertelenebb, legkegyetlenebb, legmegdöbbentőbb vizuális bűncselekmények is elkövethetőek. Mindez a sajtószabadságra hivatkozva. Az sem tett jót a karikatúra minőségének, hogy megjelentek a mémek, a montázsolt képek, vagy a gif (Graphics Interchange Format). Ettől persze még lehetne a tisztességesség mezsgyéjén belül megmaradva rajzolni.

A Népszavánál nem így gondolják. A bevallottan baloldali-szabadelvű sajtómunkásokat tömörítő szövetség (MÚOSZ) szakmai testülete szerint egy tavalyelőtti botrányos karikatúra lett a tavalyi év győztese. Az ominózus rajzon a szerző – bizonyos Pápai Gábor nevű alkotó – Krisztus kereszthalálán mocskolódott. Nem áthallásos, még csak nem is ötletesen sunyi volt a rajz: direktben úgy rúgott a magyar kormányba, hogy az igazi ütést a keresztényeknek szánta. Ügyes. Sunyi, de ügyes.

Három évtizede karikatúrákat (is) készítek, publikálok. Töredelmesen bevallom, egyszer – másik esetre nem emlékszem – én is viccet csináltam a feszületből. Akkoriban a szerb diktátor Slobodan Milošević sorra számolt le a politikai ellenfeleivel. (Volt, akinek a hulláját, vagyis a maradványait csak pár éve találták meg, mésszel lelöttyintve, valami szakadékban.) Az ellenzék vezetőit terrorizálta a belgrádi rezsim. A vajdasági ellenállás fő alakját, Nenad Čanakot trükkösebb módszerrel akarták eltenni láb alól. Dúlt a háború, egy éjjel rátört a rendőrség a politikusra, és azon melegében a vukovári frontvonalba hurcolták, tartalékos katonai szolgálat ürügyével.

Mivel mi épp akkortájt az egyetlen délvidéki magyar szamizdat lapot készítettük, a címlapjára került a rajzom: Nenad Čanak a feszületen, akit római légiós helyett a Jugoszláv Néphadsereg gépkarabélyos katonája őriz.

Szelet vetettünk, vihart arattunk. A belgrádi parlamentben egy Milan Paroški nevű honatya üvöltve lobogtatta az újságunkat, és azzal hergelte a közvéleményt, hogy "egy illegális bácskai magyar újság" már háborút szít a Vajdaság északi részén is, veszélyben az ottani szerbek, a magyarok területeket akarnak visszacsatolni Magyarországra. Még aznap az országos szerb napilapok cikkezni kezdtek rólunk, a rajzommal illusztráltan.

Dagadt a keblünk, röhögtünk rajtuk.

Ma már tudom, nem bátrak, hanem csak vakmerő hülyék voltunk.

Mentségünkre, huszonéves korának elején majdnem mindenki ilyen oroszlánszívűn naiv. Ránk is szállt a szerb belügy. Pár hétre rá már elő volt készítve a tartalékos katonai behívónk. Jóindulattal szólt az ügyosztályról egy belső munkatárs, rajta vagyok a hétfői listán. Vasárnap este, az utolsó órákban hátizsákkal átszöktem Szegedre. A társaim is hasonló utat jártak be. Így tört félbe az ifjúságunk.

Pápai is túl van már ezen az ifjonti hévvel spékelt életkorán. Nem naiv, és már nem is merész. Pusztán számítón gonosz, lelke rajta. Nyugodtan gyalázkodhat, s attól, hogy ő meg a Népszava diktatúráról delirál, még demokrácia van. Ez viszont alaposan levon a karikatúrista önnönmagának tulajdonított bátorságából. Ugyanakkor látleletet állít ki a nevezett karikatúrista meg a hasonszőrű publicisták ízléséről, tisztességéről.

                                                    Pk

IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT

 

Rajzom Jókairól

Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet – azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a címe.
A könyv nyelvezete igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől, az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő, ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem, és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy író. Egy nagyon jó író.

Nincs mit csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos, intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel versenyezni…)
Az ominózus ítész hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből.”
Ki-ki döntse el, megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is. Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő” – volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest, abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba. Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer szólni.
Mivel azt vélem, miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol, elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik, hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba, az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az „újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami magyar, vagy annak sikerült maradnia.

Magyarországon utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és 1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével – listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt pribékjei.
Akkor jugoszlávnak vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták, hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el, vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek a tisztogatások áldozatául.

És ami a legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból. (Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg, dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm, Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.

Egy szeméttelepi papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így 1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.

Lehet, de kötve hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják, mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány mind írói, mind emberi minőségükre nézve.

                 Pk

*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én

ÖSMERŐS ARCZOK (11.) - Földi-Kovács Andrea, műsorvezető

 Onnét ösmerős arcz, hogy a Hír TV-nek az egyik arca. Aligha kétséges: a szebbek közül való. A média tapasztalt mocsári hajósaként nem egy izgága politikust kényszerített a Balfék negyed Dadogó zsákutcájába. Az esti műsorsáv rendszeres főszereplőjeként oda világít, ahol sötét van. Konzervatív, keresztény nőként is edzett amazon, jellemzően nem kenyérrel szokta visszadobni a vitapartnereit. Ha a karácsonynak a Grincs az ellendrukkere, emennek a Karácsonynak a mumusa Andrea szokott lenni. 

ÖSMERŐS ARCZOK (10.) - Szentesi Zöldi László, újságíró

Kedvenczeink albuma a Magyar Demokrata főmunkatársával bővül. Hősünk egy nagylaki határátlépéskor kényszerűségből volt már magyarországi (ál)román kisebbségi, volt észak-írországi békeaktivista, és a Délvidéken egy csapat csetniknek is tartott előadást etikai nevelésből. A Duna-kanyar összes halának rémhalála, a török konyhaművészet janicsárja, a magyar publicisztika egyik fenegyereke amolyan reneszánsz ember. Szentesi igazi hazajáró vendég a Tisza alsó folyásánál, szereti és tiszteli a Balkán világát, úgy is mondhatni, otthon van szűkebb pátriárkánkban...

  

ÖSMERŐS ARCZOK (9.) - Ferencz Orsolya, űrkutató

Kedvenczeink albumába végre bekerült egy hölgy is, akinél nehéz eldönteni, hogy vajon a szépsége, vagy az okossága a lenyűgözőbb. A létező összes világok sztereotípíájára rácáfolván – ráadásul – szőke. Jelenleg kerületi képviselőként Józsefvárosban vívja földi harczát Pikó Nagyúr ellen. Főállásban viszont a kormány űrkutatásért felelős miniszteri biztosa, vagyis a Galaxis magyar őrzője... És ma születésnapos: Isten éltesse!

Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (8.) - Tóth Gyula, közgazdász

Rajta kívül ember még nem végezte summa cum laude minősítéssel a közgizdasági egyetemet. Ráadásul TéGyé súlyosbító körülményként Moszkvában tanult, vagyis, jobban mondva néhány évig ott élt, ami az utolsó szög lehetett a Szovjetunió koporsójában: ezt már nem bírta elviselni az atomhatalom, és 1991-ben inkább megszűnt. TéGyé ha ejtőzni van kedve, ernyősen műveli. Örökös vitapartnerem, a Muppet Show-s duettünk másik páholyos megmondó embere. Jelenleg bakter Ferihegyen.

ÖSMERŐS ARCZOK (7.) - Bagi Attila - Baggio, bármen

A misztikus hetes számot viselő delikvens ifjúságunk elvitathatatlan eleme. Bohém múltunk egy jókora darabja. A kanizsai Taverna szalon örökös leltári tárgya lett most lajstromra véve, aki már önmagában is igen súlyos kérdéseket vet föl. Úgyhogy fizetek.
Szolgálati közlemény: a Teremtő akaratából pont ma 30 éves a Taverna. Vivát.

ÖSMERŐS ARCZOK (6.) - Valkay Zoltán, építész

Kedvenczeim albumába most tényleg egy nagy kedvencz kerül, aki Magyarkanizsán építészként épített örökségünknek éppen úgy istápolója, mint ahogy a délvidéki épített jövőnknek is a nagy megálmodója. Nem mellesleg érdemei mellett örökös barát, koporsós czimbora.

ÖSMERŐS ARCZOK (5.) - Bencze Szilárd, élettréner

Kedvenczeink albumába ezúttal Székelyföld rettegett arcza kerül, akiről kár bármit is mondani, hisz úgysem lehet egyszerűen leírni. Egy biztos, aki netán személyesen ismeri, nagyon jól járt. De az is biztos, aki meg nem, az még jobban.

ÖSMERŐS ARCZOK (4.) - Albu Lehel, cselgáncs bajnok

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Megint egy nekem drága ember került sorra, akiben koporsós czimborát ösmerhettem meg, az egy és örök, megbonthatatlan székely-bácskai barátság jegyében.

ÖSMERŐS ARCZOK (3.) - Bayer Zsolt, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Most is víg kedéllyel vagyok, s ennek megfelelően egy hasonlóan víg cimbora lett megörökítve, a közvélemény előtt kevésbé ismert oldaláról mutatva.

ÖSMERŐS ARCZOK (2.) - Szakács Árpád, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal is jó a kedvem, és ennek megfelelően megint egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

ÖSMERŐS ARCZOK (1.) - György Attila, író

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal jó a kedvem, és ennek megfelelően egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

NINCS ÚJ MESE

Rajzom a Hír TV Troll című műsorát illusztrálta, ahogy a mindinkább elárvuló szocialistákat befogadja Gyurcsány Feri anyó pártja. (Igazából mézesmadzag és mézeskalács-házikó sem kell hozzá: elég a képen nem látható mézesbödön ígérete...)

A Hír TV Troll műsora, 2020.03.06.

A Troll teljes adása ide kattintva tekinthető meg!

MAGYAR MEGOLDÁS

“Reszkess (...) a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.”

Umberto Eco: A rózsa neve (592. oldal)

Évtizedes távlatokból elnézegetve a délvidéki magyarság története tragédiák sorozatának tűnik.

Pokoli egy folyamat. Ha csak a ’48-as magyar szabadságharctól kiindulva vizsgálódok, már hetven évnek a tanulsága miatt is elkap a Poe-i borzongás. Égő katolikus és ortodox templomok; az alig csírázó városiasodás leállása; Szenttamás véres sáncai; a zentai koponya-piramis; betyárvilág és perzekutorok; a kiegyezést követő kolera- és pestisjárvány; aratósztrájkok; első világégés; erőszakos impériumváltás lakosságcserével… Hadd ne soroljam. Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy a visszacsinálhatatlan megpróbáltatásokból a jövőt illető konzekvenciáink szülessenek.
Ha viszont csak egy-két évet, pár hónapot, azaz a közelmúltat elemezem, a közéletünk inkább a bohózat minősítést érdemli.

Átértelmeződnek a tegnapok az egyre múló éveinkkel. A korosodásunk vámja lesz minden visszaeszmélés. Ez a silányított jelen már csak ilyen. A most regnáló hétköznapok világa annyira kusza, (fel)színes, atomjaira robbantott, ugyanakkor komplex, ellentmondásokba gabalyodó, hogy az idő tényező távolságtartása nélkül egyszerűen nem látható a lényeg. Aligha összegezhető megkérdőjelezhetetlen igazságként a ma és most története. Mégis akadnak szép számmal olyanok, akik szentül hiszik, birtokában vannak a mindent tudás és a mindent szintetizálás képességének. Mintha a mögöttes látás fölkentjei lennének. Kétségkívül bátor, magabízó karakterek ők.

Néha úgy elbámulok rajtuk. A jelenbe belenyúlásnak tekintik már azt is, ha kiposztolnak valamit a facebookra. Az eredetiség efféle netovábbjai (le)minősítenek, (le)fokoznak, utálkoznak vagy más esetben rajonganak valamiért. Attól függően ítélik meg a dolgokat, hogy az nekik hasznos, vagy nem. A vélemények szabadságáért küzdenek, mondják ugyanők. Ám mihelyt más véleményét is megismerik, menten a szívükhöz kapnak és kitör a hisztéria.

Aki mármost elolvas egyet-kettőt ezekből az eltökélten demokratikusnak föltüntetett bejegyzésekből, átvett híranyagokból, annak inkább előbb, mint utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyesmi posztot létrehozó semmi egyebet nem csinál csak propagandát gerjeszt terjeszt. Annyit traktálnak bennünket az ideológiai egytálételükkel, a napi szinten arcunkba tolt irományokkal, hogy megcsömörlünk tőle. A hívószavak ugyanazok. Néhány hónapja a vörös lámpa zöldre váltott. Lett klímavészhelyzet. (Imádják a népek. Ahogy a koalát menti egy melltartós hölgy a bozóttűzből. Meg ahogy sírnak a brazíliai őslakók. Igaz, a megható képsorok valamikor húsz éve készültek. Már akkor is – joggal – jajgattak a bennszülöttek a fakitermelés miatt. Ám azidőtájt valahogy pont le volt tojva az esőerdők pusztulása: két évtizede az olajár emelkedés volt a címlapos rettegés fokmérője, s a fákhoz láncolt ökoaktivisták csak akkor kerültek a hírekbe, amikor valamelyik favágó munkásnak leszakította a fejét a motorfűrész lánca, mert a zöld mozgalmárok titkon a kivágandó fák törzsébe fém kapcsokat vertek. A motorfűrészes melós meg már csak az asztrális térben elmélkedhetett az élet fura dolgairól, és a föltámadásig megjegyezte a szót: biodiverzáns.) 

Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy a környezetvédelem lesz a mindenhol hatalomért ácsingózó balosnak hazudott mainstream kommunikáció meghatározó retorikai eleme. 

Mindez dicséretes is lenne, amennyiben komolyan gondolnák.

De hát pont annyira környezetvédők a hajdani kommunisták és jelenkori utódaik, amennyire liberálisok, majd zöldek lettek. Semennyire. 

Ezeket nem köti semmiféle ideológia morális mezsgyéje. 

Ezek hatalomszerzési trükként manipulálnak áradással, bozóttűzzel, klímakatasztrófával. 

A cél szentesíti az eszközt alapon riogatnak, szédítik az embereket. Ma Ausztrália füstöl, holnap Szent Thunberg Gréta könnyei pörögnek, utána meg ami a csövön kifér. Közben, mint macska a piszkát takargatják, hogy a vágyott politikai hatalomért a sátán főhóhérával is összeszövetkeznének. Az ambíciójuk mindent fölülír. Fogalmakat, témákat gyártanak. 

Azt hirdetik, hogy most a bolygó megmentése a cél. Mondják azok, akik életükben nemhogy egy fát, de még hónapos retket se ültettek. Mégis agitálnak, holott élnek-halnak a kényelemért. 

Szívesen megnézném a leghangosabb klímavészhelyzet-szakértőt, amint villanyáram és folyóvíz, de főleg wifi nélküli tanyán, jószágok trágyáját villázva értekezik önnönmaga ökológiai lábnyomáról. Arra is kíváncsi lennék, hogy a mélyszegénység és a cigányság összefüggéseiben járatosok mit szólnának, ha vakációra odaköltöztetnék őket a Horgoshoz tartozó kisgyálai cigánytelep mellé. Ha az iskolai szegregáció ellen óbégatók kisgyerekeivel is bajszos fiatalemberek és szülni készülő fiatal nők ülnének egy padban. Épp miként a legvehemensebb migráns mentők, akik a billentyűzet előtt rém humanisták, empatikusok és harciasan kritikusok, de valamiért mégsem akaródzik befogadniuk a lakásukba egy-egy afgán, vagy nigériai főmérnököt. Helyette malaszttal hintett bírálatokat fogalmaznak meg, mert ebben igazán nagyok ők.

Ugyanakkor világválságot vizionáló apokaliptikus jóslataik zöme legalább annyira nevetséges, amennyire légbőlkapott. Segédtémákkal kísérik. Így horgad föl napról-napra a fasizmus Magyarországon, miközben a haláltáborokba induló marhavagonok kerekeit olajozza az Orbán-kormány. Már listázzák a másként gondolkodókat. (Úgy tűnik szegény Pressburger Csaba remek és egyedi szabadalmát lenyúlta nem csak a magyar kabinet, hanem a VMSZ vezette vajdasági önkény is.) A stadionokat sem hiába építik Budapesten: a derék Franco tábornok anno oda deportálta a kommunistákat, azaz a szellemi napfelkelte fényevőit. A Szeged-Szabadka villamosvonal vakvágány, ugye, és az Európa Kollégium maga a totális csőd. Ugyanígy a topolyai fociakadémia olyannyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy az ottani fiúk Belgrádba járnak öngólokat rúgni. Keddről-szerdára kipusztul a honi magyarság, költözik Csóka vagy Bajmok határába a szicíliai maffia, koldusoperett és korrupció tenyészik minden utcasarkon, a Prosperitati  meg arcátlanul eszközöket biztosít a merőben fölösleges fejlesztésekhez, ahelyett, hogy egyenest a szabad, demokratikus sajtóba talicskáznák a csilliónyi pénzt: a roppant ígéretesen teljesítő Családi Körbe, ahol matematikai pontossággal kiszámítható hogy a jövő héten ki kiről fog írni egy újabb, meleg hangú kritikát, nem beszélve a Szabad Magyar Szóról, ami napjainkra már nem pusztán azért frissül, hogy Purger Tibi bátyánk washingtoni hintaszékében elégedetten dőljön hátra, hanem az ellenzajkeltés fő dugattyújaként zakatol.

Ez a szűk nómenklatúra folyamatosan biztosítja a délvidéki magyar közösségnek a síri hangulatot. Jóformán névről felsorolhatók mindannyian. Momentán – szerintük – minden úgy rossz, ahogy van. Mindez akkortól lesz jobb, ha ők hatalomra kerülnek. De onnét aztán majd varázsütésre megváltozik a világ, és Kelebiától Versecig elönti a derű fénye Mordort.

Attól a pillanattól, mihelyt a velejéig demokratikus buzgalom ragadja magához a vajdasági magyarság irányítását menten szabaddá válik a sajtó, a legislegátláthatóbb intézményi rendszer szökken majd szárba, kifogástalanná válik a társadalmi párbeszéd, a villanydrótokon szabadelvű galambok fognak odaülni az anarchista verebek mellé, a kutyák ugatása mégis az égig fog hallatszani, és lakodalmas zenekar indul majd az Eurovízión. Minden elvándorló fiatalunk visszacuccol. A zsákfalvak megtalálják foltjaikat. Az illegális bevándorlók Afrikában, Ázsiában maradnak, mert doktor Zsoldos Feri kifelét parancsoló mutatóujját látva elmegy a kedvük a mászkálástól. Oda van ígérve az örökös szivárvány Bácska egére.

Lesz itt még tej, méz, madzag, Kánaán. 

Addig viszont nincs más hátra: fújni kell a szartrombitát. 

Elvégre ők lennének a kézenfekvő megoldás minden problémánkra. 

Az meg senkit ne zavarjon, hogy a megoldás tulajdonképpen rosszabb magától a bajtól is.*

                                        Pk  

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020. 01.18-án.

Emmanuel Micron

A kis csirkefogó.

Forrás: hirado.hu
https://www.hirado.hu/kulfold/kulpolitika/cikk/2018/11/19/emmanuel-macron-felrugna-az-eddigi-europai-politikat/