MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.