ÖSMERŐS ARCZOK (11.) - Földi-Kovács Andrea, műsorvezető

 Onnét ösmerős arcz, hogy a Hír TV-nek az egyik arca. Aligha kétséges: a szebbek közül való. A média tapasztalt mocsári hajósaként nem egy izgága politikust kényszerített a Balfék negyed Dadogó zsákutcájába. Az esti műsorsáv rendszeres főszereplőjeként oda világít, ahol sötét van. Konzervatív, keresztény nőként is edzett amazon, jellemzően nem kenyérrel szokta visszadobni a vitapartnereit. Ha a karácsonynak a Grincs az ellendrukkere, emennek a Karácsonynak a mumusa Andrea szokott lenni. 

ÖSMERŐS ARCZOK (10.) - Szentesi Zöldi László, újságíró

Kedvenczeink albuma a Magyar Demokrata főmunkatársával bővül. Hősünk egy nagylaki határátlépéskor kényszerűségből volt már magyarországi (ál)román kisebbségi, volt észak-írországi békeaktivista, és a Délvidéken egy csapat csetniknek is tartott előadást etikai nevelésből. A Duna-kanyar összes halának rémhalála, a török konyhaművészet janicsárja, a magyar publicisztika egyik fenegyereke amolyan reneszánsz ember. Szentesi igazi hazajáró vendég a Tisza alsó folyásánál, szereti és tiszteli a Balkán világát, úgy is mondhatni, otthon van szűkebb pátriárkánkban...

  

NAPLÓ - 123.

 

Lehet, paradoxon, de mostanában amint magamhoz térve föleszmélek, ahogy reggelente hallgatni kezdem a rádió híreit, ahelyett, hogy a realitás rendképét, a tényszerűségből fakadó logikus szervezettséget tapasztalnám, jobbára a csalódottság vesz erőt rajtam. Mind gyakrabban az a furcsa érzésem támad, hogy a világot eluralja az abnormalitás. A valóság egyre-másra kezd hibbant mesévé silányulni.
Nem példa nélküli az elmebaj fölburjánzása. Eddig is itt lappangott. Erőre viszont csak az utóbbi években kapott. Korábban még igen, visszahőköltem, hangosan ámuldoztam: manapság immár olyan nagyon meg sem lepődök rajta. Úgy tekintek erre a jelenségre, hogy mindaz, ami az életem során normálisnak számított, pusztán egy átmeneti állapot volt, és most újfent visszavedlik a mindenség a maga fordított valóságába, ahol az esztelenség, a téboly, a káosz fémjelzi a dolgokat. Ott folytatja az őrület, ahol abbahagyta.
A fogyasztói társadalom mohósága, a liberális elveket kiszolgáló politikai és gazdasági modell, a televízió agybaja, az átkos internettel sokkal mélyebb nyomokat hagynak, mintsem, hogy mindettől könnyedén mentesülni tudnánk.
Vasárnap este a legnézettebb kereskedelmi csatornán véget ért egy sorozat. Álarcos Énekes volt a műsor címe, és most azért hozták hírbe, mert az esti műsoridőben két férfi összecsókolózott a kamerák előtt. Tévém közel négy éve nincs, nem láttam az adás egyetlen epizódját sem. Azt sem tudom miről szól a „show”. Átfutva az abban szereplők névsorát, még nagyobb a tanácstalanságom. Gáspár Laci, Hargitai Bea elmehetnek mellettem az utcán. Manuel, Pintér Tibor, Rubint Rella – dettó. Utóbbinak ez a neve, vagy valami márka? Istenest, Sebestyént, pláne Millert sem ismerek, bár az utolsót illene, hisz a Pappa Pia (?!) Petijeként állítólag valaki, vagy valami.

Ha ők a mérce, akkor köszönöm. Üdvösebb a saját súlypontomhoz igazodni.      

Visszagondolva a normalitás időszakára, csak a versek jutnak az eszembe. Néhány olvadékony sor, puhán dallamos rímpárok, szép szóképek, meg egy csomó bennem vérré vált hangulati elem: ötven után máshoz ragaszkodni nincs érkezésem.
Valami mégis hajt ebben a folyamatban. Pedig látom az örvényeket, egyre-másra húz a fekete gravitáció, kihat rám mindenféle fel- és lehajtó erő, a disszonáns hangoktól meg a maradék élmények is csupán ideges hallucinációként jelentkeznek, és ilyenkor már a fantázia sem segít. Nem ajándék ez, hanem teher.

Emiatt önmagamat inkább másban próbálom megkeresni és megtalálni.

A bent, halkan megkonduló harangra, és nem a kinti kolompszóra hallgatok. Abban a kondulásban ott van mindaz, amit korábban elveszthetetlennek hittem. Az a harangocska megmaradt velem egy szigeten. A szigetemen.
Víz vesz körbe, nyugalom. Szigeten lakni eleve lehatárolást jelent, egy jó adag öntörvényűséggel, sajátos karakterrel, önállósággal. Munkát és saját magunkra mutató cselekménysorozatot kér viszont. A sziget örökkévalósága szilárdan áll a csönd és a harmónia vizében.
Mihelyt horgonyt vet mellettünk valaki, kisvártatva – ha szerencsések vagyunk – az ő szemében ott marad a tükörképünk. Jórészt, ennyit hagyunk magunk után, nem többet. Akivel mélyebb vonatkozásban képesek vagyunk együtt létezni, egész valójával emlékké nemesül általunk. Minden taglejtése, a súroló tekintete, a gesztusai, az igazi mivolta lakozik majd bennünk egy jó ideig. Ha szerencsések vagyunk. Ám többnyire nem vagyunk azok.
Szeretem az eredetiséget, a hideget, a furcsán lengedező huzatos levegőt, a szavakat, a mondatokat. Szeretem, hogy idegen szájon át a kívül fölszaggatott összefüggéseket belélegezve olykor némi bizonyosságra bukkanhatok. Hogy utána legyen min töprengenem. Mert az idő könyörtelenül mulandó.   

                        Pk   

   

 

J.

Grafit - skicc

NAPLÓ - 122.

Álomvárosom – valami ilyesmi (illusztráció)

 

Az éjjel nagyon furcsát álmodok. Budapesten vagyok, a 7-es buszra szállnék, valahova el akarok jutni. Már nem rémlik, hová készültem. Néztem útvonaltervet, böngésztem a buszmegállónál a táblázatot. A 7-es éppen ott tenne le, nagyszerű. Ez rendben lévő, a hetest ismerem, minden megállóját sorolom. Megnyugtató érzés.
Akkor kezdődik a kaland, amikor helyette jön egy koszlott, rozoga, tényleg mesebelien ronda busz, valami lehetetlen számozású, 249-es vagy ilyesmi. Ráadásul a régi, lekerekített formájú a busz, de mondom, olyan retvás, kiszolgált, hogy attól csak a toprongyos sofőr kinézete siralmasabb. Egyedüli utasa vagyok, mégsincs bennem semmi rossz érzés. 
Elvisz valahová, lerak egy majdhogynem középkori viszonyokat mutató macskaköves utcában. Nem is utca az, hanem egy keskeny köz, járdák nélkül. Zegzugok mindenhol. A Twist Olivér illusztrációkon láttam hasonló kuszaságot: Kass János vagy Reich Károly tudott tussal-tollal húzni ilyen intenzitású vonalbogokat. Egyértelműen látszik, találomra, terv nélkül építkeztek az ott lakók. A házak zömmel fából, mintha egy kerge Robinson tákolta volna a negyedet. Egymásnak támaszkodnak a falak. Néhol széna- vagy nádfedeles a lakóépület, sok a deszkás, zsalugáteres ablakocska, az út melletti görbe törzsű fák meg jól föl vannak nyírva, az égen egy kis bolyhocska a koronájuk. A járókelők egytől-egyig Rejtő Jenő figurái is lehetnének: fogatlan, ápolatlan, rongyokba bugyolált csürhe. Mégis árad belőlük a jó kedély, s bár első ránézésre mind rablógyilkosnak látszik, ahogy egyenként megismerem őket, kiderül róluk, csupa szív emberek. 
Egy kifejezetten szajha szerű, molett nő kalauzol. Főz nekem teát. Azt mondja, ezt a negyedet Budán alig ismeri valaki, pedig 20 négyzetkilométer (!), sikátorostul, zugkocsmástul… Az utcákon amúgy jobbára lovas kocsik cammognak.  Sok a sár, sok a füst, sok a kóbor kutya, és ez nekem mind-mind kimondhatatlan gyönyörűség. A nő nagyon kedves velem. A negyed, amibe csöppentem egy régi kaszárnya temetőjének (!) a helyén épült ki – magyarázza –, és egy hatalmas, sáros lapályban fekszik, olyan, mintha egy óriási teknősbékát háttal az iszapba nyomtak volna. Nem érzek félelmet. Sőt, az egész álmom alatt valami csöndös derű, vágy munkál bennem, maradhassak itt. Pedig semmi sem szép, de mégis.
A faházak alja kőből van. Gerenda az oldaluk, gyalulatlan lécekkel. Mindent ural a barnás föld és a fa színe. Filmeken szűrőkkel oldják meg ezeket az opálos fényeket, az ilyen pergamensárga, okkeres árnyalatokat. Az eget sem látni, igaz, nem is kerestem a szememmel, annyi minden nézni való van körülöttem. Zsibvásár. Tátom a számat. Összebarátkozok egy pókhálós szemöldökű, borostás öreggel, meg a véres, ujjatlan trikót viselő cimborájával. Az utóbbi hentes, megtudom. Láthatóan mindketten részegek, ám nagyon jópofa a dumájuk. Nevetgélek rajtuk. 
Nem is tudom milyen évszak van odakint. Mikor érkeztem még tavasz volt, most meg kint fehér pölyhök szállingóznak. „Jó nagy pihés hó esik” – gondolom magamban, mígnem rájövök, nem hó, hanem a nyárfák termése az. Akárha hóvihar ereszkedett volna a nyomornegyedre. "Kivágták az öreg Nyilas előtti taknyos nyárfát, az rázza a lombját. Sírnak is a pónik!" – harákol odakint egy öregasszony. A nyárfát, a lovaskocsit, meg az öreg Nyilast is ismertem, Bandi volt a lova neve, mindig trappban járt. Hogy kerültek ezek ide? Épp csak átvillan rajtam a kérdés. 
„Békaszömes jó napot!” – toppan be a kocsmába egy cilinderes, nehéz posztó kabátos figura. A haja kilóg a kalap karimája alól, farmernadrágot és munkáscipőt hord. Ez az álmom legfurcsább része, pont a vége. A sarokban ülök, a pultnál háttal áll nekem az illető. Már a megjelenésekor nagyon ismerős volt a hangja, a gesztusai is. Nem fordul meg, támasztja a söntést. Nézegetem még egy-két percig, kíváncsiságból. Mikor belépett, mintha megéreztem volna, szinte azonnal tudtam, az a fickó a jó negyedszázaddal ezelőtti én vagyok.

                                                                            Pk

 

NAPLÓ - 121.

 

Gellért-hegy

Akár a fiókból elővett új pengéjű konyhakés: úgy hasít a fény szerda hajnalban. Fonalát az álmomnak ketté metszi. Résnyire a szemem. Utoljára bennem maradt képkockákon az éjjelem még visszaköszön. Fát vágtam, emlékszem rá.
Nem először. Mostanában álmomban sűrűn-sűrűn fát aprítok. Mindenfélét. Keményfát is, meg puha szelezéket is. Gyújtósnak valót éppen úgy, mint karvastagságút, ahogy görbe, kegyetlenül kemény gyökereket is. Gyümölcsösökből kiszedett, összeszáradt szőlőtőkéket. Azoktól jó előre tartok! A göcsörtös csonkok a legkegyetlenebbek. Alig akarnak hasadni. Olyankor összepréselt szájjal markolom a fejszét, és ütök, vagdalkozok, csapkodok kifulladásig. Az ilyen álomból nincs kiút. Senki nem kocogtatja meg a hátam, hogy állj meg, pajtás. Nem szólal meg sípszó sem, hogy a munkaidőnek vége. De a legrémisztőbb, hogy ezzel együtt, akármennyire serényen dolgozok: a farakás sem akar fogyni. Időtlen, változatlan marad minden. Csak az erőlködés, a szenvedés hullámzó, ám folyton jelenvaló: hol több, hol kevesebb mértékben szokott nyomasztani. Ha az élet párhuzamos valósága az álom, ha valóban a napi létezés tükrei az éjjel megesett dolgok, akkor eleve elég vigasztalan a helyzetem. Legalábbis ezt sugallják az éjszakáim, amelyeken össze tud gyűrni az efféle álom. Egyedül abban reménykedhetek, hogy pusztán egy folyamat állomásai sorjáznak előttem, amikor kötelező penzumként be kell járnom a szédítő magasságok után a még szédültebb mélységeket.
Kell lennie magyarázatnak, hogy őrült vetélő módra össze muszáj fognom valami homályos, oksági láncolatokat. Megoldás – egyelőre – nincs. Kétséges, lesz-e valaha. Ahogy már abban sem vagyok biztos, hogy lesz kegyelem. Talán csak a lélek épsége a lényeg. Hogy ne csupán egy burok legyen.
Sokáig pislogok az alacsony fekvőhelyemen. Fürtös, fekete még a szoba sarka odalent. Majd csak kilenc tájékán talál oda a nappali világosság.
Az utca is még vaksi. Ilyenkor az őszi reggel térdre roggyant homályában mindössze pár dörmögő gépkocsi bóklászik az útkörösztöződésben. Lámpájuk sárga. Tompán túrják maguk előtt a párálló ködöt, ami vasalatlan paplanhuzatként takarja be a várost. Nehezen akar tél lenni. Miként az álmom, úgy az ősz is szeret más állapotban kicsit elidőzni a tájon. A novemberi ónos ég az ősz önbizalmát hizlalja.
Nekünk sem marad egyebünk. Nézünk, és találgatnunk. Nem könnyű megfejtenünk az ősz végi fáknak a titkát, amikről a gondatlan emberi kezek már régen lemondtak. Nem metszik, öntözik, gondozzák őket, szanaszéjjel a parkokban vadul nőnek, a mézszagú, rothadó avarszőnyegből, a bíbor lankákat teletűzdelve, és a levelük fonákja messziről virít. Az erezetük vanília színű, fölül meg olyan rőt, mint a Rák csillagkép alatt született lányok haja. Önmagukat élik az erdő fái. A Szent Gellért térről kanyargó ösvény kaptatóján fölhágva egy minutumig nem kapni levegőt, ahogy a hegyoldalból lelátni a folyóra, a partokat összepántoló hidakra, és a túloldalt elterülő város rengetegére – megejtő a panoráma.
Három lajbis kánya közrefog és lecsap egy galambra. Parányi tragédia készülődik a gyöpön. A galamb valahogy megússza az orvtámadást, szerencsésen eliszkol. A hegy oldalában tonnás sziklák szétszórva. Egyikük kutyafejre hasonlít.
Az a kő meg én, ketten nézünk a tovatűnő madár után.

                             Pk

BORDÉLY - festményem

 Bordély - The Brothel - Javna kuća

(olaj, vászon - oil, canvas - ulje na platnu)
50 x 70 cm

NAPLÓ - 120.

festményem

Ma péntek. Régen megnyálazott levélboríték az asztalon, ceruza, hegyező, notesz, teleírva majdnem, mellette vizespohár. Felerészben reménysugár, felerészben hideg békesség. Mégis gyanakvó és hiteltelen vagyok. Fél hat sincs, általános a pangás. Az ébredés széjjeltaposott kezdő percei akszamétosan indulnak, mintha valami bezuhant mélységből kéne kikapaszkodniuk. A vekkerem percenései ütemezik az időt, úgy markolják a semmit. Bátraké a szerencse. Derékig meztelenül teszem oda a teafőzőt. Aztán az első bögre illata szinte olyanná lesz, akár egy kisebb ünnep. Közönséges gondolataim támadnak, a fekete sűrű, sárszerűektől a játékosabb, falevélként pöndörödő zöld-sárga emlékekig.

Ma született Makovecz Imre. Némi toporgás, forgolódás: tájékozódok. A szobában belövöm magamnak a Farkasréti temető irányát, és arrafelé kétrét meghajolok. Homlokom a vállfán lógó kardigánomnak mutat. Ismerősök képei a falon. Nem kérdeznek, csak néznek, ahogy nap mint nap szoktak, nézik, amit csinálok.  

Kint is november van. Ma papírból készültek a meszelt falak. A halvány utcasorok között gépkocsi birkanyáj legel, fönn fellegek fehérlenek, zizegteti őket a szél, és a világosság egész a földig hullik. Mosdáskor a csap alá suttogtam egy imádságot, hogy értelmes cselekedetek sorjázzanak majd elém. Meg nehogy kívül rekedjen az öröm a napomon.

El kell indulni dolgozni, nem szabad semminek hiányoznia.  Minden nap, kicsit egyforma is. Tegnap még 2019-et írtunk, pár órája hagyott itt bennünket a nyár, az előbb, alig tíz perce álmomban a szeptemberi avart rúgtam szét a Vigadó melletti padok között, és lám, egy gondolattal ezelőtt még tegnap volt a fejemben is: ételt és italt adtam valakinek, vajat, eperlekvárt hoztam, pirítóst, sok sajttal, fűszerekkel. Épp, hogy csak az imént tettem be utána az ajtót. Minden nap fogom a kilincset, reggel az első fertályóra legfontosabb része, szinte már rítus, hogy a tárva lévő ajtót behúzom. Napközben úgy is marad, többnyire. Rápattan a zár. Fogja erősen. De amint leszáll az éj, és a kérdések sorra válasz nélkül maradnak, és ezért útra indulok: menten csikordulnak a zsanérok, és hallom, kénytelen vagyok tudomásul venni, megint kitárul az az ajtó. A reggeli küzdelmeim részévé vált, hadakozok vele régtől fogva. Iparkodok rendet tenni. Újra, meg újra becsukom. Mögötte van a minden, tudom.

Több ott a néznivaló, mint égen a csillag. Tükrös pocsolyák visszfénye világítja be a Budzsák szűk utcácskáit, lentről, a folyó mellől szalad fölfelé a töltésen a betonút, a kisbolt előtt a kivágott szomorúfűz csonkja körül földbe taposott söröskupakok csillognak, sárba ragadt kincsekként Göncölszekeret, ismeretlen csillagképeket rajzolnak az árokpart mellé, oda, ahol traktorgumikon szoktak ülni az emberek, és csak a cigarettájuk parazsa festi be a sötétet. Átellenben a lombjuk tépett gesztenyefák során át lejutni a Tiszához, amin a bánáti nap mindig ferdén cikáz. Túloldalt fekete uszály. A fövenyen kagylók, szétnyílva.
Jobb ilyenkor a vízen. Megmerül az evezőlapát. Húzás, feszítés. A sodrással szemben is csak úgy eliramlik az élet. Lapátolni, lapátolni.
Az ajtókat pedig zárva kell tartani, mert csak a szívet muszáj kitárni. Hátha egyszer partnak döccen velem a tiszai ladik.

                                              Pk

OMEGA - Benkő László (1943-2020)

Életemben testközelből egyszer láttam csak. A kettőezres évek elején sétáltam a Rákóczi úton, bámészkodtam. Egy mellékutcácska sarkán rozoga autót szerelt, ismerős volt az arca. Az öreg rocker könyékig olajosan hajolt a nyitott motorháztető fölé, aggodalmas képpel bütykölt. A fülébe lőtt közismert függőkről tudtam bizonyosan, hogy az Omega alapítójával és nem egy rá hasonlító fazonnal találkoztam. 

Akik közelebb álltak hozzá, egyöntetűen állítják: szerény, jó ember volt, mindenféle sztárallűr nélkül. Bizonyosan igazuk van. Én csak egy lepukkant kocsit szerelő, egyszerű emberként gondolok rá, aki nem mellesleg zenetörténelmet írt életművével.

 

 

HAZA-JÁRÁS

Az anyaországban is ugyanakkora lokálpatrióta

Pósa Károlyt sokrétű művészemberként tartja számon a szűkebb és a tágabb környezete is. Elsősorban Magyarkanizsához köthető a neve, ott élt és alkotott három évtizeden át, de Kispiacon, Kishomokon, sőt az egész délvidéki közéletben ismerősen cseng a neve, ha képzőművészetről vagy az irodalom különböző válfajairól van szó. Napról napra hallatja lelke hangját, de politikai véleménynyilvánítás tekintetében sem rejtőzködik. Kiáll az elvei mellett. Mindezt immáron Budapestről teszi, ami sokaknak fel sem tűnik, legfeljebb a közvetlen környezete érzi személyes hiányát. A távolságok áthidalhatók, a lakhely megváltoztatható, de az igazi elkötelezettség egy irányba kacsint, az elv pedig, ha az igaz, nem változik. A virtuális naplójában, a Bácskai diáriumon, magyarországi napilapokban, és egy vajdasági internetes portálon is elképesztő mennyiségű írását követhetjük nyomon, ahogy a grafikáival, a festményeivel is szembe találjuk magunkat, sőt, a Hír Televízióban is rendre viszontláthatjuk provokatív karikatúráit.

Vagy inkább nevezzük máshogy a karikatúrákat?

 – Fölösleges. A karikatúra maradjon csak az, ami. Minden rajz a világ dolgainak észlelése, egy megemelkedett képi kivetülése annak, amit gondolok mindarról, ami körbevesz. És mivel ez a világ olyan abszurd, amilyen, pont ilyen illusztrációk révén válik értelmezhetővé. Sajnos, úgy tűnik, lesz téma a jövő rajzolóinak is.

Az Ön esetében nem elvándorlásról, csak ideiglenes helyváltoztatásról és más munkavállalásról van szó. Mennyiben változtatta meg Budapest a világról vallott nézeteit?

 – 2017 őszén kerültem a magyar fővárosba. Nem volt rózsás a helyzetem. Országot, várost, munkahelyet váltani, fejest ugrani az ismeretlenbe, egy teljesen új közösségből nulláról újrázni: nehéz volt. Nagyon billegtem a Jóisten tenyerén. Megmaradtam. Nem a világot ismertem meg, hanem inkább önmagamat. Volt időm az önvizsgálatra. Közben dolgoztam, hajtottam magamat. Ma már külön asztalom van a munkahelyemen, és csak a közvetlen felettesemnek tartozom beszámolni róla, mivel foglalkozom. Írok, rajzolok. Azt csinálom, amit szeretek. Ezt kegyelmi állapotként élem meg. A városi létforma idegesebb, gyorsabb, emésztőbb: mindez csak fölértékelte bennem a szülőföld becsületét.

Fotó: Pósa Emma

 Innen odatekintve és onnan ide más szemüvegen keresztül néz?

 – Ha csak lehet, még az „egyfelől” és „másfelől” szófordulatot is igyekszem kerülni. Az a baj, hogy manapság mindent a viszonylagosság ural. Ez szörnyű. A régen tiszta fogalmak mostanra besározódtak. Bácska jó helyen van, és ha minden igaz, nemsokára visszakerülök oda. Budapest egy csomó lehetőséggel szolgált, éltem is vele, hálás vagyok a sorsomnak, hisz csak a hála révén lehetséges irgalom. De ami egy kétmilliós városban igazi érték, az a tanyavilágban is értékes még most is, és örökké az is fog maradni. A szeretet, az alázat, az önzetlenség és a jószándék nem függ a lakosság számarányától. Az csakis tőlünk függ, belőlünk fakadhat. Mindegy, hogy hol: Kishomokon is és Budapesten is.

Milyen most az élet Budapesten és mely közegben találta meg azt az elvet, amit itthon is vallott?

 – A Hír TV szerkesztőségében egy feszület van a falon. Az értékrend vállalása nem csak jelez valamit, hanem kötelez is. A ránk kényszerített, szabadelvűnek nevezett társadalmi kísérlet tulajdonképpen egy vallás, istene a piac, bibliája a gazdaság, papjai a pénzemberek, evangéliuma a pénz. Alig háromszáz éve kezdődött, mára kiirtani akar mindent, ami más. Csak az a gyomorforgató, hogy mindezt a szabadság, a tolerancia, meg az esélyegyenlőség nevében tenné. Holott ugyanők már nem csak azt írnák elő, hogy miről nem szabad beszélni, hanem azt is diktálnák, hogy viszont miről kötelező. Ezért istenkáromlóként kezelik, aki megkérdőjelezi a dogmájukat. Mert tagadják ugyan a létét, de azért Isten szerepében szeretnek tetszelegni. 

Puskaporos viszonyok uralkodnak a világban, Ön is így érzi az olvasztótégelyben?

– Háború zajlik, kétség sem fér hozzá. Oda jutottunk, hogy ma a normalitást kikezdte az abnormalitás. A téboly akar diktálni az ép értelemnek. Soha az emberiség történetében nem volt még ennyire zagyva egy korszak, nem fordult önnön léte ellen a világ, úgy és annyira, mint ma. Ott tartunk, hogy mára az számít lázadónak, aki a rend pártján áll. Az a bátor, aki megmarad az évezredes íratlan morál mezsgyéjén belül. Az ellenérdekelt kompánia ugyanis a rendtől retteg. Mindentől viszolyognak, ami a kiváltságosságuk ellen szól. Attól is, aki nem akarja bántani őket, csak képes rá. Ha már képes valaki ujjat húzni velük, meg sem kell, hogy tegye: menten a torkának ugranak. Ezek így működnek, az ősapáik, vagyis az ideológia-elődjeik, a bolsevikok mintájára. A szellemi értelemben vívott harc még nem dőlt el, csak annyi biztos, hogy az a társadalmi modell, amit ránk kényszerítettek az elmúlt évtizedekben, örvendetesen bedöglött. Meg is van az ellenszere: nem egyszerűen csak ellenkező előjelű politikai beállítottságúnak, hanem minőségileg jobb embernek kell lennünk náluk. Mi magunk vagyunk a válasz az ártó szándékukra, és ezzel nem tudnak mit kezdeni.

Itthon már megszoktuk, hogy akár nemzeti ünnepről vagy megemlékezésről van szó, akár irodalmi eseményről, Ön a középpontban volt. A Dobó Tihamér Képtár vezetőjeként, többkönyves íróként is ismertük. A lovak, a Járás is jelentős részét képezték az életének, amik vissza is köszönnek írásaiban. Ezek egyelőre írásban, képben jelennek meg. Hát akkor most mi mindennel foglalkozik?

– Társszerkesztőként a főállású televíziózás mellett még négy helyre külsősként bedolgozom. Magyarországi és hazai nyomtatott, illetve online felületeken publikálok, jelennek meg rajzaim. A napokban egy ifjúsági regény illusztrációit fejezem be. Az idén egy önálló kiállításra is számítottam, ám a járvány meghiúsította, ennek dacára amikor csak időm van, tovább festek. A képeimből állandó tárlatom látható Budapest belvárosában, lévén a Lövölde tér mellett van egy kézműves sörházam, két társammal tartjuk, ahol a galériát, a földszinti konyha részt, és a pince-koncerttermünket is a munkáimmal dekoráltuk. Éjjelente jobbára írok. Türelmes ember a kiadóm, de mostanában elkezdett nyaggatni, nyomdába küldené az új kötetemet. Hobbiból írom tizenkét éve a nyilvános naplómat, vagyis blogolok. És a közelmúltban kaptam kerületi engedélyt: most hétvégén is, ha jó az idő, kiülök a sörház terasza mellé a sétálóutcára, és portrékat rajzolok a járókelőknek. Nem unatkozom.

Fotó: Ollé Balázs

Hangoztatja, hogy „Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló.” Kifejtené ezt bővebben?

– Csak ismételni tudom magamat: a hazát elhagyni nem lehet. A haza a szív is egyben, anélkül meg élni képtelenség. Aki a hazáját elárulja, tehát eladja a lelkét az ördögnek – az olyan ember is. Aki meg embernek alja, az magyarnak is hitvány. Manapság a honi és a magyarországi közéletben se szeri se száma az árulóinknak. Mintha bizony divat lenne Júdásnak állni. Sajnos oda jutottunk, hogy ez a lélektelen kor a becstelenséget termeli rakásra. Akibe viszont szorul még lelkiismeret, annak az öröme és a fájdalma is egyben a hazája. Odahaza, Magyarkanizsán, minden vasárnap Kanyó Zoltán sírjára tettem virágot. Atyai jó barátomként tiszteltem, s ha valakiről elmondható, hogy pótolhatatlan veszteség, őrá ez teljes mértékben igaz. Őhelyette három éve minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe, mécsest gyújtok Cseh Tamás és Makovecz Imre sírhantján. Ha a tisztesség és az emberség példaképét kéne ábrázolnom, kettejükből ötvözném. Az építész mesélte egyszer – s ez egyben válasz a kérdésre –, hogy Kakasdon, ebben a hajdani sváb faluban művelődési házat tervezett, az épület ma is megcsodálható, a mester egyik legszebb munkája. Egy ízben Makoveczet valahol Németországban megszólította egy tört magyarsággal beszélő sváb ember. Kiderült, Kakasdról telepítették ki a háború után a kommunisták, amikor a svábokat elüldözték Magyarországról. Az öreg sváb évente ellátogatott Kakasdra, negyvenévnyi száműzetés után is. Hazajárt a feleségével – így mondta. Makovecz elképedve kérdezte tőle: ember, önt és családját megalázták, földönfutókká tették, minden gyalázatot elkövettek önök ellen, minek megy maga vissza minden esztendőben Kakasdra?! Az öreg kihúzta magát, és csak annyit mondott: „érezni”. Nekem azóta ebben a szóban ott van a haza, a szeretet és a becsület fogalma is. A hazát érezni kell.

A közeljövőben minek kapcsán hallhatjuk a nevét?

– Egy Balkánról szóló műsorsorozat szinopszisát írom, a költségvetést kalkulálom. A megszokottnál nagyobb vállalkozás lesz, amit a cégem készít. A régi Jugoszlávia térségeit járjuk majd be egy stábbal, igyekezvén olyan helyszíneken forgatni, ami még ismeretlennek számít. A közép-európai kis nemzetek egymásrautaltságáról fog szólni a sorozat, arról, hogy mennyi közös pont volt és van a Balkán népei meg a magyarság között. A budapesti sörházamat szeretném a jövőben egyféle délvidéki találkozóhellyé tenni: ha nem lett volna ez a járvány, már hazai együttesek, kiállítók, borászok hoztak volna hozzánk különféle rendezvényeket. Kivárunk.

Otthonról hazajön?

– Nekem most is ugyanaz az otthonom, mint eddig. A Járás és a Tisza között van a hazám. Kishomokon vettem egy tanyát, egy vadakácos ligetben, két hold legelő van körülötte. Építem a haciendám. A Rákóczi Szövetség és a Hazajárók Egyesület új bázisát akarom létrehozni. Megint lesznek majd lovaim, kutyáim. Iparkodok hasznos lenni az enyéimnek. Ezek adnak értelmet az egésznek. A többi nemigen számít.

                                                                                                          Jenei Klementina

Megjelent a Magyar Szó napilap 2020.11.15-ei számában. Azeredeti írás itt olvasható!

 

 

 

VASÁRNAP - PORTRÉ

 

Cz.

NAPLÓ - 119.

Járási bozótos

Ez idő tájt már csöndös duruzsolással múlnak az őszi napok, ezért a nyári emlékeimet csak nagy óvatossággal merem számba venni. Inkább nézek a lábam elé. Fölhánytorgatni a múltat? Ugyan mit érni el vele? A lélek ősz közepén, Mindenszentek után, akár az álomra készülő vadméhfészek. Kár tüzet rakni alá, kár füstölögni. Jobban teszem, ha a keletnek rúgó fellegeket kíséri a tekintetem, arra, amerre a ködcsomók bolyonganak. 

Közben figyelem, ahogy az árnyak a zuglói épületek felszínét karcolják. Ezek a házak a sok ablakkal éppen annyira nyomasztóak, robosztusak, ráncos bőrűre öregedettek és tömörek, mint amennyire elegánsak, légiesek, nemes arcélűek és szerethetők is tudnak lenni. Nyugalom, erő sugárzik a házsorok egységéből. A szögletek a tintával csöppentett novemberi látványon nem hivalkodóak. A részletek is mintha belemosódnának a pasztell ég aljába. A járdaszegély mellett ágaskodó útjelző táblákról egyre több zománc pattan le, mivel a horganyozott bádog idővel magától is meghajlik, behorpad, megfakítja a napfény. Elöregszik minden: a fém, a fa, de még az égetett tégla is. Tegnap még egy féltenyérnyi rozsda a parkolni tilos tábla közepénél olyan volt, mint egy szárnyszegett galamb. Mára kitárt ajtószárny lett, amiből hiányzik egy deszka.

Egyedül a platánfáknak a szürke égbe mártott ágvégei billegnek egykedvűen, akárha részeg zongorista ujjai kaparásznának valami sötétre vénült billentyűzeten. Bírom az őszt, szeretem. A hangulatával, ahogy a napsugarak egyre lejjebb szoknak a tűzfalakon, ahogy leszorul a járdákról a meleg, ahogy az aszfalt dermedt cápa színűre válik napközben, éjjel pedig a hideg fényeket tükrözi vissza…

Ezek mind-mind egyfajta konok tárgyilagosságot sugallnak. Akkor is így van, ha olykor az értelmet megbontja egy kósza emlék. Néha éhes és fáradt lesz a szív. Teljesen megmagyarázhatatlanul rátör az emberre a csillagok között sem mérhető üresség érzése, és ilyenkor a homlokot hozzá kell szorítani az utcán egy öntöttvas kandeláber oszlophoz, le kell húzni a lázat, mélyet sóhajtva muszáj a következő lélegzetvételre összpontosítani, hagyni kell a dolgok összeroppanásának veszélyét jelző belső remegést, múljék el magától. Az én széthasadását megelőzendő: meg kell állni. Mozdulatlanul be kell várni a mondhatatlan szomorúság érzését. Szembe kell fordulni vele.

Nála nélkül meglenni meglehet, ez valószínű. Másoknak talán sikerül is, nem tudom. Nekem nem.
Szimbóluma valaminek ez az őszi keserves érzület. Rásegít érezni. Intim titkokat sugall. Hogy valakit azért szerettem, mert maga volt a megtestesült Dalmácia. Akadt, aki azokra a porcelán csészékre emlékeztetett, amiket apai nagyanyám vitrinben, elzárva tartott. (Csontszínűek és kék, meg óarany szegélyű volt az a kávéskészlet, külön melléjük míves, fodrozott nyelű kiskanalakkal. Biedermeier kincsekként tartottuk számon az összeset.) Volt aki színésznőt alakított, volt, aki cigánylányt, volt egy forradalmár lelkületű tincses amazon, és flörtölt velem egy időtlen, ősi melódiára hasonlító is. Kartonból, bronzból és Brač szigetéről való márványból mintázott alakok karoltak belém, papír sziluettek meg édes illatú hársfa szobrok, kavics simaságúak és forrók voltak, mint a tűző napon felejtett alma, és a szomjazó testek vonala úgy lágyult egybe, mint ahogy Orompart alatt a mandulafás lankák hajolnak egymásba. November, "n" betűvel írva: nehéz hónap...

Amikor elhagy, sosem néz vissza ez a különös emóció, noha alappal gondolom, mert jó ideje már tudom, hogy okkal, céllal érkezett, és többnyire dolga végezetten távozik. Adót fizettet. Röstellem leírni, minek az adóját.   

                                  Pk

NAPLÓ - 118.

A novemberi útjaim mindig befelé meg visszafelé vezetnek. Az esztendő terhe ilyenkorra érik be. Előbb csak sejtésként jelentkezik, aztán szép lassan, a novemberi napok múlásával tudatosul, hogy mit veszítettem 2020-nak a révén, és mit nyertem a vámon. Ebben a gyöngén ázott, barna színűre festett időben az álmaimban is mélyeket sóhajtok, mezítelen lábam már a takaró alá húzva találom reggelente, és hosszan, édesdeden tudok aludni, mint a cipókenyér.

Van, hogy csak ülve maradok az íróasztal mellett. Teát iszok, egy Zuglóban megbúvó árnyékos ház udvarának zugpiacán vettem. Jobbára szárított erdei gyümölcsökből áll. Tarkabarka válogatás. Tulipirostól a szénfekete szödörig, tucatnyi termény, magvak is. Egy szarkalábas szemű néni árulta, pirospozsgásan mosolygott, mintha nem evilágból való volna. Mellette rózsaszínűre hízott kövér hentes ajánlgatta a pecsenyekacsa húsokat, egy-egy falat füstölt kacsamellel biztatva, hat-hét kofa pedig almásládákon, vagy a betonra terített ponyvákon mindenféle zöldséget, gyümölcsöket kínált. A bejárat mellett kecskesajtot és háziszappant lehetett kapni. A zsebkendőnyi kis piac kapujára széles ákombákomokkal ki volt írva: biotermékek piaca.

Behajtott a kíváncsiság. Hiába, hogy szemerkélt az eső. A tökéletességtől mindig tartottam, s mára a viszolygásom az idilltől csak még dacosabbá tett. Mit nekem zegernye idő! Piac van: vis maior.

És már kóstoltatták is velem a libatöpörtyűt, kisujjnyi mangalica szalonnát szelt nekem egy bácsi késsel, szárított gyógynövényekkel együtt akácméz kínálta magát, és gusztusos pántlika volt mindenen, a dunsztok közül pedig a cseresznyebefőttől a vegyes savanyúságig meghökkentően széles választékot leltem. Régebben sem volt rám jellemző, ma meg már pláne nem vagyok rest megkóstolni a lecsempült bögréjű aludttejet, a mosdatlan birskörtét, a gombás kosár betört kalapú portékáját, nyersen, kevéske sóval hintve, azonmód, mit sem törődve azzal, hogy az ördög nem alszik. Szemérmetlen lettem és kíváncsi.

A piacocska határozottan tetszett. Akárha egy tűzfalak közé szorult mesterséges, mesebeli kis katlanban lettem volna. A teret övező bérkaszárnyák vakolatán zöld és rozsdavörös vadszőlő kúszott, a leveleik fonákja alatt ott lappangott az elmúlt másfélszáz év minden pesti titka. Szinte vártam, mert a nedves levegőben lógott, mikor toppan mellém Nemecsek Ernő, Hektor kutyástul, hogy utána egy drótos tót kordéja guruljon be nagy zörgéssel, elnyomva a kintornás klimpírozó melódiájának hangjait. Majd jöhettek volna loppal, nesszel, akár az éji madarak a Nagy Háború utáni rongyos pályaudvari vagonlakók, megannyi székely középnemesi család, Bácskából elmenekült kishivatalnok, a Felvidékről elüldözöttek tízezrei, egymás után, a szitáló esőben lépdelve valami avítt katonanóta dallamára. Finoman, cizellált bánatával, de némi gúnnyal a szája szegletében egy cilinderes esszéíró is előballagott valahonnét, körösztöt vetve csuhás franciskánusok vonulnak libasorban, nyomukban végre egy ismerős arc: előkerült Gróf Tisza István, igaz halotthalvány az arca, de a lőtt sebéből még mindig szivárog kiontott vére, a főzelékek, a füstölt oldalasok és a sajtszag mintha vonzaná a tovatűnt idők alakjait. Az élet abszolút rendje, a köznapi piaci forgatag mutatta meg legtisztábban a halált. És hamarjában rá is eszméltem a valóságra. Azon a csöppnyi termelői piacon a huszadik század ott hevert előttem, mint egy szíven döfött angyal.

Iszom a teát, markáns az áfonya aromája. November elején odakint most mécsesek lángja világít. Ezek az apró fények olyanok egyenként a sötétben, mint a másvilági látomások. Tisztítják a lelket. Sok dolguk van.  

Pk

 

ÖSMERŐS ARCZOK (9.) - Ferencz Orsolya, űrkutató

Kedvenczeink albumába végre bekerült egy hölgy is, akinél nehéz eldönteni, hogy vajon a szépsége, vagy az okossága a lenyűgözőbb. A létező összes világok sztereotípíájára rácáfolván – ráadásul – szőke. Jelenleg kerületi képviselőként Józsefvárosban vívja földi harczát Pikó Nagyúr ellen. Főállásban viszont a kormány űrkutatásért felelős miniszteri biztosa, vagyis a Galaxis magyar őrzője... És ma születésnapos: Isten éltesse!

Pk

KISVÁROSI UTCA - festményem

Kisvárosi utca
35 x 55 cm

PORTRÉ (1.)

 

29x40 cm 
ceruza, radír

ÖSMERŐS ARCZOK (8.) - Tóth Gyula, közgazdász

Rajta kívül ember még nem végezte summa cum laude minősítéssel a közgizdasági egyetemet. Ráadásul TéGyé súlyosbító körülményként Moszkvában tanult, vagyis, jobban mondva néhány évig ott élt, ami az utolsó szög lehetett a Szovjetunió koporsójában: ezt már nem bírta elviselni az atomhatalom, és 1991-ben inkább megszűnt. TéGyé ha ejtőzni van kedve, ernyősen műveli. Örökös vitapartnerem, a Muppet Show-s duettünk másik páholyos megmondó embere. Jelenleg bakter Ferihegyen.

MEDITERRÁN KÉPESLAP

Nem biztos, hogy meg fogok bánni bármit. Ahhoz már túl sok minden történt. Nem győzném. Immáron aligha tudok máról-holnapra változni, az egyik reggelen úgy ébredni, hogy száznyolcvan fokos fordulattal mást kezdek hinni, mint tegnap. Helyette kitanultam, engedni muszáj. Mindent. Ha szélnek eresztem egy csomó vágyamat – mert előbb-utóbb, óhatatlanul erre kényszerülünk mindannyian –, még akkor is marad illúzió. Nem sok ugyan… Egyre kevesebb, ez biztos. De mély meggyőződéssel vallom, ebben reménykedek, hogy az utolsó pillanatig marad még illúzió, ami valamiféle szenvedélyben, vagy egy teljesen ismeretlen dologban fog értelmet nyerni. 

Nem bánom meg az útjaimat. Egyiket sem. Az összes közül a tengerhez vezetők a legemlékezetesebbek. Biztos fölróható nekem, hogy bácskai, síksági és magyar létemre nem átallom jólérezni magam egy életritmusában, atmoszférájában, lelkiségében teljesen másmilyen közegben. Hogy nekem jó a karsztos hegyoldalban kanyargó kecskeösvény, és le tudok ülni egy mészkőből rakott ortodox templomocska harangtornya alá is, anélkül, hogy a mediterrán táj a szívembe odafurakodva elhalványítaná bennem akár a Járás, akár a Tisza, vagy a szülőföldem iránt érzett ragaszkodást. Sokat töprengtem rajta, honnét ez az igényem erre a furcsa kettősségre? Aztán arra vetettem: nem vagyunk-e mindannyian és mindig valamilyen kettőzött állapotban? Ki így, ki úgy, mégiscsak többrétegűn éli az életét. Apa és férj. Munkatárs és barát. Fiúgyerek és testvér. Szomszéd és ellenség. Mind-mind egy-egy kapcsolati réteg, vagy párhuzam. 

Ha a kapcsolatrendszeren belül is ennyiféle kivetülése van a személyiségnek, ugyanezen az elven miért lenne lehetetlen földrajzilag egymásnak ellentmondó szellemiségű régiókban egyformán meglelni a nyugalmat? Valahogy így szeretek az öbölben lenni. A napot kilesni, várni a Lovćen taréja mögül. Nézni a kopott piros-fehér bóják táncát a hullámokon, és mikor a kabócák zsizsegését hallgatom, akárha az augusztusi puszta tücsökzenekara muzsikálna. Száraz, fehér kövek hevernek a fűcsomók között, míg ennek hasonlata gyanánt Bácskában a hóka szik rakja a vakfoltokat a Járás képére. 

Az árnyékok mindenütt egyformák: odahaza a Szent János utca lakatlan házának redőnyös ablakai éppolyan feketén bámulnak a világra, mint Prčanj rogyott kis kőházain a zsalugáteres szemek. Fény és árnyék. Egyik helyen sem lehet megmaradni üres lélekkel.

                                        Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (7.) - Bagi Attila - Baggio, bármen

A misztikus hetes számot viselő delikvens ifjúságunk elvitathatatlan eleme. Bohém múltunk egy jókora darabja. A kanizsai Taverna szalon örökös leltári tárgya lett most lajstromra véve, aki már önmagában is igen súlyos kérdéseket vet föl. Úgyhogy fizetek.
Szolgálati közlemény: a Teremtő akaratából pont ma 30 éves a Taverna. Vivát.

ÖSMERŐS ARCZOK (6.) - Valkay Zoltán, építész

Kedvenczeim albumába most tényleg egy nagy kedvencz kerül, aki Magyarkanizsán építészként épített örökségünknek éppen úgy istápolója, mint ahogy a délvidéki épített jövőnknek is a nagy megálmodója. Nem mellesleg érdemei mellett örökös barát, koporsós czimbora.

ÖSMERŐS ARCZOK (5.) - Bencze Szilárd, élettréner

Kedvenczeink albumába ezúttal Székelyföld rettegett arcza kerül, akiről kár bármit is mondani, hisz úgysem lehet egyszerűen leírni. Egy biztos, aki netán személyesen ismeri, nagyon jól járt. De az is biztos, aki meg nem, az még jobban.

ÖSMERŐS ARCZOK (4.) - Albu Lehel, cselgáncs bajnok

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Megint egy nekem drága ember került sorra, akiben koporsós czimborát ösmerhettem meg, az egy és örök, megbonthatatlan székely-bácskai barátság jegyében.

ZADARI KÉPESLAPOM

Zadar nem túl szép, legalábbis a központja nem az. Modern, túlnépesedett, mindenfelé lakótelepi a hangulat. Emeletes kockaházak között a történelmi emlékezetvesztés: alul üvegezett kirakatokban a konzumidiotizmus kellékei. Először 1989 nyarán jártam itt. Autóstoppal érkeztem. A piacon ettem burekot, ugyanott a kútnál csapvíz folyt. Teljesen másként él az emlékezetemben a zadari hangulat. Akkor kevésbé vert mellbe a tengerparti nagyváros személytelensége. Hátizsákosan mászkáltam, amerre a lábam vitt. Már nem tudom részleteiben fölidézni, mit is csináltam a Zadarban eltöltött egy-két nap alatt. Rémlik, a strand mellett egy közparkban aludtam, de a helyet bajosan határoznám meg. Több mint három évtized elmúlt azóta. Kihullott az időrostán az akkori nyár emlékezetének ocsúja. Most egyebütt sem tudtam volna magam jólérezni: a közeli kikötő padjára ültem le. Néztem a táncikáló csónakokat, s pont úgy kotyogott a víz a hasuk alatt, mint mikor Kanizsán a mólóhoz kötött ladikokkal játszanak a tiszai hullámok. Szimmetrikus a világ, kétségtelen. Csak a szagok mások. Zadarban sós a levegő, a Vízitelepen meg mindig iszapszagban úszik a part, meg a folyó fölszíne. Ösztönszerű mozdulattal megsimítom a pad karfáját, harmatos marad a kezem. Zadart még Béla király lovagjai is megvívták. A magyarok – Gárdonyi is írta – a velenceiek ellen vonultak föl. Lovasan... Az itáliaiak a gályáikon röhögve nézték a part mentén fölsorakozó, az utolsó szál emberig nyeregben ülő sereget. Csak akkor fagyott arcukra a derű, amikor a magyarok elunva a tétlenséget, a part közvetlen közelébe merészkedő itáliaiak hajóira kezdtek lovastul átugratni. Támadt nagy kavarodás, jézusmária, és hamar odalett a velenceiek magabiztossága. Furcsa egy csata lehetett, annyi szent. Akkoriban Zárának hívták a várost, de biztos vagyok benne, hogy a tenger kékje, a hullámok morajának ritmusa, a hegylánc mögül ébredő nap rőt derengése ugyanígy beköltözött a vértes lovagokba. Amit akkor láttak, amit most látok: együtt éljük át az összes élményünkkel.

Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (3.) - Bayer Zsolt, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Most is víg kedéllyel vagyok, s ennek megfelelően egy hasonlóan víg cimbora lett megörökítve, a közvélemény előtt kevésbé ismert oldaláról mutatva.

ÖSMERŐS ARCZOK (2.) - Szakács Árpád, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal is jó a kedvem, és ennek megfelelően megint egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

ÖSMERŐS ARCZOK (1.) - György Attila, író

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal jó a kedvem, és ennek megfelelően egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

09.11. – AZ ÜNNEP

rajzom

Nem hinném, hogy szeretnék húsz évvel fiatalabb lenni. Csak a korosodó, és ettől teljesen kétségbeesett emberek gondolhatják, hogy a korábbi önmagukhoz való ripsz-ropsz visszatérés ugyanilyen varázsütésre meghozná nekik a boldogságot. Ez az éveiket elmorzsoltak egyik legnagyobb téveszméje. Illúzió, amit persze sosem lehet kipróbálni, mert visszacsinálhatatlan.

Miért?

Húsz évvel ezelőtt boldognak hittem magamat?

Tudja a rosseb.

Tele voltam mindenféle elképzeléssel, felnőtt mesékkel, az agyamban valósnak tűnő, meg kifejezetten hamis ideálok zsongtak, együtt kavarogtak, és néha fejjel mentem a falnak, mert az élettel vívott napi tusában az tűnt egyszerűbbnek. Hegeim száma szaporodott. Kaptam sebeket, és ütlegeket osztottam én is. Eszményeim egy része, amik nem voltak már fontosak, fokozatosan megfakultak. Változott a sorrendjük, meg hát jómagam is változtam.

Ahogy múltak az évek, az egyszerű, a megfigyelhető és a megtapasztalható igazságok kezdtek el érdekelni, szemben a korábbi gyakorlattól, amikor még meghasonlás nélkül nem tudtam elfogadni a valóságot. Aztán mindezt megbántam.

Idő kellett hozzá, hosszú folyamat volt, de sikerült, noha még most is úgy vélem, minden egykori hibám itt maradt velem, legbelül, valahol rejtve bennem élnek. Ezt abból tudom, hogy ma is meg-megkísértenek. Ha más nem is, ilyenkor a szívem figyelmez. Megdobban. Int, hogy a régi vétkeket mindvégig cipelni fogom. Legföljebb már nem irányítanak. Ez is valami. A lelki békesség rovására megy, mégsem tehetni ellene semmit.

Az idő bár körösztülnyargal rajtunk, ma is tisztán emlékszem a 21 évvel ezelőtti szeptember 11-ére. Rekkenő meleg volt. Mintha az augusztusi nyár kánikulástól elfelejtette volna betenni maga mögött a kertajtót. Két lábbal álltam a napszítta pusztában, Oromhegyes alatt. Mezítelen talpamat égette a tarló, tücskök ciripelését remegtette a sárga, porszagú délibáb, és a bácskai horizont élén kívül minden más kerekdednek, hajlékonynak, tompának tűnt. Arra gondoltam, hogy nyergelni kéne. A toronyiránt odalátszó Zentára bemenni lóháton, korsó hideg sört rendelni a sarki Sörözőben. Ott volt a buszállomástól nem messze. Könnyű vágtában alig fél óra alatt beérhettem volna.

Tudtam akkor is: azon a napon, 1697-ben Zentánál a magyar seregek döntő csapást mértek a felvonuló török haderőre: a zentai csata következtében a 150 éves oszmán hódoltságtól szabadul meg a Délvidék, Magyarország éléskamrája. Ez Zenta város napja is. Sosem mondtam még ilyet, most leírom: hajrá Zenta, hajrá zentaiak!

Arról viszont már csak sokkal később értesültem, hogy 1825-ben – Pozsonyban szeptember 11-én, szintén a mai napon ült össze az első magyar reform közgyűlés. A reformkori – akkori kétkamarás – országgyűléseket rendre Pozsonyban tartották, esetleg Sopronban. A felsőtábla általában a Prímási palota Tükörtermében ülésezett, az alsótábla pedig – 1802-1848 között – a Magyar Királyi Kamara palotájában zajlott. Utóbbi épületben folytak a reformkor jelentős vitái a magyar gazdasági és kulturális függetlenségről. Itt volt szó először nyilvánosan a jobbágyrendszer eltörléséről, például.

Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth a Kamara épületében elhangzott fontos beszédeit máig őrzi a magyar múlt emlékezete. Az sem jutott eszembe, pedig valaha tanultam, hogy 1919-ben e napon halt meg Kosztolányi unokatestvére, Brenner Jóska. Az 20. századi hamis irodalmi kánon Csáth Gézaként ismeri, isteníti. Én meg azt mondom, nem volt kár érte.

Nagyjából – persze korántsem teljes a lista – mostanáig ezek a mai nap magyar vonatkozásai. Akárhogy nézem, délvidékiként, magyarként, de egyszerű emberként is akármelyik esemény fontosabb, közelebb áll hozzám, a népemhez, a világlátásomhoz, mint az, hogy a soha meg nem támadott Amerikai Egyesült Államok egyik metropoliszában ilyen-olyan körülmények között romhalmaz lett két toronyház, lezuhant pár gép, és tatarozni kellett a Pentagon egyik szárnyát.

Nekem szeptember 11-e immáron véglegesen arról a bódult, nyárias melegről, a közeli mocsár békaummogásáról, a Cigány Péter bácsi kordéjáról, a löszhátságnak iramodó aszfaltút szalagjáról, meg a szénaszagú Járásról marad emlékezetes.

Mert nem mellesleg, 1999-ben ezen a napon, ott a pusztában kaptam a hírt, hogy megszületett a legidősebb lányom. Úgyhogy ez egy ünnepnap, akárki beláthatja.

                                   Pk

PAGI ÉJJEL

 

Éjszaka sétálok. Nem kergetek álmokat. Már nem. Úgysem menekülhetek semmi elől. Akkor inkább elébe megyek a sötétségnek. Kiballagok az óváros közepére, s onnét indulok valamelyik sikátor girbe-görbe vonalán arra, amerre a tengert sejtem. Az ég lilásfeketére vakolt boltozatán velem virraszt milliárdnyi csillag. Záróra utáni halk dallam szüremlik egy kései kávéház lelakatolt ajtószárnyán át. Ismerem a dalmát nótát. Öreg sláger. Hajdanában, nagyon régen még énekeltük is. Akkoriban még ment az éneklés, a tánc, a muzsika, meg minden. Mostanában... Jobb híján megmaradt valami dünnyögés. Fogak között szűrt, kelletlen, keresetlen melódia, amin körösztül mintha a múlt akaródzna dúdolni egy-egy dallamfoszlányt a szívbe. 

Gondolatokat kutatok. Megyek a kitaposott utamon. Mögöttem lévő árnyékomat a sarki kandeláberek sárga fénye taszigatja mögém, majd alám, aztán meg elébem, ahogy elhagyom a lámpás utcarészeket. Kőpor csikordul bocskorom talpa alatt. A fűszeres levegő nehéz. Ruhaszárító kötelek feszülnek a házsorok között, emeletnyi magasan köldökzsinórként kötik össze a jobb és a bal oldalt, ott fönt, ahol csak éji molylepkék, muslincák és néha törpedenevérek röpködnek, olyan hangatlanul, kiszámíthatatlanul, akárha egyenként lennének az elmúlás hírnökei. 

A napon fakult pagi házfalakat, az utcák kacskaringóit, a csukott kávézók előtt pihenő üres asztalokat, székeket, a fogyó hold sajtképét tetőkön átívelve ernyedten öleli át a sós álmú éjszaka.   

   Pk

PAGI VÁROSRÉSZ (rajzom)

Augusztus végén a nappalok akácméz színűek és tikkasztóak. Az estéken viszont, amikor lágy bogárzümmögéssel telik meg a kikötő felől érkező sós fuvallat, és a kőkerítések mögötti legelőkről fülledt szénaillatot hoz az alkonyi pára, a mediterrán nyár parazsa is kihunyóban van. Éjjeli madarak árnyéka suhan a kőút porában. A szomszédos ház ablakai alatt egy kis kert: benne ezerszínű árvácskák bólogatnak szomjasan suttogva. Ujjnyi vastag éjjeli pillék szürcsölik a nektárt. Szitakötő módra zúg a szárnyuk, előre-hátra röpködnek, csápjuk akár egy megtermett éticsigáé. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hihetném féltucat kolibrit látok. Pedig nem madarak ezek, hanem valami óriási, egzotikus rovarfélék. Nincs kit megkérdezzek. Üres az utca. Csak a templom harangtornyában lógó kötelet libbenti a szél.
A kérges mészkő sziget talapzatára épült város nem is az, hanem falu. Már falu volt a rómaiak idején is: Pagus néven, ami közönségesen falut jelent. Volt, hogy földrengés rombolta porig. Akadt, amikor hódítók gyújtották föl a házait, kardélre hányva Pag lakosságát. A városnak az ókortól napjainkig tartó történetében egy valami azonban mindig megmaradt, mert végig kíséri az ottaniak múltját egészen a jelenbe, és nagyon úgy tűnik, a jövőjüket is elkezdte írni. Ez pedig a só.
Legendák övezik a pagi só ízét, finomságát. Nekem, síksági embernek nem sok fogalmam van róla, miféle különbségek lehetnek só meg só között: felőlem a boszniai Tuzlában bányászott só is éppen ugyanolyan ízű, mint az erdélyi hegyek mélyéből érkező konyhasó. Ha meg tengervízből nyerik, az sem hoz izgalomba. A lényeg, hogy lehessen vele pácolni, húst és minden egyebet sózni, mert ízt kell adni az íztelenségnek, ahogy színt kell vinni a szürkeségbe, és a disszonáns hangok között meg kell hallani a melódiát, mert az aránytalanság elveszejt bennünket. Alighanem valami ilyesmi lenne a dolgunk. Ha már megkaptuk a létezés kegyelmét. Aztán meg?
Úgyis föloldódunk az időben, miként nyári levesben a só.     

                     Pk

PAG - utcarész

BUDA - TABÁN (rajzom)

SIKÁTOR PAG VÁROSÁBAN

Sikátor Pagon - rajzom

A romantikus odavágyódás a befelé záruló, szűkös, egymásnak préselődő falak közé valójában – nálam legalábbis – a szellem fölszabadulása. Régtől így van ez. Pihentet, és megnyugtat a gondolat, hogy a bácskai hűség köteléke, a ragaszkodás a tájhoz, a belülre kódolt értékrend kényszere olykor elereszt. Ellökhetem magamat a szülőföldtől. Kifelé tekintő életet lehet élni. Másmilyent. Sósabb levegőjűt, páradúsabbat, nyersebb fényekkel és mélyebb árnyékokkal. Ehhez csupán oda kell utazni, ahol inkább marcona, mint lágy vonalakkal szalad szét a szem elé vetülő, kövekkel, sziklákkal tagolt szögletes vidék. Oda, ahol az illúziók helyett a realisztikus tájkép is ugyanolyan mesebelien szagosnak, színesnek hat, akárha valami kifestős gyerekkönyv lapjai elevenedtek volna meg. A dús virágillatú éjszakákat nappal a penészfehér portölcsérek násztánca váltja, délben grimaszba rándul a látóhatár, és a nap végén pedig az alkonyi szél a zsizsegő kabócák ezreinek hangját hajtja be a zsalugáteres ablakokon. A kikötői kőházak ilyenkor részeg vigyázzállásban dőlnek egymás vállára. Odakint selymet szövöget a leereszkedő est, a dohos vakolatfoltok mélyebben kezdenek szuszogni, törpe denevérek cikázva repülnek a homályba, gyertyát gyújt az asztalokon a sarki vendéglő fizető pincére. Loccsan a víz. Csónakok táncikálnak az öböl hullámain. Lassan följön a hold, és egy nő hajába szelíden belesimul a sarki kandeláber sárga fényének pántlikája.

                                                  Pk

SZÉP ÚJ VILÁG*

Falu széle - rajzom

A ránk köszönő napjaink egyik hozadéka, hogy többet olvashatunk.

Most azt is, amit eddig nem. Ez a visszavett élettempónk, a megtorpanásunk óhatatlanul fölvet egy kínos kérdést: eddig vajon mi gáncsolt bennünket, mi volt az a sok fontos dolog, ami nem engedett időt a hanyagolt remekművekre? Akárhogy töprengek, semmi lényeges, gátló körülmény nem jut eszembe. Egyfelől a Macska, másfelől meg a Róka súgná a fülembe – hazudj csak Pinocchio. De hát hazudni nem szabad. Önmagunknak meg nem is lehet.

Ebben az alaphelyzetben tehát maradnak nekünk a jó öreg könyvek, pihenés gyanánt filmekkel.

Ha már ebbe is beleuntunk, még mindig ott a közösségi tér. Körösztbe-hosszába szöszölhetünk a világháló bolyhain. Megélénkült a virtuális kapcsolattartás. Megy a szócséplés, ami néha kikergeti a vért az arcomból.

Irkálnak rám az ismerősök. Mindenki találgat, aggodalmaskodnak az egyszerűbb és a némileg összetettebb emberek is. Tőlük idegen jövőképtől tartanak. Attól, hogy minden meg fog változni. Rendre az a válaszom nekik, hogy semmi sem fog megváltozni, noha tudom, hogy ez csak részben igaz. Nem kell jámbor illúziókban ringatnunk magunkat. Nem fog az emberi agyunk egyből átállni valami teljesen másra. Az eddig bevált, megszokott, komforttal bélelt, gyarló üzemmódból nehéz lesz átállnunk. Aligha fog fölragyogni máról-holnapra a szent malaszttal áldott szellemünk. Ahhoz tizenkét csapás kéne, nem egy takonykór. Szodomát és Gomorát sem egy féltucatnyi kéménytűzzel számolták föl, hanem lángtengerrel. Nincsenek tehát vérmes várakozásaim: ahogy ez a járvány elmúlik, az emberiség nagy többsége megpróbál majd visszazökkenni az előbbi, kényelmes életmódjába. De a bőrünkön tapasztalhatóan megindult egy változás, és mindezen nyavalyák után jön valami új kihívás, jönni fognak egyéb katasztrófák. Bekövetkezik sorjában a többi, hasonlóan fájdalmas csapás is, amikre szép lassan minden megváltozik. Nagy ára lesz: kétség sem fér hozzá.

Ami biztos – harangoztak az eddigi létformánknak.

Befellegzett a szent tehénként imádott újsütetű liberális világrendnek. Mindeddig azt süvöltötték, hogy az egyén érdekei fölülírnak mindent, legtöbbször még a közösség érdekeit is.

Az élet ridegen rácáfolt erre az állításra. Ahogy az Élet szokta: komoly leckével, mert a Halál cimboráját tette meg rá igazolásul, tanúnak. Ma már csak néhány velejéig romlott TASZ-kupak mer nyögni valamit arról, miféle emberi, egyéni joga van például Budapesten, a fertőző osztály orvosaira rárontó irániaknak.

Az is napnál világosabb immáron, hogy a globalizáció alapértékeinek tekintett megannyi „áldás” nemhogy nem segített, egyenesen ártott a most eluralkodó világjárvány elterjedésekor. Számoljunk utána az ujjainkon, mennyiféle tiltó rendeletet hoztak úgy a bal- mint a jobboldali kormányok, s mind egy-egy eddig érinthetetlennek tűnő, a tegnapi napig tabuként tisztelt frázist húzott át véglegesen.

Nem szép, de a káröröm vackol be szőrös szívembe, valahányszor Brüsszel szerepe és a járvány okozta krízis kerül szóba. Tudom, még mindig akadnak, akik szerint az EU biztosan segít, hiszen szerintük Olaszországot is kihúzta az egészségügyi krízisből… Erre az a válaszom, 1944-ben is voltak, akik a németekben bíztak, aztán mi lett a vége. A pofon tehát most azok orcáján csattan(t), akik eddig elhitték, hogy az Európai Unió valaha majd képes lesz bárminemű produktív szerepet fölvállalni. Rossz vicc. Hisz ezek még próbálkozónak is amatőrök! Pedig már a Csillagok háborúja zöld mohos Yoda mestere is megmondta: “Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” (Úgy tűnik, Brüsszel szépen meg is fogadta a konya fülű Jedi tanácsát: már nem is próbálkozik.) 

Szintúgy kukába landolt az egyre kevesebb állami hatáskört vizionáló akta.

Ugyanis a baj az Európai Unió lovagterméből gálánsan vissza lett tolva a tagállami hatáskörökbe. Magyarul: szarnak-bajnak nincs gazdája alapon Brüsszel most rém gyakorlatiasan meghagyja a válságkezelés mikéntjeit Budapestnek, Prágának, Belgrádnak meg zusammen minden eddig nagy gőggel lenézett kormányzatnak. Számomra legszebb, hogy most hipergyorsan kiderült sokaknak: az a fajta demokrácia, amivel a tömegeket bódították a legrombolóbb létforma az életben.

Hovatovább már nem is erőlteti senki.

Ez a teljes impotencia beismerése. Lelki szemeink előtt most ott áll egy rakás letolt gatyájú, szomorkás képű európai bürokrata. Szemükben a szűkölő félelem. Agyukban meg a maradék pár tucat hónap apanázsának százezernyi euró végösszege, s azon tűnődnek, megérte-e ennyiért ennyit hazudozni? Nyitott határokról, befogadásról, humánum diktálta törvények felettiségről papolni, mikor meg emitt, ni, csukja minden épeszű magára a határokat, kattannak a kertajtók, épp miként a hívatlan jövevényeket is rögtön a nagykapuban komilfó lett visszalökdösni. Érdekes módon az elmúlt időszakban már sehol sem hallom, hogy a migráció kívánatos és támogatandó jelenség lenne. Ugyanilyen elánnal kussol minden eddigi hangadó a klímavészhelyzetről.

Kérdem én: mi történt, elvtársak?

Máma már nem tágul tovább az ózonlyuk? „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” („Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.”)

Abcúg kicsi Gréta.

Mert más világ lesz. Ebben biztosak lehetünk. A járvány átírja majd az eddigi szokásjogot. Száz bölcsészt adunk majd egy kőművesért. Ötven éttermiségit egy jó kútásóért. Tíz poétát egy patkolókovácsért.

Öröm, megnyugvás, aki eddig is tudott, akart, mert, és épített, az túlél. Mindenesetre az is biztos: marad majd elég tücsök, aki inkább hegedülni óhajt eztán is, ami talán nem is olyan nagy baj. Csak ezt a sáskajárást kéne fölszámolni, gyorsan és véglegesen.

Ismét meg fog mutatkozni a régi igazság: felépíteni és felélni nem ugyanazt jelenti. A válságok összecsomósodása sarkalljon mindenkit a tevékeny jóra.

Mert háromféle ember lesz hamarosan: a fentiek, a lentiek, és akik lezuhantak.

A sors pedig akármilyen felemelt ököllel rontana is ránk, más egyebet nem tehetvén majd, mint annyiszor a múltban, szembe kell fordulunk vele, és illendően kell köszönnünk neki. A Talmud azt tanítja, „a legjobb bosszú, ha jól élsz”.

A sors meg – hadd kerülgessen…

Nem a vele szembeni bosszú, inkább a megelégedettség miatt közlöm: a tanyámon csütörtökön bent lesz az áram. Vele együtt 50 mandula- és 30 diófa is el lesz ültetve. Nem terveztem még az idén erdőt telepíteni, de most van rá alkalom, csinálom. 

Az, hogy szoros kapcsolatban állunk a szerencsétlenséggel, a gyakorlat által megmutatta: a szerencse is ugyanilyen közel áll hozzánk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy olykor az égre nézve is látjuk a tiszta kékséget, akár derűsen is tekinthetünk a holnapok elé. Mostanában ez is több a semminél.

                                              Pk

* Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.03.22-én.