Éjszaka sétálok. Nem kergetek álmokat. Már nem. Úgysem menekülhetek semmi elől. Akkor inkább elébe megyek a sötétségnek. Kiballagok az óváros közepére, s onnét indulok valamelyik sikátor girbe-görbe vonalán arra, amerre a tengert sejtem. Az ég lilásfeketére vakolt boltozatán velem virraszt milliárdnyi csillag. Záróra utáni halk dallam szüremlik egy kései kávéház lelakatolt ajtószárnyán át. Ismerem a dalmát nótát. Öreg sláger. Hajdanában, nagyon régen még énekeltük is. Akkoriban még ment az éneklés, a tánc, a muzsika, meg minden. Mostanában... Jobb híján megmaradt valami dünnyögés. Fogak között szűrt, kelletlen, keresetlen melódia, amin körösztül mintha a múlt akaródzna dúdolni egy-egy dallamfoszlányt a szívbe.
Gondolatokat kutatok. Megyek a kitaposott utamon. Mögöttem lévő árnyékomat a sarki kandeláberek sárga fénye taszigatja mögém, majd alám, aztán meg elébem, ahogy elhagyom a lámpás utcarészeket. Kőpor csikordul bocskorom talpa alatt. A fűszeres levegő nehéz. Ruhaszárító kötelek feszülnek a házsorok között, emeletnyi magasan köldökzsinórként kötik össze a jobb és a bal oldalt, ott fönt, ahol csak éji molylepkék, muslincák és néha törpedenevérek röpködnek, olyan hangatlanul, kiszámíthatatlanul, akárha egyenként lennének az elmúlás hírnökei.
A napon fakult pagi házfalakat, az utcák kacskaringóit, a csukott kávézók előtt pihenő üres asztalokat, székeket, a fogyó hold sajtképét tetőkön átívelve ernyedten öleli át a sós álmú éjszaka.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése