Bácskai diárium - Pósa Károly blogja: utca

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utca. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. szeptember 17., csütörtök

ZADARI KÉPESLAPOM

Zadar nem túl szép, legalábbis a központja nem az. Modern, túlnépesedett, mindenfelé lakótelepi a hangulat. Emeletes kockaházak között a történelmi emlékezetvesztés: alul üvegezett kirakatokban a konzumidiotizmus kellékei. Először 1989 nyarán jártam itt. Autóstoppal érkeztem. A piacon ettem burekot, ugyanott a kútnál csapvíz folyt. Teljesen másként él az emlékezetemben a zadari hangulat. Akkor kevésbé vert mellbe a tengerparti nagyváros személytelensége. Hátizsákosan mászkáltam, amerre a lábam vitt. Már nem tudom részleteiben fölidézni, mit is csináltam a Zadarban eltöltött egy-két nap alatt. Rémlik, a strand mellett egy közparkban aludtam, de a helyet bajosan határoznám meg. Több mint három évtized elmúlt azóta. Kihullott az időrostán az akkori nyár emlékezetének ocsúja. Most egyebütt sem tudtam volna magam jólérezni: a közeli kikötő padjára ültem le. Néztem a táncikáló csónakokat, s pont úgy kotyogott a víz a hasuk alatt, mint mikor Kanizsán a mólóhoz kötött ladikokkal játszanak a tiszai hullámok. Szimmetrikus a világ, kétségtelen. Csak a szagok mások. Zadarban sós a levegő, a Vízitelepen meg mindig iszapszagban úszik a part, meg a folyó fölszíne. Ösztönszerű mozdulattal megsimítom a pad karfáját, harmatos marad a kezem. Zadart még Béla király lovagjai is megvívták. A magyarok – Gárdonyi is írta – a velenceiek ellen vonultak föl. Lovasan... Az itáliaiak a gályáikon röhögve nézték a part mentén fölsorakozó, az utolsó szál emberig nyeregben ülő sereget. Csak akkor fagyott arcukra a derű, amikor a magyarok elunva a tétlenséget, a part közvetlen közelébe merészkedő itáliaiak hajóira kezdtek lovastul átugratni. Támadt nagy kavarodás, jézusmária, és hamar odalett a velenceiek magabiztossága. Furcsa egy csata lehetett, annyi szent. Akkoriban Zárának hívták a várost, de biztos vagyok benne, hogy a tenger kékje, a hullámok morajának ritmusa, a hegylánc mögül ébredő nap rőt derengése ugyanígy beköltözött a vértes lovagokba. Amit akkor láttak, amit most látok: együtt éljük át az összes élményünkkel.

Pk

2020. szeptember 10., csütörtök

PAGI ÉJJEL

Éjszaka sétálok. Nem kergetek álmokat. Már nem. Úgysem menekülhetek semmi elől. Akkor inkább elébe megyek a sötétségnek. Kiballagok az óváros közepére, s onnét indulok valamelyik sikátor girbe-görbe vonalán arra, amerre a tengert sejtem. Az ég lilásfeketére vakolt boltozatán velem virraszt milliárdnyi csillag. Záróra utáni halk dallam szüremlik egy kései kávéház lelakatolt ajtószárnyán át. Ismerem a dalmát nótát. Öreg sláger. Hajdanában, nagyon régen még énekeltük is. Akkoriban még ment az éneklés, a tánc, a muzsika, meg minden. Mostanában... Jobb híján megmaradt valami dünnyögés. Fogak között szűrt, kelletlen, keresetlen melódia, amin körösztül mintha a múlt akaródzna dúdolni egy-egy dallamfoszlányt a szívbe.

Gondolatokat kutatok. Megyek a kitaposott utamon. Mögöttem lévő árnyékomat a sarki kandeláberek sárga fénye taszigatja mögém, majd alám, aztán meg elébem, ahogy elhagyom a lámpás utcarészeket. Kőpor csikordul bocskorom talpa alatt. A fűszeres levegő nehéz. Ruhaszárító kötelek feszülnek a házsorok között, emeletnyi magasan köldökzsinórként kötik össze a jobb és a bal oldalt, ott fönt, ahol csak éji molylepkék, muslincák és néha törpedenevérek röpködnek, olyan hangatlanul, kiszámíthatatlanul, akárha egyenként lennének az elmúlás hírnökei.

A napon fakult pagi házfalakat, az utcák kacskaringóit, a csukott kávézók előtt pihenő üres asztalokat, székeket, a fogyó hold sajtképét tetőkön átívelve ernyedten öleli át a sós álmú éjszaka.

2020. szeptember 8., kedd

PAGI VÁROSRÉSZ (rajzom)

Augusztus végén a nappalok akácméz színűek és tikkasztóak. Az estéken viszont, amikor lágy bogárzümmögéssel telik meg a kikötő felől érkező sós fuvallat, és a kőkerítések mögötti legelőkről fülledt szénaillatot hoz az alkonyi pára, a mediterrán nyár parazsa is kihunyóban van. Éjjeli madarak árnyéka suhan a kőút porában. A szomszédos ház ablakai alatt egy kis kert: benne ezerszínű árvácskák bólogatnak szomjasan suttogva. Ujjnyi vastag éjjeli pillék szürcsölik a nektárt. Szitakötő módra zúg a szárnyuk, előre-hátra röpködnek, csápjuk akár egy megtermett éticsigáé. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hihetném féltucat kolibrit látok. Pedig nem madarak ezek, hanem valami óriási, egzotikus rovarfélék. Nincs kit megkérdezzek. Üres az utca. Csak a templom harangtornyában lógó kötelet libbenti a szél.
A kérges mészkő sziget talapzatára épült város nem is az, hanem falu. Már falu volt a rómaiak idején is: Pagus néven, ami közönségesen falut jelent. Volt, hogy földrengés rombolta porig. Akadt, amikor hódítók gyújtották föl a házait, kardélre hányva Pag lakosságát. A városnak az ókortól napjainkig tartó történetében egy valami azonban mindig megmaradt, mert végig kíséri az ottaniak múltját egészen a jelenbe, és nagyon úgy tűnik, a jövőjüket is elkezdte írni. Ez pedig a só.
Legendák övezik a pagi só ízét, finomságát. Nekem, síksági embernek nem sok fogalmam van róla, miféle különbségek lehetnek só meg só között: felőlem a boszniai Tuzlában bányászott só is éppen ugyanolyan ízű, mint az erdélyi hegyek mélyéből érkező konyhasó. Ha meg tengervízből nyerik, az sem hoz izgalomba. A lényeg, hogy lehessen vele pácolni, húst és minden egyebet sózni, mert ízt kell adni az íztelenségnek, ahogy színt kell vinni a szürkeségbe, és a disszonáns hangok között meg kell hallani a melódiát, mert az aránytalanság elveszejt bennünket. Alighanem valami ilyesmi lenne a dolgunk. Ha már megkaptuk a létezés kegyelmét. Aztán meg?
Úgyis föloldódunk az időben, miként nyári levesben a só.