Augusztus végén a nappalok akácméz színűek és tikkasztóak. Az estéken viszont, amikor lágy bogárzümmögéssel telik meg a kikötő felől érkező sós fuvallat, és a kőkerítések mögötti legelőkről fülledt szénaillatot hoz az alkonyi pára, a mediterrán nyár parazsa is kihunyóban van. Éjjeli madarak árnyéka suhan a kőút porában. A szomszédos ház ablakai alatt egy kis kert: benne ezerszínű árvácskák bólogatnak szomjasan suttogva. Ujjnyi vastag éjjeli pillék szürcsölik a nektárt. Szitakötő módra zúg a szárnyuk, előre-hátra röpködnek, csápjuk akár egy megtermett éticsigáé. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hihetném féltucat kolibrit látok. Pedig nem madarak ezek, hanem valami óriási, egzotikus rovarfélék. Nincs kit megkérdezzek. Üres az utca. Csak a templom harangtornyában lógó kötelet libbenti a szél.
A kérges
mészkő sziget talapzatára épült város nem is az, hanem falu. Már falu
volt a rómaiak idején is: Pagus néven, ami közönségesen falut jelent. Volt,
hogy földrengés rombolta porig. Akadt, amikor hódítók gyújtották föl a házait,
kardélre hányva Pag lakosságát. A városnak az ókortól napjainkig tartó
történetében egy valami azonban mindig megmaradt, mert végig kíséri az ottaniak
múltját egészen a jelenbe, és nagyon úgy tűnik, a jövőjüket is elkezdte írni.
Ez pedig a só.
Legendák övezik a pagi só ízét, finomságát. Nekem, síksági embernek nem sok
fogalmam van róla, miféle különbségek lehetnek só meg só között: felőlem a
boszniai Tuzlában bányászott só is éppen ugyanolyan ízű, mint az erdélyi hegyek
mélyéből érkező konyhasó. Ha meg tengervízből nyerik, az sem hoz izgalomba. A
lényeg, hogy lehessen vele pácolni, húst és minden egyebet sózni, mert ízt kell
adni az íztelenségnek, ahogy színt kell vinni a szürkeségbe, és a disszonáns
hangok között meg kell hallani a melódiát, mert az aránytalanság elveszejt
bennünket. Alighanem valami ilyesmi lenne a dolgunk. Ha már megkaptuk a létezés kegyelmét. Aztán meg?
Úgyis föloldódunk az időben, miként nyári levesben a só.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése