PROMÉTHEUSZ

 

Prométheusz
 30 x 40 cm, vegyes technika

Bódító szerek az agynak, szkennelt "hús" a hasnak, mesterséges káprázat a szemnek, síkosító és gumi kütyük az élvezeteknek, az állati ösztönök végett ott a gyilkolászós video-játék, női apa és férfi anyuka pótolja a családot.

Zene gyanánt elektromos zajkeltés.
Az Isten helyett köpedelem sztárokat szokás "imádni". Nincsenek egyedül, hisz már egy vegán menü, vagy egy nyakörves kedvenc is "imádni" való. Még jó ha az utóbbi nem "zabálni"...

A lelki dolgokra gyógyír a müllerpéterek szava a rikító magazinokban, a testi dolgok elegánsan, konditeremben letudhatók, közben ezer életerős magyar férfiból esetleg egy még tud rendesen kaszálni, ahogy ezer magyar nőből esetleg egy tud kenyeret sütni.

Retusált a címlapos primadonna, műizmot pakol magára a fiatalság: már a fiúknak is szemöldökcsipeszük van, nem svájci bicskájuk.

Manapság húsz könyvet elolvasva diplomát lehet szerezni. 

Szép új világ.

Varga Zsolt, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya - rajzom

 Magyar Rodin-parafrázis...

Rasovszky Kristóf a nyílt vízi úszás olimpia bajnoka - rajzom

A párizsi olimpián pénteken rendezték a férfi nyílt vízi úszók versenyét a Szajnában. A győzelmet a nagyszerű erőben, kirobbanó formában lévő Rasovszky Kristóf szerezte meg. 
Hajrá!

Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!

A VIRÁGOS HAJÚ LÁNY

 

A szomszéd lány. Igazából nem is lány, hanem nő, de kortalan. Egymaga él, szegény. Isten bogara. Mindig virág van a hajában, és néha, mikor a Bethlen utcán elhaladok mellette, hallom, hogy magában dúdol.
Emlékeztet valamire. Ez a virágos hajú nő az egész világot szereti. Ha a világ nem áll szóba vele, arrébb lökdösik, meg is vetik, ő vállat von, és tovább szeret, érez, rajong, akár a háziállatok. Az igazság jut róla eszembe. Hogy az igazság ilyen állhatatos, egyszerű és mégis sziklaszilárd hittel teli. Megy ez a névtelen nő a szürke térben és piros rózsa világít a kondor hajában. Bárcsak minden nap látnám!

SZÜLETÉSNAPI PORTRÉ

 

PORTRÉ

 

Sándor Zoltán, rajz

 

Magyar Szó, Grimasz rovat, 2022.09.24.

Csomagos ember - Podgorica

 

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm

IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT

 

Rajzom Jókairól

Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet – azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a címe.
A könyv nyelvezete igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől, az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő, ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem, és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy író. Egy nagyon jó író.

Nincs mit csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos, intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel versenyezni…)
Az ominózus ítész hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből.”
Ki-ki döntse el, megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is. Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő” – volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest, abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba. Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer szólni.
Mivel azt vélem, miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol, elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik, hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba, az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az „újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami magyar, vagy annak sikerült maradnia.

Magyarországon utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és 1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével – listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt pribékjei.
Akkor jugoszlávnak vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták, hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el, vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek a tisztogatások áldozatául.

És ami a legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból. (Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg, dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm, Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.

Egy szeméttelepi papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így 1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.

Lehet, de kötve hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják, mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány mind írói, mind emberi minőségükre nézve.

                 Pk

*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én

Piktor FERI

 

TGY

 

Koldus a kutyájával - rajz

 

Hammond

 

Hammond - rajzom

Búbánat

 

Búbánat - rajzom

Ünnepi rajzom

 

Portré

 

PERAST LELKIISMERETE

 

Perast - sikccem

A Kotori-öböl zegzugos bugyrának mélyén, a kettős „Z”-re hasonlító mediterrán fjord második „Z” betűjének derekán keresd a várost, ami nem is az. Perast félezer lelket sem számlál, viszont a múltját illetően bátran beállhatna a tőle nagyságrendekkel népesebb, fölkapott nevű történelmi városok közé. Beállhatna – ha akarna. De nem akar. Még akkor sem, ha a perasti bátorság – nem költött mese, hanem dokumentált tény – világhírű.

Valósággal szégyenlem magamat, belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hová tűnt mára belőlünk, férfiakból a legendás perasti virtus. Vagy az árnyéka. Vagy annak legalább a halvány utánzata. Könnyű azt kereken kimondani, hogy a perastiak mind merészek voltak, sőt, időnként vakmerőek is, és a halált megvető bátorságukhoz többnyire piszok nagy szerencséjük is volt. Így van ez rendjén. Hittek önmagukban, mertek, és az évszázadok alatt rendre nyertek is: csatákban, ütközetekben, hadjáratokban jeleskedve ámulatba ejtették a világot, hol a hősiességükkel, hol a pimasz rettenthetetlenségükkel, hol pedig a halált is kinevető hatalmas szívükkel. 

Egy epizódot elmesélek: jellemzi a perasti kurázsit.
A középkor végén az oszmán terjeszkedés az Adriai tenger városállamait is fenyegette. Akkoriban merőben más értékrend alapján méricskélték az emberek az identitást: nem a valamely nemzethez tartozás számított, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, vagy ahol volt, ott a királynak, a mindenkori uralkodónak tett hűség parancsa írta elő, ki hová sorolható. Peraston már akkoriban is féltucatnyi templom állt, de a katolikus és az ortodox perastiak is ugyanazzal a hévvel védték a városuk érdekeit, ha kellett vállvetve küzdöttek az ellenséggel, és ha kellett, meg is haltak Perast szabadságáért.

Megjegyzem, a várost számos alkalommal próbálta bevenni a török, akiket a helyiek annak rendje-módja szerint alaposan megvertek. Volt, hogy a muszlimok hajóhadát küldték az öböl fenekére, akadt, amikor a várfalakról űzték messzire a hódítókat. Egy idő után a szultán is belátta, hogy a perasti kaland túl sokba van neki, föladta, inkább ment a serege a kontinens belseje felé.

Egy ízben a török haderő a montenegrói királyság akkori fővárosát, a fekete hegyek között megbúvó Cetinjét kezdte ostromolni.
A sokszoros túlerő eleve reménytelen helyzetbe hozta a védőket. Csak idő kérdése volt, mikor törnek be a városba a janicsár hadak.
A jó cetinjeiek segítséget sehonnét sem remélhettek. Imádkoztak hát, kegyes véget, gyors halált adjon nekik a Teremtő. Hogy az Úr meghallotta-e a fohászukat, nem tudható. De a perasti férfinép füléig és szívéig bizonyos, hogy valami hír eljutott.
Mivel azidőtájt a perasti hajók a város kikötőjében horgonyoztak (nem volt szezonja a kalózkodásnak, és a török is nagy ívben kikerülte a harcias öböllakókat), a derék perasti férfiak megköpték tenyerüket, nótaszóval fölkerekedtek. Mentek „balhézni”. Jó mókának tartották kéretlenül beavatkozni egy számukra idegen népség, egy távoli város élethalálharcába. Mindezt pusztán a hecc kedvéért. Az eredményt sejthetik: a hátba támadott törökök riadt tekintetétől csak a cetinjeiek szeme kerekedett nagyobbra, mikor a nekitüzesedett perastiak hirtelen fölbukkanva, lezúdulva a hegyoldalból tönkreverték az ostromló erőket, és hazazavarták a pogány sereg maradékát. Ennek a nem mindennapi historikus eseménynek a hálás cetinjei uralkodó rendelete állított emléket. Odáig a városba csak fegyvertelenül lehetett belépni. Szigorú szabály volt, ami ellen a vétkező a fejével lakolt. Viszont a diadal után ezen szabály alól uralkodói pátens mentette föl örök időkre (!) az összes perastit. Ekkora volt a bizalom és a megbecsülés irántuk.
Nem hiába tartják: bajban ismerszik meg, ki az igazi barát.    

            

BUDVA

 

Budva - Óváros - Stari grad 
 rajzom

Budva városa olyan mint egy érzéki nő. Két arca van. Talán rendjén való dolog is ez. Az ember, a környezetünk, meg úgy általában az egész világ rétegelt. Sokféle értelmezése lehetséges egy személyiségnek, éppen úgy, ahogy egy utcákkal, közterekkel, kikötővel és óvárossal létező településnek lehetnek szeszélyei, elsődleges és másodlagos karakter jegyei, lehetnek jó és rossz napjai, silány évei, sikertelen korszakai, hogy utána ismét zenitre hágva ragyogjon a nap és földerüljön a fény a homályos idők után.

A montenegrói partszakaszon a turisták által fölkapott Budva mai ábrázata olyan, amilyen a XXI. század eleje. Kisminkelt kurva. Szép, de üres. Úgy rúdtáncol, hogy közben egy rántottát sem tud megsütni. Csak a pomádé, meg a parfüm számít. A sok púder mögött bömböl a zene a betondzsungel üvegfalú lokáljaiban, diszkógömb forog, méregdrága gépkocsik túrják, kaparják az aszfaltot, és a világ összes nyelvén karattyoló, folyton az egzotikumot hajhászó utazó közönség egymást nyomkodva, taszítgatva mihamarabb hozzá akar férni a földi boldogsághoz. Kora estéken a homokos strandról a központba csődülnek a szórakozni vágyók. Eleinte visszafogott italozás zajlik, de este tíz órától a műanyag énekesnők mikrofonvégre kerülnek, és a dobgép monotóniáját csak a szintetizátorokból üvöltő giccses műnépdalok múlják fölül. Többnyire bosnyák és szerbiai pincérek szaladgálnak a vonaglók között. A pokoli zajban semminek nem marad értéke, de méltósága sem. Ez Budvának a sötétebbik ábrázata.

Ám van egy másik is. A mostanival szemben az óvárosban meglelhető Budva igazi lelke, hisz a sikátorokban, a több száz éves kopott utcaköveken ott hever a történelem minden tanulsága, szépsége és fájdalma. A gondolkodás ladikjában merengőt a könnyű esti séta alkalmával üdvözli néhány ifjúkori emléke, szégyenlős botlásának távoli bánata. Lépteink ritmusára Budva fölött az ég még sűrűbbé, egészen kobaltkékké válik. Egy rácsos kert mélyéről kabócák zsizsegése hallatszik, ismeretlen, délszaki virágok kelyhe áraszt édes illatokat, és ilyenkor ráeszmélünk, hogy néha, tényleg nagy ritkán, előfordulhat, hogy a fölszín fontosabb még a tartalom becsességétől is.

A Szent Iván templom becsukódó ajtajának visszhangja nem ül el gyorsan. A fal mellett az ülőfülkék között egyedül maradt ember még egy ideig hallja a kongást. Előbb a fülével. Aztán belülről is, észlelni kezdi a visszhangot, ami nagyon hasonlít a szíve dobbanásához. Az ikonosztázok szentjei a sok aranyozott keretben, a kortól megfeketedve, füstös képpel, de világító szemmel bámulják a magára maradó idegent. Részvét nélkül néznek, ám legörbedt szájuk kifejezésteli.
Bár viszolygok Budva pénzesebbik felétől, ilyenkor megértés van bennem. Úgy gondolom, a város meg köztem ez a megértés kölcsönös.