NAPLÓ - 149.

Montenegro - Djenovici

Óév vége. A leltár ideje. Egy csomó kérdésem átcsúszik az új esztendőbe, ezt már látom. Ennek dacára nem volt hiábavaló üresjáratú 2021 sem. Kicsit vézna év volt ugyan, de nem ment a tanulságoktól. Hallgattam, figyeltem, amit elém vetített a gondviselés varázsa. Igyekeztem, hogy megmaradjak. Ha nyugodt voltam, jól csináltam. Ha öngúnnyal együtt megtartottam a cinizmusomat, megint csak jól tettem. Amikor kétségbeestem, vagy a félelem lett úrra rajtam, biztos, hogy elszúrtam valamit. Ha méltatlan helyzetbe sodródtam, röstellem, hogy akkor és ott nem sikerült elég erőt gyűjtenem, kudarcot vallottam. Kemény évet hagyok magam mögött, de semmivel sem jobbat, vagy rosszabbat az előzőektől. Most sem sikerült megvilágosodnom, ám – talán a koromnál fogva bekövetkezett – , valamit azért már megneszeltem.

Másokhoz, a nagy többséghez hasonlóan úgy gondolom, élni jó. Még akkor is becsülni kell a létünket, ha a bú-felhők sehogy se akarnak eloszlani a fejünk fölül. Hinni kell és élni. Nem vagyok felvértezve a mindent elviselés képességével, de azt tudom, mert már régen megtanultam, hol a helyem és mik a korlátaim. Így könnyebb. Ennek dacára még azért feszengek. Keresem a kibúvókat. Olykor mintha sikerülne újrapozicionálni magamat, ne legyen félreértés, nem följebb akarnék törni, csak néha elvágyom más, vadabb, ismeretlenebb csapásokra is, amelyekről aztán mindig bebizonyosodik, semmiben sem különböznek a megszokottól, mi több, oda vezetnek vissza. Mivel önmagamat megtagadni nem tudom, a csalódások ellenére legalább a körbe vevő világ melódiáira iparkodok figyelni.

Látom, amit látok. A madaram szemében ott az értelem visszfénye, az utca csöndjében a mozdulatlanság komolysága, a nappalokban a színek dallamvilága, ahogy az éjjelekben az álmok titkos öröme vagy mélabúja: mind-mind a jelenvalót dicsérik, mert van egy megmagyarázhatatlan okozati és oksági viszony a világban. Érzem ezt a karikára fűzött jelenséget, a volt és a lesz egybefonódását. Rásegít erre, hogy folyton ott settenkedik mögöttem a leples igazság, amit jellegénél fogva nehéz felismerni. Ezért inkább csak érzem, ám nem mindig értem, azaz többnyire egyáltalán nem értem, mi végre ennyire esendő a nyilvánvaló igazság. Én ezt egyszerűbbnek képzelem. Az igazság ugyanis egyaránt áll menekülésből és megfelelésből, elégtételből és irgalomból, testi örömökből és lelki kínokból, bűnös gondolatokból és jótettekből, templomi áhítatból és kocsmagőzből, pusztításból és alkotásból: nehéz szétszálazni, mikor melyik az üdvösebb. Vélhetően emiatt a sors bátorítást szokott küldeni. Pofon vagy simogatás formájában, de emlékeztetőt kapok tőle, és most már nem csak szavak szintjén, hanem valóságosan is úgy cselekszem, hogy minél kisebb árnyékom maradjon utánam.

Már nem ábrándozom tanyáról, hanem építem. Minden önmagától gurul elém. Megtörtént az idei esztendőben, hogy elszalasztottam lehetőségeket, de mire sopánkodhattam volna, már ott virított a küszöbön egy újabb visszautasíthatatlan ajánlat az élettől. Nem mindig volt kellemes, sőt, többnyire nehéz, már-már vállalhatatlannak tűnő kihívásokkal szembesültem, holott rendre valami főnyereményt reméltem. Aztán megoldottam, amit lehetett. Amit nem, az magától a sínre döccent. Hiába, hogy mint egy átültetett rózsabokor, úgy élem meg a huzattal, árnyékkal, sok szárazsággal és faggyal rám köszönő új helyemet: némi virágot hozok, ha nem is a legnemesebbeket. Majd ott fogok kivirulni, ahol végre megleltem hazámat: Kishomok határában meg az öbölben. Válogathatok. Ülök majd az otthonomban, a dél-alföldi vadakácok takarásában vagy a mediterrán sós szél borzolja majd az üstökömet, addigra egészen fehér szakállam lesz és csak azt remélem, ahogy most, akkor sem fog fájni semmim. Miként most, akkor is tudok majd enni, inni, nevetni, szeretni, lesznek majd nagyon jó napjaim, amikor átölel a világ és aki szeret, és maradni fog bennem elég kétely is, hogy sose vonjon bűvkörébe az önhittség, a mostani embert sírba eresztő dacos nihil.

Nem. Úgy gondolom, még van feladatom, akadnak terveim. Ezeknek élek, ezek éltetnek. Így, velük és általuk tekintek a jövő évre. A többi már nem tőlem függ. Lesz, ahogy eddig volt.
Már ezzel sincs bajom.
Legyen meg az Ő akarata. 

                                                           Pk        

NAPLÓ - 140.

 

Fordítottan történik minden. Egyfelől a népből, ebből a jelleggel, szívvel, szellemmel és érzésekkel teli nemzetből lesz tömeg – egy elszemélytelenedő massza. Ugyanakkor a gyorsan múló napok is percekké, szemvillanásokká zsugorodnak. Ha nem vezetném a naplómat immáron több, mint négy éve, azt hihetném, a tavalyelőtti nyár meg sem történt, vagy ha igen, valaki mással esett meg, nem velem. Pont miként a tavalyi esztendő jó része, amire csak foltokban emlékszem. Mintha egy múló álom lett volna. De mivel naponta leírom a dolgaimat, néha visszarévedek.

Közben a tovatűnő évek kattognak az időmérő óra számlapján. Egyik rovátkából a másikba pörcen az a bizonyos cáger. Csakhogy most nem a másodpercekre kattog, hanem éveket pöccint a feledésbe. Cakk, cakk, cakk... Este tisztán hallani. A fehér vekker állhatatosan morzsolja a lineáris időmet. Törékeny a múlt, a jelen szinte nem létezik. A jövő pedig csak a képzeteinkben az, ami: valójában sokakkal együtt nekem is elszürkül a fantáziám, kifogyok a szavakból, a színes képekből, szorongva figyelem a holnaputánt. Nem látom magam előtt még a kontúrjait sem. A normalitás elhalványulóban, helyébe pedig egyre inkább odatüremkedik a rend nélküli, érthetetlenségektől hemzsegő zűrzavaros nihil. Ez a céltalanság immáron napi szinten kísért: önmagunk meghatározása nagyobb feladattá lett, mintsem ahhoz mindenkinek lenne ereje, hite, tehetsége, hogy fölnőjön.

Van, ami viszont jó. Megvagyok.

A múltkor voltam kint a kanizsai temetőben. Lassan odaérek, hogy ha igaz barátokkal akarok találkozni, muszáj a vasúton túlra kimenni, muszáj mécsest lobbantani, szál virágot vinni, és míg a száradó parét gyomlálom a kő sírok peremén, szó és hangok nélkül elbeszélgetek a régen szeretett cimborákkal.

Ötven múltam, három utódom közül kettő már egyetemista, lassan odaérek, hogy ha az Ég engedi, akkor megérem, megláthatom az unokáimat. Lögybölhetem őket a fürdővízben, kézen fogva megmutogathatom majd a világ összes csodáját: kezdve a vadvirágos réttől a kutyám hűségén át a felhők játékos formájáig – válogatás nélkül mindent, ami belefér. Majd mesét is mondani akarnék. Először csak egyszerűbbeket, amiket a lányaimnak anno kapásból kitaláltam: a padlásunkon neszező egérből így lett egy véget nem érő meseciklus. Főhőse volt a Zöldfülű Kisegér. Ugyanígy mese kerekedett az utcánk végén, az árokparton nyíló vadliliomokról is, de még a dinnyés cigány ember vidám, tanulságos történetét is megfaragta az ellóduló káprázat, a mesélő kedv parttalansága. Ezek élmények voltak nekem, és hiszem azt, a gyerekeimnek is. Tudom, egy életre szóló útravalót kaptak, meg valahogy nekem is sikerült elkezdenem más szemmel nézni a világot. Azt a világot, amit ma gazemberek visszájára fordítva föl szeretnének gyújtani úgy, hogy magukat civilnek, függetlennek hazudozók adják a kezükbe a benzint és az égő gyufát is. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Szodoma és Gomorra immáron meghaladott a szavak és a tettek szintjén is.

Megyek a tanyámra. Nem érdekel sem a haladás, sem a hülye, önsorsrontó világ. És ha valaki netán beteszi a lábát hozzám a gyalázatos filozófiáját ajánlgatva, lett légyen akármilyen önsorsrontó, haladár figuráról, köldöknézegető művészről, önjelölt prófétáról – arra ráuszítom a nagyobbik kutyámat, a drótszőrű vizslát, és megtoldom egy sós sörétes seggbelövéssel.

Pk

Portré

 

Pósa Károly: UN MONDU BELLU

festményem

Mit mondjak? A Mágusok kora lejárt. Nincs immáron tüzes istencsoda. A szó egyre halványuló, semmitmondó. Toporzékol a világ: eddig égbe nyílt, most föld alá visz a hágcsó. A pohárnyi tejben alélt pincebogár kapál, kábult a szív, s a rőt tarlón mára szögesdrót törvény írja, hogy a nyakba harapni, véres flekket hagyni a verőérnél muszáj. Ott szívandó, ahol a bőr a legvékonyabb. Örüljön, örüljön Monsieur Drakula!

A kacagástól megőrült színház bérletes közönsége közben jegyet váltott. A társulat kimunkálatlan tökéllyel adja a hülyét, a dramaturgiai fordulatok kiszámíthatóak. Néhány bohóc keresi a helyét. S csak az, aki a messzi univerzum minden szögletét kikutatta, mondja halkan az aranyat vasnak. A szétfolyó mezőnek kátrány a szaga, a sziksós tengernek por tarajos a habja. Lássák mind, éjjeli álmukban, akiknek szemeik vagynak.

NAPLÓ - 133.

Dalmácia '21. - skiccem

Szerdán, fényes nappal rongálás történt a zuglói templomban. A kár milliós értékű. Fél órán belül a rendőrség elfogta a tettest. A személyét, az indítékát illetően egyelőre nincs információ. Eddig a rövid hír. Mivel némileg érintve vagyok, leírom, mit gondolok erről.

Ebbe a templomba járok a vasárnapot kivéve minden nap. A Páduai Szent Antalról elnevezett plébániatemplom Budapest második legnagyobb katolikus szentélye. Nem olyan impozáns, mint a Bazilika, sokkal puritánabb kinézetű, csak a mérete óriási. Néha úgy érzem, mintha nem is templomban, hanem egy hatalmas csűrben lennék, a Jóisten fészerében. Fölül vaskos, faragott gerendák sorjáznak, a falak csupaszok, az ablakok ormótlanok, típusterv szerintiek, híján minden cicomának. A második világháború utáni az épület, mi mást várhatnánk? A dísztelenséget csak az oltár fölötti, grandiózus, modern freskó oldja valamelyest, de jellegénél fogva az épület belseje magán viseli a kor darabosra tördelő, a kicsit fölnagyító, a 20. század leegyszerűsítő szándékát.

A Bosnyák téren álló templom állandóan nyitva van. Napközben a legkülönfélébb emberek járnak be. Ájtatos nénikék, piacról érkező, bevásárlókosaras idősebb férfiak, hűsölni vagy telente melegedni vágyó hajléktalanok, meg a magamfajták: munkába igyekvők, tíz percre megtorpanni vágyó emberek. Mindenkit vár a kétszárnyú, nyitott kapu. Tegnapelőtt délután két villogó rendőrautó állt előtte. A járőr udvariasan eltessékelt, nem engedett be. Helyszínelnek, rongálás történt, mondta. Elnyúlt arccal léptem odébb. Aztán tegnap délelőtt már a kíváncsiság is behajtott. Rögtön észrevettem, Szent Rita szobra sehol: a bejárattól jobbra volt. Azt összetörték. Más, egyéb rendellenességet nem tapasztaltam – mondhatnám, ha hazudni akarnék. Igazából mást sem tapasztalok, csak rendellenességet. Ennek egyenes következménye, hogy ma már templomokban randalírozni sem számít főbenjáró bűnnek. A „sötétnek” titulált középkorban a templomba fegyvert sem szabadott vinni. A bűnös, még ha tömeggyilkos volt is: oltalmat talált a szent falak között. Hangos szó nem csattanhatott föl, kezet a szentélyben senkire nem emeltek, és ez nem holmi írásos passzusok miatt volt így, hanem közmegegyezésen alapult, alfája és ómegája volt a tisztességnek. Az efféle íratlan erkölcsi szabályok tartottak rendet az adott társadalomban.

És mára a közösségi emlékezetvesztés ide vezetett. Nincs rend.

Ha egy társadalom eljut oda, hogy már egyik felekezet szentélye sem lehet érinthetetlen, akkor ott nem csak a templom(ok), hanem maguk az emberek sincsenek biztonságban. Ennek nap, mint nap látni bizonyítékát. Szimpla bosszúság, mégis látlelet: például a zebrán, de még a járdán is el akarnak ütni. Előbbin a KRESZ-re fittyet hányó, magukból kivetkőzött, idegbeteg autósok, utóbbin az eszeveszetten száguldozó rolleros-biciklis kompánia, akiknek nem lehet megmagyarázni, hol lenne egyébként a helyük: az autóúton, vagy ott, ahová a bugyuta főpolgármester fölfestegette a kéretlen biciklisávokat.
Ugyanígy nincs a belvárosban intimitás, nem lehet magánéletet élni, mert amint megtorpanunk, rögvest csövesek zargatnak. Egy cukrászda teraszára sem lehet kiülni kettesben, mert egy bűzős csavargó menten kunyerálni kezd tőled, persze, kenyérre... Hasonlóan, akár egy utcai bank automatát, vagy egy BKV jegy automatát sem tudsz nyugton kezelni tőlük: odatolakszik, és már tartja is a markát. Mert valakik azt magyarázzák nekik, hogy ez őnekik jár. Hogy munka, becsület, józanság, mértékletes életmód helyett elég csak a közösségre mutogatniuk és hangosan, óbégatva kérniük. Mert erre nekik jussuk van. Így jár egy társadalom, ahol a törvényeket csak tél-túl alkalmazzák megfelelő szigorral. Ahol nem számít többé sem a hit, sem az erkölcs, sem a tisztes emberi hozzáállás. Ahol végső soron hiányzik a nagybetűs Igazság. Ez ellen lehet tenni? Igen. A megváltás kulcsa mindenkinek a saját kezében van. Vagy él vele, vagy nem – az ő dolga. Sajnos, kevesen gondolják ugyanígy, még kevesebben érzik át ennek súlyát. Azért tartunk most itt.

Úgy vélem, megérett ez a világ a pusztulásra. Nem is bánom. Az én világom, a magyar világ ettől még megmarad. Tanyán, faluhelyen. Majd egyre többször megyek ki a dűlőutam mellé, ahol több száz méteren szomszéd sincs, csak rókák, őzek, nyulak meg mezei pacsirták. És majd igyekszem a térerőt okosan használni, épp csak annyira laptopozni, amennyiből megtudom, másnap milyen idő lesz, ki lehet-e csapni a lovat a legelőre, vagy begyújtsak-e a kemencébe, esetleg tegyek-e föl a tetőteraszra meleg pokrócot, ami alatt jobban esik Krúdyt olvasni. Pont nem fog érdekelni – igazából már most sem hoz lázba –, hogy a 21. század önsorsrontó nemzedékei épp aznap mit találnak a lábuk között, meddig vájkálnak egymás alfelében a vastagbél tájékán meglelendő boldogság után. Egyáltalán: semmi nem fog már izgatni, mert ötven éven át megértem, amit meglehetett, nyugalmat, biztonságot és derűs befejezést szeretnék majd magamnak és szeretteimnek.
Tudom, hogy így lesz.

 

EGY RÉGI FÖLTÁMADÁS

 

"Szél lészen: ha az állóvizek, folyóvizek emelkednek,
 mozognak, a kútvizek dagadnak és párázatokat adnak."
(Győri magyar kalendáriom, 1788)

 

Megunt cipő eladó. Alig feslett kalap, biciklisnadrág, és sárga útkarbantartó kezeslábas mellette. Vas szerszámok ládástól. Könyvek, mindenféle nyelven és mindenféle zsánerban. Hajdani popsláger akkordjait hozza a szél. Az egyik sátorból, tárcsás magnóról szól. Ropog a talpam alatt a murva. Körülöttem négy-ötféle nyelven beszélnek. A társadalom keresztmetszetében vagyok, kapkodom a fejem. Nyüzsgés. Járom a bolhapiacot. Kedves dolgot csinálok, tulajdonképpen szórakozok. Verőfény, tavasz van kívül. Izgalom, feszülő kíváncsiság amott, bévül, bennem. Bámészkodok. Lesem, mibe botlok. Az ócskapiac a magamfajta rongy zsebűek kincsesbányája, a kispénzűek mentsvára.

Majdnem alkudozni kezdek egy kövér bosnyákkal, disznóbőr nyeregtáskát árul. Sosem használták, és nem mai portéka, megvan vagy húsz-harminc éves, mégis, incselkedik velem a szaga is, a míves réz csatok körül, a viaszkos cérnával varrott zsebek tájékán a nyersbőr illata csiklandozza az orromat. Kacsazsír sárga portéka, elképzelem a kanca farán a nyereg mögé csatoltan. Nagy bennem a kísértés. Aztán legyintek. Ötven frankot kér érte a bibircsókos, kövér cigány. Sokallom, pedig utólag muszáj elismernem, annyiért megérte volna.

Egy sorral odébb használt elektronikus cuccok ördögien áttekinthetetlenül, egymásra hányva. Kiterítve mind, szent rendetlenségben egy katonai sátorponyván. A huzalok, kábelek, diódák rengetege, az egymásba gabalyodó alkatrészek: mintha egy utópisztikus kor áldozati állatát látnám kibelezve. Marokkóinak mondott szőnyeg lóg a sarkon, alatta Szűz Mária ügyetlenül retusált képe, zománctól lepattogzott keretben, óarany foglalatban. Szomorúságában is csak borzalmas, giccsnek is silány, kínos nézni. Titkon vidulok rajta. Tiszteletlenség, de mindegy. Megcsörgetem a zsebemben az aprót, kitesz-e legalább egy világháborús bicskát, mikor egy újabb képre leszek figyelmes.

Vakrámás, öreg festmény. Az olajszínek sötétebb tónusait már az idő vonta be az elvénülés fekete héjával. Az alkotás tájat ábrázol. Nádas, híddal, kacsák úsznak a vízen, a tó fölszínén fehér flekkekben világít a tükörképük. Vagyis, régebben, valaha bizonyára fehér volt a tollazatuk, de mára piszkos csontszínűek, enyhén gennysárgák lettek. Megpiktorolta azokat egy évszázad rideg unalma. A tájkép horizontján szélmalmok sejlenek. Ebből arra vetek, valami németalföldi utánzat lehet. A kompozíció érdekes. Hol enyhít, hol szigorít rajta a kontúrozás. Középszerűtől is gyengébb munka. Mégis tetszik.

Hogy a viharba ne tetszene, hiszen már nem is a szélmalmokat látom, elfedte őket a képzeletem. Helyettük a mocsárt nézem, a vízen lebegő szutykos kacsákat, és nagyot lódul velem világ, mert gondolatban a tér és idő palánkján átugrik a fantáziám: Kanizsa alatt vagyok megint, a Körösön, ahol utoljára gyerekkoromban jártam.

(Azóta sem termett különb időszak az életemben. Mihez is lehetne ragaszkodnom? Mihez mérhetném? Ahhoz, ami utána jött? Az évtizedek rutinjához, a kiporciózott, szakaszolt életút kliséihez? Akkor inkább így, és ezt. Hogy máshol, mások által már nem keresek semmi izgalmasat, néha, tényleg ritkán csak önmagamat. Az évek inkább technikai jellegűen bonyolódnak tova, mindenféle reánk ható energiák diktálta rendszer alapján. Nehéz erről beszélni, de mégiscsak egy folyamat részesei vagyunk. Olyasfélén, mint a húron megpendített hang, ami egy ideig szépen szól, de a vesző rezonanciájával az ereje is halkul, hogy végül teljesen abbamaradjon. Ebben az elsikló életben kell beleolvadnunk a Nagy Műbe. Lehetőleg úgy, hogy mindvégig ne tűnjünk hamisnak. Halkulni viszont szabad, azaz ajánlott. És ilyenkor már abba a puha, lassan fölszívódó dallamosságba belefér a kezdeteinkről képzelgés, a visszaemlékezés öröme.)

A hollandus szélmalmokat a zürichi bolhapiac miliőjében fölszívja az ábránd.

Helyükbe kerül a „Kűlyuk”, ami alatt a télen vízbefulladt öregasszonyt fél évre rá megtaláltuk. A jegenyesor koronacsúcsai kapirgálják a Zenta felé küldött felhőket. Ott zöldell a párhuzamos egyenesek mentén a körösi töltés, kétoldalt a kanális vizével és tengernyi náddal, hogy az egész a beton hídba torkolljon, amin még látszanak a Kismuki keskeny nyomtávú vasútjának részei: az enyészet marta lyukak, a szögecsek és a sínek helye, ahová a pecafölszereléseket fektettük, vagy melléjük szúrtuk a meggyújtott pákákat, amikkel szúnyogokat füstöltünk.

Bunkerünk volt, mélyen a mocsár belsejében. Egy roncs autó karosszériájával ócska deszkákat eszkábáltunk össze, teljesen elfödött mindent a kétembernyi nád. Az volt nekünk az iszap- és kénszagú Elízium, ahol – mint az antik regékben – valahogy mindig boldogok voltunk, sosem fáradtunk, és éhezni sem éheztünk: az a kiszuperált fityó maga volt a földi paradicsomunk, a kerek világunk, amit gyermekésszel, tiszta szívvel akarhattunk magunknak.

Ha egyszer arra fognak kérni, fessem meg az emberi boldogságot, alighanem egy ócska fehér fityó kerül majd a képre, aminek a tetején klottgatyás gyerekek piócákat szedegetnek a lábukról. Körülöttük teknősök lesznek, ezüst kárászok, vízisiklók, bíbicek, tőkés récék és megszámlálhatatlan sok kecskebéka. Az ummogó kórusuk hangját ugyan nem lehet vászonra rögzíteni, de a titkon sodrott első cigaretták füstjét, meg a mindig délnek kócolt nádbugák sörényét igen, a téglagyár messzi kéményeivel együtt.

És aki azokat valaha látta, az hallani is fogja a kecskebékák énekét, és megtanul hinni, mert hiába, hogy azóta már befúvatták homokkal az egész Köröst, fölszámolták a mocsarat, és nincs már mezítlábas gyereksereg sem: aki átélte azt a gyönyörű időket, előbb-utóbb magától be fogja látni – lesz, mert muszáj lennie föltámadásnak.

                                                   Pk

 Az írás megjelent a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon, 2021.04.03-án.

NAPLÓ - 124.

 

„Ne félj, megcsüggedt elme. Az Isten gondviselésének gyertyája még el nem aludt.” – a győri Kalendárium 1749. évének első napjaira szánt intelem a mára is érvényes. Hiába archaikus a nyelvezet, a szórend. Az akkori válságok orvoslására – ugyanúgy, mint ma – csak a lélek erősítése hatott.

Pontosabban látom, mint valaha. Nem egymagam vagyok így ezzel. Megtanultuk. Elvégre a tavalyi évünk keserű volt, mint a földben lent felejtett tormagyökér.

Régen, amikor még úgy voltam boldog, ahogyan fiatal, alig lüktetett bennem a félsz. Azt hittem, bölcs vagyok, s minden álmom eleve betelik majd. Abban is bíztam, hogy az elmúlásra magától értetődően lesz valami gyógyír. Hogy a remény majd ott fakad valahol a következő esztendőkben, csak addig nyelni kell egy kis keservet, szívköhögést meg légszomjat, hogy aztán mindezt túlélve a jövőm meghozza a szabadságom: a terheket levethetem, és a szem kinyílik, mint ébredéskor. Nem így történt.

Az egyedüli vigasz az alkotásban látszik. Az előző év mindennél pontosabban megértette velem. Mert milyen volt 2020? Közhelyes? Unalmas? Tragikusan groteszk? Vagy csak szimplán silány, és a bezártságról szólt, a félelemről, ami végig ott táncolt zölden az arcokon? Is-is. 

Szerintem 2020 leginkább a rendetlenség éve volt. Mert aki a rendet szereti, annak terveznie muszáj. S bármekkora reményekre voltam is följogosítva, a járvány esztendeje ha nem is húzta át teljesen mindegyiket, alaposan átírta az elképzeléseimet. Nem nyafogok. Másokét is. Némi túlzással: mindenkiét.
Se nem sci-fi volt 2020, se nem akció film. Inkább drámaként tekintek rá, feketére sikerült, melankolikus darabra, de arra is abból a fajtából, amiben főszereplők és ügyes forgatókönyv híján jóformán semmi nem történik. Látszólag végtelenül egyszerű volt a folyamat. A kezdeti egy-két hónap még nagy reményekre jogosított. Úgy pattant ki reggelenként a szemünk, mintha előttünk való nap senki nem kelt volna föl, s úgy feküdtünk le, hogy aznapra is kitaláltuk magunknak a föltámadást. Egy emberként menekültünk valami elől, noha üldözni senki nem üldözött. Mi magunk hágtunk a saját sarkunkba. Ebbéli igyekezetünkben nemhogy másokra nem – vagy alig – voltunk tekintettel: önnön ambícióinkba gabalyodva magunkkal sem foglalkoztunk eleget. Pusztán a megfelelés, a pörgés, meg az a rohadt pénz. A többi csak életkép volt, történés, amolyan töltelék, hogy ne érezzük, milyen gyorsan száguld velünk az élet. És a sorsunk március végén megálljt intett. És azóta az összes vágyunk, a harangunk, a sértettségünk meg a tudatlanságunk tart bennünket fogva ebben a maszkos-vakcinás létforgatagban.

Van-e mentségünk?

Biztos akadna. Kérdés, értjük-e, újból fölfedezzük-e, mekkora ajándékunk az irgalom. Persze, nem ilyen egyszerű a képlet, de gyors magyarázatnak, az újév első napjaiban – hadd legyen elég…
Szóval, ha a következő napokat elvárás nélkül kezdjük nézni, még akár jók is lehetnek majd. Aligha kétséges, mindenképpen ajánlott lenne ebbe az irányba figyelni, mert valószínűleg akkor a töltelék részek megtelnének élettel. Azok a színes, feledhető epizódok. A percek kellemes meglepetései. A sok fölismerés, mind-mind vásárfia lenne. A gesztusok, az a pár szó, amikor végre elárulhatjuk önmagunkat. Az ilyesmi fölér egy csöppnyi örökléttel. Akkor megtörténhetik, hogy akár a csöndből is jó hír fog kirezdülni.

Alig várom már. A haciendát, ahol Kishomok környékén a vadakácos ligetben be fog teljesedni a megmaradás. Jó világ lesz. Majd ha megint eljön a lóraszállás ideje.   

               Pk