Schiffer, a szeretett ellenzékim

Schiffer András - karikatúrám

Nőies nők és a többiek

Immáron, hogy a jogvédelem szinte csak abból áll, hogy a normalitást felszámolják az abnormalitás javára, és a történelmi evidenciák mögé egy-egy kérdőjelet raknak, hogy utána eltüntethessék a fogantatástól a férfi-női princípiumokon át egészen a család szentségéig bezárólag a biológiai mindenséget, érdemes elgondolkodnunk. Vajon meddig srófolható az abszurditás? Erős alappal gyanítom, az emberi természetbe kódolva mégiscsak létezik egy védekező ösztön, ami rejtve ott motoz a lelkekben. Iránytűként mutatja a helyes, életigenlő utat. Ha felnőttként ennek az iránytűnek mágnesessége veszít is az erejéből, a gyermeki világképre nem árt odafigyelni. Ők még látnak és tudnak. Az alábbi történet túl régi, de valamit láttat a nemi szerepükbe belekergültek hisztériájáról, vagyis magyarázza korunk nyugati emberének válságba sodródott önképét.      

Van ennek már vagy tíz éve. Egy kora nyári délutánon a letámasztott biciklim mellett egy padon süttettem magamat. A kanizsai parkban olvasgattam, a játszótér szomszédságában. Odébb pár idősebb asszony beszélgetett, a gyógyfürdő betegei, meg babakocsikat tologató anyukák sétáltak. Hangos zsivajjal óvodás gyerekek érkeztek, kéttucatnyi kiscsoportos, zömében lánykák. Rögtön játszani kezdtek. Fogócskát szerveztek. Mindenekelőtt az öreg fekete tölgyfát kijelölték, az volt a "csűr", amit ha az "egerek" megérintettek menten védettséget élveztek a fogóval, vagyis a "macskával" szemben. Hamar ki is neveztek egy fogót, számos kisfiú jelentkezett a macska szerepére. Aztán a fogó elkezdte kergetni a kislányokat, azok meg kipirult arccal, sikoltozva, nevetve menekültek. Ügyesen szöktek, nehéz volt utolérni őket. Ha sikerült, akkor az elkapott lány lett volna fogó. De nem így történt. A lány az utolsó pillanatban leguggolt, és azt kiabálta „nem ér a nevem”, és innentől védelmet élvezett. Kicsit nehezteltem a lányokra, de aztán elámultam. A fogó kisfiú lovagiasan felemelte a kislányt, aki vagy zálogot adott neki, vagy egy puszit. A fiú pirult, a lány kacagott és futott tovább, zavartalanul folytatódott a játék.
És most jön a lényeg: akadt pár kislány, akik fokozott védelmet élveztek, a csűr ugyanis védett terület volt, aki a kezével hozzáért az öreg fához, az zálog nélkül is érinthetetlen volt. A szemem sarkából hosszabb ideje figyeltem, hogy a csűrt ugyanaz a három-négy kislány bérelte ki, tőlük más nem is nagyon fért oda a tölgyfa törzséhez. Ők voltak főszereplők, a leghangosabbak. Mikor nem volt macskaveszély, egy-két lépésre elhagyták a csűrt, hangosan kritizálták a futkosó lányokat, fiúkat, kinevettek mindenkit, szájaltak, mórikálták magukat. Ám elég volt, ha a fogó-macska csak feléjük nézett, máris léptek vissza a tölgyfához és izgatottan tárgyalták meg az elhárított veszedelmet. Ha a fogó netán mégis hozzájuk ért, hangosan sikítozva panaszkodtak az óvónéninek, "a fiúk bántanak bennünket a csűrben"... A letámasztott biciklim mellett egy óvódás kislány magányosan játszott, gesztenyéket gyűjtött. Megkérdeztem tőle, hát te miért nem fogócskázol, mire ő csak annyit mondott, beteg volt, most még nem lenne szabad leizzadnia. Mondtam neki, nem is kell izzadnod, te is beállsz a csűrbe, a tölgyfa közelébe, azzal a három-négy nagyhangú kislánnyal. Rám emelte a tekintetét s csak annyit felelt váll-rándítva:  – Azok gyáva pisisek...

Üres a Hócipő

A magyar foci kapcsán nincs mit mondanom, nem értek hozzá. Más sem, ez vigasztal. A sok hozzá nem értő között azonban mindig akadnak, akik hol a megfellebbezhetetlen ítész, hol pedig a labdarúgás Platónjának szerepében tetszelegnek, noha egy ötven méteres sprint után lélegeztetőre kéne kapcsolni valamennyit. Közülük egy a Hócipő szellemi atyja, a "humor nagyágyúiról" elhírhedt hajdani Heti 7-es Nyúl Bélája. Szegény Farkasházynak az a baja, hogy világ életében irodalmat akart írni, amolyan Karinthy féle zseninek képzelve magát, miközben semmi egyéb nem volt, csak egy ügyes vállalkozó, aki ott és akkor nyalt ki vagy föl közpénzeket a különféle produkcióihoz – lett légyen szó újságról, vagy humortalan kabarétréfákról –, ahol és amikor másnak erre esélye sem volt. 
Mivel mostanában, azaz bő évtizede elesett az állami csöcstől, kénytelen öreg korára egyre durvább hangnemben írogatni, ami szintúgy egyre inkább csak egy kiégett öregember kesergésére hajaz, az okokat lásd az első bekezdésben! Ha jövő tavasszal győzünk, ezeknek, meg a hozzá hasonszőrűeknek minden reményük kukába kerül, nincs, nem marad még egyszer négy évük, eljárt fölöttük az idő. És amikor a vég nem dicsőséges, akkor a patkány is összeszedi az utolsó erejét, visítva ugrik neki mindennek. Érthető. A sarokba szorítva nincs más kiútja. Ennek tükrében érdemes szánalommal elegy borzongással olvasni Farkasházy Tivadar minden túlméretezett, undok lamentálását.

Olimpiai dalfesztivál

Most az öttusa van soron, de nekem egyéb dolog is fáj. Megvan a szándék, hogy a birkózást is kiszuperálják a modern, haladó olimpiáról. Más, klasszikus sportágaknál is ott a sok kérdőjel. Bezzeg a gördeszka! Tényleg csak keserűségből mondom, a jövő olimpiáira lassan annyira leszek kíváncsi, mint az Euroviziós dalfesztiválra.

A szeretett ellenzékim

Schiffer fasza gyerek. Akkor is az, amikor kritizálja a jelenlegi kormányt. Néha van igazságtartalma, még ha nekünk kellemetlen is belátni. Viszont az ellenzék viselt disznóságait is rendre telibe találja, frappáns meglátásai fájhatnak emezeknek, de csak hadd fájjon a szutykoknak. Persze, akik szerint maga Orbán Viktor a németországi áradásokat előidéző Esőisten, ugyanakkor egy személyben ő a felelős amiért Hawking tolószékbe kényszerült, meg az ózonlyukat is az unokája pelenkája okozta, nos, őértük kár a gőzért. Majd tavasszal eldől, melyikünknek volt igaza.
Orbán helyében Schiffert megtenném privát tanàcsadómnak. Jó, ha valaki hideg fejjel, ennyi ésszel nézi a politikát.

Pk

EGY RÉGI FÖLTÁMADÁS

 

"Szél lészen: ha az állóvizek, folyóvizek emelkednek,
 mozognak, a kútvizek dagadnak és párázatokat adnak."
(Győri magyar kalendáriom, 1788)

 

Megunt cipő eladó. Alig feslett kalap, biciklisnadrág, és sárga útkarbantartó kezeslábas mellette. Vas szerszámok ládástól. Könyvek, mindenféle nyelven és mindenféle zsánerban. Hajdani popsláger akkordjait hozza a szél. Az egyik sátorból, tárcsás magnóról szól. Ropog a talpam alatt a murva. Körülöttem négy-ötféle nyelven beszélnek. A társadalom keresztmetszetében vagyok, kapkodom a fejem. Nyüzsgés. Járom a bolhapiacot. Kedves dolgot csinálok, tulajdonképpen szórakozok. Verőfény, tavasz van kívül. Izgalom, feszülő kíváncsiság amott, bévül, bennem. Bámészkodok. Lesem, mibe botlok. Az ócskapiac a magamfajta rongy zsebűek kincsesbányája, a kispénzűek mentsvára.

Majdnem alkudozni kezdek egy kövér bosnyákkal, disznóbőr nyeregtáskát árul. Sosem használták, és nem mai portéka, megvan vagy húsz-harminc éves, mégis, incselkedik velem a szaga is, a míves réz csatok körül, a viaszkos cérnával varrott zsebek tájékán a nyersbőr illata csiklandozza az orromat. Kacsazsír sárga portéka, elképzelem a kanca farán a nyereg mögé csatoltan. Nagy bennem a kísértés. Aztán legyintek. Ötven frankot kér érte a bibircsókos, kövér cigány. Sokallom, pedig utólag muszáj elismernem, annyiért megérte volna.

Egy sorral odébb használt elektronikus cuccok ördögien áttekinthetetlenül, egymásra hányva. Kiterítve mind, szent rendetlenségben egy katonai sátorponyván. A huzalok, kábelek, diódák rengetege, az egymásba gabalyodó alkatrészek: mintha egy utópisztikus kor áldozati állatát látnám kibelezve. Marokkóinak mondott szőnyeg lóg a sarkon, alatta Szűz Mária ügyetlenül retusált képe, zománctól lepattogzott keretben, óarany foglalatban. Szomorúságában is csak borzalmas, giccsnek is silány, kínos nézni. Titkon vidulok rajta. Tiszteletlenség, de mindegy. Megcsörgetem a zsebemben az aprót, kitesz-e legalább egy világháborús bicskát, mikor egy újabb képre leszek figyelmes.

Vakrámás, öreg festmény. Az olajszínek sötétebb tónusait már az idő vonta be az elvénülés fekete héjával. Az alkotás tájat ábrázol. Nádas, híddal, kacsák úsznak a vízen, a tó fölszínén fehér flekkekben világít a tükörképük. Vagyis, régebben, valaha bizonyára fehér volt a tollazatuk, de mára piszkos csontszínűek, enyhén gennysárgák lettek. Megpiktorolta azokat egy évszázad rideg unalma. A tájkép horizontján szélmalmok sejlenek. Ebből arra vetek, valami németalföldi utánzat lehet. A kompozíció érdekes. Hol enyhít, hol szigorít rajta a kontúrozás. Középszerűtől is gyengébb munka. Mégis tetszik.

Hogy a viharba ne tetszene, hiszen már nem is a szélmalmokat látom, elfedte őket a képzeletem. Helyettük a mocsárt nézem, a vízen lebegő szutykos kacsákat, és nagyot lódul velem világ, mert gondolatban a tér és idő palánkján átugrik a fantáziám: Kanizsa alatt vagyok megint, a Körösön, ahol utoljára gyerekkoromban jártam.

(Azóta sem termett különb időszak az életemben. Mihez is lehetne ragaszkodnom? Mihez mérhetném? Ahhoz, ami utána jött? Az évtizedek rutinjához, a kiporciózott, szakaszolt életút kliséihez? Akkor inkább így, és ezt. Hogy máshol, mások által már nem keresek semmi izgalmasat, néha, tényleg ritkán csak önmagamat. Az évek inkább technikai jellegűen bonyolódnak tova, mindenféle reánk ható energiák diktálta rendszer alapján. Nehéz erről beszélni, de mégiscsak egy folyamat részesei vagyunk. Olyasfélén, mint a húron megpendített hang, ami egy ideig szépen szól, de a vesző rezonanciájával az ereje is halkul, hogy végül teljesen abbamaradjon. Ebben az elsikló életben kell beleolvadnunk a Nagy Műbe. Lehetőleg úgy, hogy mindvégig ne tűnjünk hamisnak. Halkulni viszont szabad, azaz ajánlott. És ilyenkor már abba a puha, lassan fölszívódó dallamosságba belefér a kezdeteinkről képzelgés, a visszaemlékezés öröme.)

A hollandus szélmalmokat a zürichi bolhapiac miliőjében fölszívja az ábránd.

Helyükbe kerül a „Kűlyuk”, ami alatt a télen vízbefulladt öregasszonyt fél évre rá megtaláltuk. A jegenyesor koronacsúcsai kapirgálják a Zenta felé küldött felhőket. Ott zöldell a párhuzamos egyenesek mentén a körösi töltés, kétoldalt a kanális vizével és tengernyi náddal, hogy az egész a beton hídba torkolljon, amin még látszanak a Kismuki keskeny nyomtávú vasútjának részei: az enyészet marta lyukak, a szögecsek és a sínek helye, ahová a pecafölszereléseket fektettük, vagy melléjük szúrtuk a meggyújtott pákákat, amikkel szúnyogokat füstöltünk.

Bunkerünk volt, mélyen a mocsár belsejében. Egy roncs autó karosszériájával ócska deszkákat eszkábáltunk össze, teljesen elfödött mindent a kétembernyi nád. Az volt nekünk az iszap- és kénszagú Elízium, ahol – mint az antik regékben – valahogy mindig boldogok voltunk, sosem fáradtunk, és éhezni sem éheztünk: az a kiszuperált fityó maga volt a földi paradicsomunk, a kerek világunk, amit gyermekésszel, tiszta szívvel akarhattunk magunknak.

Ha egyszer arra fognak kérni, fessem meg az emberi boldogságot, alighanem egy ócska fehér fityó kerül majd a képre, aminek a tetején klottgatyás gyerekek piócákat szedegetnek a lábukról. Körülöttük teknősök lesznek, ezüst kárászok, vízisiklók, bíbicek, tőkés récék és megszámlálhatatlan sok kecskebéka. Az ummogó kórusuk hangját ugyan nem lehet vászonra rögzíteni, de a titkon sodrott első cigaretták füstjét, meg a mindig délnek kócolt nádbugák sörényét igen, a téglagyár messzi kéményeivel együtt.

És aki azokat valaha látta, az hallani is fogja a kecskebékák énekét, és megtanul hinni, mert hiába, hogy azóta már befúvatták homokkal az egész Köröst, fölszámolták a mocsarat, és nincs már mezítlábas gyereksereg sem: aki átélte azt a gyönyörű időket, előbb-utóbb magától be fogja látni – lesz, mert muszáj lennie föltámadásnak.

                                                   Pk

 Az írás megjelent a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon, 2021.04.03-án.

A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.

Hakapeszi Makik 

Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.

Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.

De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.

Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)

Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.

Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.

Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.

Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 

Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 

Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 

Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 

Mindkettő elrettentő erővel bír. 

Szörnyű csapás a csemetének! 

Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 

Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.

A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 

Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:

 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html

    

Pósa Károly: ÉGBOLT

Ilka és Annamária

Régvolt, régvolt…

Amikor kabátomon a folt

Nyelvét öltötte a férc világra,

Hogy két kis lányka

 - Annamária meg Ilka -

A tetőnk alatt titokban

(Csitt csak! Csitt csak!)

Égbolt

Üzletet nyitottak.

Fagerendák, tartóoszlop,

Két kicsi lány osztott-szorzott,

Beárazták az igéket,

Kör-karika mindenséget.

Rakták polcra, címkét kapott,

Amiben csak angyal lakott.

(Bemehetek? Kipp-kopp.)

Égbolt

Portékát akarok.

Hökkenj pajtás!

Itten telve pókos padlás!

Adunk tükrös-mézest, kalácsot,

Fölnőtteknek szelíd álmot,

Amott épp egy üvegmedál:

Tőle a pillanat megáll,

(Ezt vártam egy életen át…),

Égbolt

Áron - másfél dinár.

Van ám nekünk gyöngyfüzér!

Alig egy forint húszért.

Innét veszik a kismadarak

Minden hajnali dalukat.

Teli van egy rongyos zsák,

Abban huncut boldogság.

(Ebből kérek kis nagyságom!)

Égbolt

Adja vigaszságom.

Esten csöndös a kirakat.

Boltocskán egy csukott lakat.

Két kis lány, két párnája,

Öreg Isten alig várja

Nyisszant egy-egy szőke tincset

Puhán fogja a kilincset

( - Mi kapható? - tapogatja)

Égbolt

Polcokat kutatja.

Napkeltekor hold szenderül,

Titokra fény sosem derül.

Mert az Isten törzsvásárló,

Elvesz pultról és a pult alól,

Éjjelente titokban csen.

(Mindazt, ami nekünk nincsen.)

Égbolt

Ajándékát, kincset,

Holnap mindig elénk hintse.