Schiffer, a szeretett ellenzékim

Schiffer András - karikatúrám

Nőies nők és a többiek

Immáron, hogy a jogvédelem szinte csak abból áll, hogy a normalitást felszámolják az abnormalitás javára, és a történelmi evidenciák mögé egy-egy kérdőjelet raknak, hogy utána eltüntethessék a fogantatástól a férfi-női princípiumokon át egészen a család szentségéig bezárólag a biológiai mindenséget, érdemes elgondolkodnunk. Vajon meddig srófolható az abszurditás? Erős alappal gyanítom, az emberi természetbe kódolva mégiscsak létezik egy védekező ösztön, ami rejtve ott motoz a lelkekben. Iránytűként mutatja a helyes, életigenlő utat. Ha felnőttként ennek az iránytűnek mágnesessége veszít is az erejéből, a gyermeki világképre nem árt odafigyelni. Ők még látnak és tudnak. Az alábbi történet túl régi, de valamit láttat a nemi szerepükbe belekergültek hisztériájáról, vagyis magyarázza korunk nyugati emberének válságba sodródott önképét.      

Van ennek már vagy tíz éve. Egy kora nyári délutánon a letámasztott biciklim mellett egy padon süttettem magamat. A kanizsai parkban olvasgattam, a játszótér szomszédságában. Odébb pár idősebb asszony beszélgetett, a gyógyfürdő betegei, meg babakocsikat tologató anyukák sétáltak. Hangos zsivajjal óvodás gyerekek érkeztek, kéttucatnyi kiscsoportos, zömében lánykák. Rögtön játszani kezdtek. Fogócskát szerveztek. Mindenekelőtt az öreg fekete tölgyfát kijelölték, az volt a "csűr", amit ha az "egerek" megérintettek menten védettséget élveztek a fogóval, vagyis a "macskával" szemben. Hamar ki is neveztek egy fogót, számos kisfiú jelentkezett a macska szerepére. Aztán a fogó elkezdte kergetni a kislányokat, azok meg kipirult arccal, sikoltozva, nevetve menekültek. Ügyesen szöktek, nehéz volt utolérni őket. Ha sikerült, akkor az elkapott lány lett volna fogó. De nem így történt. A lány az utolsó pillanatban leguggolt, és azt kiabálta „nem ér a nevem”, és innentől védelmet élvezett. Kicsit nehezteltem a lányokra, de aztán elámultam. A fogó kisfiú lovagiasan felemelte a kislányt, aki vagy zálogot adott neki, vagy egy puszit. A fiú pirult, a lány kacagott és futott tovább, zavartalanul folytatódott a játék.
És most jön a lényeg: akadt pár kislány, akik fokozott védelmet élveztek, a csűr ugyanis védett terület volt, aki a kezével hozzáért az öreg fához, az zálog nélkül is érinthetetlen volt. A szemem sarkából hosszabb ideje figyeltem, hogy a csűrt ugyanaz a három-négy kislány bérelte ki, tőlük más nem is nagyon fért oda a tölgyfa törzséhez. Ők voltak főszereplők, a leghangosabbak. Mikor nem volt macskaveszély, egy-két lépésre elhagyták a csűrt, hangosan kritizálták a futkosó lányokat, fiúkat, kinevettek mindenkit, szájaltak, mórikálták magukat. Ám elég volt, ha a fogó-macska csak feléjük nézett, máris léptek vissza a tölgyfához és izgatottan tárgyalták meg az elhárított veszedelmet. Ha a fogó netán mégis hozzájuk ért, hangosan sikítozva panaszkodtak az óvónéninek, "a fiúk bántanak bennünket a csűrben"... A letámasztott biciklim mellett egy óvódás kislány magányosan játszott, gesztenyéket gyűjtött. Megkérdeztem tőle, hát te miért nem fogócskázol, mire ő csak annyit mondott, beteg volt, most még nem lenne szabad leizzadnia. Mondtam neki, nem is kell izzadnod, te is beállsz a csűrbe, a tölgyfa közelébe, azzal a három-négy nagyhangú kislánnyal. Rám emelte a tekintetét s csak annyit felelt váll-rándítva:  – Azok gyáva pisisek...

Üres a Hócipő

A magyar foci kapcsán nincs mit mondanom, nem értek hozzá. Más sem, ez vigasztal. A sok hozzá nem értő között azonban mindig akadnak, akik hol a megfellebbezhetetlen ítész, hol pedig a labdarúgás Platónjának szerepében tetszelegnek, noha egy ötven méteres sprint után lélegeztetőre kéne kapcsolni valamennyit. Közülük egy a Hócipő szellemi atyja, a "humor nagyágyúiról" elhírhedt hajdani Heti 7-es Nyúl Bélája. Szegény Farkasházynak az a baja, hogy világ életében irodalmat akart írni, amolyan Karinthy féle zseninek képzelve magát, miközben semmi egyéb nem volt, csak egy ügyes vállalkozó, aki ott és akkor nyalt ki vagy föl közpénzeket a különféle produkcióihoz – lett légyen szó újságról, vagy humortalan kabarétréfákról –, ahol és amikor másnak erre esélye sem volt. 
Mivel mostanában, azaz bő évtizede elesett az állami csöcstől, kénytelen öreg korára egyre durvább hangnemben írogatni, ami szintúgy egyre inkább csak egy kiégett öregember kesergésére hajaz, az okokat lásd az első bekezdésben! Ha jövő tavasszal győzünk, ezeknek, meg a hozzá hasonszőrűeknek minden reményük kukába kerül, nincs, nem marad még egyszer négy évük, eljárt fölöttük az idő. És amikor a vég nem dicsőséges, akkor a patkány is összeszedi az utolsó erejét, visítva ugrik neki mindennek. Érthető. A sarokba szorítva nincs más kiútja. Ennek tükrében érdemes szánalommal elegy borzongással olvasni Farkasházy Tivadar minden túlméretezett, undok lamentálását.

Olimpiai dalfesztivál

Most az öttusa van soron, de nekem egyéb dolog is fáj. Megvan a szándék, hogy a birkózást is kiszuperálják a modern, haladó olimpiáról. Más, klasszikus sportágaknál is ott a sok kérdőjel. Bezzeg a gördeszka! Tényleg csak keserűségből mondom, a jövő olimpiáira lassan annyira leszek kíváncsi, mint az Euroviziós dalfesztiválra.

A szeretett ellenzékim

Schiffer fasza gyerek. Akkor is az, amikor kritizálja a jelenlegi kormányt. Néha van igazságtartalma, még ha nekünk kellemetlen is belátni. Viszont az ellenzék viselt disznóságait is rendre telibe találja, frappáns meglátásai fájhatnak emezeknek, de csak hadd fájjon a szutykoknak. Persze, akik szerint maga Orbán Viktor a németországi áradásokat előidéző Esőisten, ugyanakkor egy személyben ő a felelős amiért Hawking tolószékbe kényszerült, meg az ózonlyukat is az unokája pelenkája okozta, nos, őértük kár a gőzért. Majd tavasszal eldől, melyikünknek volt igaza.
Orbán helyében Schiffert megtenném privát tanàcsadómnak. Jó, ha valaki hideg fejjel, ennyi ésszel nézi a politikát.

Pk

A KERTÉSZ

A NÉPKERT TITKOS VIRÁGKÖNYVE

A könyv

A szobában akadtam rá, mint annyi más kacatra. Már a halotti tor után voltunk, szétszéledtek a gyászoló vendégek, és a tavaszi langyos levegőben méhecskék röpködtek. Szagos párákat lehelt a kicsiny virágoskert, és semmi látható jele nem volt annak, hogy egy élet megfogyatkozott, éppen temetésen vagyunk túl, az imént még a gyászé volt a főszerep.

Az ágya mögé volt csúszva a könyv, megnyitott lapokkal. Hamarjában észre sem lehetett volna venni, ha nem világlanak elő a sárgásfehér lapok. Apró betűs írás feketéllett azokon, és ami különösen érdekessé, izgalmassá tette: ceruzával írott meg aláhúzott sorok tarkították az oldalakat - valaki saját gondolatait is fontosnak tartotta megjelölni.

A kíváncsiság bizsergett végig rajtam, amikor kezembe vettem. Dísztelen fedőlapján se cím, se szerző. Valami újrakötött régi kiadvány lehetett, régies, majdnem gótikus betűkkel szedett múlt századi könyvecske.  

A bazsarózsa címszónál akadt meg a tekintetem. „Kedvelt dísznövény, ezért kertekben gyakran ültetik. Mivel különösen a termesztett fajtáknak nagy, súlyos virágai nőnek a hosszú szárak tsútsán, ezért érdemes a növény mellé támasztékot tűzni, és a szárait hozzákötözni.” Egy női név volt hozzáírva, szép, cirkalmas ákombákomokkal. Erzsébet.

Hogy ki lehetett, most már sosem fogom megtudni. Erzsébetnek támaszra volt szüksége? Megözvegyült érett nő kérte a segítséget? Vagy a csapodár, link urától szenvedő asszonyként élhetett? Esetleg tapasztalatlan fruska volt, akit kézen kellett fogni, s vezetni egy darabig az élet bozótosán körösztül…

Odább lapozva megint egy rejtélyes közbeszúrás. Semmi egyéb, csak egy kérdőjel. Púpos, kicsit szögletes, de kétség kívül kérdőjel. Lóg a levegőben, mintha sosem lenne válasz, mintha az élet örök kérdése maradt volna eligazító mondat nélkül, meghagyva a titkokat másoknak, szemérmes gondossággal elkendőzve a múltat. Ejnye! Mennyi rejtélyt búvik meg egy semmi kis írásjel görbületében!

A nárcisz fejezetnél megint egy hullámos vonal, nyíl is van rajzolva hozzá. „Mélység: 5-10 czentiméter, kötöttebb talajokon és későbbi ültetésnél sem kell mélyebbre ültetni. A laza homokos talajokon és a korai ültetésnél, ami megfagyhat czélszerű mélyebbre ültetni. A sekélyen ültetett kardvirágokat fel kell tölteni 10 cm-re. Tápanyagellátást tekintve nagy mennyiségű szerves trágya igénye van. Tenyészidőszak alatt 2-3szori műtrágya kiegészítésre van szüksége. Minden egyes permetezésnél lombtrágyát is juttassunk ki.” A nyílvessző végén egy újabb név: Anna. És egy kérdés: „A homokos talajban elveszünk. Efúja szél? Hátakó minden csak cserépbe éli túl?” Még egy gondolat, de már a lap alján: „Akó mivégre is ezaz élet?”

Leander a következő oldalon. Önmagában egy hosszú kijelölés, bekeretezve az illat szó. „Szimpla vagy dupla szirmú, színes virágai az ágak tsútsán nyílnak. Az öt sziromlevél az óramutató járásával egyező irányban tsavarodott, ettől a virág kis kerékre emlékeztet. Színe lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata „édeskés”, átható.” Itt is egy női név – Margit.

A virágoskönyv összes oldala telejegyzetelt, aláhúzott, kiírt névsor, ismerősen csengő női nevek gyűjteménye.

A kertész titkos névsora. A titkok kertjének jegyzete…

Úgy raktam vissza az ágy mellé, égő arccal, mintha lopott holmi pörzsölné a tenyeremet. Még gyerek voltam, de már éreztem, mi a tilalmas, még ha nem is értettem a szót, hogy kegyeletsértés.

 

 A kertész

Talán már a megszületése pillanatában öreg volt.

Gyerekkoráról, ifjú éveiről, nemhogy fénykép, de egy árva történet sem maradt. A múltját ideje korán elmosta a feledés. Valószínű, sőt nagyon elképzelhető, hogy e hiányzó életképei miatt, a korai öregség úgy lengte be alakját, mint fakult cégér szokta hirdetni a vevőhagyott boltocskát, vagy ahogy a poéták szokása az őszt borongós jelzőkkel illetni.

Hiába. Agglegényként élt. Arca manószerűen ráncosodott. Töpörödött, mégis zömök termettel áldotta meg az ég, s a karikalába is inkább emlékeztetett egy furcsa erdei gnómra, mint a kanizsai park főkertészére.

Csapott vállakkal állt. Csüngtek öklei, és alacsony homloka alatt, tömpe orrán azok a nagy, sötét lyukak gőzpárát fújtak. Így látom most is. Néz rám, s a mélyen ülő szemei száraznak, meghökkentően tisztának, világítón kéknek tűnnek. Ott maradt íriszükben szinte minden. Már - ami azokat a régen elmúlott daliás időket illeti.  

Álló esztendőkön körösztül viseltes, szürkés-zöld munkásruhájában tett-vett. Sosem láttam rajta mást. A gúnyája hozzánőhetett, ő meg általa eggyé vált a fekete kőrisek furcsán irdalt kérgével, meg a levelek cafrangjaival, amik a ligeti bokrok alján söprűzték a sétányt, olyan természetesen, miként a csónakázó tavacska mellett buján növő zsombék szaga is csak Jani bácsi része lehetett.

Farkas Jánosnak hívták ugyanis. Nevét a Nagytemetőben lehet olvasni. Nyughelye az apácák közös sírjának átall, az ötödik sorban befelé, kissé srégan van. Eddig valahogy nem érintett meg a gondolati összefüggés, nem jutott eszembe, csak most villan át rajtam a fölismerés, és vélem a gondviselés finom iróniájának, hogy a sosem nősült, férfiszűz Jani bácsi tőszomszédságában pihen az a sok, sosem férjhez ment, szüzességi fogadalmat tett szent életű asszony. Megannyi halovány virágszál és egy kertész. Langyosabb estéken, amikor az óvatoskodva leereszkedő alkonyati szél már a halottakat virrasztó gyertyák füstjének illatát is ellebbenti, vajon miről társaloghatnak ők, a meghervadtan pihenő liliomok, a mi Jani bátyánkkal?  

Merthogy a családunk tagja volt. Apai nagyanyám testvére.

A Tiszára futó szűk derekú, egyirányú utcában lakott, öregapámék udvarában. A sövénytől meg a szőlőtőkéktől balra lapult egy kicsiny, kerti lak, ahol a bátyja meghúzta magát. Vastag, verett falú házikóként kushadt a kertecske oldalán, kolera-színű sárgára festetten, olyan alacsonyan ülő ablakszemekkel, hogy a párkányukra akár egy kisgyermek is le tudott volna ülni. Döngölt földpadlója férfiasan nehéz dohszagot árasztott, míg a parasztszekrény, a kopottas bútorzat inkább olcsó kapadohánytól szaglott. Ha az egy szem villanykörtével némi derengő világosságot akartam gyújtani, pipiskednem sem kellett: a csavarós fekete kapcsoló az ajtófélfánál, a kilinccsel egy vonalban szomorkodott. Mert nagy ritkán azért be-betévedtem a bátyja legénylakásába, amikor nem volt odahaza. Vonzott a manószerű kis ház rejtelmessége. A sötét sarkok, az ismeretlen, gyerekésszel föl nem fogható magány, ahol mindig kézzel tapinthatónak, valóságosnak éreztem egy tőlem merőben szokatlan létezésnek a bizonyítékait. Az ütött-kopott vaslábakon álló kézmosón törülközőkendő árválkodott, s a zománcozott lavórban a tejfehér, zavaros vízben háziszappan darabkái úszkáltak. Végighúztam a kezemet a fali polcon, és átzsibbadt rajtam a rémület, amikor levertem a borotvapamacsot. Elijedve az egyedüllétet sugalló szobától szélesre tártam a nyikorgó kis ajtót, és menekültem kifelé abból a tilalmasra csukott, remete világból, ahol egy magába forduló élet összes bűnjele kísértett.

Aztán a kerti kis lugasban megnyugodtam. Zsenge korom játszótere igazi földi paradicsomnak számított. Le-föl rohangáltam a szögletesre nyírott bukszusok között, és a bódító virágoknál csak a diónyi szemekkel duzzadó kékszőlő-fürtök édeskés illata érződött áthatóbban. Pláne érés, szüret idején. Az ellépdelő nyár utolján, a levecses szőlőfürtök körül darazsak dongtak, amiket öregapám madzagon lógó, cukros vízzel töltött likőrös üvegbe csalt tőrbe. A kert farában oleander bokor takarta a vályogtéglás füstölőt. Inkább szerszámos kamraként szolgált, de egy méretes lyukas vajling is oda volt száműzve. Hátrébb, a léckerítésen túl, a kitéglázott hátsó udvar kezdődött, egy óriási eperfa árnyékával óvott tyúkóllal, meg a nyúlketrecekkel.

Jani bátyját soha nem láttam nevetni. Még mosolyogni sem. Egyetlen szórakozása – öregapámék szerint: bolondériája – az volt, hogy egy már akkor is ócskának számító, fekete-fehér televízión rendre megnézte a régi, kommunista Magyar Népköztársaság parlamenti üléseit. Pöfékelve, ágyában elnyúlva, komoly arccal figyelte, hallgatta Kádárt, Aczélt, Marosánt meg a többi elvtársat. Akkor sem értettük, ma is talány, mi szépet s jót talált azokon az unalmas, veretes beszédeken, az üres dumán, a lózungoktól hemzsegő szónoklatokon? Amúgy: soha nem beszélt politikáról. Igaz – másról sem nagyon. Hallgatag volt. Lehet, hogy csak a nyíló és csukódó szirmokkal társalgott, a maga módján, hangtalanul, amikor szeretettel plántálta, öntözte a Népkert tarka virágágyásait, nyírta a sövényt, vagy a sarjadó facsemetéket gondozta simogatón?

Csupa véletlen, hogy pont én találtam meg azt a virágoskönyvet, ahová életének fontosabb epizódját örökíthette meg. Számolatlan női névvel, akik rendre egy-egy virág alakjában szóltak a múltról, a kertész ember nevesített vágyairól.

Epilógus

A kis könyvet eltettem. Most is náluk van, a polcon őrzöm, megannyi kiadvány között. Jó régen nem vettem elő, megfogyott már bennem a mersz, kémlelni, kutatva tűnődni egy régen elhalt lélek megmagyarázhatatlan álmain.

De néha, meg-megfolyó tintaszín éjjeleken szívesen olvasgatnám, csupa hasznos virágápolási tanácsait, Jani bácsi elnehezült kezének írását. Hátha egyszer egy soha föl nem tett kérdésre meglelem benne a választ, ami megmagyarázza majd, hogy mi végre is vagyunk, homokba, sárba eldugva, a világ örömére, csodájára vagy bánatára teremtve.

Pósa Károly