2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. április 30., szombat

Napló 35.




Tegnap egy tanyán jártam.
Ilonafalva* melletti a meszelt kis szállás, takaros ólakkal, góréval, kocsiszínnel, szívemnek kedves istállóval, szárnyékkal körbeölelten.
A Járás peremén él egy idős házaspár.
58 éve együtt vannak – s ha leszárad a kezem, hát száradjon le könyékig, legyek közhelyes a közhelyesebbnél, ötlettelenebb egy szálkás, szúette kapufélfánál, amikor ennyi időt számon tartva erős álmélkodással leírom az ide kívánkozó régi mondást – jóban-rosszban.
Belegondolni is rettenet, mekkora idő ötvennyolc év valakivel közösen!
Kiszámoltam az ujjaimon: amikor megszülettem már akkor több mint két évtizede ugyanazt a kenyeret rágták… Ha így nézem, hozzájuk képest az én eleddigi életem egy rövid, poén nélküli vicc. Egyelőre. (Remélem ha elsül, a csattanóján azért majd én is nevethetek.)
Ötvennyolc év házasság: egy fedél, egy ágy, egy asztal, egy derű, vigalom vagy gond-baj megoszlása a kettő között – ezt a mai világmindenséget kiismerve – valóban csodálatra méltó dolog. Nem teljesítmény, mert az olyan versenyszagú. Nem bukfenc, hétpróba, vagy dobogót áhító küzdelem. Megmérhetetlen.
Egyszerűen csak: szép. Nincs rá jobb szó.
A tanyájuk is olyan, amilyen a két öregember. Tisztaságot, őszinteséget, becsületességet sugall. Süt a környezetről, hogy ami van, az tíz körömmel lett összekaparva, és a dolgosság, a jobbító szándék, előbbre való volt mindentől. Nem a ma szokott hányaveti magamutogatás építette. Hanem a kettejük közös akarata.
Öröm volt szétnézni. Látni, meghallgatni őket. Az alsó konyhában ültünk. A néni a sifon-kemence melletti padkáról mondta a magáét, Jóska bácsi meg ha nem beszélt, döntötte a pálinkát kettőnknek. Az udvaruktól kőhajításnyira ott a Barátok Kútja. Annak a vizét isszák demizsonszám, s jó szívvel ajánlom e sorokat olvasónak, vegye fontolóra, hogy a hosszú élete reményében mától ő is naponta artézi vizet kér a poharába, valahányszor megteheti. Még az se baj, ha a pálinka mellé. A Barátok Kútjának ugyanis bársonyosan puha a vize. Kicsit sötétsárgás, mint amilyen a szőke lánykák eső utáni haja. Az íze pedig savanyú. Nem túl bántóan. Éppen csak annyira, hogy a kén kiérezzék belőle. Mintha orvosság lenne. Doktor, patikus nem lévén, hittel vallom: az is.  
Jóska bácsi igazi paraszt ember. Régi vágású, kalapos fajta. Ismerte a sintér nagyapámat, aki napszámosként dolgozott náluk. A térdünket csapdostuk, anekdotázott róla, és félve írom le de míg mesélt, időnként könnybe lábadt szemmel kacagtam. Törülgettem a szemüvegemet, észre ne vegye. Sokat tudott a tatáról, és olyan jó volt hallani. (Egyszer majd ezeket a zsebre dugott kis történeteket is le kéne írni.)
Már ezért megérte kimenni hozzájuk. 
Meg a levegőért. A semmivel össze nem cserélhető szikes pusztai levegőért. Beszélhetnek nekem az Alpesekről, a fenyőerdőkről, a gyantaillatú, tüdőtágító tengerparti kúrákról: a Járás lelket duzzasztó, orrba mászó szaga még tehénszarostul is különb emezektől. A vakondtúrás tetejére állva nagyobb az ember, mintha hegyet mászott volna. A Járás mellett senki nem akarja túllihegni az életet. Éppen ezért, amiért az ottaniak szerények, de dolgosak, és megmaradtak embernek, hiába, hogy a finnyásabb kívül állónak csak babkarónyiak: az őket kicsit értőbbeknek mégis tölgyfának látszanak.
Jó volt az árnyékukban, tegnap.”


*Ilonafalva  – Zimonjity falu (a gyengébbek kedvéért)

Pk

KAMERAÁRNYÉK




Haragszik a disznópásztor a falura, s a falu nem tud róla.
Megbékél a disznópásztor, s a falu ezt sem tudja meg...

Elült az április végén fölvert por.
Lecsöndösödött a pohár víznyi vihar. Emberek, oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló!
The show must go on.” Egy jó darabig majd áztatja a májusi hűvös eső a kiragasztott kampányplakátokat, a szép szavakat, az ígéreteket – sosem lesznek azok levakarva.
Rólunk se.
Velünk élnek, figyelmeznek bennünket.
Némelyik még a múlt idényből foszladozik. Napszítta, eső verte istentelenül szép szavak. Fagyálló gondolatok.
Magányos műfaj a plakát-élet (szegény Pilinszky de tudta!). Nincs attól szomorúbb, mint amikor az idő múlását holmi színes papíroldalak enyészetén vagyunk kénytelenek észre venni.
Kegyelmi helyzetben az embernek nem kéne, hogy ellenfele legyen az idő, mert az idő az idő-fölöttiből, az örökkévalóságból van. Nem kettő- vagy négy évekből áll egy ciklus, még a délvidéki közösségünknek sem, ide-oda tologatott választások által pozicionáltan, hanem több generációból.
Mindez addig tekinthető folytonosságnak, míg az adott korszakban az emberek többsége egy irányt választott, egyet akart. Ilyen volt a XX.század eleje 1920-ig, a két háború közti királyi éra, és bizony ilyen az előbb kommunista, majd önigazgatású szocialista periódus is. Alig néhányan mertek akkoriban más szemmel nézni szét. Aki észlelte az időt mint időt, az már transzcendentálta is, mert viszonyult az időhöz, a társadalmi jelenségekhez, a köz ügyeihez, de az idő-felettiség pozíciójából. Nem szerették érte. És hogy ne vigyem túl messzire, teológiai okfejtésbe a cikket: Jézus feltámadásáról akkor még nem is szóltam...
Jobb tehát, ha vállmagasság helyett inkább fölfelé nézünk. Láthatjuk az ég madarait. Megjöttek a fecskéink, s hogy az idén nem róluk szólt ez a tavasz, abban erősen közrejátszott a fentebb taglalt, nem éppen az örökkévalóságot jelentő szerényen porciózott politikai megmérettetés.
A fecskék erről mit sem tudnak. Ugyanolyan merész ívben ollóznak a villanydrótok fölött. Kérdés, hogy a hónap végére ránk köszönő lehűlt időben találnak-e elég röpülő eleséget? Milyen jó lett volna a hetekkel ezelőtti huszonfokos nyári melegből egy-két vödörnyit elmenteni ezekre a mostoha reggelekre! Hét ágra süthetne a nap! Ehelyett a kisgyermekes házak tetején megint pipálni kezdtek a kémények, és a didergősebb fajtájúak elővették a jövő szezonra egyszer már gondosan elspájzolt kardigánokat, kiskabátokat.
Talán nem baj, ha az idén is oly kedves fecskéink mellett mást is megláthattunk.
Vannak verebek! Régebben ez olyan evidencia volt, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. Mára ez is változni látszik. Örülnünk kell minden egyes verébnek. Valahol azt olvastam: a fokozódó ütemű városiasodás, az ipari szennyezés és a globális fölmelegedés miatt már a veréb-populáció léte is veszélyben forog. Ráérős tudósok pedig kiszámolták, hogy e borzas tollú kis madárkák nélkül hamar fölborul a természet egyensúlya. Elvégre minden része mindennek. Ha egy apró szeletke hiányzik a környezetünk masinájából, képes leállni az élet.
Ez nem vicc. A tudósok már-már azon voltak, hogy kedzdik elsiratni a veréb komát, meg a népes társaságát. Aztán vagy tévedtek a szakik, vagy a helyzet még nem ilyen rossz, mert nagy örömömre hallani verébcsapatokat hangosan vitatkozni a bodzabokrok takarásában, és a képtár üresen hagyott fecskefészkeibe is érkezett belőlük néhány albérlő párocska. Buta kis állat a veréb. Folyton visszakoppan az ablaküvegről. Alig győzöm odébb hessegetni őket.
George Orwell-i időkben élünk, hiába. Amit korábban észre sem vettünk, arra most fokozottan ügyelünk. Már egy öklömnyi tollas élet megléte is boldogságot hoz. Ilyen semmi kis dolgoknak kell örülni. Meg annak, hogy hiába volt Orwell egy író zseni, hiába korszakos műve az 1984, és hiába, hogy ebből a rémséges jövőképet lefestő könyvéből elég sok minden beteljesült azóta – mintha mégis híja lenne a látomásainak. A legrosszabb még nem következett be. (Vannak például verebek…) Jóllehet akad már gondolatrendőrség, amit facebooknak hívnak. A Nagy Testvér is figyeli minden mozdulatunkat, hisz bekamerázottak az utcák, a terek, a középületek. Mi több, a jelenleg is használt számítógépeken már olyan programok futnak, amik révén bárki múltja, jelene, sőt – a kapcsolatrendszerét, levelezését lekövetve – egy kicsit már a jövője is előre tudható, kianalizálható. Nem csak mi meredünk a képernyőre: a képernyő is bámul bennünket. Hírlik, nincs messze az idő, hogy a kutyák, lovak, macskák és más jószágok mellett az emberek is mikrochipet kapjanak a bőrük alá. S ha ez megtörténik, olyan ellenőrzöttek lehetünk valakik által, hogy arról Orwell a leghagymázasabb rémálmaiban sem gondolt soha.
Jó hírem a végére. Azért a mindent látó szem is becsapható. Létezik kameraárnyék. Azt a szöget hívja így a szakma, amit nem lát a fimlfölvevő készülék. Hiába, a lencse sem tökéletes, nem 180 fokos szöget fog be. Ha szerencsénk van, és fölismerjük a lehetőséget, megmaradhatunk láthatatlannak, a kameraárnyékot kihasználva élhetünk.
Például úgy, hogy a fecskéknek és a verebeknek minden reggel köszönünk. Hogy meglátjuk azt, aminek már nem szokás örülni. Így sem lesz sétagalopp az élet, de legalább nyugodt lelkiismerettel térünk nyugovóra. A pohárnyi vízben nem vihar lesz. Hanem jó esetben – a fogaink.    
                                                                                                                       Pk

2016. április 21., csütörtök

NAPLÓ 34.



Léphaft Pál rajza


 „Igaza lehet a velem egyívású Szentesi Z. Lászlónak, amikor egyik esszéjében – a sorok között érezhetően kicsit megilletődve – azt észrevételezi, hogy abba a korba ért, amikor már van mire visszaemlékeznie.
Igen. Eddig spárgáztunk, nyűglődtünk két teljesen eltérő minőség között. Más szellemi-, elvi-, viselkedési normarendszer szerint léteztünk. Ennek dacára tudtuk, hogy a fordulat be fog következni. Láttuk apáinkat. Nem voltunk-vagyunk ostobák. Tanultuk az iskolában mi fán terem a váltógazdálkodás.
Most mégis – furcsa megélni a pillanatot, amikor rádöbbenünk, hogy a szó klasszikus értelmében vett ifjúságunk utolsó réti virága is elhervadt. Történt pedig mindez úgy, hogy az egyetlen, legvégére maradt szirom elhullásának a pillanatát, ezt a valóban ünnepélyes, méltósággal teli aktust észlelni sem észleltük. Semmi! Ment minden a szokott módon, a kiforrott életfilozófiánk diktálta tempóban; kaszasuhintás ívében fölkelő és lenyugvó napokkal; néha vadászva, néha hallgatózva; telis-tele hibákkal, ritka bocsánatkérésekkel, sűrű káromkodásokkal;  belefeledkeztünk a teendőinkbe, a ritmust ütöttük az üllőnkön, csak az előttünk görgetett dolgainkra ügyeltünk. Aztán – mire föleszméltünk – a búcsúintegetést is elmulasztottuk. S lám – a múlt dűlőútjának kanyarjában eltűnt, ellépdelt tőlünk a fiatalságunk. Oda lett a fél életünk  
Könnycsepp se pottyant.
A tisztes középkor tehát nem hétfőről keddre köszöntött ránk. Egy folyamat volt. Lassú, szenvtelen, kíméletlenül biztos. Minden köztes időszak ilyen.
Olyan átmeneti, mint amilyen az októberi kora estéken viselt kötött pulóverünk. Kényelmes, már nem túl merész holmi, ámbár sokat sejtetően legényes – hál’Istennek még nem vatta-béléses, öregember szagú posztó kabát, szürke, tömött vállakkal, amiben úgy szoktak bandukolni a misére a reszkető fejű vénségek, akárha nagyra nőtt sötét varjak lépdelnének a templom irányába. (Ha szerencsénk van, és bírjuk szusszal, azt a miránk szabott malaclopó téli kabátot ugyanígy, pikk-pakk letudott évek után majd előveszi a naftalinból a gondviselés…)
A mi most fölhúzott, mind megszokottabbá váló bolyhos kardigánunk adja azt a kevés, szükségszerű többlet meleget, amit az apránként egyre terheltebb, leheletnyit sorvadó szervezet már megkíván. A diplomás, egzaktabb gondolkodást preferálók miatt plasztikusan is ábrázolható a középkorúság képlete: mintha egy táblára vitt matematikai föladvány révén a halmazok metszetét, az egymásba csúszásukat konstatálnánk. A metszéspont krétakörén belül vagyunk most. Már nem A halmaz. Még nem B.
Majdhogynem unottan közömbös ez a történet, míg a procedúra vége felé az ember fölfogja, hogy kerekdeddé gyúratott, s a beteljesített évtizedei után a küldetésének újabb fázisa kezdődik. Nem látványos az átalakulás.
A szó is rossz rá. Némi fellengzőséggel inkább átlényegülésnek nevezném.
Elnézve a komolyodó tekintetű gyerekeinket – itt-ott halványabban, vagy erőteljesebb kontúrokkal: egyre-másra kivehetőbben látszunk rajtuk.Tegnap még az ölünkben ültek. Ma meg zsebpénzük van. Öntudatosabbak, s talán jobbak is, mint mi voltunk.
Nem először tévedtünk. Nem először muszáj igazodnunk. Nem először kezdjük újra. 
”Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.”

Pk

2016. április 17., vasárnap

OROMPART ALATT



 
Orompart alatt, a rónán, azok a határesetek,
A roggyant fiáker, talmi, a szétmálló végzet,
Csupa avítt holmi – amik – tán meg sincsenek.
Minden időben hiányzó magyar- és szerb ékezet.
Kesernyések, pitiánerek, a hamis családtörténetek.
Örök egyenkénti magánesetek. Errefelé a sors alig szerbes.
(Messze ide a város.) Magyarosan képtelen, néha bunyevácos.
Tanyák mentén a barázdák: végtelen végig seb-feketéllenek...    

Jegenye csonkja botlat, s a szélnek csak a dőlt akácos akasztó korlátja.
Letépkedve a felhők bodra. Elhalt harangszóra asztalhoz ül, ki családos.
Az utazó látja – fűzöld pántlika fonja a tegnapi lányok haját.   
Immár sem a régi, sem az új szemekben nem törik meg a prizma.
Minden dűlőúton ballagó vállakra akasztott téli kabát
Elszabott takaró-tarisznya. Parasztnak poros az arcizma.
Itt nincsen ledöfött tábla, a mezsgyekaró nem kő – lyukas gumicsizma.
Csapott tarkójú göröngy, öntudatlanul hagyott, néz, hogy – ez mi?

Kincstári vagy rög. Aranyat érő. Jó lenne zsigerből, fejből,
Minden belső űrből, egyéb másból ezt a tavaszt kifeledkezni.
Majd hintjük magunkat máskor, búzából, hasadt gubójú mákból.
A belvizes rétbe lefeküdt nádat figyelve, elhisszük együtt:
A kanálisnál fosógém szállott, s a surranó rókának lógott a nyelve.
Orompart alatt máson is, de főleg ezen – nevettem.
Portölcsérbe barlangó bucskázott, az ördög tövises szekere gurult.
Sokszor tévedtem, vártam botorul… Elfelé menet hátát mutatta az Isten.
Orompart alatt, jaj, mennyi sokat nevettem.

Magyarkanizsa, 2016. április 17.

2016. április 15., péntek

NAPLÓ 33.



Rövidre sikerült az éjszaka. Hajnalban a fiókmadár ébreszt.
Még moccanatlanul fekszem. Fintor. Ráncokat igazít az ember az arcán. A résnyire nyitott szemek a látvány gyűjtőmunkájára indulnak. Mintha kulcslyukon át nézném az ismerősnek tűnő szobát. Könnyű, vesszőből fonott kis szobai asztal balfélről, karnyújtásnyira. Nagyon praktikus. Hordozható. Éjszakára mindig az ágy mellé húzom. Abba szoktam néha megkapaszkodni, a mívesen sodrott szélét megmarkolni, ha valamelyik vissza-visszatérő nem éppen kellemes álmom miatt elindulnak a végtagjaim. Ilyenkor önálló életre kel a kezem, a lábam. Megesik, úgy eszmélek föl – begörbedt, elfehéredett ujjakkal szorítom az asztal szélét, s a vértelen ujjbegyek végén a körömház már elkékült az erőlködéstől. Van, hogy arra ébredek – nagyot rúgtam a semmibe, roppant bele a térdem, s az öntudatra térésem pillanatában a süket csöndben még tisztán hallom a porcok, az ízületek száraz reccsenésének a visszhangját. Mint amikor az erdő leselkedő némaságában cserkészve korhadt ágra lép a vadász. Menten szertefoszlik a mágia. Az álom is. Utána csak az íze, a zamata kísért egy ideig. Le lehet öblíteni vízzel. Ott a pohár az asztalon. Mellette hever a gyűrű. Éjszakánként többnyire levetem. Melegíti az ujjamat, zavar. A nyaklánc nappal is szokott, emiatt ritkán hordom. Nyakkendőt meg soha. Megfojtana.
A takaró alól tegnapi testszag árad. Restelkedőn de jóleső meggyőződéssel szívom magamba a bizonyságát annak, hogy én még mindig én vagyok, hogy megmaradtam a tegnapi emberszerű alaknak, aki az imént pár órácskára másmilyen minőségben töltötte be a körülötte pulzáló űrt. Ugyanis lélek híján leledzettem egy darabig, mert az odavolt vándorúton, más dimenzióban, fönt, lent, ködös tájékon, ismeretlen és mégis valahonnét már látott szférákban kalandozott; dombok takarásában megvívta csatáit, szerelmeket talált majd bukott el; régi emlékek üvöltöttek az arcába;  a karját megráncigálták, beszéltek hozzá, aztán pedig csoportképekről radírozta ki magát; operaáriát énekelt neki egy lidérces mosolyú leánykórus; kutyák bújtak hozzá, szőrük melegítette a könyökhajlatát, miközben baracklekvár szagú frissen kelt kalács szagát érezte, azét, amit a mama stelázsiján nagyon régen kihűlni hagyott. Udvariasan, az utazó kíváncsiságával, önállóan élte rutinos napi kirándulását a lelkem, s csak megköszönni tudom neki – ezúttal inkább legényes komédia volt a kalandtúrája, nem kísértetjárás.
Közben a test pihent.
Szuszogás. Mellkas föl, mellkas le.     
Hisz önmagamnak valómban – alig valamicskét betakarózva – nem voltam egyéb, mint egy biológiai gyár tartalmi kivonata. Termék. Szerény, igénytelen, könnyen elbomló massza, fehérje sejthalmaz, amely minden éteri hókuszpókusz nélkül csak tette a dolgát: éjszakai műszakban, kikarikásodott szemű, de szorgalmas enzimekkel, testnedvek köbmillimétereivel, végleg kirúgott agysejtekkel, mirigyhalmazokkal, együttműködve a lelkiismeretes bélflórával, gyomorsavakkal amiknek cinizmusa fölülmúlhatatlan, szívvel, az ilyenkor egyenletesen kalapáló  izomgombóccal, veseműködéssel, váltásban helyüket, szerepüket átadó neuronokkal, százezer szám lecserélt, elkallódó ilyen-olyan molekulákkal, vegyi laborként, mind-mind a vegetatív idegrendszer napiparancsba adott, már szokott utasításait követve tették a dolgukat.
Aztán közbeszólt a madár. 
Abban a minutumban a szellem visszaszökkent testem palackjába. Fuccs az iménti mindenségnek! A tudat ajtót nyitott. Vissza a jelenbe. Új film forgatása kezdődik, ez már a pénteki széria része. 
Csapó! Egyes jelenet: a fiókmadár fölébreszt.
A fióka feketerigó, s bár mellékalakja az életemnek, ebben a hajnali szcénában kivételesen fontos szerep jut neki. Mindjárt be is mutatom a nagyérdeműnek. Kritikaként néhány meleg hangú sort írok eddigi alakításáról.
Piszkosfekete, tollas, egy szilvásgombócnál alig valamivel nagyobb a madárka. Rigó. (Turdus merula)
A nyilvánvalóan kifejletlen testtömege, előnytelen, borzas külseje ellenére hatalmas tüdővel bír, jóllehet az énektudásán még akad csiszolni való – meg sem közelíti a nagyok csacsogó trilláit. A hangszíne reszelős, némi jóindulattal siránkozó csicsergésnek nevezném. Ám a ritmusa már vetekszik egy néger dobos ösztönös ütemérzékével, nem beszélve a hangerejéről: annak harsánysága akár imponáló lehetne, ha ezredtrombita helyett kéne igénybe venni – de egy fiókához mérten inkább pimasz óbégatásnak hat. Nem hiába. Folyton éhes a nyavalyás. Négy napja már a házunk előtti villanydróton kushad. Pállott szájjal időnként bele-belekönyörög a levegőbe. Aggodalomra okunk nincs: tevékeny szülei buzgón etetik egész álló nap. Pirkadattól sötétedésig tömik bele az ennivalót, amitől a fiókmadár határozottan kövérnek – mi tagadás – egyúttal bosszantóan elkényeztetettnek tűnik.
Négy napja minden hajnalhasadáskor ennek a kicsit mafla, de követelőző kamasz rigónak a méltatlankodó, mutáló csicsergésére pattan ki a szemem, és ellene tenni sok mindent nem tudok, csak reggelente amikor kapuzárás előtt a biciklit letámasztom, fölnézek rá, megfenyegetem az ujjammal, aztán mondok neki egy olyat, amit ha akar köszönésnek vesz, ha meg nem, akkor sértésnek. 
Valahogy ma bizonyosságot nyert, mit szokott visszacsörrögni, ha a bicaj mellett meglát.     
Azt pöntyögi a feketerigó odaföntről: az Isten szeme mindent lát. Jó lesz félnetek, gyaurok!”

Pk

2016. április 14., csütörtök

NAPLÓ 32.



Van képe hozzá, szó se róla...

 ”A nap híre, hogy Paul David Hewson megszólalt. Bár ne tette volna! Az említett úriember ugyanis ezidáig jobbára színpadon, mikrofon mögött énekelt. Rocksztár a szentem. És most kicsit a politika farvizére tévedt. Pedig: suszter maradj a kaptafánál – tartja a mondás, amit nagyon úgy fest, hogy Paul David Hewson vagy nem ismer, vagy a habitusánál fogva, föltűnési viszketegsége folytán nem áll szándékában megfogadni, mert a mai szent napon kinyitotta a száját és jól odamondogatott a magyar demokráciának meg a lengyel népnek, amiért – szerinte – mindkét közép-európai nemzet berkeiben „hipernacionalizmus” tombol. Tette mindezt az amerikai Szenátus albizottsági meghallgatásán Washingtonban. Mivel ilyen illusztris helyen többnyire nem Korda Gyuri bácsinak, vagy egy seggét rázó X-faktoros niemandnak a véleményére kíváncsiak, a nyájas olvasó jó ha tudja: P. D. Hewson amikor éppen nem más nemzetekről pofázik, akkor a U2 együttes frontembere. Bono néven ismerik, akik szeretik a zenéjét.
Régen, a kezdetek kezdetén bizony én is közéjük tartoztam. De három évtized alatt a füstös ír pubokból, alulról kikapaszkodó, szakadt, kicsit punk-rockos, kicsit alternatív banda alaposan megváltozott. Más lett a melódia, a stílus áthangolódott, megtollasodtak a millió szám eladott lemezekből. Odalett a hőskorszak mítosza. Helyette világsztári allűrök, magánrepülőgép, gigantikus koncertek, a sóbiznisz talmi csillogása kíséri a banda működését. (Gumicsizmás változatban ugyanerre a sorsra jutott a Pataky Attila-féle EDDA Művek is. Meg még mennyien, hajjaj!)
Mivel az USA korifeusai egy – rövid füttyentésre rendelt – tanulmányban épp a minap közel félszáz oldalon szörnyülködhettek, huhoghattak a magyar demokrácia hiánya miatt, az eminens washingtoni hallgatóság fülének valószínűleg instrumentális kíséret nélkül is zene lehetett Bono dörgedelmes kritikája, jellegzetes énekhangja helyett snassz mezein, recitatíve előadva. Volt ott szó kérem szépen mindenről, amihez egy négyakkordos, tercelésben avatott dalnok módfelett érthet. Esőerdők védelme, globális gazdasági- és másmilyen kihívások, elszegényedés, kipusztuló állatfajok – meg sok egyéb lózung. Tán egy szépségkirálynő bemutatkozó programbeszéde sem ilyen sokrétű, nem ennyire merész ívű, nem ennyire okos. Ki nem maradhatott az Európát elözönlő migránsok kérdésköre. Sosem találnák ki milyen álláspontja volt a jó Bononak! Én bizony ide le nem írom. Akit érdekel, nézzen utána. (Dühöngtem rajta eleget. Dühöngjön már kicsit más is.)
Nekem egyébként azóta gyanús a fazon, amióta nagy ír mellénnyel, még dacosabb ír pofával, de azért mégiscsak angolul énekelte föl magát a bandájával az akkori TOP listákra.
Mostanára persze kicsit megszottyadt, kivénhedt.
Oszt már megteheti, jófejkedik, osztja az észt, mondja, amit a mainstream elvár tőle.
Meg olykor jótékonykodik, ami az ő vagyonához képest olyan, mint amikor én ekkor-akkor az utcasarkon egy három centis pálinkára valót nyomok a Göndör Kunyera markába. (Aki persze mindig kenyérre koldul. És olyankor mindketten jóízűen nevetünk.)
Bono és üzletfelei Dublin belvárosában a legdrágább, sokcsillagos luxus-szállodát működtetik. Magánvagyona alapján a nyugati félteke egyik legjobban fizetett zenésze. Nem is milliomos, hanem milliárdos. Vajon mekkora rálátása lehet az ilyennek, mondjuk az ukrajnai Dombasz térségben lövöldöző, ólomszagú valóságra? Dél-Afrikában ki merne-e menni egy esti sétára, testőrök hada nélkül? Tudja-e hol van Szlovénia? Netán összetéveszti Szlovákiával?
Bekaphatja Bono, a szintúgy elöregecskedő angol komédiasztárral, Huhg Granttal együtt, aki egy-két éve szintén elkezdett érteni a magyar demokrácia állásához.
Számomra fölfoghatatlan, miért nem lehet öregapám módjára tisztességgel megöregedni? Miért muszáj ezeknek sorra meghülyülniük, lerombolniuk a saját mítoszukat?  
Vagyis – dehogynem értem. Valakiknek kellenek az ilyen pojácák.
Önigazolás képen.
Mert míg Kelet-Közép Európa országai történelmi sorsuk alakulásakor mindig csak saját erejükre, a tehetségükre, a szorgalmukra támaszkodhattak, addig máshol nem ilyen szimpla volt a meggazdagodás mikéntje. Az okcidentális (nyugati) kultúrkör embere előbb a Mediterrán térségben izmosodhatott, városállamok, országok révén – mások rovására. Később ahogy a világhatalmi egyensúly nyugatabbra tolódott, az óceán partján világhódító birodalmak lakóiként fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át kalózkodtak, rabszolgákkal kereskedtek, fosztogatták a gyarmatokat.
Ebben a dicstelen korszakban lettek az angolok vezető világhatalmi tényezők, akik a koncon hol a franciákkal, hol a spanyolokkal, hol meg a hollandokkal kaptak hajba. Ám míg a britek a XX. században nagy nyögve-nyelve le tudtak mondani az általuk bitorolt területekről, az általuk évszázadokon keresztül marionettként rángatott népekről – addig a franciák tíz körömmel ragaszkodtak minden homokszemnyi sivatagi jussukhoz. Őket talán csak a belgák előzik meg aljasságban. Egy nép, ami csak papíron létezik, viszont a századelőn – az akkori Kongó vidékén – akkora népirtást vittek véghez, amekkorát a nácik – nemhogy kivitelezni – álmodni sem mertek soha. (Így, ilyen történelmi optikán át nézve olvasgassuk a mindig mosolygó, kis köpcös Poirot felügyelőről szóló történeteket!)
Mert, ugye mit látunk? Mit tapasztalunk?
Ott tartunk, hogy megint ők – az USA és a nyugati véleményvezérek – oskoláznának bennünket demokráciából, szolidaritásból. Pattogón leckéztetnek, magoltatnák velünk a szájuk íze szerint való történelmi emlékezetet. Még nekik áll följebb! Moralizálnak. Ők a tisztességesség fokmérői, a törvényesség urai, a tiszta lelkű jóakarók.
Nem kárhoztatok én egy nációt sem, csak előbb söpörjön ki-ki odahaza, és piszkálja ki a gerendát a szeméből.
A nagy felfedezések korában, meg utána, a szépen meghájasodó gyarmatbirodalmak mást se néztek soha, csak a saját (gazdasági) érdekeiket. Legyen szabad viszont fölhívnom a figyelmet arra, hogy a geopolitikai játszmáiknak fájdalmasan sok ízben Közép-Európa is tárgya volt. A már említett gyarmatbirodalmak buzgalma idáig is rendre kiterjedt. A török terjeszkedésétől a XX. századig úgy osztott-szorzott bennünket a becsületes, sokszor szövetséges Nyugat, ahogyan az neki a pillanatnyi kedve kiadta, vagy ahogy az akarata diktálta.
Elég csak a múlt századi párizsi "békeszerződésekre" vagy '56 ígéreteire gondolnunk.
Nekik szabad ujjal mutogatni, alacsonyabb rendűnek titulálni magyart, lengyelt, csehet, fitymálni a másikat, kényeskedni, kioktatni.
Majd ha Bono a saját lakosztályába befogad három tucat migránst, a luxushoteljét meg menekültszállásnak ajánlja: akkor ugathat.
Addig viszont – kuss.”
Pk




2016. április 12., kedd

3000




Nem. 
A cím nem a háromszáz elírása. Jóllehet áttételesen velük kapcsolatos az alábbi szöveg.
A mára klasszikussá érett hőseposzt sokan ismerjük. A filmet is láttuk. Erős animációval, képregényszerű vizualitással azt meséli el, hogy a thermopülai csatában 300 spártai miként tartóztatta föl a sokszoros túlerőben lévő perzsa sereget. A görögöket támadó Xerxész kétségkívül kora leghatalmasabb uralkodója volt (a filmben igazi dúvadként van ábrázolva), de az talán árnyalja a róla kialakult sátánira festett képet, hogy a birodalmát megalapozó apja – Dareiosz, aki szintén nagy hódító hírében állott – időnként a bölcs humorát is megvillantotta. Akárhogy keresem, az interneten nem sikerült megtalálni a tőle származó aranyköpést, amit így most saját kútfőből vagyok kénytelen – nem szó szerint – idézni. Dareiosz valami ilyesmit mondott: A görögök megmosolyogtató népség. Kimennek az agorára, szájon csókolják egymást, és mindjárt utána elkezdenek hazudozni a demokráciáról.
A perzsák hadura – bár fogalma sem lehetett róla, pedig ha tudja, biztos jólesik neki – időszámításunk kezdete előtt már félezer évvel beletrafált a mai helyzetbe.
Én még ismertem a régi rendőri közhelyes mondást, amihez egykoron nem csak Jugoszláviában, Magyarországon, hanem Európa nyugatibbnak mondott fertályán is tartották magukat a rendvédelmi szervek. „Aki rendőrre emeli a kezét, annak el kell törni a kezét.” Azt hittük, olyan örök érvényű igazság ez, mint a testvériség-egység, a szocializmus vívmánya, az európai szolidaritás, vagy a nemzetek önállósága. Melléfogtunk.
Keservesen tévedtünk.
Egyik alapnak tekintett törvény sincs már érvényben. Illetve, ha papíron, vagy a fejekben létezne is – azóta biztos másképpen értelmezik.
Ebben a szép új rendetlen világban kezdjük szokni, hogy minden másnak minősül.
Már az egyenruhának sincs parancsolóan visszatartó ereje.
Most megint bántják a macedónokat. Kik mások a hangadók, mint a görögök, akik az alig két évtizede létező délszláv kisállamot mindig görbe szemmel nézték. Ott tartottak be Macedóniának, ahol tudtak. Viszont az a tegnapi ellenséges hangnem, amellyel a görög elnök „elképzelhetetlennek és megengedhetetlennek” nevezte a macedón határrendészeti szervek föllépését, még az amúgy mocskos játékot űző athéni politika ismeretében is szokatlanul aljas cselekedetnek bizonyul. 

Történt ugyanis, hogy háromezer Idomeninél táborozgató ilyen-olyan illegális bevándorló, elunván a meddő várakozást, megrohamozta a macedón hatóságok által fölhúzott kerítést. Értik ugye? Szabályos attakot indítottak egy európai állam területe ellen. Hírlik, nem a saját eszük után lett ilyen harcias a kedvük: a határ mindkét oldalán tevékenykedő emberjogi aktivisták, valamint külföldi „önkéntesek” tüzelték a tömeget. Ugyanezek a jótét lelkek pár óra elteltével már napra kész információkkal, fotókkal, rettenetes képsorokkal óbégatták tele a világsajtót arról, hogy hány száz sérültje van az erélyes macedón föllépésnek, ki mennyit tüsszentett a könnygázgránátoktól, és milyen szomorúan sokan kezdtek émelyegni a közéjük spriccelt paprikasprétől… Ismerős a trükk? Mintha tavaly nyáron Röszkénél ugyanezen forgatókönyvből vonyított volna a sakálkórus. Ráadásul Idomeninél arab nyelvű röplapokat is találtak, amiken arra buzdították az ott lévőket, hogy rohamozzák meg a határkerítést. Mint a legutóbbi esetnél – amikor a félelmetes folyónak titulált, egyébként térdig érő patakon akartak átkelni –, most sem volt gazdája az akciónak. Felelősök nincsenek.
Erre tett rá egy lapáttal a görög kormányfő, akiről azt a gyomorforgató tudósítást közölték a híradások, hogy portugál kollégája oldalán „szégyenletesnek és Európához méltatlannak minősítette Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök hétfőn a macedón hatóságok fellépését, azt a módot, ahogy a két ország határán lévő Idomeni görög falunál visszaszorították a határkerítést erővel áttörni próbáló migránsok százait.”
Na mármost: ha valami szégyenletes, és Európához méltatlan – az pont a Cipraszi politika, lett légyen szó gazdasági- vagy külügyekről. Ki ne tudná, ez a regnáló vérbaloldalinak mondott kormányfő hazudott a szemébe az őt megválasztó görög népnek, ígérve fűt-fát, gazdasági csodát, föllendülést és pénzügyi önállóságot, majd miután beült a bársonyszékbe, ugyanaznap egy bársonyheverőt is kipróbált, ahol már letolt gatyával vártak rá az IMF mohón kiéhezett küldöttei, meg a brüsszeli mogulok, és Ciprasz minden ígéretét visszaszívva benyelte az összes diktátumot, amit a torkán lenyomtak. Ez legyen az ő baja, meg azoké, akik szavaztak rá. De az ilyen vezető ne tartson erkölcsösségből, európai normákból kioktató stúdiumot, mert csak annyira hiteles, mintha a hozzá hasonszőrű Gyurcsány Ferencet reggelente az alagsori kiszáradt medencéje legalján egy zománcos lavórban látnánk mosakodni.
Hogy a hipokrita görög dühödten vádaskodik, egy másik információ tükrében már teljességgel érthető. A hírportálok ugyanis azt sem rejtik véka alá: erős alappal gyaníthatóan pont a görög titkosszolgálat robbantotta ki a macedón szervek ellen indított tömeges támadást. Ha sikerült volna a fölheccelt migráns áradatnak áttörnie a macedón rendőrök, katonák által védett határzárat, az amúgy „európai” görög kormány menten megszabadul a jövevények több ezres táborától. Akik – teszem hozzá – éppen az athéni hatalmi garnitúra impotenciája miatt immáron milliós tételben lepik el a kontinenst.
Úgyhogy: el a kezekkel a macedón határőröktől!

Pósa Károly      

2016. április 11., hétfő

PÁLINKASZAGÚ ÁPRILIS



 
Illusztráció

Majdnem nyárias az idő. Szinte kánikulai a meleg. A múlt héten még begyújtottunk, városszerte füstöltek a kémények, virradatkor kesztyűs kézzel fogtuk a bicikli kormányszarvát, és a piaci kofák a portékájukat kínálva pirosló orral, nagykabátban dideregtek. Most meg? Huszonhét fok. Árnyékban. Így mondta valamelyik tévécsatorna meteorológusa. 
Csak tekintgethetünk: ugyan hol marad a tavasz? Hírlik, megint megeszi a kutya, mint tavaly. Pont miképpen a barackra is körösztöt vethetünk. A gyümölcsösökből hazatérő gazdák képe keserves, komor: elég volt a minapi, alig valamicske kora hajnali, reggeli fagyot hozó lehűlés – az arra érzékeny, szerencsétlenebb, huzatosabb helyen fakadó barackvirágok, rügyek menten elfeketedtek. Hiába. A kajszibarack sértődékeny fajta. Mint az asszonynépség – fázós pukkancs. Ha nem a kedve szerinti szélvédett, napos helyen van, kikímélve, babusgatva: könnyen meggondolja magát. Olyankor jó, ha hétévente ad rendesen, ahogy illik. (Na jó. A nők ettől azért valamivel sűrűbben kiengesztelhetőek.) 
Ahogy tavasz úrfi cserbenhagyott bennünket, úgy az ősz sem a szokványos módon szolgálta ki a rámért idejét. Október elején, egy vasárnap délután még megmártóztam a Tiszában, néhány tempó erejéig körbeúsztam a mólót, hogy aztán hétfőn – majdnem szó szerint – a fürdőgatyát egyenesen a bélelt kabátra cserélhessem. Minden átmenet híján a vénasszonyok nyara után ajtóstul rúgta be magát a tél. 
Amilyen kemény legényként indított, olyan puhánynak bizonyult őkelme. Korán ellőtte a poénjait. Havat alig hozott, a csikorgó mínuszokból sem mutatott kirívóan sokat, s amint elmúlt a január, elerőtlenedve, szégyenszemre kullogott vissza oda ahonnét jött. Hetekig esett, sírtak utána a fellegek, takony idő járt a lába nyomán. Bosszúból, istenhozzádként ide lehelte azt a kis fagyot. Éppen csak annyira tellett neki, hogy a pálinkát tisztelő férfitársakat megszomorítsa. 
Mármost leshetjük, mikor lesz újból olcsó a finom illatú kajszi literje. Ami kevés megmaradt, arra szemet vetettek, igényt tartanak rá a háziasszonyok. Sovány vigasz az nekünk, ha néha ráfanyalodhatunk egy-egy baracklekváros kenyérre, a macskának való palacsintára. 
És a litty-lötty kompót sem csitítja háborgó lelkünket, akármilyen mézédes, ha nincs hozzá elegendő sült oldalas, bécsi- meg karajszelet. Hisz enni szeretünk. Mifelénk kinevetik az olyat, aki a hasán spórol. Akit efféle emberi ostobaság terhel, az még életében nem álmodott jóízűt. A jó has, a jó gyomor ugyanis a jó álom titka: tartja a népi bölcsesség, és alighanem igazat muszáj adnunk a tapasztalatból merített ősi mondás megfogalmazójának. Amennyiben e kinyilatkoztatás megállja helyét, az elmúlt hétvégén, hétfőre virradóra igencsak sokan jó mélyen alhattak, furcsábbnál furcsábbakat álmodva. A négyévenkénti bérmálkozások vasárnapján tömött vendéglők fogadták az ünnepi ebédre meghívottakat, és nem akadt olyan kanizsai utca, ahol legalább egyvalaki ne a bérmálkozás miatt nyüzsgött volna: lett légyen szó nagyszülőkről, ángyikákról, komákról vagy bérma- és vér szerinti szülőkről. 
Meglehetősen nagy léptékűre, mondhatni impozánsra sikeredett rászánt hétvége. Hét ágra sütött a nap. Még a falusi kutyák is fasírttal szaladgáltak. Sokat és jót eszik, aki Bácskában jár – ehhez tartotta magát minden környékbeli házigazda. Odahaza, az udvarokon, a teraszok, a sátrak alatt megrendezett ebédek, majd a késő délutáni estebédek a csöndös templomi áhítatot odahagyva alkonyatkor már inkább vidám tivornyába hajlottak. Előkerültek a hangszerek. Némely zsémbes, rossz epéjű kanizsai szerint viszont egyik-másik házi ünnepséget eleve kisebbfajta lakodalomként indították, amiket csak tetézett az ünneplőbe öltözött rokonság által hozott ajándékok tömkelege. Ez is afféle éjfekete cinizmus. A tömény irigység az okozója. Orvossága nincs: az ilyen – folyton morgolódó – polgártársunkat leghelyesebb vasvillával útba igazítani. Mert az az igazság, hogy a bőség kosarából ezúttal az is jóllakhatott, aki hasfájós. Nincs itt szegénység – hajolt közelebb hozzám egy ismerősöm –, mert amíg a húst hússal bírjuk tálalni, és számolatlanul döntheti magába mindenki a sört-bort-pálinkát, addig vajmi kevés az okunk, fölösleges az aggodalmunk a nyomortól való félelmekre.
Panaszkodni természetesen ettől még lehet! Szabad az akarat.
Milyen jóleső is olykor az elégedetlenségünknek hangot adni!
Kicsit kirázni a szánkat. Elvégre mindig az kiabál, akinek van. Megszoktuk már. Mifelénk egy jeruzsálemihez hasonló siratófal kevés lenne: egész panaszfa-sorokat kéne ültetnünk a tövébe, hogy ki-ki kedvére kiszontyologhassa magát, öklét rázva az ég felé dühönghessen kedvére. Aztán (hogyhogy-nem), amikor rávisz a kényszer, mindig helyrezökkentjük az életünket. Legalább olyan szinten, hogy máról holnapra eléldegélünk valahogy. Ilyen túlélő kompánia a bácskai magyar. Az Isten se tudja miként csináljuk. Kerül tüzelőfa a sufniba, zsír a bödönbe, zsebpénz az unokáknak, az utódoknak szerény nyaralásra való.
Aztán – ha igaz lesz, nem kiabáljuk el – a szilva meg a birs sosem hagyott még bennünket szomjazni. Szükség is lesz minden decire a kedélyek csillapításához: e hónap végén országos választások elé nézünk… Hát még az mily grandiózus mulatságnak ígérkezik majd!

Pósa Károly             

2016. április 1., péntek

LOMBOK AKKORDJAI



 Keresgélt és megtalált gondolatok a horgosi Kamarás erdőben – az erdőről

Különös, hogy a dél-alföldi embernek lélektanilag és erkölcsileg mennyi többletet, mennyi áhítatot jelent az erdő. Noha nem büszkélkedhetünk végeláthatatlan rengetegekkel, olyanokkal, mint amilyenek például a kefesűrűségű erdélyi hegyekben, az évezredes népi tudatba belegyökerezvén küzdelmük és szerelmük, kezdetük és végük meghatározójaként titkokkal és mesékkel babonázzák az ottani székelyeinket, azért nem szabad elhallgatni a tényt: a rónaságunkon is akadnak kerekded fás részek. Talán ritkábban, szerényebben – mégis vannak. Madárszemmel, a magasból nézve a sárga, fűszínű lapályon itt-ott sötétzöld foltok jelzik a facsoportokat, ligeteket. Jobbára a rég odahagyott tanyák körül elgazosodott akácosok, olajfások törik meg a táj egytónusú piktúráját. Más ritmust adnak a borotvaéllel hasított horizontnak. Régi szállások mementói azok egytől-egyig. Az Alföld oázisai. Bodzabokor virágától édeskés szagúak, s az elvadult, surjával benőtt csalitokban a göcsörtös ágú fák alatt rothad az eper. Elmúlás lebeg körülöttük. A romokra hasaló túlsúlyos csöndben tisztán hallható a földre roskadt tetőlécekben most is percegő szú muzsikája. Az efféle reménytelenség megrendítő. Kisírt szemű, száraz, semmi kis melódiája van a monotonon tercelő szúbogárnak. A kiüresedés végzete, a félbe maradt szándékok jutnak róla eszünkbe. Ölig érő vastag szálú fűben néz egy fiatal őz. Nem tudja az oktalan állat, hogy a néhai tanyai udvar közepén áll éppen. Mögötte a bedőlt ásott kút kávája. A kút mélyén szurokfeketén csillog az ottfelejtett, soha többé ki nem mert víz. Olykor megesik – játszi felhő csücske tükröződik a jéghideg felületén. De csak egy pillanatig. A csönd vízi sírjából az is ijedten tovalibben. Ahogy az omladék falak tövéből egy szökkenéssel eltűnik az őzike, mihelyt óvatlan léptünk alatt gally reccsenése töri ketté a megdermedt pillanat varázsát.
Hiába – a földbe visszasimuló tanyák, akár a templomok.
Illőn kell viselkednünk, ha belépünk a reájuk boruló lombkoronák hűsébe. Körösztös pók vég nélküli zsolozsmázik ott, ahol a mestermívű hálóját a glédicsbokor tüskéi közé kifeszítette.  
Miként Bácskában egy nagyobb göröngy már hegynek számít, úgy néhány sápatag nyír-, kőris-, vagy szilfa csoportosulását már erdőként emlegetjük. Alig valamicskével is beérő, sokat benyelt fajta a miénk.
Kicsit keletebbre viszont a Tisza opálzöldből szőkére váltó, kacskaringós folyamát karcsú szeretőként a torkolatig hosszan, jobbról és balról is öleli egy keskeny ártéri sáv, fűzfákkal, nyárfákkal dúsan benőve, míg a legmagyarabb folyó Titel alatt hozzá nem bújik a Dunához.  
Porette, szokott nyomorúságunk közepette, amit tetéz a síksági egyedülvalóságunk érzete, és a nehéz, papi miseköpönyegként ránk boruló ég mindensége, a jelenvaló erdő egyfajta védő, búvó, átváltozó és megőrző szerepet biztosított az itt élőknek. Meg is hálálják a bácskaiak.
A keveset mindig jobban lehet becsülni. Elvileg: arra vigyáz az emberfia. Sutábbik esetben úgy teszünk, mint a hajdani, bohémságukról elhíresült duhaj délvidéki földesurak – nincs olyan, ami el nem herdálható –, hisz a veszett – a balta vesszen a nyele szuicid credója még a jó Krúdy szerint is minden koron az ezen a tájékon emberkedőknek volt a legjellemzőbb ismérvük. (Talán nem véletlenül, mostanában megint divat lett dúvad módra derékon fűrészelni az erdőt. Nem a szorgalmunkba fogunk tönkre menni. A hitványságunk lesz a vesztünk.)   
A Kamarás, Kanizsa környékének, vagyis pontosabban Horgos határának a legnagyobb, igazán erdőnek nevezhető lombhullató, fás populációja. Pár éve egy nyári éjszakán volt szerencsém Martonos felől gyalogosan megközelíteni. A kinyalt tányér-szerű hold sápkórosan figyelt, míg a cipőm bele-beleszottyant a vizenyős, lápos réti tócsákba. Fojtogató, bűzös párát lehelt a közeli Kender-tó mocsara, mikor végre megtaláltuk a holdfény által gyéren világított hóka dűlőutat, ami bekacskaringózott a Kamarás éjsötét mélyébe. Több száz éves taknyos nyárfaóriások villogtatták az ezüstös leveleik fonákját, szeder, nád, sás, iszalag szegélyezte az erdei utat, amiről nem volt tanácsos letérni. Vad háttérzsongásként szúnyogok kórusa hegedült a fülünkbe. Akkori véráldozatunk jelképesnek vehető. Semmiség volt az ahhoz képest, amit a Kamarás a bíbor idejű évszázadok, évezredek alatt megtapasztalt. Kezdve a bronzkortól, a honfoglaló magyarok hadtesteinek a fölvonulásán át a tatárjárásig sok mindent megélt az erdő. Még láthatta a szegedi pusztákat rendre fölkereső, IV. Kun László királyt, akit egy kun lány miatt errefelé húzott a szerelmes szíve. A lombok alatt haladt délnek a jó Hunyadi, hogy törököt verjen a Szávánál, majd rá hetven évre, 1526-ban Ibrahim pasa is megjelent martalócaival, s porig égette Horgost, meg utána minden nyomorúságos halászfalut, ami az útjába került. Akármily kicsiny is a Kamarás, hatalmas emberek háltak, találtak menedéket barnuló avarszőnyegének az ölén. II. Rákóczi Ferenc több ízben is itt szenderült álomba, míg déli irányba vezette hadjáratát. 1849. január 22-én, egy fagyos téli estén pedig Rózsa Sándor betyárjait melegítették a vadonban rakott őrtüzek, hogy másnap pihent lovakon vonulhassanak be a bámuló, éljenző szegedi nép elé.
Aki előre bukva – meghajolva, mintha behódolna –, ivott már az erdő mélyén csobogó artézi kút vizéből, akit már egyszer a semlyék vízfelületén pontban csillogó fénypászmák elvakítottak, s csukott szemmel hallgathatta a Kamarás sűrűjéből előszüremlő hangokat, az elvetélt vágyait teljesítő tündérek énekét is kifigyelhette. Semmi kis piheként úsznak a levegőben. Avatatlanok azt mondják rájuk: nyárfa termése. Csak a környékbeli emberek tudják, mert érzik, vagy leginkább hiszik – a Kamarás erdő apró, csodatévő lelkei azok. Könnyed angyalok. Akkor simogatják az arcunkat, amikor leginkább rászorulnánk. A régi félhomályos időktől máig a fák körül játszanak. A platánok, fűz- és botfák kérge akár az itteni emberek bőre. Ujjbegyünket végighúzzuk rajtuk. Mélyen egymás szemébe nézünk, s ilyenkor a lomkoronák között kakukkszó akkordja hallatszik. Észre sem vesszük: alkonyléptekkel mögénk érkezik a sorsunk.   

Pk