 |
| (Fotó: Puskás Károly) |
Szép, sötétkék idő van kint.
Majdhogynem pirkad. Kissé kábán, lelkesedés
nélkül figyelem.
Olyan ez a hajnal, mintha fuvola és
zongora futamokat egyszerre hallanék, de külön-külön melódiával, ellenpontozott
ritmus öreg hálóját rádobva a komponált befejezetlenségre. A taktusok hálója foszlányos ugyan, de
még elég csomós, szövöttsége szívósan egybefüggő. Az ütemek kopognak.
Tartózkodó eleganciával érkezők ezek a
percek. Mindegyike közönyös, akár a természet. Hűvös messzeségben lengi be őket
a belülről fölneszelő melódia.
Előzménye is volt. Napok óta hallom.
Volt, hogy az öntudatlanság mezsgyéjén, álomból visszazuhanva. Néha gyöngébben,
alig sejlőn, néha – mint most – kifejezetten erősen: a zeneiség titkos módon
figyeli a lenézett emberi létezésemet. Kísértenek a régi gondolataim, látszat és
valóság rejtélye követi minden lépésemet. Mindeközben teszem a dolgom, noha szükségszerűnek, ám ésszerűtlen folyamatnak tartom az egészet.
Figyelem az ablak sarkánál
megremegő pókhálót, s csak a tapintásommal érzékelem a teret. Csukva a szem, de
még így is ismereteket szállítanak az agyba az érzékek. Nincsenek szagtalan
anyagok. A tegnapnak, az elmúlt éveknek mind-mind külön kódolt ízük, illatuk
van. Most, hajnalok hajnalán száraz szénavirágot érzek, lilát, aranysárgát,
szúrós szélű szirmok morzsáival, miközben egyedi és konkrét zörejek, hőmozgások
tudósítanak, fektemben is kialakítják véleményemet, tisztaságérzetet adnak. Így
szoktam meg.
A személyes tárgyaimmal és a megfoghatatlan
dolgokkal közösen formáljuk azt, ami lennék. Szüntelenül újjárajzolódik a
látható jelen, a vak jövő szövevényén új feslések lesznek, s a már egyszer látott, átlátott múlt a másik kezével integet felém. Ez nem valami
fényes nagy mulatság. Nem fenomenális érzés. Mégis, ennek köszönhetően igyekszem
magam által megmaradni, és nem hódolni a köznapok parancsainak. Ennek dacára
megesik, eltévedek, pedig hát a paletta színeinek legfőbb ékessége vetül elém: akárhányszor választhatom. A nap bármelyik pillanata imádságos szemmel nézhető.
Fölöttem a plafon ege feszülő. Az épülő
tanyámról kaptam képeket, a haciendáról. Tégla és gerenda nagy üggyel-bajjal
hangolódnak össze, cserepek illeszkednek egymás mellé alázattal, zizeg a
vadakác liget friss lombkoronája, hallom ríni a legelsőnek ébredő mezei
pacsirtát, poros szél sziszegi be keserédes sóhajjal a meszeletlen zugokat, halkan feleselnek
egymásnak a horogfa párok, tizennégy grádics a padlásföljáró, ami másnak csak ormótlan,
szujos hágcsó. Nekem viszont belépő az ég alá.
A zene. Haloványan Grieg szvitjeire
emlékeztet. A fülemben dunnyog, de tudom, nem ott szól. Az idő szívverése miatt
van. Nincs valami egyhangúbb, mint a pirkadat előtt az ablakon meg-megvillanó
kígyószemekként benéző csillagok némasága. Nincs agyarkodóbb érzés annál, mikor
eszembe jut, sosem fogok többet találkozni a múlt esztendőimmel.
Pk
